Lehet filozófiailag érvelni amellett, hogy ha már létezik egyáltalán akármi, akkor nincs okunk feltételezni egy korlátozó tényezőt, ami leszűkítené a ténylegesen létező dolgok körét. De akár sejthető, akár nem, elképzelni mindenképpen lehet egy olyan multiverzumot, amiben összességében véve minden megvalósul, ami elméletileg egyáltalán megvalósulhat.
Ezeket a gondolatkísérleteket egy olyan világban kell elképzelni, ahol a vak véletlen nen más, mint a multiverzum determinisztikus elágazódása. Ebben a képben a mindenség a makroállapotok statisztikai eloszlásának egyfajta hiperkontinuuma, egy hipertömb multiverzum, úgymond. Igazából az is az Everett modell egyik nagy pozitívuma, hogy magától determinisztikus.
Szóval igen, a véletlent úgy is lehet integrálni a szabad akarat fogalmába, hogy átfordítjuk ebbe a hiperdetermináltságba. "Rajtam múlik", az én milyenségemen múlik, hogy mi a statisztikai prognózisa a véletlen alakulásra való hajlamomnak. Függetlenül attól, hogy értelmes lény vagyok, vagy folyóparti kavics.
"De mivel már eleve a véletlenen múlik az is, hogy olyan univerzumban vagyok-e, amiben aggódok, mivel a saját aggódásom megszabásának a szabadsága csak egy illúzió, ezért egyszerűen nem létezik az a fajta ágensi autonómia, amit a szabad akarat naív értelmezése implikálna."
Jó meglátás!
Terjesszük ki ezt a gondolatmenetet a véletlenre is, ami ekkor a szabad akaratnak felel meg az értelem nélküli világban.
Nem tűnik ebben az esetben a véletlen is a történések egy megszabott szabadságának?
Mondok egy másikat is. Ez egy olyan feltételezés mellett működik, hogy a hamis vákuum összeomlása nagyon gyakori esemény, csak elrejti az Everetti modell antropikus árnyéka.
A fizikus a konferencián kitol egy asztalnyi berendezést a színpadra, és azt mondja, hogy ez itt a lézertű nevű berendezés, ami ha pontosan van kalibrálva, képes meg nem történtté tenni azt az eseményt, ami aktiválja a bekapcsoló gombját. Mert előidézi a vákuum bomlást. De persze semmi sem tökéletes, csak 99,99% valószínűséggel működik. Meg is nyomja a gombot, aztán megnyomja még egyszer, és nem történik semmi. Most éppen nem működött. Nyomhatja akárhányszor, véletlenül pont sose működik.
Egy másik asztalon kitesz egy kis hasadóanyagot egy detektor képernyő mellé, amin jól látható, felvillanó foltok jelzik a részecskék becsapódását. Szépen látszanak a felvillanások, a hátsó sorokból is lehet látni. A képernyőt érő becsapódások egy elektromos detektort is aktiválnak, amit rákapcsol a lézertű készülék bekapcsoló gombjára. Amint összekapcsolja a készülékeket, a képernyőn felvillanó foltok gyakorisága hirtelen lecsökken, csak nagyon ritkán jelennek meg. És azt mondja a tudós, hogy lám, a lézertű nagy valószínűséggel meg nem történtté teszi azt, ami aktiválja, és ezzel bizonyítottuk az Everett modellt is, és azt is, hogy nagyon pici a hamis vákuum lebomlásának a küszöbe.
És aztán azt csinálja, hogy betesz egy késleltetőt a detektor és a lézertű közé. A becsapódás detektálása után csak egy másodperccel aktiválja a detektor a lézertűt. A jelenség hirtelen megszűnik, és visszatér a felvillanások gyakorisága az eredeti szintre. Aztán a tudós elkezdi csökkenteni a késleltetés mértékét. Fél másodperc, három tized másodperc, és azt mondja, hogy otthon kipróbálta, a késleltetést fél tized másodpercre kell csökkenteni, hogy előjöjjön a jelenség. Eléri a fél tized másodpercet, és mindenki bólogat, hogy nahát, tényleg, fél tized másodpercnél csökken le a felvillanások gyakorisága. Vagy legalábbis a kísérletet végző tudós szemszögéből nézve ez történik.
Te viszont mondjuk egy kicsit késve érkeztél az előadásra, és csak a hátsó sorban találtál helyet. Innen is lehet látni a képernyőn megjelenő felvillanásokat, de a tudatod csak akkor érzékeli, amikor már egy kicsit nagyobb a folt. Mert messze ülsz, és nem látod olyan jól. Egy picikével később érzékeled az egyes felvillanásokat, mint az első sorban ülők. És amikor az jön, hogy a kísérletet végző tudós elkezdi csökkenteni a késleltetést, azt látod, hogy megszűnik a jelenség, amint eléri az egy tized másodpercet. És azt mondja, hogy nahát, pedig otthon kipróbáltam, akkor még fél tized másodperc volt a küszöbérték. Na, mindegy, ezt majd még kutatni kell, milyen furcsa eltérés.
És odafordulsz a melletted ülőhoz, és hümmögtök, hogy nahát, ennek vajon mi lehet az oka... És hallod, ahogy az első sorban ülők is hümmögnek, hogy nahát, tényleg, ezek a felvillanások bizony egy tized másodperncnél szűnnek meg. Nem fél tized másodpercnél. Lehet, hogy otthon rosszul mérte.
A te szemszögedből nézve más történik, mint az első sorban ülők szemszögéből nézve.
Tegyük fel mondjuk, hogy üldögélek a reggeli kávémmal, és a pacsirták fészkelési szokásain jár az eszem. Az összes olyan univerzum, amikben folyó szubjektív élményem számomra gyakorlatilag megkülönböztethetetlen lenne a ténylegestől, mondjuk fele-fele arányban két részre osztható: az egyik felében objektíve igaz, hogy tegnapelőtt tilosban parkoltam, a másik felében nem. A tilosban parkolós univerzumok felében aggódok, és a pacsirtákról átterelődnek a gondolataim arra, hogy jaj, fogok kapni egy büntetést. A másik felében nem aggódok, és nem is jut eszembe.
Ebben az esetben az van, hogy ha aggódok, akkor 100%, hogy büntetést fogok kapni, ha viszont nem aggódok, akkor csak egy harmad valószínűséggel. Nem kell aggódni, és akkor kisebb valószínűséggel lesz probléma.
Ami persze egy teljesen abszurdnak tűnő folyamodványa volna az eléggé változatos multiverzumnak.
Szerintem az a paradoxon feloldása, hogy ez mind igaz ugyan, amit írtam, hanem a látszólagos abszurditás abból adódik, ha rosszul értelmezzük a szabad akaratot. Ha a mechanisztikus determináltság és a vak véletlen kettősét valamiképpen meghaladó szabad akaratunk lenne, akkor az tényleg egyfajta mágikus hatalmat adna nekünk a sorsunk felett egy eléggé tartalmas multiverzumban. De mivel már eleve a véletlenen múlik az is, hogy olyan univerzumban vagyok-e, amiben aggódok, mivel a saját aggódásom megszabásának a szabadsága csak egy illúzió, ezért egyszerűen nem létezik az a fajta ágensi autonómia, amit a szabad akarat naív értelmezése implikálna.
"ami közvetlenül befolyásolja azt, hogy mit fog tenni a következő pillanatokban."
Az ennek az oka, hogy az agy mint adatfeldolgozó és modellező rendszer a múlt és a lehetséges jövő adatait folyamatosan pörgeti, mint amik a jelenben vannak.
A modellezésnek és a tervezésnek ez alapkövetelménye.
Minél tágabb a merítés az élővé tett múltból és az élővé tett jövőből, a modellt annál több adattal képes pontossá tenni. Annál közelebb fog állni a valósághoz.
Ha arra, hogy a jelen az ember számára egy sávja a valóságnak, akkor ezt tudom mondani:
Az állatokra azt a szokták mondani, hogy a jelenben élnek. Csak az itt- és most létezik a számukra.
Értik ez alatt azt, hogy nem vagy alig befolyásolja őket a múlt. A tudatosan felfogott múlt.
Csak arról tudnak ami most van. Ebben a pillanatban.
Persze nem egyformán, ez fajonként változik.
Az ember számára az itt- és most egészen mást jelent, mert az emlékezet kiterjeszti az itt- és most érzést a valóság egy sávjára, ami közvetlenül befolyásolja azt, hogy mit fog tenni a következő pillanatokban.
Értem ez alatt azt, hogy valameddig látunk visszafelé a múltba, elképzelünk valamilyen jövőt a jelen alapján, ami bizonytalan. Így a "múlt" és a "jövő" jóval gyengébb mint az "itt és most".
Ettől még azonban az élő jelenhez köthető az ismert múlt és az elképzelt, megtervezett jövő is.
Mindamellett ahogy a múlt hat ránk, a jövő is hat visszamenőlegesen, mert célirányosan választunk
cselekvési módokat az "ismert" jövő szempontjából.
Így a jövő már nem egészen esetleges, hanem irányított.
Kicsit úgy működik mint egy időgép.
A lehetséges jövő szempontjából cselekszünk a jelenben.
A problémádra van egy nagyon egyszerű magyarázat: az idő műlásának érzetét az okozza, hogy a múltra emlékezünk.
Azonban a memória úgy működik, hogy az idegsejtek között csinál egy megfelelő rendet - banyek, mintázat! - azon az áron, hogy orbitális mennyiségű hulladékhőt is generál. Azaz a memória működése összességében növeli az entrópiát, ezért tudjuk az információkat eltárolni. És mivel vannak és folyamatosan szaporodnak az eltárolt infók, ezért az az érzet alakul ki az elmében, hogy az idő a múlt irányából a jövő felé megállíthatatlanul telik. (Annyira erős ez az ösztönös szubjektív érzet, hogy a legtöbbeknél azt is akadályozza, hogy a relativitáselméletek időt érintő furcsaságait egyáltalán bevegye a gyomruk: "Az nem lehet, hogy az idő így telik, meg úgy telik!")
Ha a jövő egy statisztikai eloszláson múlik, merthogy a nagyobb entrópiájú állapotok valószínűbbek, vagyis a valószínűség növekedésének az iránya határozza meg az idő irányát, akkor szubjektíve mindig ugyanaz az idő iránya, mint objektíve?
Ha beszélgetek egy emberrel, és az idő múlásával hallom, amit mond, látom, hogy hogyan viselkedik, akkor objektíve nézve, kívülről nézve pillanatról pillanatra mindig kábé azt a makroállapotot tapasztalom, ami a legtöbb különböző mikroállapothoz tartozik. Ez a statisztika a kvantummechanikai, vagy akármilyen granularitású fizikai valóság törvényszerűségein múlik. Tehát az, hogy milyen személyiség nyilvánul meg a viselkedésében, hogy mit mond, hogy milyen gondolatai vannak, hogy hogyan reagál a dolgokra, az ezt az objektív, fizikai statisztikai eloszlást követi.
De ha szubjektíve is statisztikai alapon dől el, hogy valószínűleg merre megy a jövő a lehetséges állapotok terében, az akkor a szubjektív tudatállapotok entrópiáját követi, nem? Szubjektíve arra megy a jövő, amihez sok különböző szubjektív múlt tartozik, vagy ami sok különböző módon össze tud állni. Vagyis lehet, hogy a beszélgetőpartnerem szemszögéből nézve valószínűleg egészen másfajta módon zajlik le a beszélgetés, mint az én szemszögemből nézve. És akkor igazából nem ismerjük egymást. Mindenki csak szubjektíve nagyon valószínűtlen alternatív változatokat lát maga körül, mert a saját szemszögéből nézve ők a valószínűbbek.
Ami nagyon furcsa lenne, szóval remélem, hogy az objektív valószínűség iránya és a szubjektív valószínűség iránya valahogy össze van kötve.
Ha én el tudok, az Anzelm által elképzelt Istennek, teremtőt képzelni, vagy esetleg szülőket, sőt felmenő családfát, akkor már nem lehet a bibliai Isten a legnagyobb elképzelhető. Sőt két Isten esetén sem lehet a legnagyobb az egyik. Mi alapján választhatnánk ki Istenek közül a legnagyobbat? Másrészt a „legnagyobb elképzelhető” csak egy absztrakció, nincs értelme. Mi alapján a legnagyobb? Magasság? Szélesség?
Te akkor se ismernél meg egy érvelési hibát, hogyha péklapáttal pofáncsapna. Hiszen te magad követed el a legtöbbet!
És ha történetileg nézzük, ez utóbbi kapcsán ismerted először meg az érvelési hibákat, mivel a tieidre ÉN állandóan "a te érvelési hibád" weboldalról tűztem be linkeket. Addig azt se tudtad, hogy vannak ilyenek!
Nagyon is ontopik az a felvetés, hogy miért szükséges több Univerzumot / Multiverzumot / PoliUniverzumot kitalálni, vagy feltételezni, hasonlóan az "Isten"-hitekhez.
Pontosabban annak a topikomnak sem pont az a témája. Hanem annak a lehetőségnek az igazolása vagy cáfolata, hogy kivétel nélkül minden valóságos, ami lehetséges.
Te eddig egy vesszőnyit sem írtál on-topic ebbe a topikba. Ha arról akarod kifejteni a véleményedet, hogy szerinted miért nincsen multiverzum, akkor ennek a topikomnak az a témája:
Azt hiszem, egyértelműen kiderül a nyitó hozzászólásból, hogy ez ebben a topikban nem kérdés, amikor azt írtam, hogy "de akár sejthető, akár nem, elképzelni mindenképpen lehet", és abból, hogy hipotetikusnak nevezem a multiverzumot, és abból, hogy a nyitó hozzászólás egyik kérdésében feltételes módban írok a multiverzumról, a másikban pedig kimondottan azt írom, hogy "függetlenül attól, hogy van-e multiverzum".
De ha neked ebből mindből nem volt egyértelmű, akkor most explicite szólok: ennek a topiknak nem tartozik a témájhához, hogy valósághű-e akármelyik multiverzum kozmológia, vagy nem.
Nem valószínű, hogy halandzsa. Hiszen a tézis: Gondolkodom, tehát vagyok (Descartes). Az antitézis: Van rajtam kívül is valaki, ami(aki) az ÉN negációja. Szintézis (azaz a negáció negációja - dialektika Hegel szerint): Isten, aki Vagyok. Tehát: minden Isten azaz minden ÉN - lényegében ez szolipszizmus. Ha ez igaz, akkor hol van a többi ÉN? - A többi ÉN csak az ÉN álma. Most jön a dialektika egy másik tétele: az ellentétek egysége és harca: Nemcsak a többi ÉN az ÉN álma, hanem ÉN is egy másik ÉN álma vagyok. Tehát most sem irogatunk ide az indexre, hanem csak álmodjuk, hogy irogatunk, aztán beleér a kezünk a bilibe, felébredünk, arra ébredünk, hogy az előző álmunkat ámodjuk és nincs kezdet meg vég, mert minden alprogram (programozásban: szubrutin) egy magasabb alprogam része, és a legmagasabb alprogram pedig azonos a legalacsonyabbal. Rekurzív vagy reentráns hívásoknak (call) hívják? - már elfelejtettem, hogy melyik, pontosan melyik.
