Az ikonok szent arcán tükröződik számomra leginkább, hogy az ikon "fénytermészetű". Az arcok fénylő kisugárzása érezteti velünk, hogy az ikon fénye egy belülről fakadó lelki fény. Isten kisugárzása, mely a szívünkre hat és felfénylik bennünk.
"Továbbmenve odaértünk egy oldalkápolnához. Egy öreg, fából készült Mária kép volt benne, amely még a korábbi évszázadokban, egy közelben álló kolostorban volt, melynek a romjai még most is megtalálhatók. Ezt a képet mondta, nagyon régóta keresik azok a szenvedő szellemek, amelyek a kolostor romjaihoz kötődnek. Csodálkozva kérdeztem: Miért keresik ezek a szellemek olyan régóta ezt a Mária képet? Itt egész egyszerű megtalálni. Aztán meg mit is tud ez a kép a szenvedő szellemeknek használni? Nem érted ezt? Akkor elmagyarázom neked. Azok a szellemek, melyeket tettük büntetéseképpen valahova száműztek, nem jöhetnek ki a számukra meghatározott helyről. Emiatt nem tudnak a kolostor völgyben lévő romjához száműzött szellemek a templomig eljutni. A Mária képet is csak a mozgáskörükön belül tudják keresni. És ott nem találják. - Ha tovább kérdezed, mit tud nekik e Mária kép segíteni, akkor helyes megállapítás az, hogy a kép maga semmit nem tud segíteni. Valami más azonban, ami a képpel összefügg, korábban könnyebbséget hozott nekik. Akkor ugyanis, amikor a kép még a kolostorban állt, sok ember jött a kép elé imádkozni. Ezeknél az imádságoknál megemlítették néha az általatok szegény lelkeknek nevezett szenvedő szellemekét is. Az imádság ugyan nem képes e szellemeket megszabadítani vétkeik büntetésétől, de ők meghallják az imádságot, és ezáltal gondolataik Isten felé vesznek irányt. Így állapotukat könnyebben viselik el. Mióta a kép nem áll ott és nem imádkozik ott senki, a szellemeknek hiányzik az a jótétemény, amit az imádság jelentett. Ők tudják, hogy az imádság a kép jelenlétével függött össze. Ezért keresik a képet, hogy újból visszakerüljön oda.
Egy VII. századi orosz ikonon találtam hasonló angyalábrázolást, ezen a linkben bemutatott ikonon két angyal is látható. Hagyományosan Gábrielt s Rafaelt szokták Krisztus feje körül ábrázolni, úgyhogy rájuk tippelek.
Szerintem amúgy Krisztus kínszenvedéseinek eszközeit látjuk a képen: a lándzsa, mely átdöfte Krisztus oldalát, és az ecettel teli edény, amelybe szivacsot mártottak, és egy izsópra tűzték.
Nyomozok, de egyelőre sajnos nem tudom a választ a kérdéseidre. Ez egy bizánci ikon. A neten találtam a képet egy gyűjteményben, ahol csak annyit tüntettek fel, hogy bizánci. Csak tippelek, hogy Rafael arkangyalt látjuk a képen, és amit a kezében látunk, ha nem nád, akkor bot, de mindez egyelőre csak tipp.
A nyomozásomat viszont szívesen megosztom veled. Időigényes a kérdésed, ami nem baj, csak azt nem tudom, mikor mennyi időm lesz a nyomozásra:) Mivel görögül nem tudok, és a görög ikonművészetről még kevesebbet tudok, mint a pravoszlávról, alaposan feladtad a leckét:) Jutok, ameddig jutok:)
Crywolf - Whisper (feat. emalyn) a titkos szám cime
Szia, már/most nincs világháború am. érzéseim szerint én nem voltam jelen testetöltésben a II. világháborúban. Se orosz, se magyar, se német... de mind1 nem tudok időpontot mondani mindenesetre vannak benne ábrák (elözö életek) pl egy raktár, half-lifeos dobozokkal (játék megjelenése elöttröl!) aminek csak egy macskabejáró van az egész bejáratra, vagy a hires kampo ami egy nagy virágfej(l)hö-nek az alja vagy végzödése... meg 2 tucat ilyen még de mnost nem jut eszembe... Nincs konkrét időpont és helyszin sem, mert az irásnak volt nemrég olyan alakja hogy csak macskabejáró méretü ajto van rajta, ezenkivül is vannak "most" alakzatok (+ a képen is) a szinlátásba hasonlo, ennek tetrachromacy a neve (ha fullon van) és sok meditácioval elérhetö (hosszu idö alatt változo) de láttam olyat is aki auralátásnak hivta... (ritkán van szinlátás, de most volt, máskor meg állandoan van)
a királynö az ikonokat babáknak nézi és ugy játszadozik velük feldisziti öket, mert királynö.. ezért sosem rombolja le egyébként, de véletlenül lerombolódhat.. nem látja azt se hogy nagy, tehát minden csak virág napfényes (külsö) rét ahol lehet látni ilyeneket, nem látja h milyen régi csak a föld leképeződését látja mert annyira ritka igy olyan kinézetü lesz mint elyon hercegnöé, de az ereje is olyan lesz pl a lépcsös hajat százezerszer nehezebb csinálni, mint a koronahajat pl. meg fényes, ritka stb,
Reggel ólmos fáradsággal ébredt. Tudta mi vár rá. Talán mélyebb pokol, mint amit egykor Sztálingrádban megjárt. Ma tényleg meg kell ásnia a maga sírját. akkor és ott Sztálingrádban tévedett, amikor árokásás közben azt gondolta, itt és most halomra lövik őket. De ma mindez valóban megtörténik. A katyni erdőben.
Fohászkodni kezdett, mást nem nagyon tudott tenni. Madonna segíts, úgy mint mindig, úgy mint máskor, váratlan csodák által! Rázkódott a szíve, halálfélelme volt már megint. Nem először, nem utoljára. 1917 óta, 23 esztendeje járja a halálos utakat. És ma elérkezett Katynba. Hirtelen ocsúdva azt sem tudta, hogy akkor ő most lengyel-e vagy orosz. Aztán minden elrendeződött, szép lassan, a Jézus-imával helyre rakta magában az elkövetkezőket. Isten már ott vár ránk a halálárkoknál. Sokan meghalnak. Látni fogom megint a halál angyalait. hallom a halálhörgéseket, a sírást, és az angyalok fájdalmas lépteit. Lefagyok, megdermedek, már megint tehetetlen leszek. A Carice is, miért pont engem választott, tehetetlen Vologyát? De hát ezt ma is feleslegesen kérdeze, mert engem választott és kész. És ma ismét meglátom a halál völgyét. Talán remete vak Antal láthatta mindig ezt a sötétséget maga előtt, amit nekem is látnom kell. Talán felragyog ma is az ikon, talán a tekintetével állítja meg a puskalövéseket a Carice... nem tudom, hogyan lesz, még jó, hogy ez a Carice gondja, és nem az enyém. Na de mégiscsak kiráz a halálos félelem. Господи, помилуй - az imát mindig oroszul mondta, ha lengyellé, ha ukránná, ha magyarrá kellett válnia, az imát akkor is mindig oroszul mondta. De ma eljön a nap, amikor visszaváltozik orosszá. Kegyetlen lesz az is, a leningrádi blokád. Az éhezés, már megint. Harmadszor is eljön. Eljött a Volgánál, eljött Lviv-ben, a lengyelekLwów-nak nevezik a várost, amin összemarakodtak az ukránokkal, és eljön majd Leningrádban is az éhezés, nem is akárhogyan. Vérhas, megint vérhas...az emberi test és lélek gyötrelmei naponként kísérték. Hosszasan nézte az ikont, amikor csak nézhette, hogy mindez a mérhetetlen borzalom, aminek ő tanúja és elszenvedője volt már, enyhüljön a Carice szívéből jövő szeretetteli tekintetben.
Akkor ma megint eljön a halál. Eljön a katyni erdőben. Nem akart a jeges fuvallatra gondolni, ami a halál angyalainak nyomában jár. Nem az angyalokat akarta nézni és nem is haldoklókat, hanem csak a Caricét. hogyan menti meg a menthetetlen helyzetet. nem akart arra gondolni, hogy orosz honfitársai ma vérengző gyilkossá változnak, és megölik a lengyel tiszteket, ezeket a mérhetetlenül tiszteletreméltó, szeretni való embereket, akik testvérnek, lengyelnek vélik őt. Ó de sokat fáradozott ő ezen, hogy lengyellé válhasson a lengyelek között.
A carice, Carice, vajon ma milyen csodát tesz? Mert csoda is lesz, nem csak a jeges markolatú halál, a katyni erdőben.
Volt a világon, az üveghegyeken innen, három testvér. A legidősebbet Ukránnak hívták. A középsőt Magyarnak. A legkisebbiket meg Lengyelnek.
Furcsán kezdődik Vologya emlékirata, ez már szent igaz, gondolta magában Antoni, de érdeklődve olvasta tovább.
A testvérek az idők távolában összegyűltek egy szent fánál, annak áldott lombkoronája alatt vércseppjeiket egy kehelybe gyűjtötték és közösen megitták. Magyar úgy megőrizte magában ennek emlékét, hogy fiai és azok fiai évezredek múltán is tudták, mit jelent a vérszerződés.
A testvérek hárman háromfelé indultak. Keletnek indult Ukrán, a legbátrabb, legvitézebb, és legmorcosabb testvér. Csak az ukránok haragjától mentse meg a világot Isten, gondolta magában Magyar, ki mindhármuk közül a legőszintébb és a leginkább szókimondó volt. Öntudatnak Magyar sem volt híján. Középső testvérként hordozta magában Ukrán és Lengyel sok jeles vonását.
Ezt a mesét sokszor elmondtam az ukránoknak, a magyaroknak és a lengyeleknek, akik közé a sorsom oroszként vetett engem az ikon őreként. Mindenütt a megbékélést kellett hirdetnem. Fogva tartóinkkal, háborús ellenségeim között barátként meghúzódva. A legfontosabb, amit az ikonnal bejárt zarándokúton megtanultam, az emberség volt. Isten emberré lett értünk, és mindenütt köztünk jár. Nem vesszük észre őt, nem becsüljük, amink van. Nem adunk hálát az ételért, meleg takaróért, vagy egy falat kenyérért. A háború idején és a hadifogságban ennek én mind híján voltam. Hálát adtam volna az ételért és a takaróért, de mert nem volt, hálát adtam azért, ami még volt. Azért is, ami egykor megvolt. A bábuskám káposztaleveséért, amelynek az ízét meg tudtam őrizni emlékeimben oly sok éven át.
Csak később értettem meg, mikor már tolószékbe kerültem, hogy hálát kellett volna adnom a lábaimért is, amelyek versztáról versztára vittek engem a történelem vérzivatarában. A Madonna mindig velem volt, és vigyázott rám.
Őrzöm magamban az emberek változékony hangulatát. Kétkedőből mint váltak csodálkozóvá. Elesettből felemeltté. A legnagyobb hitet mindig ott találtam, ahol legkevésbé vártam. Leningrádban a piacon, Sztálingrádban a földbe ásott árkokban, amikben három éven át laktunk, folyton szomjasan, máskor még a szomjúság mellett vérhassal, lázzal, maláriával és azzal az őrületes fájdalmas hasmenéssel sújtva. Emlékszem az éjszakai tapogatózásokra, amivel a latrinát kerestük, volt, hogy egy óra hosszat találtunk csak vissza a jéghideg éjben a föld alá, a deszkával s benzines hordóval borított árkokba, hogy az anyaföld melege és az ikonból áradó erő és melegség védjen meg minket a fagyhaláltól. Az ikon percről-percre és óráról órára tartotta bennünk a lelket. Bármikorra megyek vissza az időben, bármely nap bármely órájára gondolok, mindig ez történt. Csak egy hajszálon múlott az életünk, de az ikon mindig megvédett. Száz és száz életet mentett meg. Sokan nem is tudják miként és hogyan élték túl. Talán nem is kell tudniuk, hogy az ikon segített.
Naponként hálát adok Istennek, hogy még élek és írhatok. Lábam nem visz tovább, de a kezem és az elmém ép, és hiszem, hogy a szívem is a helyére került a sokféle zarándoklásban, főként, hogy a szent ikont mindig mindenütt a szívem fölött hordhattam.
Hálát adok a bábuskámért is, és minden asszonyért, aki értünk imádkozik. Az ikont egy édesanya imája hozta le a földre. Régi történet. Kevesen ismerik. De nem is a történet számít, hanem a máig köztünk járó élő és ható hit, mely az ikon által árad szét köztünk.
Antoni meghatódva olvasta Vologya emlékeit. Önmagára ismert benne, mindemellett az emlékirat minden egyes sor arra intette, bőven lesz még mit megtanulnia ebben az életben.
A fény áttört az ablakrácson, átsütött a zörgő faleveleken, legyőzte az októberi halált, mintha csak egy rossz álom volna. Érthetetlen módon ezen a reggelen is felkelt a nap Żoliborzban. Áthasította a felhőket, sugarai némán és fényesen dacoltak az éj sötétjével, amit Antoni a lelkében érzett. A feszületet szorongatta. Jerzy atya megáldotta. Mára bizonyossá vált, a kommunisták megölték, holttestét a Visztulába dobták. Haragosa volt Antoni most minden víznek, és az összes angyaloknak, akik nem védték még a szentet, a lengyel reménysugarat.
Háromszor kopogtak. Erősen, egyértelműen. Erre nem számított. Pont most, ezen a napon? Idős, galambősz hajú ember állt az ajtóban. A szeme, mint az ég kékje.
- Itt az idő, csak ennyit mondott.
A fiú betessékelte. Teával kínálta. Az öreg fázósan szorongatta a bögrét.
- Odahaza nem ilyen hidegek a reggelek, vagy csak az idő megszépítette az emlékeimet is. Merengve nézte a fiút, a hajnali nap sugaraiban ébredező szobát. Nézte a festményt. Filléres olajnyomat volt. Mégis szentkép. Mária arcán égi tisztaság tükröződött.
- Az ikon más, majd meglátod, fiam. Majd megtapasztalod.
- Hát elhozta? És pont ma?
Zokogva roskadt térdre. Imádkozott az olcsó máriás kép előtt, mintha az öreg ott sem volna. A fény a vállaira hullott, mintha Isten keze nyugodna rajta. A fiú egyre csak rázkódott. Az öreg lassú és csendes mozdulatokkal térdelt melléje. Az ikont a Máriás kép mellé tette a tölgyfa komódra. A Madonna szeméből kiserkent az első vércsepp. A fiú haragja megdermedt.
Tudta, hogy így lesz, mégsem akart hinni a szemének.
- A vércseppeket üvegcsébe kell gyűjtened. Egy cseppje se hulljon földre.
- Tudom, az angyal megmutatta, mi vár rám. Álmomban Máriás Ágnessel is találkoztam. Ő a szent olajat gyűjtötte cseppenként.
- Romolhatatlan vér. Te csak cseppenként gyűjtsd egybe. Most már érted, miért pont ma kellett elhoznom az ikont. A Madonna könnyét a vértanú pap halála indította el. Ez a vér, életeket ment majd, fiam.
Antoni mérhetetlen nyugalmat érzett. Amikor valóban eljött az ő ideje, állhatatosnak bizonyult. Az üvegcséket már gondosan előkészítette. A komód fiókjaiban tartotta. 5 esztendeig gyűjti majd a vért. Éjjel és nappal. Már mindent elrendezett. 1989-ben Moszkvába indul. A többit majd ráér ott megtudni. Váratlanul megragadta István kérges, imádságos kezét.
- Meséljen nekem Pista bácsi, mióta őrizte az ikont, és milyen volt az élete útja? s most. hogy vége, hazatér Magyarországra? Hány év is telt el?
István tekintete elrévedt, visszafelé indult a múltba. Napok, évszakok évek. 48-84. 1948- 1984. 36 év. István 36 éven át őrizte, védte, rejtette az ikont.
- Megjártam fiam a borzalmak és a csodák útját, ahogyan Veress Máté ikonfestő, Nagy Miklós katonaorvos, Vlagyimir Malinovszkij hadifogoly is megjárta. Amikor orosz földre érsz, ne felejtsd el felkutatni Vologya emlékiratait. Próbálj mindent apróra megjegyezni, ami az ikon körül történik. Mert rád is ez vár, hogy mindent átélj, és mindent leírj Isten rendelése szerint.
Tudod-e, hogy az ikon most egy Antalt választott, mint a kezdet kezdetén? Antalról voltak már látomásaid? Elmesélem Neked fiam, amit Vologyától tudok, mellé teszem, amit magam is átéltem. Az ikon útjának története a távoli múltban kezdődött. Magyarországban, Felföldön, a Sötétvölgyben. Az ikon tábláját egy szent tölgyfa villámhasította ágából faragta ki egy ember, ki bűneiért vezekelt. Vérrel, böjttel, imádsággal, virrasztással, verejtékkel festette meg alátomásaiban megjelenő Madonnát, kinek most a könnyei vérré változtak, Veress Miklós, a mi elődünk a zarándoklásban. Az ikon első őrizője a vak remete Antal volt. Élete útján belső látomások vezették.
- Láttam Antal egyszer, megjelent már. Nem tudtam, hogy engem is úgy hívnak.
Hosszasan pihentette szemét István bá tekintetében.
- Vigyázok az ikonra, ahogyan csak tudok. Minél többet imádkozom, annál több vér gyűlik össze. Rajtam múlik, mennyi imát mondok. Emberéletek múlnak az imádságon.
István még ki sem lépett az ajtón, Antoni már az ikon felé fordult, s kezdte az imát. Látta a fuldokló embereket, a lélegeztetőgépeket. Látta a koszorúvírus pusztítását. Együtt fuldokolt a haldoklókkal. Látomásai olyan erősek és valóságosak voltak, mintha nem is maga csendes elárvult szobájában lenne, hanem az időben tőle oly távol. Meglátta a fiatal orvost is, aki a haldoklók közt járt. Ott volt vele az ikon is. És az üvegcsék a szent vérrel. Megjárja majd Moszkvát, Kijevet, eljön ide Varsóba is, és gyógyít ruszinokat, lemkókat, magyarokat is. Nem tudta, hol és mikor találkoznak majd, a fiatal orvos, és ő. Azt sem tudta, magyar lesz az orvos, ruszin, vagy lemkó, lengyel- e, vagy orosz. Csak azt tudta, ugyanaz a sors vár mindenkire, akit az ikon őrzőjévé válik. Életet vinni a haldoklóknak, csodás gyógyulást. Hitet, megbékélést, vigasztalást.
Felvirradt az utolsó sztálingrádi reggel. Magyarnak ébredt a magyarok közt. Vologya, aki ez idő szerint, 1948-ban, Pék Imre volt, iratai szerint mosonmagyaróvári lakos. Fogolytársai szemében ő marad a földre szállt csoda, akit Isten küldött, hogy túléljék. Aki sosem tudott rendesen megtanulni magyarul, és mindenféle szláv szavakat, lengyelt, ruszint kevert a magyar szóba. Aki született orosz volt, de ezen a nyelven mégsem szólalt meg soha. Akit fogva tartói magyarnak hittek, magyarok közt is a leg alábbvalónak tartottak. Ő volt a leggyávább köztük, így emlékeztek rá. Még a bakancsukat is megnyalta. Mintha nem is volna magyar. Egy magyart sem tudtak rávenni, csak pont a Pék Imrét a bakancsnyaldosásra. A magyarok mégis mintha valamiféle szószólót láttak volna benne, vagy Sztálin elvtárs meg ne tudja, hát egy valóságos sztarecet.
Vologya imát mondott magában és felkészült az utolsó agy útra, a magyarok hazatérésére. Ameddig kell, elkíséri őket. A kellő napon és a kellő időben átadja az ikont Makói Istvánnak, fogolytársának. Az ikon Magyarországra kerül, és ott is marad egy darabig. Az 56-os forradalomig. De nem nyugat felé veszi az utat, mint a menekülő magyarok, hanem lengyel földre tér. A lengyeleknél lesz a legnagyobb a szegénység a szovjet rezsim idején. És ott marad a legerősebb, a legláthatóbb, ott marad kitapintható a hit. A lengyelektől el lehet majd venni a kenyerüket, de a templomba járás jogát soha. Olyan erős lesz a hit és a kommunista nyomás, hogy ott még a 80-as években is papot ölnek.
Vologya előtt is feltárult a jövő, hogy kellő eligazítást adhasson Istvánnak, aki Veress Máté, Nagy Miklós és Vlagyimir Malinovszkij nyomdokaiba lép az élet zarándokútján, mely a szent ikont követi.
Istvánnak kell majd tartania a lelket bennük. 6000 magyart hurcoltak el Sztálingrádba, csak 26 tér haza. Köztük is sok lesz a beteg. De a hit, amit a szívükben hazavisznek, elegendő lesz ahhoz, ami a magyarokra ebben a kegyetlen időszakban vár. Bebörtönzések, álperek, kitelepítések, a magyarnak a magyarnak lesz a legfőbb ellensége. Vologya érezte, mi az, ami megkülönbözteti a magyarokat a szlávoktól. Minden magyar túlságosan okosnak önmagát, és úgy gondolja, neki önmagának kell megoldania a világ rá eső összes gondját-baját. Nemes lelkűek és áldozatkészek. Bátrak és mindenre rátermettek. Erősek, megtörhetetlenek. Magyarok. Tiszták, hősök, szentek, ahogy a lágerben is énekelték, mert a fogva tartók úgysem értették. De a magyarok borzalmasan öntudatosak és önelégültek is, ha arra kerül a sor. Egy kis szláv ellágyulás és együttérzés cseppet sem ártana meg nekik, mosolygott a bajsza alatt Vologya, aki mostanra egyszerre volt ruszin, lengyel, ukrán, magyar, és nem utolsó sorban orthodox orosz, akiért a bábuskája egykor oly sokat imádkozott.
