Keresés

Részletes keresés

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2010.11.04 0 0 4934

Az ötlet viszont jó, köszönöm, mert azt a kétrészes verset még nem olvastam, csak most, és fel is teszem, mert mindkettő gyönyörű, viszont ezen a címen van egy korábban beírt vagy beemelt Szilágyi Domokos- és egy Jékely Zoltán-vers. Olvassátok el újra ! Közben pedig elkezdték a Mozart Rekviemet a Bazilikából. Emlékszem arra a vasárnap kora reggelre, amikor a Margit-hídon jöttek át a szovjet tankok: borzalmas  dübörgés volt, hát még a következménye... Emlékezzünk!

 

Bartók hallgatása közben

 

             

                 A Divertimento első taktusához

 

 

Ti-ti-tti-tarara

Ta-ta-tta-tiriri

 

Mihelyt elnémult a zene, csak ennyi marad belőle,

ritmus-csontvázak zörögnek fejemben,

hiába keresem rajtuk az eltűnt izmot, az ép bőrt,

az egész édes, hajlékony suhanását.

Zene, úgy némulsz el, mint a halottak,

árnyék-karjaid szorításába ölelsz,

de ha utánad kapnék, seholse talállak,

csak a csont fordul ki mindúntalan a csendből,

ti-ti-tti, s oly hasztalanul kérdem tőle,

mint Hamlet a koponyától:

zene, ki voltál?

 

Csak csont, az élet csontja a szó is,

amit leírok és kimondok, még a legszebb rendbe szedett is,

váz csak, zörgő csont, tátongó koponya.

Ó, hol van róla a múló perc borzongó húsa, a meg-nem-

fogható, tűnő, lüktető, lebegő, suhanó valóság,

ami után két kézzel kapnék az üres levegőbe,

s csak a szó marad a kezem közt?

Roppant hekatombák kiásott gödrének peremén áll,

kezében egy kivetett csonttal, aki olvas,

s míg fölötte a szétfoszlott percek lidérce remeg,

borzongva kérdezi tőle:

ki voltál, gyönyörü élet?

 

 

               Pianissimo

 

Mint mikor már a nap lement,

de még sugárzik odafent,

s bár sötét van, de ég a fény

a felhők torlódó hegyén –

 

nem tudod, hogy az, ami cseng,

a hang-e még vagy már a csend,

az élve lüktető zene,

vagy már csak emlékezete.

 

Még egymásba kötött csomók

a hangok és a hallgatók,

mint csók után szerelmesek

egymásból ki nem feslenek.

 

Körül még rezzen a világ,

még feszül minden, ami lágy,

még nem oldozza mozdulat

a szoborrávált arcokat,

 

s egyszerre felveted fejed,

megértve, hogy pillanatok

óta már csak azt hallgatod:

saját dobogó szivedet.

 

 

/Somlyó György, 1956/

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!