Antinatalizmus, avagy a születésellenesség irányzata. Gondolatébresztőnek egy kiváló cikk e témában:
https://magyarnarancs.hu/lelek/bekes-nemlet-131131/?orderdir=novekvo
"Szerintem kezdünk elbeszélni egymás mellett"- szerintem inkább nem értünk egyet.
"A tisztán látó tudat az, amelyiket NEM köt gúzsba semmi olyan vágy, kényszer, erő, amely nem az ember autonóm elhatározásából fakad."- eddig nem jutottam el, de elhiszem, hogy valakik igen.
"Az a tudat ez, amely előtt tisztán állnak értékek és érdekek, amely meg tudja különböztetni az egyén valódi (tehát saját, később sem megbánni való) döntését attól, amelyet csak látszólag hozott őmaga, azonban e választása kényszerű, és valami egyénfelettit szolgál. A nemi vágy, a repordukciós kényszer tipikusan ez az utóbbi."- - Oké, de honnan lehet azt tudni, hogy vki csak látszólag hozta maga a döntését, mely szerint szaporodik?
"Ez elég cinikus válasz, nem gondolod? Csak elodázása a valódi problémának. Ami időben változik, lanyhul, az - mint változás - cseppet sem érinti a probléma eredendő magvát, lényegét, a kiindulást magát."- Cinikus, persze, én hiszek a test kereteiben, számomra ez adott. Sajnos nem is tudok rajta felülemelkedni.
"Nem beszéltem fejlődésről, nem is gondoltam erre. Milyen értelemben értendő a fejlődés itt? Morálisan? Technikailag? Kogníció szintjén? De ha már szóba hoztad, a rövid válaszom az, hogy amennyiben pontosan annyival vagyunk általában fejlettebbek az állatoknál, amennyivel egyszerre vagyunk bonyolultabbak és problematikusabb (hasadtabb, ellentmondásosabb) létezők is."- Rájöttem, hogy az utolsó bekezdést teljesen félreértettem.
Szerintem ez a születéses ügy nem ilyen egyszerű, hogy akkor vagy igen, vagy nem. az álláspontom az, és asszem, mi nem is fogunk továbbmenni itt, ami nem is baj: hogy én a gyerekek előtt hasonlóképp gondolkodtam, mint Te most, és igazad van abban, főleg miután én is jobb szeretek szenvedni, mint örömködni, hogy igen, nehéz nap mint nap erősnek és vidámnak lenni, és lehetetlen is nyilván. és még ha a világ úgy szar ahogy van, mondjuk tegyük fel, az még nem is lenne elég, vagy ez a kevesebb ugye, de mondjuk átörökítesz valami szart, ami egy életfeladat azt helyrehozni, ha egyáltalán, az pl. nehéz. de én továbbra is csak azt mondom, hogy jó, és szép.
A tisztán látó tudat az, amelyiket NEM köt gúzsba semmi olyan vágy, kényszer, erő, amely nem az ember autonóm elhatározásából fakad. Az a tudat ez, amely előtt tisztán állnak értékek és érdekek, amely meg tudja különböztetni az egyén valódi (tehát saját, később sem megbánni való) döntését attól, amelyet csak látszólag hozott őmaga, azonban e választása kényszerű, és valami egyénfelettit szolgál. A nemi vágy, a repordukciós kényszer tipikusan ez az utóbbi.
"reprodukciós vágyaink a hormonváltozásokkal és az idővel is kopnak, az elmének akkor már nem kerül olyan nagy erőfeszítésébe ezt a nagy ellentmondást az ösztön és tudatosság közt legyőzni. Addig igen lehet szaporodni, jógázni, futni, túlórázni, önkénteskedni. "
Ez elég cinikus válasz, nem gondolod? Csak elodázása a valódi problémának. Ami időben változik, lanyhul, az - mint változás - cseppet sem érinti a probléma eredendő magvát, lényegét, a kiindulást magát.
"Úgy érted, hogy az állatokhoz képest nem fejlődtünk semmit?"
Nem beszéltem fejlődésről, nem is gondoltam erre. Milyen értelemben értendő a fejlődés itt? Morálisan? Technikailag? Kogníció szintjén? De ha már szóba hoztad, a rövid válaszom az, hogy amennyiben pontosan annyival vagyunk általában fejlettebbek az állatoknál, amennyivel egyszerre vagyunk bonyolultabbak és problematikusabb (hasadtabb, ellentmondásosabb) létezők is.
Az én fogalmaimmal a tisztán látó tudat ez: reprodukciós vágyaink a hormonváltozásokkal és az idővel is kopnak, az elmének akkor már nem kerül olyan nagy erőfeszítésébe ezt a nagy ellentmondást az ösztön és tudatosság közt legyőzni. Addig igen lehet szaporodni, jógázni, futni, túlórázni, önkénteskedni.
Ám ettől még mi, emberek, nevén nevezhetjük azt, ami nem más: gyilkos egymáson élősködés, véres beleavatkozás a másik életébe, önfenntartás a másik kárára, túlélés és pusztítás, növekedés és kiontott vér végeláthatatlan folyamata...
Úgy érted, hogy az állatokhoz képest nem fejlődtünk semmit? Ezzel egyetértek. Nem biztos, hogy baj. ezt még nem tudom.
Ez így van, de ez az állati részünkre tartozik. Emberi mivoltunkat - sok egyéb mellett - az teszi, hogy ugyanakkor reflektálni tudunk a Természet dolgaira, és saját állati, ízig-vérig e Természetbe ágyazott természetünkre, vagyis az ösztönvilágunkra. És a tiszta reflexió, a hideg belátás, az ösztönmentes ráció fényénél az ösztönkésztetéseink, kapaszkodásunk az életbe, reprodukciós vágyaink természetellenesnek, groteszknek, érthetetlennek tűnnek, mert a tisztánlátó tudat hideg fényében hirtelen indokokatlannak és abszurdnak hatnak az ösztöneinkbe oltott forró vágyaink. Az antinatalizmus hívei is hasonlóképp tünődhetnek.
"ha a természet mellőz minden erkölcsi megfontolást, vagyis amoralis ( remelem jól értettem), akkor szerintem épp nem róható fel neki ez erőszakként."
Nyilván az erőszakosság fogalma emberi mérce szerint az, ennyiben ez antropomorfizmus. A Természet nem "tudja", hogy erőszakos, mert nem más, mint puszta léttörekvés, élethez való Akarat. Ám ettől még mi, emberek, nevén nevezhetjük azt, ami nem más: gyilkos egymáson élősködés, véres beleavatkozás a másik életébe, önfenntartás a másik kárára, túlélés és pusztítás, növekedés és kiontott vér végeláthatatlan folyamata...
Az élet- és szaporodási ösztön természetesek. A logikád mentén : ha a természet mellőz minden erkölcsi megfontolást, vagyis amoralis ( remelem jól értettem), akkor szerintem épp nem róható fel neki ez erőszakként.
És igen, dönthetsz úgy, hogy a tudatosság jegyében megtagadod ezeket az ösztönöket.
13 éve, hogy e kérdéskörben jegyeztem a következő idézetet Bölcs Salamontól az egyik korábbi topikodban, mely korrelál az általad mondottakkal:
Micsoda haszna van az embernek minden ő munkájában, mellyel munkálkodik a nap alatt? Egyik nemzetség elmegy, és a másik eljő, a föld pedig mindörökké megmarad (...) Nincs emlékezet az előbbiekről, azonképpen nem lesz emlékezet azokról, akik azután lesznek. Én, királya voltam Izraelnek Jeruzsálemben. És adtam az én elmémet bölcsen való tudakozásra, (...) és gyűjtöttem bölcsességet mindazok felett, a kik fők voltak előttem Jeruzsálemben, és az én elmém bőven látott bölcsséget és tudományt! Adtam azért az én elmémet a bölcsességnek tudására (...) és megtudtam, hogy ez is a lélek gyötrelme! . . . Mert a bölcsességnek sokaságában sok búsulás van, és valaki öregbíti a tudományt, öregbíti a gyötrelmet. Mondtam azért az én szívemberi: no, megpróbállak téged a vígan való lakásban, hogy lásd meg, mi a jó! És íme, az is hiábavalóság! A nevetés, azt mondom: bolondság, a vigasságról pedig, mit használ az? Elvégzem az én szívemben, hogy boritalra adom magamat (pedig szívem a bölcsességet követte), és előveszem ezt a bolondságot, amíg meglátom, hogy az emberek fiainak mi volna jó. (...) Felette nagy dolgokat cselekedtem, építettem magamnak házakat, ültettem magamnak szőlőket. Csináltam magamnak kerteket és ékességre való kerteket, és ültettem beléjük mindenféle gyümölcstermő fákat. Csináltam magamnak víztartó tavakat, hogy azokból öntözzem a fáknak sarjadó erdejét. Szereztem szolgákat és szolgálókat, házamnál növekedett szolgáim is voltak, öreg és apró állatoknak nyájaival is. Többel bírtam mindazoknál, akik voltak én előttem Jeruzsálemben. Gyűjtöttem magamnak ezüstöt és aranyat is, és királyok drágaságait és tartományokat, szereztem magamnak éneklő férfiakat és éneklő asszonyokat, és az emberek fiainak gyönyörűségit, nőt és nőket. És naggyá lettem, és megnövekedem mindazok felett, akik előttem voltak Jeruzsálemben. (...) Valamit kívántak az én szemeim, meg nem vontam azoktól, meg sem tartóztattam az én szívemet semmi vigaszságtól. És tekintettem minden dolgaimra, melyeket cselekedtek az én kezeim, és az én munkámra, mit fáradsággal végeztem, és íme az mind hiábavalóság és a léleknek gyötrelme, és nincsen annak semmi haszna a nap alatt! (...) Mertmegismertem, hogy ugyanazon egy végünk lesz mindnyájunknak. Azért mondám az én elmémben: a bolondnak állapota szerint lesz az én állapotom is, miért vagyok tehát én bölcsebb? És mondtam az én elmémben, ez is hiábavalóság! Mertnem lesz emlékezete sem a bölcsnek, sem a bolondnak mindörökké, mivelhogy a következendő időkben már mind elfelejtetnek, és miképpen meghal a bölcs, azonképpen meghal a bolond is. Azért gyűlöltem az életet, mert gonosznak látsszék nékem a dolog (...) Gyűlöltem én minden munkámat is, mellyel munkálkodom a nap alatt, mivelhogy ell kell hagynom aztoly embernek, aki én utánam lesz . . . Mert micsoda marad meg az embernek minden ő munkájából és elméjének nyughatatlan fáradozásából, mellyel ő munkálkodott a nap alatt? (...) Mert az élők tudják, hogy meghalnak, de a halottak semmit nem tudnak, mivelhogy emlékezetük elfelejtetett. Mind szeretetük, mind gyűlöletük, mind gerjedezésük immár elveszett és többé semmi részük nincs semmi dologban, a mely a nap alatt történik." (Biblia, Prédikátor könyve, 1-6. és 9. fejezetek.
Itt persze "intellektuális öröm"-ről már szó nincs. Mely a bölcs élete alkonyán csúcsosodik ki. Nem más ez mint pőre felismerés.
Felismerése a materiális alapokon létező világlátás könyörtelen konklúziójának. Miszerint az ezen világnézeti alapon nyugvó tudás, ahogy az élet is hiábavalóság. Melynek felismerése gyötrelem, míg az öröm e felismerés hiányányából fakad.
Persze mi öröm is fakadhat egy szószerint véve is értelmetlen,/értelem nélküli/ világnézetből. Mely az életet nem az értelemből, hanem az értelem nélküliségből származtatja.
"Mert ha az életünk értelmében nem is, a tudás az értelmünk érteleme, legalább ennyiben bizonyosak lehetünk."
Hajlok ezzel egyetérteni, mert igen, tudni mindenképp összehasonlíthatatlanul jobb, mint nem tudni, de itt máris hozzátenném azt, hogy a tudásba beletartozik annak a tudása is, amivel együttélni metafizikai, morális és pszichológiai értelemben kontraproduktív, nem előnyös, még akkor is, ha a tudás felett érzett intellektuális öröm eufóriába csaphat is át. A legnagyobb bölcsek évezredek óta tudják annak igazságát, amit az antinatalizmus hívei itt-ott felszínesen vagy épp mélyebben megindokolva és kifejtve, de ugyanúgy vallanak. Ami a mindenkori hitvány és felszínes közvélekedés szerint pesszimizmus, az a mélyebb bölcsesség, a valódi filozófia szerint "csak" pőre realizmus. A valóság maga.
Engem is meglepett, de főleg az, hogy a Narancsban olvashattam minderről, egy nívósan megírt cikkben, tele izgalmas utalásokkal, kulturális kitekintéssel, olyan szerzőt is említve egyebek közt, aki még nyugatabbra is marginálisnak számít: Peter Wessel Zapffét.
Manapság, a 21. század első évtizedeiben egyáltalán nem kivétel nélküli az, hogy klasszikus korok klasszikus szerzőinek klasszikus gondolatai köszönnek vissza újnak és hangzatosnak ható terminusokba, jobb és kevésbé jó fogalmakba csomagolva. Amikor például Byung-Chul Han elmélkedik a kiégésről, a kizsákmányolásról, a munka "terrorjáról", akkor már másfél évszázadnál is régebbi gondolatokat porol le és ad elő új köntösben, mégpedig Karl Marx közismert gondolatait (https://www.libri.hu/konyv/byung-chul_han.a-kieges-tarsadalma.html). Nos, ugyanez a helyzet az antinatalizmussal is. Újnak, frissnek, szokatlannak, gondolatilag felrázónak tűnhet mindez, de valójában ősrégi szemléletre, szellemiségre nyúlik vissza ez az "irányzat", amely lényegét tekintve minden elemében jelen volt már a régi görögök szellemi életében, írók, költők, filozófusok esetében. A nemlét erkölcsi értelemben vett primátusát, az élet szenvedésteli oldalát, a születés felett érzett mély szomorúságot (a konvencionális és felszínes örömujjongó ünneplés helyett) olyan szerzők vallották (és tőlük értesülhettek az akkori kor emberei is), mint Hérodotosz, Hérakleitosz, Platón, Theognisz, Szophoklész, Euripidész, Homérosz. Lehetne említeni az angol romantikus költőket és filozófusokat is, de rendszerszintű, kidolgozott és kellőképp megalapozott filozófiai megalapozása az antinatalizmus alapgondolatainak kétségtelenül Arthur Schopenhauer filozófiájában teljesedik ki, akit aztán persze egy sor tanítvány és szellemi utód követett. Hogy személyes és lakonikus választ adjak: az antinatalizmus előfeltevéseivel, következtetéseivel és kívánalmaival a magam részéről maradéktalanul egyetértek, ahogyan aligha kétséges, hogy bárki, aki mélyebben képes érezni és a múló jelenségek mögé látni, tagadná az antinatalista törekvések morális alapját, indokoltságát (függetlenül attól, hogy e törekvések mennyire reálisak, mert ahhoz sem férhet kétség, hogy e kívánalmak végső soron kivitelezhetetlenek, elérhetetlenek, irreálisak).
"Azt gondolom ezzel kapcsolatban, hogy a természet törvényeinek így ellenemnni erőszakos."
Nem igazán értem, mit értesz erőszak alatt. Természetellenességet, a természetet megerőszakolót? Mert ha igen, visszakérdeznék: vajon a természet a maga törvényeivel nem erőszakos? Nem erőszak-e éppen az, hogy minden lény (az embert is beleértve) a reprodukciós kényszer bilincsét viselve, igába kötött baromként kénytelen élni, eleve lehetlenné téve a valódi autonómiát, vagyis azt, hogy szabadon, minden külső vagy belső kényszertől mentesen dönthessünk életünk felől? Nem erőszakos-e a természet akkor, amikor létbe vetett lényeket csak úgy, minden értelmezhető és értelmes ok nélkül megkárosít, megsért, testüket, lelküket szétroncsolja és meddő vegetációra kényszeríti? És még valami. Nem reprodukálni magunkat morális alapon nem jelenti sem azt, hogy ellentmondunk a természet törvényének, sem azt, hogy erőszakosak lennénk vele szemben. Nem elkövetni vagy tagadni valamit, semmilyen értelmezés szerint nem lehet erőszakos, ami a legártatlanabb aspektusból, legjóindulatúbb felfogásból nézve is valamiféle beleavatkozást jelentene. A természet erőszaka nélkülöz mindennemű erkölcsi megfontolást. A természet amorális. Erkölcsi létező egyedül az ember lehet, de a tapasztalat szerint az emberiségen belül is csak egy kisebbség képes tartósan erkölcsi elvek mentén élni. Egy morális lény erőszaka az amorális (moralitást nélkülöző) természettel szemben nem tekinthető immorálisnak (tudatosan vállalt erkölcstelenségnek).
"...Közben remélik, hogy bebizonyosodik: az élet mégsem alapvetően szenvedés. Az irányzat kritikusai szerint már ez a kiindulópont is tévedés, s az élet történései egyébként sem redukálhatók jó és rossz tapasztalatokra, ráadásul a fájdalom és öröm szubjektív érzések, arról nem beszélve, hogy valamikor a jövőben az emberiség akár el is juthat a fájdalommentes létezésig."
Az élet értelmének kérdése nem redukálható le a benne tapasztalható öröm és fájdalom dualitására, ezek egyénenként szubjektíven megélt arányára. Ezek felszíni tünetek. Amik alighanem szükségszerűen elkerülhetetlen velejárói a megértésnek.
A megértésének annak, melynek a gyökerei abból az ember számára beláthatatlan Tudásból fakadnak, mely minden történés alapja.
Akár a tanulás folyamata, mely szenvedéssel megélt erőfeszítéssel jár, mielőtt az ember ennek következményeként a megszerzett tudás birtokába kerül. Amit már így utólag mégsem mondanánk haszontalannak. Pedig a gyermek közben lehet átkozza a tanárt ki 500-adszor íratja le vele a cicabetűt, de felnőve 1000x is elátkozná ha nem verte volna belé az írás-olvasás tudományát. Mert ha az életünk értelmében nem is, a tudás az értelmünk érteleme, legalább ennyiben bizonyosak lehetünk. :)
Raphael Samuel, egy 27 éves indiai fiatalember februárban azzal került be a hírekbe, hogy beperli a szüleit, mert a beleegyezése nélkül hozták létre. Így akarja kifejezni: az ember soha nem kérte ezt a szenvedéssel teli életet (ehhez képest azt állította, hogy maga örömteli életet él és szereti a szüleit).
Engem meglepett ez a cikk, nem hallottam, hogy ez már külön irányzat lennel, bár itt a fórumon is volt már hasonló topic. Azt gondolom ezzel kapcsolatban, hogy a természet törvényeinek így ellenemnni erőszakos. Te mit gondolsz a témáról?