Ez a tériszony egy érdekes jelenség. Nagyon is meg tudom érteni, hogy a gépet munkahelyének, sőt majdnem második otthonának érző pilótának nincs tériszonya, miközben a toronyból vagy a harmadik emeletről lenézve van. Pszichológusok mondják, hogy ez egészen normális, mert a tornyot és a harmadik emeletet a talajjal összekötő függőleges képződmény egy természetellenes dolog, aminek látványa a genetikánkba még nem épült bele.

Nekem egyébként közepesen fejlett tériszonyom volt húsz éves koromban a talajon lévő magaslatokon, ezért ítéltem magam arra, hogy jelentkezzek az ejtőernyős klubba, aminek a szomszédságába költöztünk véletlenül. Na persze kívülállóként régóta rokonszenves volt a dolog, mert kölökkoromban a Budaörsi reptér közelében laktunk... Úgy gondoltam, hogy vagy kikupálódok, vagy beledöglök, de ez így, ezzel a magasságundorral nem mehet tovább! És lám: kinőttem. Aztán úgy majdnem a félezredik ugrásomnál egyszer csak rám tört a tériszony, épp az egyik ugratói feladatom közben. Akkoriban lelkileg magam alatt voltam, munkahelyi és családi problémák; tulajdonképpen azért mentem ki a reptérre, hogy kissé kipihenjem magam, mert a Gödöllői Repülőtér akkoriban szokásos kimért rendje, Both Lajos fennhatósága alatt, mindig jót tett a népművelői lelkemnek, tekintve, hogy a művelődési ház szokásos mindennapjai inkább emlékeztetnek egy bolondok házáéra az állandó teremátrendezések és általános szervezetlenség miatt. Csakhogy ebben az esetben túl voltam az innenen a lelki stabilitást illetőleg, és felszállás után, amikor 600 méteren kinyitottam az ajtót, hogy szalagot dobjak, úgy éreztem, hogy jobb lenne, most nem itt lennem. De a feladat az feladat, az ember összekapja magát, bármennyi erő is kell hozzá, aztán a vegyes ugróállományt, ami épp a gépben ül, beosztja, még vigyorog is a három sápadozó kezdőre, és biztatja őket, hogy mekkora egy buli ez, odafigyel a karabinerek beakasztására, meg mindenre, aztán az ajtón kihajolva ("hess most tériszony!") megsaccolja, hol kell kitessékelni a kezdőket 800-on, meg a többieket 1000-ről és a maradékot 2000-ről...

Aztán utolsónak nem ugrottam ki, hanem becsuktam az ajtót és intettem a pilótának, hogy mehetünk lefelé. Hátrafordulva visszaintett a kabinjából, hogy mi bajom, de csak legyintettem, és leültem a padra. Nem éreztem magam úgy, hogy ha a gépen kívül kritikus helyzetbe kerülnék, akkor tutira a megfelelő cselekvést választanám.
Aztán ez az időszak elmúlt, új munkahely, új család, új költözködések, elkezdődött a siklóernyős korszak, aminek oktatásából éldegélek mostanában, miután sikerült megalapozni ezt, és egyszer csak azt vettem észre, hogy a tériszony a múlté. A talajról indulva észrevétlenül alakul át a távolság magassággá, és vénülő fejjel is otthon érzem magam a levegőben.
Habár valamiféle biztonsági áramkör, vagy mifene, időnként felvillantja a piros lámpát, jelezve, hogy: "Nono, jobb, ha megfontolod, mit teszel, nem a földön vagy!"