Bartók Béla halálának 50., majd 55. évfordulóján, az ezredvég(b)en több róla szóló vers is megjelent. Némelyiket már felidéztem, de közben is közöltek ott ilyen verset.
.
.
Bartók Amerikában
.
testén átjár a szél felhők menekülnek az égről lúdbőrzik lenn a víz s a parti fűz komor . jönne bár közelebb hazája – parányi abroszon néhány összetört vonal – hol szárnyakat növesztenek a csikók s kísért a sínekre hajló test magánya . tompán konduló harang szavát túlharsogják rezervátumok mélyén feldübörgő sámándobok rekedt hangja sírva fuldokol s testén átjár a szél
Sápadt arc köd-homályos tükörben, a szeme mint két szentjánosbogár a tükrön túli elherdált hazába
idegenségből oda átvilágol, hol Ármány toroz s tűz-piszkafa meggörbedve jégveremben táncol, farkas üvölt és bőgnek szarvasok. Magam vagyok a tükörben helyetted.
Szép vagy gyönyörű vagy Ma– Vií – gyar – Ó! ország engem elherdál, veszett fejszéd nyele is elveszett, hangzataim kisszekundja – Fáj! Vagy: hangzatokká párolt képzelet. Nem kérdem: meddig élünk vagy halunk? Lesz-e gyermekünk, kenyerünk, borunk? „Setét eszmék borítják agyamat.”
Lehet sorsom: semmiben lebegni, billentyű-soron futva menekülni, halálugrásban hanyatt megpördülni, fortissimo csúcson újra talpra esni, telített semmiben hosszan elidőzni.
S ha érkezik a vízözöni ár, a szív meglódul majd újra kihagy, még fölvillan két szentjánosbogár.
Bartók Béla születésének 135. évfordulóján visszalapoztam e téma Bartók-verseire, versek Bartók általi megzenésítésére stb. Eltekintve a régi fórum karaktereinek korlátozottságától, érdekes még nekem is. Egy kedves nagyváradi társunk hívta fel a figyelmet az addig nem ismert alábbi versre.
INNEN pedig pedig a teljes bartókos kivonat, benne persze sok Bartók Rádió-vonatkozással is, de teljesen mindegy. Új verset most nem kerestem az ünnep kapcsán.
.
.
TISZTÁK VALLATÁSA
. Bartók Béla emlékének
1
. Hiába termett mocsokban - tiszta. Hiába tiszta - mocsokban termett. . Tisztátalan, gyanús fogantatású minden vers, még a tiszta is. Szutyokból, sárból, pöfögő mocsárból bugyborog felszínre a szó. A bűnök és megalkuvá- sok, a szégyenek, a szenvedések, az, ami jóvátehe- tetlen, az, ami nem gyógyítható - a lélek legmé- lyén gomolygó mély, palaszürke bűntudat szüli a kristálytiszta verset. . Hiába termett mocsokban - tiszta. Hiába tiszta - mocsokban termett. . Énistenem, a költők élete! Mennyi erő ment rá a mosdatásra. Mintha bizony egy makulátlan lélek azonfelül még költő is lehetne. Mintha gyónhatna még a bűntelen. Mintha bizony még kimondhatná nékünk a tiszta szót, a megtartó igét, azt a meg- váltó, megigazító, feldolgozó és áldó vallomást, amit a költemény szokott. . A költészet a mocsok vallomása. A tisztaság a megvallott mocsok. . 2 . Csakis tinektek adatott meg A tökéletes igazság. . Csak tinektek, csak a zenének, az áradó-salaktalan- nak, a bűntudatlan-meztelennek, amelyhez árnya sem tapad annak, amit a vers kitárna, amit a szó jelentene. . A zene megtisztult költészet. (A költészet romlott zene.) . Csakis tinéktek, zenészeknek, igaz lelkeknek, ma- kulátlan eszmélkedőknek, kikben olykor anélkül szólal meg a lélek, hogy bűneiről vallana. Nektek, kik - mintha vétkes gyónna - nehéz ártatlansá- gotokban megvalljátok a világ bűneit. Igen, neki, Sebastiannak, neki Mozartnak, Beethovennek, . S neked, legtisztább, legmaibb. . 3 . Énistenem, a tiszták tisztasága! . Ehhez énnekem szavam lehet, ebben régóta jártas és tudós vagyok. Megvallom végre töredelmesen, hogy a tisztaság legtöbbször hiány: velünk szüle- tett, már- már alkati nyomorékság és bűnre képte- lenség. Az, aki nem tud átevezni az áron - ármen- tén evez. Az, aki tehetségtelen az életre (tehát a bűnre), mi mást tehetne? - tiszta lesz. . Énistenem, a tiszták tisztasága! . A gyáva, aki elhányja a fegyvert, s futásra fogja - még nem békehős. A tehetetlen, aki képtelen ölelni - még nem tiszta életű. Sem az, akit az asz- szonyok lenéznek. Az ostoba, akiben nincs elég ra- vaszság, hogy rászedjen másokat, s uralkodjék vagy élősködjék rajtuk - tán ártatlan, de még nem igaz ember. A néma, aki nem dicsőíti az elnyomókat - még korántsem bátor. Ki választja szét, mit miért teszünk? S mit miért nem? Ki mondja meg utólag: akarva lettünk tisz- ták vagy muszájból? . Akarva lenni tiszták, önmagunkkal megvívott harc- ban, nehezebb bizonnyal. De él bennünk az ösztö- nös tudás, az ősi hang, amely borzongva súgja, hogy az a másik, az a kényszerű, az a született és meg- sem-kísértett - az a valódi tisztaság. Mert próbára sem tehető soha. Mert olyan, mint az átok és az áldás: válasz- tottakra rásütött pecsét. . Egy ember, aki meglábalta egykor A föld sarát, mocsoktalan maradt. . Egy ember, aki képtelen a bűnre. . Zenét hallunk, és áldjuk a zenét.
Nem állom meg, hogy zenével is párosítható Bartók-verset ne emeljek még ki a fent ajánlott gyűjteményből:
.
.
BARTÓK . V. Vonósnégyes . . tengerszembe merült harang mely egyszerre szólni kezd vándorbot amely kivirágzott furulya mely zenekarokat zendített meg . négy szellem négy földöntúli alak - jelenés kezükben hegedű és játszanak - érted? Nem! Érzed? Talán sejtjeid hajszálaid és zsigereid értik a torkonragadott hegedűk leszakadt üveg-sikolyát vergődő füzek vértelen árnyait a földsarkok mágneses zizegését távoli bolygók fényjeleit: . üveg-szővőszékeken négy párka sodorja sorsod fonalát - Elhallgat a hang: elvágódik az életed, mint havas tetőn elesett katona: láthatatlan sebéből szivárog a vér . . . . Az anyagtalan anyag víjjogva nő, tompán csattogva árad feloldja izmaidat lábszárcsontjaidat koponyádat: kényszerképzeteidet már elmosta a hullám már csak ősemlékeid élnek ringva úszó villogva kúszó eleven virágok: víz alatt, sziklák mellén sarjadt koráll-bozontok, keringve kergetőző polipok, tintahalak medúzák és villamos ütéseket osztogató tükörsima ráják - . /Képes Géza/
. Síp dob nádi hegedű Próbálom kiszűrni a hangot de folyton belereccsen a targally partra döngve túlharsogja a tenger üvegét csörömpölő csajkák tördelik paták szaggatják rojtokra madárcsőr kopogja csipkévé leplét hajókürt lyuggatja üzenetét sziréna tépi ketté üdvözletét beleolvad lelátók kórusába
. Próbálom kiszűrni a hangot Évtizedek múlnak fülelő arcom dombormű-kemény
.
/Rába György, a Férfihangra című,
1979-ben megjelent kötetéből/
.
.
.
.
.
A 2000-ben írt 7-tételes művét Ligeti az előadóknak ajánlotta. és ők u.abban az évben november 10-én mutatták be Metz-ben.
A Weöres-versek:
I. Fabula, II. Táncdal, III. Kínai templom, IV. Kuli, V. Alma álma, VI. Keserédes, VII. Szajkó
.
Hogy miért ez lett a dalciklus címe, nem tudom, talán a síppal, dobbal. nádihegedűvel való testi-lelki gyógyítás alább említett értelmében általános felüdülésünkre.
Ne hidd hogy a lába előtti sapka vagy egy ütött-kopott bádogszelence hivatásának volna címere nem is várakozik baksisra ha megcsörren egy-egy pénzérme az együttes öröm kísérete noha az aluljáróban azért foglalt talpalatnyi területet hogy nyilvános himnuszba áradjon az élet ingyen öröme a legjobb csak épp a jól visszhangzó közeg az kellett hozzá s ha hiszed ha nem a nagynéni parkolópályára küldött pár üres befőttesüvege most fölfüggesztett munkaidejükben igazi gyönyörzene csiholói mozdulatlan megigézetten hallgatom megámulom minthogy én sohasem tenném magam így közszemlére
/Rába György, 2011/
Holnap lesz 5 éve, hogy életének 87. évében Rába György elhunyt.
Az alábbi az 1973-as Lobbanások utolsó lobbanása:
A dallam
Bordáim közti hangot hallgatok naponta az egyszer-volt dallamot zúgók kondulnak bele rokonok útnak eredtem megszűntem régen világgá lettem ez a hang vagyok
Az eggyel korábbi (1969. évi), Férfihangra című kötete végén ezt vallotta:
Vallomás a költészetről
A lírai én: az esetleges, az anekdota, az impresszió önmagában érdektelen, magánügy. A történések homokja alól ki kell bukkannia az igazság, a törvények kő-arcának. A költészet tanúságtétel az emberről és színpadáról, az életről.
De a lírai vers nem regény vagy színmű, hogy teljes életdarabot mutasson be. A költő néhány verssor erejéig megállítja a napot, hogy küzdelmét megvilágítsa. A verses beszéd ünnep, lényeglátás és a szavak ünnepe. Az élet 148analógiáit kell megragadnia, töménynek, kifejezőnek és asszociatívnak, a szokványostól különbözőnek kell lennie, hogy világokat állítson egymás mellé: a valódit és a képzeletét.
Mégis a líra azzal érdemli meg nevét, hogy indulatot közvetít: ezért egyszeri és drámai megnyilatkozás is.
A költészet mindig a személyes és az egyetemes kölcsönhatásából születik meg.
Ugyanebbe a kötetbe került a következő verse, amit közel 10 éve már beírtam ide, de itt az eredeti formája és az ihlető zene is:
Az éjszaka zenéje
In memoriam Bartók Béla
Tág mellkas alatt ősi történet dala zeng csak a szív üllője csak a szél hálója hajókürt álmodik egy almon még a lét testvérisége ősi történet dala zeng írott könyvünk arcát föl nem fedi rőzselángnál rólunk öreg szó pereg ősi történet dala zeng s ha a fény abrosza kiterül a balladába lépünk
Bartók 1926-ban írta a Szabadban című szólózongorás sorozatát (Síppal, dobbal; Barcarolla; Musettes; Az éjszaka zenéje; Hajsza)
A teljes mű innen, szintén Sándor György előadásában. A kép ne tévesszen meg senkit, mert a több mint 20 éves felvételhez egy 50 évvel korábbi fényképet választott a feltöltő, amelyen a Tánc szvit zongorás változatának New York-i ősbemutatójára (1945. február 20.) készült a szerző és a Carnegie Hallban azt előadó Sándor György. Az est további műsora - Bach-Liszt: A-moll prelúdium és fúga; Beethoven op. 101 (A-dúr) szonáta; Brahms: Variációk egy Paganini-témára; Táncszvit; és megnevezetlen további darabok.
Nem akartam suta nyersfordítást beírni a Wehmut című Eichendorff-vershez, és persze az a két lefordított sor is jelenidőben íródott (Néha úgy énekelek, mintha boldog lennék).
A németül tudóknak adott a vers lényege, így Várdai Pisti is értette és érezte a hangulatát.
Én pedig boldog lennék, ha hozzámszólásaimban egyetlen elütés, formázási hiba sem lenne .-)
Auf einer Burg
Eingeschlafen auf der Lauer Oben ist der alte Ritter; Drüber gehen Regenschauer, Und der Wald rauscht durch das Gitter.
Eingewachsen Bart und Haare, Und versteinert Brust und Krause, Sitzt er viele hundert Jahre Oben in der stillen Klause.
Draußen ist es still und friedlich, Alle sind ins Tal gezogen, Waldesvögel einsam singen In den leeren Fensterbogen.
Eine Hochzeit fährt da unten Auf dem Rhein im Sonnenscheine, Musikanten spielen munter, Und die schöne Braut die weinet.
/Joseph von Eichedorff)
Rejtelmes vár, sejtelmes környezet és vidám esküvő, zenészekel... Semmi különös, de a hangulat izgató.
"Régi várról szól a hetedik dal: Auf einer Burg.Mintha a Barbarossa legenda kelne életre a versben, a várában megkövülten alvó egykori lovagról. A kép a vár alatt, a Rajnán vonuló esküvői menetre is fájdalmas árnyékot borít. A dal ünnepélyes lejtésű deklamációja, kimért léptű ritmusa, szerkesztésmódja és harmóniái szándékoltan régiesek." - idézem Kroó György szavait az ajánlott honlapról.
A verset nyolc nyelvre is lefordították, és még négy - régebbi - megzenésítőről tudok: Robert Gund, Othmar Schoeck, Hans Zincke és Ernst Rudorff, de az ő dalaikból nem találtam egyet sem, így egy másik felvételt idézek a Schumann-dalból.
A keresgélés közben viszont ráakadtam a másik sejtelmes várkastélyhoz kapcsolódó ismert történethez kapcsolódó nagyszerű zenére. Bartók Kékszakállúja nem régen hallott előadását máshol kifogásoltam a magyar kiejtés és egyéb miatt, itt viszont a kiváló bariton és társa németül énekel (a fordító: Wilhelm Ziegler), ami német környezetben helyénvaló, hogy ne kelljen a feliratozásra figyelni, ami korábban még nem is volt általános. Az 57 éves felvételen Fricsay dirigálta Berlini Rádió Szimfonikus Zenekarát.
A Schumann-dalokban szereplő D. F.-Dieskau utólérhetetlen!
Liszt Ferenc születésének 203. évfordulóján megismételhetnék a róla írt versekből vagy az általa megzenésítettekből - zenéjével illusztrálva, de most egy tanulmányra hivatkozom, mert ebben azzal a Bartókkal is kapcsolatos elemzés olvasható, aki akadémiai székfoglalójában (1936-ban) Liszt Ferencet választotta tárgyául.
A hivatkozott verseket, de Liszt Ferenccel kapcsolatos egyéb dolgokat is a fenti keresőből, a "Liszt Ferenc" beírásával lehet a hozzászólásokban megtalálni (képek, szobrok, egyetemi témák, díjak, együttesek stb)!
A porosz Johannes Bobrowski (1917-1965) különleges lélek volt, emiatt is élte túl az orosz hadifogságot, ahol négy év alatt is lelkes költő maradt, megverselve a körülötte lévő elkeserítőnek, sivárnak és lélekölőnek tümhető környezet szépségeit, és nem azonosítva az orosz néppel fogvatartóit.
Pruzzische Elegie
Dir ein Lied zu singen, hell von zorniger Liebe – dunkel aber, von Klage bitter, wie Wiesenkräuter naß, wie am Küstenhang die kahlen Kiefern, ächzend unter dem falben Frühwind, brennend vor Abend -
deinen nie besungnen Untergang, der uns ins Blut schlug einst, als die Tage alle vollhingen noch von erhellten Kinderspielen, traumweiten –
damals in Wäldern der Heimat über des grünen Meeres schaumigem Anprall, wo uns rauchender Opferhaine Schauer befiel, vor Steinen, bei lange eingesunknen Gräberhügeln, verwachsnen Burgwällen, unter der Linde, nieder vor Alter, leicht - wie hing Gerücht im Geäst ihr! So in der Greisinnen Lieder tönt noch, kaum mehr zu deuten, Anruf der Vorzeit – wie vernahmen wir da modernden, trüb verfärbten Nachhalls Rest!
So von tiefen Glocken bleibt, die zersprungen, Schellengeklingel -
Volk der schwarzen Wälder, schwer andringender Flüsse, kahler Haffe, des Meers! Volk Der nächtigen Jagd, der Herden und Sommergefilde! Volk Perkuns und Pikolls, des ährenumkränzten Patrimpe! Volk, wie keines, der Freude! wie keines, keines! des Todes – Volk
der schwelenden Haine, der brennenden Hütten, zerstampfter Saaten, geröteter Ströme – Volk, geopfert dem sengenden Blitzschlag, dein Schreien verhängt vom Flammengewölke - Volk, vor des fremden Gottes Mutter im röchelnden Springtanz stürzend – Wie vor ihrer erzenen Heermacht sie schreitet, aufsteigend über dem Wald ! wie des Sohnes Galgen ihr nachfolgt!
Namen reden von dir, zertretenes Volk, Berghänge, Flüsse, glanzlos noch oft, Steine und Wege - Lieder abends und Sagen, das Rascheln der Eidechsen nennt dich und, wie Wasser im Moor, heut ein Gesang, vor Klage arm –
arm wie des Fischers Netzzug, jenes weißhaarigen, ew ’gen am Haff, wenn die Sonne herabkommt.
Az INNEN behívható videó előadója szépen beszél a költőről és az 5' 10"-től a fenti vers is meghallgatható, de figyelemre méltó a rövid alábbi is (7' 10"-től), aminek a magyar fordítását, ugyancsak Schein Gábortól, még nem találtam meg.
D O R F M U S I K
Letztes Boot darin ich fahr keinen Hut mehr auf dem Haar in vier Eichenbrettern weiß mit der Handvoll Rautenreis meine Freunde gehn umher einer bläst auf der Trompete einer bläst auf der Posaune Boot werd mir nicht überschwer hör die andern reden laut: dieser hat auf Sand gebaut
Ruft vom Brunnenbaum die Krähe von dem ästelosen: wehe von dem kahlen ohne Rinde: nehmt ihm ab das Angebinde nehmt ihm fort den Rautenast doch es schallet die Trompete doch es schallet die Posaune keiner hat mich angefaßt alle sagen: aus der Zeit fährt er und er hats nicht weit
Also weiß ichs und ich fahr keinen Hut mehr auf dem Haar Mondenlicht um Brau und Bart abgelebt zuendgenarrt lausch auch einmal in die Höhe denn es tönet die Trompete denn es tönet die Posaune und von weitem ruft die Krähe ich bin wo ich bin: im Sand mit der Raute in der Hand
Prucc elégia (= porosz)
Van-e még dal, neked énekelni, haragvó szeretettől fénylő, mégis sötét, panaszos, keserű, mint az iszalag, nedves, mint a partoldal tar fenyői, amint nyögnek a sápadt hajnali szélben, égnek az est hevében -
sosem megénekelt pusztulásod, mely vérünkbe írta magát, mikor a napok még derűs, álomnyi széles gyermekjátékokkal teltek -
az otthoni erdőkben, a tajtékozva partnak csapódó zöld tengerhullámok fölött, az áldozati liget felszálló füstjében, a kövek előtt, süppedt sírdombokon, indákkal benőtt falsáncokon, a kortól meggörnyedt hárs alatt, könnyen -
ott lengett a hír az ágak közt! És az anyókák dalaiban is, már szinte értelmetlenül, az ősi hívás - meghallottuk a visszhang homályos foszlányait! Ahogy a mély, szétpattanó harangütésekből csengettyűszó marad -
Sűrű erdők, zuhogva előtörő folyók, letarolt öblök, a tenger népe! Éji vadászatok, nyájak, nyári legelők népe! Perkun és Pikollos, a kalászkoszorús Potrimpos népe! Az örömé, mint egyetlen más nép sem, a halál, népe!
Parázsló berkek, lángoló kunyhók, letiport vetések, vértől pirosló patakok népe - te, kit feláldoztak a perzselő villámcsapásnak, és kiáltásaid elnyelték tüzes felhők - te, kit egy idegen isten anyja előtt hörögve táncolni löktek - mintha a csillogó lándzsák előtt ő járna, fent, az erdő fölött! mintha fia keresztjét követné! - -
Nevek szólnak rólad, eltaposott nép, völgyek, folyók, fénytelen, még gyakorta, kövek és utak - esti dalok és legendák, a gyíkok avarzörgése idézi neved és, mint mocsárban a víz, ez az ének, már gyenge a panasztól -
már gyenge, mint az ősz hajú halász, ki hálóját még partra vonja a sekély öbölben, míg a Nap alászáll.
/Schein Gábor fordítása,
a Nagyvilág 2001 májusi számában/
Erről a líráról ezt írta Faludy György az esőerdői jegyzeteiben 1991-ben:
"Bobrowski költeményeit nem tudom oly nagyra tartani, mint személyét. Verseit kénytelen vagyok moderneknek nevezni, minthogy más jelző nem áll rendelkezésünkre, ha korunk verseinek túlnyomó többségét kívánjuk megjelölni. Mind modern. Ez azt jelenti, hogy híjával vannak a zeneiségnek és ritmusnak, minden bizonnyal a szépségnek is, és formájuk a formátlanság. Tetszőleges, rövid sorokba tördelik őket, hogy a vers látszatát mutassák és ne tűnjenek prózának, holott nincs semmiféle közös szabály, mely a prózátólmegkülönbözteti őket. Ugyanekkor azonban Bobrowski költeményei nemcsak érthetőek, de mondanak is valamit. Jelenleg – néhány órával olvasásuk után – tudom is, mit mondanak. Kérdéses, hogy pár nap múlva ugyanezt állíthatom-e? Tartalmaznak-e valamit, amit az ember, akarva-nem akarva, magával visz?
Azt hiszem: mindhalálig kitartok már amellett, hogy a vers, a nyelv más kifejezési formáitól elütően, zeneileg hatásos, mágikus szavak összjátéka; szavaké, melyek szótári jelentésüknél jóval többet tudnak felidézni. Mindegy, hogy érzelmeket, víziókat, hangulatokat fejeznek ki, vagy még ezt sem. Varázslatuk lényege, hogy elbűvölik az embert és nem hagyják magukat elfeledtetni; földi útravalónkul szolgálnak, akár könyvben, akár fejben.Verlaine Chanson d’automne-ja vagy Kosztolányi Ilonája két jellegzetes példa a sok százból. Még karakterisztikusabb kifejezője ugyanennek a japán tanka. Például Kááj Sigecu asszony háromsoros verse: Néhány hete, hogy meghalt a férjem. – Hideg párnámról egy hímszúnyog – sírását hallom minden éjjel. A tanka pillanatfelvétel; amit Kááj asszony mond, látható és érzékelhető; de a vers lényege az, ami a három sor mögött van. De ennyi sem kell. Senki sem állítja, hogy Christian Morgenstern Galgenliederje magasrendű poézis. Mégis, aki ezt a könyvet olvasta, nem felejti el a két sort, hogy: Die Möwen sehen alle aus, – als ob sie Emma hiessen, vagyis: a sirályok mind olyanok, mintha Emmának hívnák őket. Ez talán a hatásos vers legprimitívebb formája."
Az előbb említett versekből több már szerepel e témában (Verlaine, Kosztolányi).
Az ötlet viszont jó, köszönöm, mert azt a kétrészes verset még nem olvastam, csak most, és fel is teszem, mert mindkettő gyönyörű, viszont ezen a címen van egy korábban beírt vagy beemelt Szilágyi Domokos- és egy Jékely Zoltán-vers. Olvassátok el újra ! Közben pedig elkezdték a Mozart Rekviemet a Bazilikából. Emlékszem arra a vasárnap kora reggelre, amikor a Margit-hídon jöttek át a szovjet tankok: borzalmas dübörgés volt, hát még a következménye... Emlékezzünk!
In memoriam Koromzay Dénes 2001. augusztus 4. 00:00
A világhírű brácsaművész, KoromzayDénes 88 éves korában, július 15-én elhunyt az egyesült államokbeli Boulderben (Colorado).
A kamarazene vezéregyénisége volt. 1913-ban született Aradon. Tanulmányait a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán végezte, akkor, amikor Bartók Béla is ott tanított. Az 1935-ben alapított Magyar Vonósnégyes művésze volt. Egészen a megszűnéséig, 1972-ig tagja volt az együttesnek. A Magyar Vonósnégyes egyike volt a világ legjobb vonósnégyeseinek, hosszú éveken át. 1962-ben Boulderben telepedett le, itt brácsát és kamarazenét tanított egészen 1996-ig, amikor nyugalomba vonult. 1984-ben Boulderbe vitte a Takács Vonósnégyest, s ezzel biztosította a magyar zene jelenlétét a híres coloradói egyetemen. KoromzayDénes személyében olyan nagy művész távozott közülünk, aki szemtanúja és cselekvője volt a magyar zenei élet legnagyobb korszakának. (Magyar Nemzet/ J. A.)
A versbeni V. vonósnégyesről az alábbi olvasható a neten /egy helyen tévesen írtak egy dátumot, mivel az 1934. augusztus 6. és szeptember 6. közt írott mű születésére 1936 olvasható; éppen a 9. hónapban született :-)
Unruhig steht der hohe Kiefernforst,
die Wolken wälzen sich von Ost nach Westen,
lautlos und hastig ziehn die Krähn zu Horst,
dumpf tönt die Waldung aus den braunen Aesten,
und dumpfer tönt mein Schritt.
Hier über diese Hügel ging ich schon,
als ich noch nicht den Sturm der Sehnsucht kannte,
noch nicht bei euerm urweltlichen Ton
die Arme hob und ins Erhabne spannte,
ihr dunkeln Riesen rings.
In großen Zwischenräumen, kaum bewegt,
erheben sich die graugewordnen Schäfte,
durch ihre grüngebliebnen Kronen fegt
die Wucht der lauten und verhaltnen Kräfte
wie damals.
Und Eine steht, wie eines Erdgotts Hand
in fünf gewaltige Finger hochgespalten,
die glänzt noch goldbraun bis zum Wurzelstand
und langt noch höher als die starren alten
einsamen Stämme.
Durch die fünf Finger geht ein zäher Kampf,
als wollten sie sich aneinanderzwängen,
durch ihre Kuppen wühlt und spielt ein Krampf,
als rissen sie mit Inbrunst an den Strängen
einer verwunschnen Harfe.
Und von der Harfe kommt ein Himmelston
und pflanzt sich mächtig fort von Ost nach Westen,
den kenn ich tief seit meiner Jugend schon,
dumpf tönt die Waldung aus den braunen Aesten:
komm, Sturm, erhöre mich!
Wie hab ich mich nach einer Hand gesehnt,
die mächtig ganz in meine würde passen!
wie hab ich mir die Finger wundgedehnt!
die ganze Hand, die konnte Niemand fassen!
Da ballt'ich wüst die Faust.
Ich habe mit Wollüsten jeder Art
mich zwischen Gott und Tier herumgetrieben:
ich steh, und schmerzhaft reiß ich mir den Bart:
nur Eine Wollust ist mir treu geblieben:
zur ganzen Welt.
Komm, Sturm der Allmacht, schüttel den starren Forst,
schüttelst auch mich, du urweltliches Treiben,
in scheuen Haufen ziehn die Krähn zu Horst,
gieb mir die Kraft, Einsam zu bleiben,
Welt!
(Gödöllő, 1925. febr. 11. - Gödöllő, 1985. febr. 16.): irodalomtörténész, műfordító. A bp.-i Pázmány Péter Tudományegy.-en szerzett m.-latin szakon tanári diplomát 1948-ban. Volt kollégiumi és gimn.-i tanár. Első írásai a Magyarokban jelentek meg 1947-ben. 1954-56-ban a Csillag, 1961-től az Új Írás munkatársa volt. 1969-től 1977-ig az Európa Könyvkiadónál szerkesztő, majd külső munkatárs. A német klasszikus irodalomból fordított: H. Hesse, F. Kafka, Goethe, Th. Storm, Rilke stb. műveinek fordításaifűződnek a nevéhez. Fordításában jelent meg 1984-ben Nietzsche válogatott írásainak egy kötete. Közel két évtizedes fordítói gyakorlatának elvi és módszertani tapasztalatait írta meg a műfordításról szóló könyvében. - M. Hölderlin (Bp., 1964); A műfordítás (Bp., 1968); Krúdy Gyula alkotásai és vallomásai tükrében (Bp., 1970); Otthonunk a művekben (esszék, kritikák, Bp., 1974); Rilke világa (Bp., 1979). - Irod. Bart István: Műfordítók műhelyében: Sz. (Élet és Irod., 1975. 12. sz.); Bata Imre: Sz. E. hatvanéves (Élet és Irod., 1985. 10. sz.); Fodor András: Búcsú Sz. E.-től (Új Írás, 1985. 4. sz.); Lator László: Sz. E. ravatalánál (Kortárs, 1985. 6. sz.); Pók Lajos: Sz. E. (Nagyvilág, 1985. 6. sz.); Vargha Kálmán: Sz. E. csöndje (Vigilia, 1985. 7. sz.). - Szi. Csorba Győző: Sz. E. (vers, Élet és Irod., 1985. 10. sz.).
_balatoni_szel_balatonfured_borsos_miklos_1961_2.jpg)
_balatoni_szel_balatonfured_borsos_miklos_1961_2.jpg)
