KACSÓ SÁNDOR

    NE FÉLJ, FIAM!

Szennyes őszben kis fiam kezét
Kezemben tartom, sétálgatunk,
Kis homlokot, nagy homlokot
És azt, ami benne rajzik,
Egyformát takar kalapunk.

Piheg a kis hang, hogy a ködben
Fülemig ér s agyamra száll...
Jaj, kis madár, de karma van!
Ahogy leszáll, kapaszkodik
S végignyilall rajtam a fáj!

Igaz, apán? Megtörténhetik
Hogy nem lesz már reggelre tejem?
Ne félj, fiam! - jajdulok én -,
Ha kell, hát megteszi apád,
A villanyfát is megfejem.

Sűrűbb a köd, de mi csak megyünk,
keményen fogom a kis kezet,
S új kis madár röppen felém,
Éles karma, csípős csőre
Karmolja, tépi szívemet.

Édesapám, az is lehet még,
Hogy almát többé nem eszem?
Ne félj, fiam, míg engem látsz!
Ha úgy fordul, kinyújtózom
S a száraz fát is megszedem.

Hangom mint harang kong a ködben,
De édes parancsot zeng szava.
Furcsa mámor ölel körül,
S kinövök a szürke ködből,
Mint zord óriás homloka.

Ne félj, fiam! Előre bátran!
Ezer rút gond-féreg kell nekem,
A szürke köd száz tengere
S száz tél gonosz varázslata,
Amíg a harcban elesem.

Ne félj, fiam, mert ha sokáig
Áll itt a köd s a hó a hegyen,
Hogy el ne késsék, puszta kézzel
Pattintom meg a rügyeket,
S az eget kékre meszelem.

(1943)


forrás