A világháborús összeomlástól a románok 1919. augusztusi budapesti bevonulásáig. Avagy miért engedték el a dolgokat Károlyiék, és miért nem sikerült 133 nap alatt ugyanaz, ami sikerült Kemálnak szovjet segítséggel. Nézetegyeztetés.
Kun Bélának a 133 nap idején volt valami hivatalos tisztsége az egyesítés utáni állampártban?
Ők szokás a Tanácsköztársaság igazi vezetőjeként számon tartani a névleges elnök Garbai helyett, de ehhez köthető valami olyan poszt, mint később a Magyar Népköztársaságban a főtitkár, első titkár?
A tanàcskoztàrsasàg vezetoi kozt sokféle emberek voltak : volt zsido, volt héber, még kikeresztelkedett és mozeshitu is volt koztuk nem beszélve a cionizmus hiveirol :-)
Mivel az antant a románok mögött állt, főleg a franciák, tőlük gyorsan kaptak hadianyagot, fegyvert, kiképzést, de korántsem eleget. Amikor 1918 novemberében újra betörnek
Erdélybe, még szedett-vedett, szó szerint bocskoros hadak érkeznek,
ezt több visszaemlékezés is megerősíti. Életbevágó számukra a benyomulás, ugyanis lényegében az itt rekvirált holmikból tudnak felszerelkezni.
"Ennek ellenére Tormay Cécile művei közül az 1921-es Bujdosó könyv szerinte komoly irodalmi értékkel bíró kordokumentum, amely olvasói számára jelentősen árnyalja a Tanácsköztársaság időszakára vonatkozó történelmi ismereteket"
Bár Csunderlik szerint ott sem volt a forgatagban...
... arról az 1925-ös perről ... amelyben Tormay Cécile-t megvádolták, hogy leszbikus viszonyt folytat Zichyné Pallavicini Eduardina grófnővel ...
Megjelent egy könyv: Egy „nyomdafestéket el nem bíró” ügy. A Tormay Cécile per címmel a Balaton Akadémia kiadó gondozásában 2013-ban, amelyben egy bíró, Döme Attila hosszú kutatómunkával összeszedte a per iratait és vallomásait.
... A könyv konklúziója az, hogy bírói szemmel értékelve szakmailag helyes és megalapozott ítélet született, tehát a gróf által állított fajtalanság nem volt megállapítható, de nem kívánt Tormay Cécile nemi identitásával kapcsolatban állást foglalni.
... Tormay maga azt mondta, hogy ezt a méltatlan pört azért zúdították a nyakába, mert egy „galíciai kommunista”, egy „vörös lelkű” író megfenyegette, hogy ha nem vonja vissza az őszirózsás forradalomról szóló Bujdosó könyvet, akkor botrányba fogják keverni. Ennek a fenyegetésnek azonban nincs nyoma, ő sem árulta el, ki is volt ez a vörös lelkű író, mert az méltatlan lett volna. A pert Zichy gróf indította, aki se nem vörös, se nem galíciai, hanem egy csapodár férj, aki indokot keresett a váláshoz.
... Mert lett egy szeretője, a feleség viszont – aki annak a katolikus asszonyszervezetnek volt az alelnöke, amelyet Tormay Cécile-lel közösen alapítottak éppen az őszirózsás forradalom idején, ami bátor dolog volt –, nem akart katolikusként az öt gyerekkel elválni, bár gyakorlatilag már külön éltek. Zichy aztán a szolgáktól hallotta a pletykát a két nő kapcsolatáról, és úgy gondolta, megpróbálja ezt. Így indította el az erkölcs nevében a pert, tehát egyáltalán nem volt ennek politikai vetülete, de aztán mégis a politikai térben kezdett el valamit jelenteni az is, hogy esetleg leszbikus, és az is, hogy egyáltalán ez az egész per elindult. A két nő aztán a botrány kirobbantója ellen rágalmazási pert indított, a bíróság pedig – Horthy Miklós kormányzó személyes közbelépésére – nekik adott igazat, és Zichyt másfél év börtönbüntetésre ítélte.
...
A szolgák vallomásai nagyon színesek, de egy részük később hazugságnak bizonyult. Volt egy szolga, aki megfúrta a hálószoba falát – a gróf lefizette, hogy a felesége hálószobájába kukucskáljon –, és nagyon érzékletes pornóleírásokban mondta el, hogyan is volt a két nővel, de később a bíróság kiderítette, hogy onnan nem is lehetett látni azt a részét a szobának.
Tényszerűen tehát nem derült ki, de ha az ember megnézi az életrajzát, látja, hogy nem volt férfi az életében. Egészen fiatalon Olaszországban egy olasz nővel élt együtt, aki bemutatta Mussolininek – akkor lelkes híve lett a fasizmusnak. Amikor hazajött, összebarátkozott Zichynével, később pedig egy másik nővel Mátraházán vett házat, ott is halt meg.
Amikor Fényes október 31-én éjjel tudomást szerez arról, hogy a Mária Terézia Laktanyánál egy bosnyák ezredet vonultattak fel a tüntető tömeggel szemben, még éppen időben érkezik, hogy megakadályozza az összecsapást. Ismét élete kockáztatásával tesz tanúbizonyságot bátorságáról: a konflisból kiugorva, fehér zsebkendőt lobogtatva rohan a dühös tömeg és a fegyvert már célra tartó katonaság közé. Eléri, hogy lefújják a sortüzet. Vajon hány emberi életet mentett meg ezzel? Bizonyára több tucatot. Hogy a forradalom reggelre vér nélkül győzedelmeskedik, és az egész főváros békésen kerül a Magyar Nemzeti Tanács ellenőrzése alá, az nem kis részben Fényes László fellépésének is köszönhető, aki ezekben a napokban alig alszik, folyamatosan járja az utcákat és a létfontosságú hivatalokat, a rend fenntartására szólítja fel az ünneplő, levegőbe lövöldöző katonákat, és biztosítja a telefonvonalak, a villany-, a gáz- és élelmiszerellátás folyamatosságát. Közben lelkes tengerészekből álló alakulat kíséri és őrzi, akik a dunai monitorokra is kitűzték a nemzeti zászlót.
Az abszurd határát súrolja, hogy egy évvel később éppen őt vádolják majd a forradalom jóformán egyetlen halálos áldozata, Tisza István meggyilkolásával. Pedig még a korabeli sajtó is beszámolt arról, hogy ő maga "éktelen haragra gerjedve" kergetett el egy tengerészt a Nemzeti Tanácstól, aki arra akart vállalkozni, hogy meggyilkolja Tiszát. Fényes "felindultan tiltakozott az ellen, hogy a Nemzeti Tanácsnál, felesküdött katonák ilyen tettekre ragadtassák magukat, és mást tegyenek, mint amit tőlük a Nemzeti Tanács kíván. A matróz erre eltávozott." (Pesti Napló, november 1., 11).
"A nép ma éjszaka erőszakkal kezünkbe adta a hatalmat" - nyilatkozza Az Estnek november 1-jén. "A felelősség azokat terheli, akik a felsőséget rávették, hogy ne hallgasson intelmeinkre. Mi jó ideje láttuk, hogy nem tudjuk az embereket féken tartani és hogy ez némiképp csak azért sikerül, mert sokszor kedvünk ellen való agitációs kifejezéseket használtunk, hogy ily módon a nép morajló haragját csitítsuk. Szóbeli izgatás medrébe tereltük a dolgokat, hogy a népet a tettektől visszatartsuk. Reméltük, hogy időközben a hatalom észre tér, és belátja, hogy a rend állandó fenntartása mégiscsak úgy lehet, ha gróf Károlyi Mihálynak a törvényes főhatalom átadja a kormányzatot. Ez nem történt meg, és az események nem voltak tovább mederben tarthatók." Vajon így nyilatkozik valaki a forradalom másnapján, akinek a törvényes rend felforgatása, a zűrzavar előidézése a célja? "A forradalomnak az a baja, hogy az emberek megszeretik, pedig csak a szükséges rossz" - írja november 5-én Az Estben megjelent cikkében.
A forradalom győzelme utáni napokban sem pihenhetett meg, hiszen egyre vészjóslóbb hírek érkeztek vidékről, ahol a háború poklából hazatérő katonák a maguk kis miniforradalmait vívták meg a falvakban és városokban a régi rendszer képviselői, a jegyzők, az uzsorások (akik gyakran zsidók voltak) és a földesurak ellen, akik az otthonmaradott szeretteiket évekig sanyargatták. Földosztást követeltek, és gyakran a saját kezükbe vették a dolgok irányítását, raboltak, fosztogattak, gyilkoltak. Összecsaptak a háborúból meggazdagodott földesurak és kereskedők zsoldosokból álló magánhadseregeivel. A nemzetiségi területeken gyakran magyarellenes éle is volt a felkelésnek, félő volt, hogy elszabadul az etnikai öldöklés. Fényes Nyíregyházára, választói körzetébe utazik, hogy csillapítsa a kedélyeket.
Később Károlyiékat azzal vádolták meg, hogy az ő izgatásukra bomlott fel a front, és ők oszlatták fel a hadsereget. A valóság ezzel szemben az volt, hogy a katonák rendezetlenül, tömegesen hagyták el a posztjukat. "És azt mondják: 'igaz, a front felbomlott, de a magyar katonák csak azért akartak hazajönni, hogy a hazát itthon megvédjék. És ezt tették Károlyiék lehetetlenné.' Erre kell még röviden felelnem. Elsősorban is, ha nem tudott győzni az egész osztrák-magyar hadsereg a némettel együtt, akkor az egységes entente-hadsereggel szemben csak a magyar katonaság még akkor sem tudott volna győzni, ha itthon még harcolni akart volna. A szomorú valóság azonban az — és erre én, mint a nemzetőrségnek volt kormánybiztosa vagyok illetékes tanú —, hogy a frontot otthagyott katonák csak haza akartak jönni, sokan talán azzal a hittel, hogy itthon védik a határokat. Mire azonban magyar földre értek — tanúul hívok fel minden katonát, legénységit és tisztet egyaránt — mindenki sietett haza a falujába: 'a jegyzővel és a szatóccsal leszámolni'" (A háború elvesztése és a forradalom, 132). Nem csoda, hogy a katonák leszerelését ebben az időben éppen a vagyonos polgárság és a nagybirtokos konzervatív arisztokrácia sürgette a legjobban!
A könyv címén lehet vitatkozni, de a tartalma minden, csak nem szerecsenmosdatás. A Tanácsköztársaságról megjelent írások többsége a végletekig elfogult valamelyik oldal irányában, ez a mű szerintem objektíven írja le a történteket. Óriási munka van benne, források százaira hivatkozik, rengeteg olyan dolgot említ, ami eddig nem volt igazán közismert, mindamellett urban legendeket cáfol meg. Nem könnyű olvasmány, néha nehezen kibogozható mondatokkal operál, pár helyen talán túlzásba is viszi, de olvasmányos.
Mondjuk, rosszfiúknak nevezni őket, jókora eufémizmus, szerecsenmosdatás, de ez is összetettebb kérdés annál. Mint ahogy pl. a határon áttoloncolt, saját szavaikkal "improduktív" zsidók ügye is. Nem akartam még ennyire előreszaladni, bár egy fórumon úgyse lehet tartani az időrendet.
Én elolvastam az "Elátkozott köztársaság"-ot, szerintem nagyon jó könyv. Sok mítoszról lerántja a leplet (szabadkőműves összeesküvés elmélete, stb.), ez nyilván sokaknak nem fog tetszeni. Kemény, de objektív mű.
A "Rosszfiúk világforradalma" is erősen ajánlott, ennek még csak a felénél tartok, sok új info van benne, ami eddig nem volt közismert (pl "zsidó forradalom" elmélete, ami eddig közszájon forgott, kissé más megvilágításba került (a zsidók túlnyomó többségben voltak a bolsevik vezetők között, ennek ellenére a zsidó egyház vagyonát is államosították, sőt a Magyarországra menekült galíciai zsidókat is simán kitoloncolták az országból). Pl. az sem volt eddig közismert, hogy Horthy nemzeti hadseregét jórészt a szegedi zsidók pénzelték.
"A bolsevizmus akkor is tovább súlyosbította a helyzetünket, mert annak eltiprására jobban odafigyelt az Antant és a Kisantant is; utóbbi jórészt ennek felszámolása ürügyén hatolt egyre beljebb és beljebb hazánkba."
Magyarország új határai nagyjából 1918 tavaszán meg voltak rajzolva az antant asztalain, és ez a csehekkel és a románokkal is le volt boltolva. Kunék bukása után mindegyik szomszéd vissza lett parancsolva erre a vonalra, függetlenül attól, hogy hol álltak akkor a seregei.
Amikor az országgyűlés október közepén összeült, hogy megvitassa a kül- és belpolitikai helyzetet, az október 17-i ülésen szinte bombarobbanásként hatott Tisza István kijelentése: „Én elismerem azt, amit gróf Károlyi Mihály képviselő úr tegnap mondott, hogy ezt a háborút elvesztettük.”
Az államapparátus, a hadsereg egyelőre még Wekerle Sándor kormányának engedelmeskedett. Miután ez a kabinet 23-án lemondott, a szocdemek, a Károlyi-párt és az Országos Radikális Párt képviselői még aznap a késő esti órákban Károlyi palotájába sereglettek, és minden sütnivalójukat latba vetették. Egy nemzeti tanács létrehozásán törték a fejüket, orosz mintára. Másnap a Népszava és a Világ bedobta a parlamenten kívüli "népkormányzás" frázisát.
Október 25-től a főváros népe egy héten át nap mint nap késő estig az utcán tartózkodott. A három felforgató párt képviselői aznap éjjel hivatalosan is megalakították a Magyar Nemzeti Tanácsot, és elfogadták a Jászi (Jakubovics) Oszkár, valamint Kunfi (Kohn, tévesen: Kunstätter) Zsigmond által megfogalmazott, számozását illetően a 48-as hagyományokat felidézni igyekvő 12 pontos kiáltványt. Azáltal, hogy a külföldet felszólította: a lemondott, de még hivatali idejét töltő Wekerle helyett velük vegye fel a kapcsolatot, a Tanács nyíltan ellenkormányként lépett fel.
Ezzel egy időben tartalékos katonatisztek és baloldali szocdemek Katonatanácsot gründoltak, amely tüstént megkezdte a fővárosban és környékén elhelyezett katonai egységek csatlakoztatását, valamint forró drótot teremtett a 80 helyi katonai alakulattal. A készülődés nem maradt sokáig titokban. Wekerle a kegyetlenségéről hírhedt Lukachich Géza tábornokot nevezte ki a budapesti katonai kerület parancsnokává, elrendelve a Nemzeti Tanács proklamációját közlő napilapok elkobzását.
A lázadást szító körök kirakatfigurája, a tehetetlen báb szerepére kiválóan alkalmas Károlyi Mihály gróf eközben már a Gödöllőn tartózkodó IV. Károlynál kilincselt, megpróbálva rávenni őt egy önkéntes hatalomátadásra. A király látszólag beadta a derekát, hajlandónak mutatkozott őt miniszterelnökké kinevezni - ám miután visszautazott Bécsbe, megmakacsolta, meggondolta magát.
Október 28-ára fontos bejelentést ígérve csődítettek tömeget a Nemzeti Tanács mögött álló erők a Károlyi-párt Gizella téri (mai Vörösmarty téri) helyiségéhez. A szónokok egy ideig szóval tartották a tüntetőket, mígnem elhangzott a jelszó: Menjünk Budára! A megindult emberáradatot a Lánchídnál a karhatalom feltartóztatta, majd a csendőrök sortüzet zúdítottak rá. Három ember meghalt, közel félszáz megsebesült. Mindez óriási felháborodást keltett. A Soroksári úton erre feltörték a Fegyvergyár raktárát, és kiosztották az ott talált puskákat, s hamarosan megkezdődött a különböző szervek, szervezetek csatlakozását bejelentő küldöttségjárás a Nemzeti Tanácshoz.
A dualista államhatalom mindinkább a teljes szétesés állapotába került. Amíg a Károlyi-palotából az Astoria szállóba költözött Nemzeti Tanács lázasan tanácskozott, József főherceg, menteni igyekezve a menthetőt, a testes Hadik János grófot nevezte ki miniszterelnökké (a történetírás egynapos miniszterelnökként tartja számon - az egyik karikatúrán egy magaslatról gurítják le a régi rend hívei "nagy remények között"). Az új kormány nyilatkozatában minden szépet és jót megígért, csak hogy az érlelődő forradalmat leszerelje.
Október 30-án már a gyárakat is ellepték az agitátorok. Ebédszünetben arról beszéltek, itt az idő, mindenki válasszon küldötteket, alakítsanak belőlük üzemi munkástanácsot. A laktanyákban mind szélesebb körben osztogatták a Katonatanács röplapját, amely felszólította a katonákat, hogy a jövőben csak ennek az új szerveződésnek engedelmeskedjenek. Lelkes tisztek végigjárták a fővárosi kávéházakat, éttermeket, és mindenkit a forradalomhoz való csatlakozásra szólítottak fel.
Estére hatalmas tüntetés bontakozott ki a Gizella téren. A jelen levő tisztek és katonák a tömeg követelésére levágták a király nevének kezdőbetűjét és a sapkarózsákat, miközben bejelentették, hogy két budapesti gyalogezred menetalakulatát, amelyek a fővárosban megbízhatatlanná váltak, Hadikék a Drávához irányították.
A forradalom „vezérkari főnökének” szerepében tetszelgő Szántó (Schreiber) Béla Lőb felszólította a tüntetőket: „Hozzátok vissza őket!” Néhány perc múlva közel tízezer ember indult el Korvin (Klein) Ottó, Korvinyi (Kohn) Árpád és Pusztai Gazda Jenő vezetésével a Keleti pályaudvarra. A tüntetők elfoglalták a pályaudvart, kiszabadították a frontra vezényelteket, és mintegy kétezer fegyvert zsákmányoltak, majd egy részük az Astoria szállóhoz, másik a Conti utcai katonai fogházhoz vonult. Itt kiszabadították a politikai foglyokat és a katonaszökevényeket.
Időközben az ugyancsak tetemes súlyfelesleggel küzdő, egyáltalán nem forradalmi megjelenésű Landler Jenő leállíttatta a Budapest felé irányuló vasúti forgalmat, ezzel megakadályozva, hogy a Lukachich kérésére útnak indított „megbízható alakulatok” elérjék a fővárost. Lukachich és Szurmay Géza honvédelmi miniszter csendőrei éjszaka megpróbálták elfoglalni a lázongás tűzfészkét, az Astoria szállót, de negyedórás tűzharcban alulmaradtak.
Az éjszaka eseményeihez tartozott, hogy Szántó emberei elfoglalták a térparancsnokságot, hatalmukba kerítették az intézmények, laktanyák, raktárak egész sorát, megszállták a rendőr-főkapitányságot, az őrszemélyzet főparancsnokságát, a telefonközpontokat, a pályaudvarokat és az Osztrák—Magyar Bankot, egyszóval a stratégiai fontosságú objektumok sorát. A folyami monitorok felsorakoztak a belvárosi Duna-part védelmére. A dualizmus erői fokozatosan visszaszorultak a budai vár területére. Hajnalban Lukachich Géza, majd Hadik János miniszterelnök, később József főherceg is telefonon tárgyalt IV. Károllyal. Hadik benyújtotta kormánya lemondását, és megegyezés született Károlyi Mihály miniszterelnöki kinevezéséről.
Az I. világháborús magyar veteránok mentek volna harcolni a ránk törő megszálló-területrablók ellen, de - elmondásuk szerint - Károlyiék ezt megakadályozták.
Amikor október 27-én este a Bécsből hazaérkező Károlyit hatalmas tömeg fogadta a Keleti Pályaudvaron, Fényes László a rendőrfőkapitánnyal, Sándor Lászlóval közösen próbálta megőrizni az esemény békés jellegét. Bevonták a pályaudvaron kifeszített német birodalmi zászlót, mivel az vörös posztóként ingerelte a magyar nemzeti zászlót lengető tüntetőket. A tömeg a Himnuszt és Kossuth-nótát énekelve végighordozta az ostoba bábként pózoló Károlyit a városon, és csak azután volt hajlandó szétszéledni, miután Fényes és a függetlenségi párti politikusok a Gizella téren megígérték, hogy másnap este kihirdetik a Nemzeti Tanács határozatát.
Fényes László egyáltalán nem volt forradalmár, sőt, még csak nem is fogadta örömmel a forradalom gondolatát. Joggal tartott attól, hogy a forradalom erőszakhoz és az utcai csőcselék uralmához vezet, fosztogatásokhoz és gyilkosságokhoz. Bár független és demokratikus Magyarországot szeretett volna látni, de azt a jogállam és a törvényes rend fenntartásával kívánta elérni. Ezért vett részt a Magyar Nemzeti Tanács munkájában. Ekkoriban Budapesten már pattanásig feszült a hangulat, a frontról egyre több katona szökött haza, és a civil lakosság is követelte Károlyi miniszterelnökké való kinevezését - de vajon kiknek a sugallatára?
Az uralkodó elit azonban makacsul ragaszkodott a hatalomhoz, és meggyőzték a királyt és József nádort, hogy ne Károlyit nevezze ki miniszterelnökké. Ez a felelőtlen döntés az adott helyzetben óriási felháborodást okozott és ez vezetett közvetlenül a forradalom kitöréséhez. Október 28-án dühös tömeg gyűlt össze a belvárosban, és elhatározták, hogy Budára vonulnak, ahol rákényszerítik József nádort Károlyi kinevezésére. Fényes megkísérelte eltéríteni a tömeget, arra kérve őket, hogy csak a pesti Duna partra vonuljanak, és onnan kiabáljanak át a Várba. Sikertelenül. A Lánchídhoz vonuló tömeget a kivezényelt katonaság ugyan továbbengedte, a rendőri és csendőri alakulatok azonban elzárták az útját.
Az Est október 30-ki száma a következőképpen számolt a történelembe később lánchídi csataként bevonult eseményről: "A tömeg néhány percig mozdulatlanul állott szemben az ordítozó rendőrökkel. Fényes László, aki hiába csillapította a népet, hogy maradjanak a pesti Duna-korzón és onnan harsogják Buda felé, hogy 'éljen Károlyi Mihály', elsodródik a tömegben, rendőrök rohannak Fényesre is és rendőrkard vágja le fejéről kemény kalapját. Néhány lelkes diák és munkás cipeli ki Fényest a kavarodásból, amely folyton nő, az embereket nem lehet visszatartani, a karddal hadakozó rendőrök és a ficánkoló lovasrendőrök ellen attakoznak, Krecsányi a Lánchíd előtti tartalék lovasrendőrcsapatot a tömeg ellen vezényli, és csillognak a meztelen rendőrkardok, rendőrök ütik-vágják a népet."
Az eredmény: öt halott és ötvenöt sebesült. A vérengzés kontraproduktív hatással jár a hatalom birtokosaira, és csak olajat önt a tűzre. Másnap a rendőrség testületileg átáll a Nemzeti Tanács oldalára, hogy elkerülje a további fegyveres összecsapásokat. Ebben szerepe van Fényesnek is, aki a rendőrség épületében tárgyal a főkapitánnyal. A nádor azonban még mindig nem hajlandó kinevezni Károlyit, ezért a főváros utcáit ellepi a tüntető, békét és Károlyi kinevezését követelő tömeg. A tiszteket felszólítják, hogy sapkarózsáikat őszirózsára cseréljék.
