Évtizedekkel ezelőtt is szinte szállóigeként terjedt az, hogy míg nálunk - persze sok-sok más helyen - a vizsgáztatók arra mennek, hogy a hallgató/diák mit NEM tud, addig nyugaton meg azt értékelik, hogy mit tud.
Egyébként is egy egyetemeken - különösen pl. a BME-n - az ember nem a tananyag volt a lényeg, hanem az, hogy kondicionálják évek munkájával arra, hogy miként álljon hozzá a megoldandó feladatokhoz. Ha ez sikeres, akkor a szakmában megállja a helyét. Ha meg nem, akkor csak lesz egy papírja, amit lobogtathat.
Most mondjam azt, hogy jó helyen voltam jó időben, méghozzá kétszeresen is. Én legalábbis láttam
ennek "de facto" hasznát is, miközben tanulmányok születtek arról, hogy az átlag egyetemi hallgató
milyen mértékben tudta közvetlen, vagy legalább közvetve hasznosítani az egyetemen tanultakat - hallottakat a gyakorlati életében - munkájában. A mai egyetemi állapotokat nem ismerem, de amikor
már húsz-huszonöt évi munkahelyi tervezési-kivitelezési gyakorlat volt a hátam mögött, az akkor az iskolákból frissen kikerültek esetében sokkal több utó-képzésre volt szükség (ami egyáltalán nem baj,
csak éppen ennek legalább egy hányada - része megspórolható lett volna (- hatékonyabb lett volna).
A 70-es évek első felében végeztem a BME-n. Akadt olyan írásbeli (+szóbeli) vizsgánk is, ahol a vizsga írásbeli része előtt a tárgy előadója jó-előre tájékoztatott, hogy minden segédeszköz (segédlet, jegyzet
és könyv is) használható, de a feladatok ennek megfelelő bonyolultságúak lesznek. Azaz a tanerő nem
arra volt kíváncsi, hogy a vizsgázó milyen mértékben képes a leadott tananyag be-biflázására, hanem,
hogy milyen módon és mértékben képes a tanult elméleti anyagot a vizsha - feladat megoldása során alkalmazni.
Ez az un open book vizsga, Mo-n sajnos kevéssé elterjedt.
A 70-es évek első felében végeztem a BME-n. Akadt olyan írásbeli (+szóbeli) vizsgánk is, ahol a vizsga írásbeli része előtt a tárgy előadója jó-előre tájékoztatott, hogy minden segédeszköz (segédlet, jegyzet
és könyv is) használható, de a feladatok ennek megfelelő bonyolultságúak lesznek. Azaz a tanerő nem
arra volt kíváncsi, hogy a vizsgázó milyen mértékben képes a leadott tananyag be-biflázására, hanem,
hogy milyen módon és mértékben képes a tanult elméleti anyagot a vizsha - feladat megoldása során alkalmazni. Ez a módszer egyszer-s-mind alkalmas volt arra is, hogy a vizsga szóbeli része folyamán a vizsgáztató visszatérhessen az írásbeli részben vétett esetleges hibák - hiányosságok számonkérésére.
Felettébb tanulságos és legfőként hatékony módszer volt. Azért hazudnék, ha azt mondanám, hogy a módszernek általános és osztatlan sikere volt-VOLNA a hallgatók körében (IS).
Később volt szerencsém megismerni ennek a vizsgáztatási felfogásnak a pandantját a Közgazdasági Egyetemen, ahol azon tárgy írásbeli vizsgáján, ugyancsak elsősorban a tanultak alkalmazása volt a számonkérés tárgya, és ezért, ecélból ott, a szerteágazó számítási feladatpk megoldása céljára un. "programozott vizsga - feladatlapokon kellett dolgozni és megoldani így összetett feladatokat. Ez - akárcsak az előző - sokkal életszerűbb feladatmegoldást igényelt, mint akár egy teszt - lapos, vagy
más - egyéb, hagyományos írásbeli számonkérés. ilyen esetekben a segédeszköz használhatósága lényegében semlegesítette ,agát, a "puskázás" intézményét.
Az államalapítás óta Magyarország nyugati ország, amely saját jószántából soha sem akar többé a Kelet része lenni. Éppen azért jöttünk ide, mert ott már nem találtuk a helyünket. Szerencsétlen és igazságtalan nagyhatalmi paktumok szorítottak ki a nyugati világból. Egy nyugati kultúrnemzet életére rátelepedett a Kelet uralma, amely megmételyezte és tönkre tette országunkat. Nyugatos nép a keleti önkény hálójában. Ez a magyarok tragédiája, amelyet a XX. századi kommunizmus hozott a nyakunkra. Kékcédulás választás, a szovjet felszabadítás hamis mítosza, a vas és acél országának lázas látomása, a munkásosztály hatalmáról és a Nyugat bukásáról táplált beteges propaganda.
A keleti politika nem tűri az önállóságot, nem tűri a függetlenséget, és nem tűri a szabadságot. Felszámolja az emberek független életét védő védvonalakat. Vagyontalanná tesz, elszegényít, kiszolgáltatottá vetkőztet, ha kell, megfélemlít. A hatalomtól függő élet láncába fűz.
Mióta a Kelet betette a lábát Magyarországra, a magunkfajta szabadságszerető magyarok mindig ugyanazt akarták; szabadulni sorvasztó öleléséből, és elzavarni hazai helytartóikat. A keleti önkény világa helyett megalkotni a magunk szabad magyar világát, kiszakadni a hatalomtól függő élet láncolatából, visszaszerezni, újrateremteni az önálló és független polgári élet garanciáit; tisztességes munkát, tulajdont, szabad vállalkozást és védelmet nyújtó jogrendet. Mindig is ez volt a kívánságunk.
Nyugati demokráciát akartunk, amely a keresztény kultúrára, a szabadság, egyenlőség és testvériség eszméjére épül. Mindig is harcoltunk az áldemokrácia ellen, ahol az élet rendjét az emberek helyett a hatalom szabja meg, a hatalom önkénye működteti, ha érdekei úgy kívánják, hazugsággal, csalással, maffiapolitikával, ha kell, erőszakkal is.
Megszokhattuk már, lombhulláskor eltiport szabadságharcainkra egymagunk emlékezünk. Aki győzelmét ünnepelhetné, az már nincs sehol. S valóban, hol van a mohácsi és a világosi síkon, vagy a budapesti utcán felülkerekedni látszó ottomán, Habsburg- vagy szovjet birodalom?
A szovjetek birodalma is a múlté. Eltűnt, de nem enyészett el nyomtalanul. Helyén ma egy életerős, újratatarozott keleti hatalom emelkedik fel. Izmosodik, terjeszkedik, újraéleszti és pártfogolja egykori híveit, Ukrajnától Közép-Európán át a Balkánig.
A világ lassan ráébred, hogy a történelmi kihívást nem a kommunizmus előtti veszélyes eszmék újjáéledése jelenti, mert azok gyökerei alól a történelmi változások már kimosták a talajt. A nyugati világ számára a történelmi kihívást a keleti új rend gyarapodó erői jelentik, melynek leheletét, jelenlétét, kisugárzását már a bőrünkön érezhetjük.
