Minden egymáshoz kapcsolódó toldalék és szóvég produktív eseményszerkezeti nyelvtani műveleti jel.
Ezért a szóvégek nem egyszerű hangmaradványok, hanem a szó jelentését és eseményszerkezeti helyét alakító elemek. A tő és a hozzá kapcsolódó műveleti jelek együtt hozzák létre a szóalak jelentését.
Nincsenek rekonstruált nyelvi rendszerek. Kizárólag rekonstruált szavak vannak. Ezeket azonban nem lehet egy működő nyelvi rendszer közvetlen bizonyítékaként kezelni.
Minden magyar szó megszilárdult ragos alakulat. A szóvégi képzők eredeti funkciója az volt, hogy az eseményszerkezetbe illesszék a szót. Ebből következik, hogy a rekonstruált uráli alakok végződései nem működnek és nem is működhettek a magyar rendszerben ugyanebben a szerepben, mert a magyar szótő mindig produktív kapcsolatban áll a képzéssel.
Példa erre az É/É hanghoz kapcsolódó rendszer:
esz, eszik, evés, evett, ehet, ette, étel, étek, étkez, éhes
Ezek nem egyetlen „eszik” igéből később létrejött alakok, hanem egy E/É tőből kiépülő, eseményszerkezeti képzési rendszer elemei. Az E/É mutatóhang a magyarban produktív módon kapcsolódik a különböző eseményi és szófaji viszonyokhoz.
Ezért a magyar alakok nem vezethetők vissza egyszerűen egy rekonstruált uráli/finnugor *seβe- vagy *seγe- „eszik” alakra, mert az ilyen rekonstrukció egy kész szóalakot feltételez ott, ahol a magyarban ma is működő tő–képző rendszer látható.
Ez az elv minden uráli/finnugor rekonstrukció esetében vizsgálandó: nem elegendő a hangalaki megfelelés, hanem azt is meg kell mutatni, hogy a feltételezett előzmény milyen produktív szóalkotási rendszerben működött.
"Ebben pontosítanék: valóban nem egy teljes, nyelvi rendszert értek „rekonstruált nyelvi rendszer” alatt."
Az AI itt félrevisz. Nincs semilyen rekonstruált nyelvi rendszer.
Kizárólag rekonstruált szavak vannak. Ám minden magyar szó megszilárdult ragos alakulat. A szóvégi képzőknek mindig az volt a funkciójuk, hogy az esemènyszerkezetbe illesszék a szavakat. Ebből az következik, hogy a rekonstruált uráli alakok végződései nem működnek és sosem működhettrk magyar rendszerben. Mert a magyar szavak töve produktív kapcsolatú mindig. Lásd: esz(meg esz a farkas), evés, evett, ehet ette, étel, étek, étkez éhes stb. Az E/É mutatóhang van produktív eseményszerkezeti, azaz szófaji rendszerbe képezve. Ezek az szóalakok nem egy "eszik" igéből lettek képezve, hanrm egy e/é tőből. Ezért sosem származhattak egy fgr. *seβe- vagy *seγe-: ’eszik’ szóalakból.
A valódi őstörténeti kérdés az, hogy a mai nyelvekben milyen ténylegesen működő, egyedi és markáns belső rendszerek figyelhetők meg. Nemcsak egyes szavak hangalaki megfeleléseit kell vizsgálni, hanem azt is, hogy az adott nyelvben milyen mélységű és mennyire produktív szóalkotási kapcsolatok maradtak fenn: hogyan kapcsolódnak össze tövek, gyökök, képzők és jelentésirányok. Az ilyen belső, ma is működő derivációs hálózatok nem egyszerűen cserélhető hangmegfelelések, mert maga a nyelvi rendszer működése épül rájuk.
.
A P→F hangmegfelelés nem magyarázza meg a magyar rendszert, mert a magyarban a P és az F kezteű gyökök is önálló, ma is produktív jelentésképző kezdőhangként működik.
pörög – forogperdül – fordul
miközben:
fél → felez, féle, felé
kizárólag F-fel épül tovább.
A P és az F tehát nem egyetlen hangváltozás két egymást követő állapota, hanem egyidejűleg működő, külön jelentésképző elemek.
A valódi irány ezért fordított: nem P→F hangváltás történt a magyarban, hanem az F-es produktív rendszer szűkült le más nyelvekben, ahol a korábbi képzési kapcsolatok részben elvesztek, és az F-es alakok P-s módosult formában rögzültek.
Számos uráli, török és indoeurópai szóban ugyanaz vagy rokon jelentésű kezdeti nosztratikus elem jelenik meg, miközben a folytatás nyelvenként eltérő képzési rendszerhez igazodik. Ezért a rekonstruált „protoszó” nem tekinthető automatikusan elemi ősalaknak: a szóvégek maguk is történetileg kialakult derivációs rendszerek termékei. A nosztrátum maga is képzett alak, vagyis a gyök valójában ősképzés eredménye. A nyelvek szétfejlődése során ez az eredeti képzési szerkezet elhomályosult, és másodlagos morfológiai rendszerek épültek rá.
A magyar sajátossága, hogy ugyanaz az eseményszerkezetbe illesztő viszonylogika működik már a nosztratikus kezdőelemek gyökké képzésében is, amely később a teljes toldalékolási rendszert megszervezi.
Ennek messzemenő következménye van: a hagyományos nyelvcsaládi besorolások által elsődlegesnek tekintett protoszóalakok helyett a gyök és a képzési rendszer szétválasztása válik alapvetővé. Ha a különböző nyelvcsaládokban azonos kezdeti nosztratikus elemek eltérő, másodlagosan kialakult képzési rendszerekbe épülnek be, akkor a teljes szóalakokra épített családfa nem az elsődleges nyelvi szerveződést, hanem már a későbbi szétfejlődés állapotait hasonlítja össze.
Ez alapjaiban kérdőjelezi meg a hagyományos nyelvcsaládi besorolások helyességét.
A magyarban az evés eseményszerkezeti kiindulópontja az E/É mutató hangjel, amelyből derivatív műveletekkel nyílik meg az evés gyöki viszonya. Az ESZ ezért már maga is képzett igei alapviszony, nem pedig tovább bonthatatlan őselem. Ezt közvetlenül mutatja a természetes magyar mondat: „megesz a farkas”. Itt jól látszik, hogy a valódi igei szó az ESZ, nem az eszik; az -ik már további képzési réteg.
Az E/É mutató hangjelből több derivatív eseményszerkezeti irány nyílik:
A rendszer tehát már az E/É elemi viszonypontból különböző műveletekkel építkezik, és a T csak egy későbbi derivatív lépésben jelenik meg tárgyra vagy okozott eseményre irányító elemként.
Ehhez képest a manysi ti- ‘eszik’ → titti- ‘etet’ szerkezet már egy későbbi, becsontosodott állapotot mutat. A manysi TI a magyar rendszer felől nem elemi kiindulópontnak, hanem egy korábbi képzett alak megszilárdult és újraelemzett maradványának látszik: a magyarban még külön működő E/É + T szerkezet a manysiban már olyan formában jelenik meg, amelyben a kezdő magánhangzós viszonypont eltűnt, miközben a megmaradó TI részt a nyelv önállóan ‘eszik’ jelentésű tőként értelmezte újra. Erre az új tőre azután ismét rákerült a -TT- okozó képzés: TI → TITTI.
A lényeg tehát nem egyszerű hangvesztés, hanem reanalízis: egy korábbi derivatív kimenet elveszíti eredeti belső szerkezetének átlátszóságát, új tővé csontosodik, majd erre a másodlagosan létrejött tőre ismét deriváció épül. A magyarban ezzel szemben az E/É mutató hangjeltől induló derivatív rendszer ma is látható és produktív.
A magyar nyelv belső szerkezetének vizsgálatában a gyök önmagában nem lehet a végső elemzési szint. A hagyományos gyöknyelvészet alapvető korlátja éppen az volt, hogy többnyire kész gyököket keresett, majd ezekből egyenes gyökláncokat próbált felépíteni. A rendszer valódi szerveződését azonban nem a gyökök puszta kapcsolata adja, hanem az a derivatív műveleti rendszer, amely már magukat a gyököket is létrehozza, majd ugyanazzal a működéssel tovább szűkíti és eseményszerkezetileg tovább alakítja őket.
A gyök tehát maga is deriváció eredménye. Ugyanakkor új pólussá válik: megnyit egy tág viszonyt, amelyet ugyanaz a rendszer további morfémák egymásra építésével fokozatosan specializál. A magyar képzési rendszer egy-egy meghatározott logikai műveletre szűkített morfémákat toldalékol produktív kódjelekként a kezdő hangjelek által megnyitott alapviszonyokhoz; ezek az alapviszonyok a gyökök. Így olyan eseményszerkezeti viszonyrendszer jön létre, amelyben a viszonyítási pontok, az esemény szereplői és az esemény nézőpontjai folyamatosan újraszervezhetők. A rendszer produktivitása éppen abban áll, hogy ugyanaz a kódolt művelet újra és újra alkalmazható más viszonyítási pontokra és eseményszerkezetekre.
Ezért a magyar morfológia nem egyszerűen „sok toldalékot használó” rendszer. Matematikai-logikai műveleti kombinatorika. Minden új morféma az előző teljes képzési kimenetet veszi bemenetként, és azon hajt végre új műveletet:
X → f₁(X) → f₂(f₁(X)) → f₃(f₂(f₁(X)))…
Nyelvileg:
gyöki alapviszony → művelet → új kimenet → újabb művelet → újabb kimenet.
A rendszer lineáris abban az értelemben, hogy egy konkrét szóalak minden egyes képzési lépésében az előző teljes alakra épül. Ugyanarról a képzési pontról természetesen több további út indulhat, de minden konkrét út maga lineáris.
Az ÉR szó példája ezt elemi tisztasággal mutatja:
ÉR → ÉRINT → ÉRINTHET → ÉRINTHETETLEN
Aki valamit érint, az hozzáér valamihez. Az ÉR gyöki viszony nem tűnik el az ÉRINT-ben; újabb művelet specializálja. Erre épül rá a -hat/-het lehetőségi művelet, majd ennek teljes kimenetére a fosztó képzés:
ÉRINT → ÉRINT-HET → ÉRINT-HET-ETLEN.
A közbülső kimenet azonnal egy újabb művelet bemenetévé válik. Ugyanez figyelhető meg más sorokban:
ÉL → ÉLÉNK → ÉLÉNKÍT → ÉLÉNKÍTHET → ÉLÉNKÍTHETETLEN
TART → TARTHAT → TARTHATATLAN → TARTHATATLANSÁG
RE / RÁ → REND → RENDÍT → RENDÍTHET → RENDÍTHETETLEN
A TARTHATATLANSÁG különösen szemléletes:
TART → -HAT: a művelet lehetősége → -ATLAN: e lehetőség kizárása → -SÁG: az így létrejött minőség önálló fogalmi állapottá tétele.
A magyar beszélőnek nem kell minden ilyen összetett alakot külön megtanulnia. A műveleti rendszer ismerete teszi az új alakot azonnal értelmezhetővé.
Nem a közbülső szó öröklődik, hanem a képzési művelet. A magyarban ezért nemcsak a szavak produktívak, hanem a szóalkotási algoritmusok is.
A fiktív E/3 mint eseményszerkezeti origó
Ez a derivatív rendszer közvetlenül kapcsolódik a magyar jelöletlen igealak sajátos eseményszerkezeti helyzetéhez. A magyar áll, fut, ér, tör, tölt, tesz alakokon nincs E/3 személyrag. Az E/3 nem zéró morfémával megjelölt személy, hanem a személymorféma hiányában fennálló jelöletlen eseményszerkezeti alaphelyzet.
áll = (ő/az) áll tör = (ő/az) tör ér = (ő/az) ér.
Ez a fiktív E/3 azért alapvető, mert a képzés már a személyragok előtt létrehozza az eseményt. Egy idegen elem magyar igeképzővel való ellátása ezt rendkívül jól mutatja:
scroll → scrolloz → scrollozok.
A scroll még nem magyar igei esemény. A -z képzés után azonban a scrolloz már önmagában eseményt állít: (ő/az) scrolloz. Erre kerül csak rá később az -ok, amely az eseményt a beszélő személyéhez köti.
A deriváció tehát megelőzi a személyragot. A magyar rendszer előbb létrehozza az eseményszerkezeti viszonyt, majd ezt köti meghatározott személyhez, tárgyhoz, irányhoz, helyhez vagy más viszonyítási ponthoz.
Ezért a teljes rendszer egyetlen ívként írható fel:
kezdőhang → ősképző → derivatív gyök → fiktív E/3 esemény → újabb derivációk → személyi és egyéb viszonyok.
A gyök ebben nem kész szótári tő. A gyök a derivatív rendszer egyik pólusa: egy korábbi művelet kimenete, amely egy újabb képzési folyamat bemenetévé válik.
A T-kezdőhangból nyitható műveleti láncok
Különösen látványos a T-vel induló alakok rendszere. Ezeket nem egyenes „gyökláncként” kell kezelni. A lényeg az, hogy a kezdőhang által megnyitott alapviszonyból különböző ősképzői műveletekkel különböző gyöki állapotok szerveződnek.
A telítettség eseményszerkezete:
TÖLT → TELIK → TELE → TELJES
egy teljes folyamatot bont fel külön fázisokra.
Valaki tölti a poharat, a pohár telik, tele lesz, és ezzel teljes.
Valaki TÖLT valamit.
A befogadó közben TELIK. A folyamat végpontján TELE van. Amikor már nincs betöltetlen hiány, az állapot TELJES.
A sor jelentésszerkezete:
okozás → folyamat → eredményállapot → hiánytalanság.
Nem négy egymás mellé tett szót látunk, hanem ugyanannak az eseménynek négy műveleti állapotát.
TEL → TELIK → TELE → TELJES → TELJESÍT → BETELJESÜL.
Ugyanez a T-kezdőhangú rendszer más fizikai viszonyokban is kibomlik:
TOL → TOLAKODIK → TOLD → TOLDOZ → TOLDALÉK.
A toldalék maga is rendkívül beszédes megnevezés: az előző nyelvi alakhoz hozzátoldott műveleti elem.
A TŐ a viszonyítás kiindulópontjává válik:
TŐ → TŐLE → TŐLEM,
ahol a -tól/-től már egy kijelölt pontból kifelé vezető viszonyt fejez ki.
Ezt azonban megelőzi az elemi odatétel. Először még nincs -tól/-től, csak két dolog egymásra vagy egymáshoz tétele – és ebből maga a TÉTEL szó is létrejön.
TESZ → TÉT → TÉTEL.
A tétel logikai értelemben is valaminek valamilyen viszonyba állítása. A fizikai szerkezet világosan megjelenik a rátétel szóban:
RÁ + TÉT + EL.
A tető pedig fizikai definíciója szerint olyan felső rátétel, amelyet valaminek a tetejére tesznek:
A tető egy rátétel, amit valaki rátett valaminek a tetejére.
TESZ → TÉT → RÁTÉT → RÁTÉTEL → TETŐ / TETEJE.
Ezeket nem egyetlen egyenes gyökláncként kell kezelni. A lényeg az azonos fizikai-logikai viszony: valaminek valamihez tétele, helyzetbe állítása, majd az így kijelölt ponthoz képest további irányviszonyok létrehozása.
A T-kapcsolatú derivátiumoknál további alakjai ugyanezt az elemi fizikai szerveződést mutatják:
TŐ – TŰ – TÖNK – TUSKÓ
illetve:
TÖM → TÖMEG → TÖMÉRDEK → TÖMKELEG.
A TŐ valaminek hordozó vagy kiinduló része. Ennek szélsőségesen vékony formája a TŰ, vaskos maradványa a TÖNK, még testesebb anyagi megjelenése a TUSKÓ.
A TÖM ezzel párhuzamosan anyagot sűrít egy térbe; ennek állapoti eredménye a TÖMEG, nagy sokasági kimenete a TÖMÉRDEK, zsúfolt együttállása a TÖMKELEG.
A TÖNK egy letört tövrész; ami eltörik, tönkremehet.
A TÖR pedig a folytonosság megszakításának műveleti irányát nyitja meg:
TÖR → TÖRÖTT → TÖNKREMEGY.
A rendszer lényege itt sem az, hogy minden felsorolt szó ugyanabból a mai szótári tőből származzon. Éppen ez választja el a modellt a régi gyöknyelvészettől. A kezdőhangból induló alapviszony különböző ősképzői műveletekkel különböző gyökökké szerveződik; ezek a gyökök pedig további produktív deriváció bemeneteivé válnak.
A TÉL külön vizsgálható hipotézist kínál. A TÉL egy TELJES időszak, amit ki kell bírni, ki kell tölteni; előtte fel kell TÖLTENI a készleteket, hogy TELE legyen a raktár. A TEL–TELE–TELIK–TÖLT–TELJES mezőhöz a tél mint túlélendő, „kitöltendő” teljes időszak eseményszerkezetileg szorosan kapcsolható: áttelelni, a készleteket feltölteni, a raktárt télre telivé tenni.
Nem a gyök, hanem a gyököt létrehozó rendszer az elsődleges
Ebből következik a klasszikus gyöknyelvészet alapvető tévedése. A gyöknyelvészet egyenes gyökláncokat keresett ott, ahol a valódi szervezőerő nem a gyök, hanem az azt létrehozó deriváció.
A gyök nem a rendszer elemi atomja. A gyök már műveleti eredmény.
A rendszer elsődleges egysége a kezdőhangjel által megnyitott alapviszony és az ehhez kapcsolódó ősképzői művelet.
A gyök ennek első stabilizálódott kimenete, amely új jelentési teret nyit. Innen ugyanaz a rendszer fordított irányú mozgást végez: az eredetileg tág viszonyt további műveleti morfémákkal egyre jobban szűkíti.
Ez magyarázza azt is, miért maradhatnak közbülső képzési fokok önálló szó nélkül. A rendszernek nincs szüksége arra, hogy minden matematikailag lehetséges köztes állapot lexikalizálódjon. Elég, hogy a műveleti formula produktív marad.
tör-etlen hall-atlan ért-etlen
majd:
ért + het + etlen → érthetetlen érint + het + etlen → érinthetetlen.
A magyar beszélő nem közbülső szavak listáját járja végig, hanem képzési operátorokat alkalmaz. A szó a folyamat valamely pontján megszilárdulhat, majd maga is újabb képzés alapjává válhat.
Nosztratik 01: közös gyökök, eltérő képzési rendszerek
A rendszer második fontos következménye az összehasonlító nyelvészetet érinti. A közös történeti elem nem feltétlenül a teljes rekonstruált szóalak. Ha a gyök után képzés áll, illetve korábban állhatott és később becsontosodhatott, akkor két nyelv hosszabb szóalakjainak összehasonlítása önmagában nem mutatja meg, melyik rész az ősi gyök és melyik a később megszilárdult képzési anyag.
A Nosztratik 01 ezért nem kész szavak azonosságát keresi, hanem azonosítható gyöki alapviszonyokat több, ma külön nyelvcsaládba sorolt nyelvben, eltérő képzési rendszerek alatt.
A most vizsgált ‘tele–tölt–teljes’ mező erre jó példa.
A finnben ugyanaz a telítettségi alapviszony jelenik meg ezekben az alakokban:
täysi ‘tele, teljes’ täyttää ‘megtölt’ täyttyä ‘megtelik’.
A finn derivációban a -ttaa/-ttää kauzatív képzőként használható, és tranzitív, tárgyra irányuló eseményt hoz létre; ezt más példák, például liikkua → liikuttaa is világosan mutatják.
A magyar ezzel szemben:
TELIK → TÖL+T
A magyarban már egyetlen T képes létrehozni az okozó, tárgyra irányuló viszonyt. A finn -ttA / -ttyA ezzel szemben olyan becsontosodott képzési alaknak mutatkozik, amelyben az eredetileg külön működő T-művelet és az arra következő derivatív hangkapcsolat egyetlen morfológiai jellé olvadt össze: ezt világítja meg a magyar tölti / töltötte – töltje, illetve (fordí)tja típusú alakok tt / tty-szerű hangalaki realizációja és a finn täyttää – täyttyä váltakozás párhuzama. A finn tehát nem gyökről indít új képzést minden lépésben, hanem egy a magyarban ma is elemeire bontható összetett műveleti konfiguráció megszilárdult morfémájával dolgozik ott, ahol a magyarban az elemi műveletek ma is külön-külön produktívak.
Bizonyos szerkezeti pontokon a finn közelebb áll az angolhoz, mint a magyarhoz. A magyar például a lehetőséget belső morfológiai művelettel fejezi ki: érint → érinthet, míg a finn külön modális igét használ: hän voi koskea, ahogy az angol is: he/she can touch. Ugyanez az érinthetetlen esetében is látszik: a magyar egyetlen lineáris szóalakban viszi tovább a képzést (érint + het + etlen), míg a finn és az angol ezen a ponton részben analitikus szerkezetre vált.
Ez azért fontos, mert azt mutatja, hogy a finn nem egyszerűen „magyarhoz hasonló agglutináló nyelv”, hanem vegyesebb szerkezetet őriz: egyes rétegeiben erősen toldalékoló és derivatív, más helyeken viszont külön segédigékre vagy megszilárdult morfémákra támaszkodik. A magyarban ezzel szemben ugyanaz a műveleti logika sokkal következetesebben végigvihető a szótesten belül.
A manysiban a tāgyl ‘tele’ alak dokumentált, és ugyanebben a nyelvben a taɣint- ‘megtölt’ ige is használatos; egy északi manysi szövegben ta tāɣint-ɒs jelentése ‘megtöltötte azt’. A mai manysi tehát szintén megőriz ugyanebben a jelentésmezőben egymáshoz közel álló anyagot, de képzési szerkezete nem azonos a magyaréval. A manysi ráadásul önálló kauzatív morfológiával rendelkezik; az összehasonlító leírások a magyar és az északi manysi kauzatív képzés között egyszerre mutatnak hasonlóságokat és szerkezeti eltéréseket.
Még látványosabb a török nyelvi párhuzam. A kirgiz:
A kirgiz szótár a toltur- jelentését konkrétan úgy adja meg, hogy egy edényt vagy teret telt állapotba juttat, míg a toluk jelentésköre a ‘nem hiányos, egész, teljes’ állapotig terjed.
A párhuzam ezért nem pusztán:
TEL ~ TOL
hanem:
TELIK – TELE – TELJES – TÖLT
↔ TOL- – TOLUK – TOLTUR-.
Az alapviszony feltűnően közeli, a képzés azonban más.
A TESZ – TÉT – TÉTEL mezőhöz különösen érdekes az ógörög τίθημι (títhēmi) ‘tesz, helyez, lerak’ és θέσις (thésis) ‘elhelyezés, letétel, állítás’ kapcsolata. A görög ige alapszótári jelentése ‘set, put, place’, míg a thésis egyik eredeti jelentése maga a ‘setting down’, a letétel.
Ezek az adatok önmagukban nem mondják meg a történeti irányt. A Nosztratik 01 állítása ennél pontosabb: különböző nyelvcsaládokban azonos vagy közeli gyöki alapviszonyok, valamint az ezekhez tartozó fizikai-logikai eseményszerkezetek azonosíthatók, miközben a derivációs rendszerek eltérnek.
Nosztratik 02: a továbbélő műveleti rendszer
A Nosztratik 02 ennél tovább megy.
Nem azt állítja csupán, hogy a magyar sok ősi gyököt őriz. A központi állítás az, hogy a magyarban maga az ősi képzési architektúra maradt produktív rendszeralap.
Más nyelvekben ugyanennek a mélyebb rendszernek háromféle nyoma jelenhet meg:
1. közös vagy közeli gyök, 2. becsontosodott, már nem elemi módon működő derivációs maradvány, 3. olyan összetett morféma, amely egy korábbi műveleti kombinációt egyetlen képzővé merevített.
A magyarban viszont az elemi műveleti működés ma is végigjárható.
Ezért más jelenség:
finn -ttA
és:
magyar -T.
Nem egyszerűen arról van szó, hogy az egyik képző hosszabb, a másik rövidebb. A magyar T az egész rendszerben elemi műveleti jelként vesz részt a derivációban; a finnben a megfelelő eseményszerkezeti fordulat már hosszabb morfológiai alakba szerveződött. Ha a finn hosszabb alakot tekintenénk elsődlegesnek, nem csupán hangtani rövidülést kellene feltételeznünk a magyarban, hanem azt is, hogy a redukált elem utólag önálló, produktív műveleti szerepet kapott, miközben a magyar hangkettőzés maga is külön derivációs szerepeket hordoz. A Nosztratik 02 irányából ennél egyszerűbb magyarázat adódik: az elemi művelet magyarban produktív maradt, más nyelvekben pedig nagyobb képzői egységekbe csontosodott.
A két nosztratikus szint tehát:
Nosztratik 01: közös gyökök és alapviszonyok több nyelvcsaládban → eltérő képzés.
Nosztratik 02: az elemi derivatív műveleti rendszer produktív továbbélése → magyar.
A kettő között a becsontosodott morfológiai maradványok jelentik az összekötő réteget.
Következtetés
A magyar nyelv szerkezetének kulcsa nem a gyök önmagában. A valódi szervezőelv a gyököt is létrehozó derivatív műveleti rendszer.
A kezdőhang megnyit egy alapviszonyt. Ősképzői műveletek ebből gyököket hoznak létre. A gyök fiktív E/3 eseményszerkezeti alaphelyzetben működőképes eseményt nyit. Erre további produktív morfémák kapcsolódnak, amelyek minden egyes lépésben az előző teljes kimenetet alakítják tovább. Az eredmény egy lineárisan építkező, rekurzív, kombinatorikus rendszer, amelyben a jelentés nem kész szavakból, hanem egymásra alkalmazott műveletekből épül fel.
Ezért:
ÉR → ÉRINT → ÉRINTHET → ÉRINTHETETLEN
ÉL → ÉLÉNK → ÉLÉNKÍT → ÉLÉNKÍTHETETLEN
TART → TARTHAT → TARTHATATLAN → TARTHATATLANSÁG
TEL → TELIK → TELE → TELJES → TELJESÍT
TÖL → TÖLT → TÖLTET → TÖLTELÉK
TESZ → TÉT → TÉTEL → RÁTÉTEL
Ezek nem egymástól független, elszigetelt alakok. Ugyanannak a nyelvi architektúrának különböző megnyilvánulásai.
A magyar morfológia ebben a rendszerben matematikai műveleti jelrendszer: minden jel meghatározott műveletet végez az előtte létrejött szerkezeten, a műveletek egymásba ágyazhatók, a képzés pedig a kezdőhangtól az összetett szóalakig ugyanazon szervezőelven halad.
A klasszikus gyöknyelvészet azért nem tudta ezt a rendszert feltárni, mert a gyököt kereste ott, ahol a gyök csak egy állomás.
A döntő felismerés ezért nem az, hogy a magyar „gyöknyelv”.
A magyar műveleti nyelv: olyan rendszer, amelyben már a gyök is deriváció eredménye, majd ugyanaz a derivatív mechanizmus építi tovább az egész eseményszerkezeti viszonyrendet.
A Nosztratik 01 ennek gyöki nyomait keresi különböző nyelvcsaládokban.
A Nosztratik 02 pedig azt a rendszert írja le, amelyben ezek az elemi műveletek nem pusztán maradványként, hanem ma is produktív nyelvszervező elvként működnek: a magyarban.
"...Mint ragozásaiból kitünik, gyöke az élénk mozgást jelentő lo, melyből igeneves ó képzővel lett lo-ó, vagy lov, öszvehúzva ló, am. élénken mozgó, futó, t. i. állat...."
"...Mint ragozásaiból kitünik, gyöke az élénk mozgást jelentő lo, melyből igeneves ó képzővel lett lo-ó, vagy lov, öszvehúzva ló, am. élénken mozgó, futó, t. i. állat...." (Cz-Fo)
Ez már jól illusztrálja a korábbi tételt: nem „szócsaládokban” kell gondolkodni, hanem abban, hogy egy alapviszony hogyan nyer különböző műveleti irányokat a magyar képzési rendszerben.
A három alak különböző eseményszerkezetet hoz létre:
folyamatos terjedés - fokok/fokozatosság - megfogott állapot
A magyar nyelv ilyen jelenségeit nem elsősorban szócsaládokként kell vizsgálni, hanem logikai viszonyrendszerekként. A szócsalád fogalma ugyanis a történeti leszármazásra helyezi a hangsúlyt, miközben a mélyebb szerveződés nem feltétlenül egyetlen szóalakból indul ki, hanem egy olyan alapviszonyból, amelyhez a magyar képzési rendszer különböző műveleteket kapcsol.
Erre jó példa egy hangalaki és jelentési átmeneti sor, ahol a közös mag nem egy konkrét lexikai tő, hanem egy fizikai eseményszervező reláció: a mozgó, kiterjedő, irányított hatás. A FO- kezdő hangszimbolikus gyöki nyitás különböző produktív magyar képzési morfémákon keresztül egymással összefüggő irányokba ágaztatja a logikai műveleteket.
FOLY – FOLYIK – FOLYTAT – FOLYTONOS – FOLYAMATOS – FOLYTATÁS – FOJT – FÚL – FULLAD – FOG – FOGÁS – FOGAS – FOKOS – FOK
A sor közös tere az áramlás, a kiterjedés, az irányított mozgás, majd ennek lezárása, megtartása és határolása. A foly a továbbhaladó mozgás alapviszonya; a folyik az esemény fennállása; a folytat egy megkezdett folyamat továbbvezetése; a folytonos és folyamatos az időbeli megszakítatlanságot emeli ki. A fojt ugyanennek a mozgásnak az ellenirányú művelete: az áramlás akadályozása, lezárása. A fúl – fullad ugyanezt a mintát az életfontosságú levegőáramlás megszakadásán keresztül mutatja.
Innen a fog már nem elszigetelt jelentésként jelenik meg, hanem ugyanennek a fizikai relációnak egy másik műveleti irányaként: a szabadon áramló mozgás megragadása, megtartása és rögzítése. Ami folyik, azt meg lehet fogni; amit megfogunk, azt kivesszük a szabad áramlásból és kapcsolatba helyezzük magunkkal. A fogás ennek a rögzített kapcsolatnak a módja, a fogas a kapaszkodó, tapadó, kiálló forma irányába bontja tovább, a fok pedig a határ, kiemelkedés, irányadó pont jelentéskörét nyitja meg.
A fojt ebben a rendszerben nem egyszerű ellentéte a folyásnak, hanem ugyanannak a fizikai mintának az ellenirányú művelete. A folyás kiterjedő, továbbhaladó mozgás, a fojtás pedig ennek fokozatos elzárása: folyamatos nyomással, szűkítéssel vagy akadályozással csökkenti az áramlást, míg az megszűnik vagy jelentősen korlátozódik. A fúl – fullad ugyanezt a relációt az életfontosságú levegőáramlás megszakadásán keresztül mutatja.
FOLY → áramlás, továbbhaladás FOLYTAT → a folyamat továbbvezetése FOJT → az áramlás fokozatos lezárása, lekötése FOG → a mozgás megragadása, megtartása / fogásra specializált csont fog FOGÁS → rögzített kapcsolat FOK → kiemelt pont, határ, irány
A magyar nyelv hangszimbolikus–eseményszerkezeti rendszere az emberi mintafelismerésre épül. Az ember a fizikai világ ismétlődő mozgásait, hatásait, irányait és egymást meghatározó viszonyait érzékeli, ezekben ok-okozati mintázatokat ismer fel, majd ezeket viszonyba helyezve hangjelekkel rögzíti. Az irány tehát lényeges: nem szabad asszociáció rendezi utólag a viszonyokat, hanem az elsődleges fizikai viszonyok mintafelismerése hívja életre az asszociációkat. A kezdő hangjel ennek megfelelően nem kész szótári jelentést közöl, hanem jelentéspotenciált nyit: egy alapviszonyt jelöl, amelyet a hozzá kapcsolódó további hangjelek egyre pontosabban meghatároznak. A végső jelentést természetesen a teljes hangkapcsolat alakítja ki. A magyar képzés ugyanezt a rendszert viszi tovább: meghatározott logikai műveletekre szűkült morfémákat kapcsol a már megnyitott gyöki alapviszonyhoz, és ezek ok-okozati rendben építik fel az eseményszerkezetet. A gyök és a képző ezért ugyanannak a rendszernek különböző szerveződési szintjei. A szó pedig ennek nem szükségképpen végállomása, hanem valamely képzési fokon megszilárdult alak, amely maga is újabb képzések kiindulópontjává válhat.
A rendszer menete tömören: kezdő hangjel → gyöki alapviszony → műveleti hangjel/morféma → specializált viszony → ok-okozati eseményszerkezet → nézőpont → jelentési kimenet. Produktivitása éppen abból fakad, hogy ugyanaz a kódolt művelet újabb és újabb viszonyítási pontokon ismét alkalmazható. Innen adódik a könnyen érthető történeti premissza is: ha a magyar nyelvben már a szavak kezdőhangjaihoz kötődően saját, produktív, eseményszerkezetileg illeszkedő képzési rendszer működik, akkor ez a rendszer nem egy későbbi leágazás másodlagos fejleménye, hanem a nyelv eredeti szerveződésének része. A leágazás ugyanis olyan megkülönböztető, másodlagos képzési rendszer kialakulását feltételezi, amely az alapnyelvi rendszertől eltérővé teszi a leányrendszert.
A FOG ennek a szerveződésnek különösen szemléletes példája. Nem egyszerűen sokjelentésű szó, hanem egy egész viszonyrendszer egyik központi művelete. A közös reláció a megragadás – megtartás – megkötés – lekötés – viszonyba vétel. A fog megragad és megtart; a fogás a megragadás módja, de étel is, amelyet „veszünk”; a fogó az, ami fog; a fogoly az, akit megfogtak; a foglal valamit leköt, birtokba vesz vagy magába zár; a foglalat megtart valamit; a hozzáfog az alanyt egy megkezdett eseményhez kapcsolja; a megfog, elfog, lefog, befog, kifog ugyanazt az alapműveletet különböző térbeli és eseményszerkezeti nézőpontokba helyezi; a felfog már értelmileg ragad meg valamit, a fogalom pedig a gondolatilag megragadott és rögzített tartalom megnevezése. Egyetlen sorban már látható a rendszer: FOG – FOGÁS – FOGÓ – FOGOLY – FOGLÁR – FOGLAL – FOGLALAT – FOGAN – FOGALOM – HOZZÁFOG – MEGFOG – ELFOG – LEFOG – FELFOG – BEFOG – KIFOG. Ezekben nem egymás mellé sodródott jelentéseket látunk, hanem ugyanannak a relációs műveletnek eltérő ok-okozati és nézőponti kibontásait.
Éppen ezért tanulságos az ÚESz fog¹ / fog² kettéválasztása. A fog¹ igét a szótár a „megragad; szorítva tart” jelentéssel indítja, már a 13. századból adatolja, majd ugyanazon szócikken belül sorolja a „zsákmányul ejt; foglyul ejt”, az „érzékszervvel felfog; ért”, a „foglal, elfoglal”, a „használatba vesz”, a „vmihez kezd” és számos más jelentést. Saját összegzése szerint: „A jelentések az eredeti 1. és 3. jelentésből fejlődtek ki.” Vagyis az ige esetében az ÚESz maga is pontosan azt teszi, amit a belső rendszer vizsgálata megkövetel: egy alapműveletből vezeti le a különböző eseményszerkezeteket. A történeti besorolás szerint ez a fog¹ „Örökség az ugor korból”, a rekonstruált ugor alak puηɜ- ‘fog, megragad’. A fog² főnév azonban már külön dobozba kerül: „Örökség a finnugor korból”, rekonstruált előzménye piŋe ‘fog’, magyar jelentése pedig „rágásra való csontszerű képződmény”. A szótár tehát az azonos mai hangalak mögött két külön történeti sort állít fel, és ezzel a főnévi fog és az igei fog kapcsolatát gyakorlatilag homonimikus eredményként kezeli.
Pedig éppen itt válik feltűnővé a belső logika. Mi a fog legjellemzőbb működése? Fog. Megragadja, megtartja, belefogja, leszakítja azt, amivel kapcsolatba kerül. A testrész neve tehát ugyanannak a cselekvési relációnak a tárgyi oldalán áll, amelyet az ige megnevez. Semmi nem kényszerít arra, hogy az ősi megnevezésben a mai főnév–ige kategóriákat vetítsük vissza: a fog egyszerre lehetett a művelet hangjele és annak a dolognak a megnevezése, amelyre ez a művelet a legjellemzőbb. Ez ráadásul nem idegen az ÚESz saját magyarázati gyakorlatától. A szeg/szög esete szinte mintapélda. A szótár itt nyíltan ezt írja: „Belső keletkezésű, valószínűleg jelentéselkülönülés eredménye.” Majd tovább pontosít: „Talán a →szeg³ eredetinek feltehető ’ék’ jelentés alapján keletkezhetett.” Sőt az analógiás rendszerhatást is bevonja: „A jelentésváltozásban a →sziget analógiás hatása is közrejátszhatott.” Vagyis a szeg esetében elfogadható, hogy egy alaprelációból jelentések különüljenek el, és a rendszer további tagjai vissza is hassanak erre a fejlődésre. Ha a szeg cselekvési és tárgyi jelentései ilyen módon összetarthatók, akkor a fog esetében sem a funkcionális kapcsolat hiánya kényszeríti ki a különválasztást. Ott a döntést elsősorban az határozza meg, hogy az összehasonlító finnugrisztika két külön rekonstruált előzményt tekint ősibbnek. A rekonstrukció így előre kijelöli a szótári dobozokat, miközben a magyar belső rendszer éppen az összetartozás irányába mutat.
A fog relációs természete még világosabb a jövő időben. Az ÚESz ugyanazon fog¹ szócikkben már 1372 után adatolja a „jövő időt kifejező segédige” használatát. Ez nem véletlenül érdekes. Történik: az esemény fennáll. Történni fog: az esemény megvalósulása egy még későbbi időponthoz van kötve. A fog itt szinte operátorként működik: az eseményt a jövő időtartományához kapcsolja. Ha az esemény E(t), akkor a fog azt a feltételt rendeli hozzá, hogy megvalósulása t > t₀ tartományban áll. A fizikai „megfogás” relációja így időbeli viszonnyá absztrahálódik: valami egy meghatározott ponthoz kötötten válik érvényessé. Innen válik különösen szemléletessé a FÜGG – FÜGGÉS – FÜGGVÉNY párhuzama is. A függő állapot valamely más ponthoz kötötten áll fenn; a függvényben pedig az egyik változó értéke egy másik változó értékétől függ. Itt nem szükséges előre etimológiai azonosságot kijelenteni: a lényegi adat maga a magyar rendszerben megjelenő azonos relációs logika, a kötöttség és meghatározottság.
A magyar mondat végül szinte kísérletként mutatja meg mindezt:
„Foggal fogunk hozzáfogni a fogunkra való fogásokhoz.”
Ugyanaz a hangtani centrum fut végig a testrészen, cselekvésen, jövőidőn, megkezdésen és ételen, és közben minden ponton megmarad a megragadás–kapcsolás–lekötés valamely eseményszerkezeti változata. Ez már több egyszerű homonímiánál. A rendszer saját működése mutatja meg, hogy a magyar jelentések nem elszigetelt szótári dobozokként élnek, hanem egymásra épülő, ok-okozatilag szervezett relációs hálózatban.
Mitől függ tehát a fog ősisége? Fogadjunk, hogy éppen ettől fog.
Az UESz a NEKI szóról így ír: „Megszilárdult ragos alakulat. | Az önálló szóként nem adatolt ősmagyar kori nek ’vmi, vki felé irányulva’ E/3. személyű -i birtokos személyjellel ellátott alakja.” Valójában az ősi NE gesztusszó az alapja, amelynek az EN (én/ön) a tükörgyöke. Olyan népies példákból tökéletesen érthető ez a jelentés, mint: „Adom már, NE!” Mintha csak a NE-KED eleje lenne: NE, a tiéd! Ugyanez a forrásra mutatás jelenik meg a NI szóban: „Úgy NI! Itt van NI!”, vagy „NINI, itt van!”
A NE tehát irányított hozzárendelési viszonyt nyit meg, amelyből a NEK további képzéssel személyhez, birtokhoz, részeshatározói viszonyhoz kapcsolódó alakot hoz létre. Például: „Ennek a sziklának a pereme.” Ugyanez a hozzárendelési logika jelenik meg a NEKI / NÉKI alakban is: valami vagy valaki egy kijelölt személyhez van rendelve.
A NÉ ugyanezt a hozzárendelési viszonyt sűríti. A magyar maga is így kérdez rá: KIJE a férjnek? – A NEJE. Vagyis: a NÉJE, az ő NEKIJE – NÉKI van adva, hozzá van rendelve. A házassági kapcsolatot a nyelv maga is ebben a szerkezetben mondja: a nőt hozzá adják a férfihoz, a nő hozzá megy. Így érthető a KOVÁCSNÉ alak is: Kovács NÉ-je, azaz Kovács NEJE, a hozzá rendelt nő.
NE → NEK → NEKI / NÉKI → NEKIJE → NÉJE / NEJE → NÉ
A kapcsolat lényege végig ugyanaz: valakit vagy valamit egy személyhez, birtokoshoz vagy viszonyítási ponthoz rendelünk.
A magyar nyelv hangszimbolikus–eseményszerkezeti rendszere
A magyar nyelv a fizikai tapasztalat, a matematikai-logikai viszonyok és az emberi érzékelésből kialakuló mintafelismerések organikus rendszere. Legmélyebb szervezőelemei nem kész fogalmak és nem szótári jelentések, hanem elemi hangjelek. Ezek a hangjelek logikai műveleteket kódolnak: alapviszonyokat nyitnak meg, amelyeket a hozzájuk kapcsolódó további hangjelek és morfémák egyre pontosabban meghatározott műveletekkel szűkítenek. A jelentés ennek a műveleti szerkezetnek az eseményszerkezeti kimenete.
A magyar képzési rendszer egy-egy meghatározott logikai műveletre szűkített morfémákat toldalékol produktív kódjelekként a kezdő hangjelek által megnyitott alapviszonyokhoz; ezek az alapviszonyok a gyökök. Így olyan eseményszerkezeti viszonyrendszer jön létre, amelyben bármely nézőpontból logikus módon újrakapcsolhatók egymáshoz a viszonyítási pontok által megnevezett, az eseményben részt vevő dolgok.
Ennek a rendszernek a produktivitása abban áll, hogy ugyanaz a kódolt művelet újra és újra alkalmazható más viszonyítási pontokra és eseményszerkezetekre. A produktivitás tehát nem pusztán azt jelenti, hogy valamely képző sok szóhoz hozzátehető. A morféma egy meghatározott logikai műveletre van szűkítve, ezért minden olyan szerkezetben újra felhasználható, amelyben ugyanazt a műveletet kell végrehajtani.
A kezdő hangjel által megnyitott alapviszony még tág. A hozzá kapcsolódó újabb hangi elemek nem független jelentésdarabokat ragasztanak hozzá, hanem újabb logikai műveletekkel specializálják. A hangkapcsolat ezért összetett műveleti szerkezet. A gyök nem szükségképpen többhangú kész szótő: a gyök maga a kezdő hangjel által megnyitott alapviszony. A képzés valamely fokán létrejövő alak önálló szóként megszilárdulhat, majd maga is további képzés alapjává válhat. A szó nem a képzés végpontja, hanem a képzési rendszer egyik logikailag rögzült állapota.
Ez különösen jól látható a legkorábbi protoképzési szerkezetekben. Az F-Ú / F-ÚJ – FÚV- sorban az F által megnyitott alapviszonyból igei eseménymag jön létre, amely továbbképezhető: fúj, fújás, fúvás, fúvós, fúvat. Ugyanez figyelhető meg a V-ÁJ → vájás → vájár → vájódás, illetve a N-Ő → nőj → nőjjél → NÖV- → növekszik → növel → növény rendszerben. A rövid ige maga is képzési állapot, amelyből további produktív alakok nőnek ki.
A szerkezet szófajilag kötött. Nem elegendő a puszta formai egyezés: a felismert műveleti elemnek az adott képzésben megfelelő szófaji kimenetet kell létrehoznia. A F-Ú / F-ÚJ, V-ÁJ, N-Ő, FU-T, Ü-T alakoknál igei műveletet kell keresni; a R-ÉS, R-ÉSZ, K-ÖZ, F-OK, F-ÉK típusú alakok más műveleti kimeneteket rögzítenek. Az általános minta:
egyetlen kezdő hangjel + produktív magyar műveleti képzés → megszilárdult alak → további képzés
A K-ÖZ és az R-ÉS / R-ÉSZ ebből a szempontból különösen világos. A rövid alak maga is egy kezdő hangjel és egy műveleti morféma kapcsolatából áll, majd újabb képzési háló kiindulópontjává válik. Ugyanez az elv mutatkozik azokban az alakokban, amelyekben a hagyományos morfológiai bontás szinte csupasz kezdőhangot hagy: B-ól, T-ől, R-ől, F-el, K-el, illetve olyan rövid szerkezetekben, mint B-ong, Cs-öng, D-ong, K-ong, I-ng/Inog, Leng, Reng, Ring, Teng, Pang, Zsong.
A toldalék ezért nem puszta szóvégi járulék. A toldalék művelet. Ugyanaz a viszonyelem szóvégen, szó belsejében vagy újabb képzés alapjaként is működhet. A magyar morfológia mélyebb szerkezete ezért nem egyszerű lineáris „szótő + toldalék” sor, hanem egymásra épülő műveleti rendszer. A ZENG – ZENEG – ZENE – ZENGŐ sor ezt a folytonosságot jól érzékelteti. A zene egy megszilárdult képzési állapot, amely ismét továbbépülhet: zenés, zenél, zenélnek, zenét.
A nyelvtani és lexikai működés sem választható szét élesen. A TE ENGEDSZ EL ENGEM és az ÉN ENGEDLEK EL TÉGED ugyanazt az eseményt rendezi át más nézőpontból. Nem maga az esemény változik, hanem az, hogy melyik résztvevő válik elsődleges viszonyítási ponttá, és hogyan kapcsolódnak hozzá a többiek. A magyar szó maga is megszilárdult grammatika.
A műveleti mezők rendszere
A V- mező különösen tisztán mutatja, hogyan specializálják a további hangi elemek a kezdő hangjel által megnyitott alapviszonyt:
A vájás anyagba hatolva választ el részeket, a vésés leválasztással alakít, a vágás megszakítja a folytonosságot, a válás korábban együtt levő dolgokat különít el, a választás a közösen rendelkezésre álló elemekből emel ki egyet vagy többet, a választék az elkülöníthető lehetőségek rendszere. A válasz ugyanennek a kiválasztási műveletnek beszédeseményben létrejövő kimenete: a kérdés által megnyitott lehetőségtérből egy meghatározott felelet kerül kiválasztásra.
A VELE – VELEJE – VELŐ az együtt levés, a hozzátartozás és a belső összetartozás irányába specializálja ugyanezt az alapviszonyt. A vele egy másik viszonyponttal fennálló kapcsolatot, a veleje / velő pedig belső, lényegi hozzátartozást rögzít. A vele levés és a válás így ugyanazon tág V-viszony két eltérő kimenete: együtt maradás és különválás.
A FONAL – VONAL – FOLYAM mező a folytonosság és továbbvezetés rendszerét mutatja. A FONAL FOLYTONOS VONAL. A fonal anyagi szálként, a vonal térbeli nyomként, a folyam pedig mozgásként tart fenn irányított folytonosságot. A fonódó fonal és a vonódó vonal ugyanazon továbbvezetési szerkezet eltérő fizikai megvalósulása. A fonás több elemet folytonos szerkezetbe kapcsol, a vonás irányított mozgással folytonos nyomot képez.
A FON – FONÁS – FONÓDIK rendszer ehhez kapcsolódva továbbépül, és ide rendeződik a FONTOL – FONTOS viszonya is. A fontolás kapcsolatokat rendez egymáshoz, és ami egy összefüggésrendszer meghatározó szálaiba kapcsolódik, az fontos. Az a fontos, ami a legjobban fonódik.
A FOLYIK – FOLYÁS – FOLYÓ – FOLYAM – FOLYAMAT – FOLYTATÁS – FOLYTON – FOLYVÁST ugyanennek a folytonosságnak a mozgási és időbeli rendszere. A folyam folytonosan folyó mozgás, a folyamat egymásba kapcsolódó állapotok továbbhaladó sora, a folytatás a már megindult esemény továbbvezetése, a folyton a megszakítás hiányát rögzíti. A folytonfolyvást ugyanennek a fennálló továbbhaladásnak megerősített alakja.
FONAL = továbbvezetett anyagi szál VONAL = továbbvezetett térbeli irány FOLYAM = továbbvezetett mozgás
FOLYTONFOLYVÁST = megszakítás nélküli fennállás és továbbhaladás
A FOK – FOKOZAT – FOKOZATOS a változás elkülöníthető állapotait, a FOLYÓ – FOLYAMAT – FOLYAMATOS pedig az állapotok közötti megszakítatlan átmenetet rendezi. A fokozatos folyamat éppen e két nézőpont egyesítése.
A F-OK – F-ÉK ugyanazt a korai képzési elvet mutatja: ugyanaz a kezdő F hangjel eltérő műveleti toldással más irányba szűkül. A fok kijelölt szintet vagy állapotot, a fék folyamatkorlátozást rögzít. A kimenetet nem egy kész F-jelentés, hanem a hozzá kapcsolódó műveleti elem határozza meg.
A RÉS – RÉSZ – RESZEL – RESZELÉK – ALKATRÉSZ rendszerben az elkülönülés és az egész megbontása jelenik meg. A rés nyílás vagy megszakadás, a rész az egészből elkülöníthető egység, a reszelés pedig apró részeket választ le. Az alkatrész olyan elkülönült elem, amely egy nagyobb egész működő szerkezetében kap helyet.
egész → elkülönítés → rés/rész → önálló elem → új egészbe kapcsolódás
A SZAKASZ – SZAKAD – SZAKADÉK ugyanezt a folytonosság–megszakadás problémát más rendszerben rendezi: a szakasz egy folytonos egész kijelölt része, a szakadék annak tényleges megszakadása.
A K-ÖZ továbbképzése különösen gazdag:
K-ÖZ → KÖZÉP → KÖZÖS → KÖZÖSSÉG → KÖZÖL → KÖZLÉS → KÖZZÉTESZ → KÖZÖNY
A köz több viszonypont közös viszonytere, a közép ennek belső pontja, a közös több résztvevőhöz egyaránt tartozó viszony, a közösség pedig ennek résztvevői rendszere. A közlés valamit ebbe a közös viszonytérbe helyez, a közzétesz a köz rendelkezésére bocsátja. A közöny ennek ellenirányú kimenete: nem vállal közösséget az adott viszonnyal.
A HÉJ – HÍJ – HIÁNY – HÍD – HIDAL logikai mező a folytonosság hiányának és helyreállításának szerkezetét mutatja. A héj határoló felület, a híj megszakadás, a hiány az egészből kimaradó rész, a híd pedig kapcsolatot létesít a két oldal között. A kiejtett HIJÁNY, valamint a híja van a J kapcsoló szerepét is láthatóvá teszi.
HÍJ = megszakadt folytonosság HIÁNY = hiányzó rész HÍD = a hiány két oldalát összekapcsoló szerkezet HIDAL = a kapcsolat létrehozásának művelete
Érdekesség, hogy az orvosi foghíd ezt elemi formában mutatja:
fog – HIÁNY – fog → fog ═ HÍD ═ fog
A híd itt szó szerint a hiányzó részt hidalja át, és újrakapcsolja a két viszonyítási pontot. Ez is bizonyítja, hogy a magyar nyelvben nem metafórák működnek, hanem az elemi fizika logikai törvényei szerveződnek nyelvi műveletekké.
A HAJ – HAJT – HAJÍT – HAJLÁS – HAJLAT – HAJÓ az irányváltoztatás és ívelés mezője. A hajlás az irány eltérítése, a hajlat annak rögzült formája, a hajítás irányított pálya, a hajó pedig ívelt, héjszerű hordozó szerkezet.
A BORUL – BORÍT – BORÍTÁS, illetve BUROK – BURKOL – BURKOLAT – BORÍTÉK – BŐR – BÚRA mezőben a helyzetváltozás, ráterülés és határképzés műveletei kapcsolódnak. A borul döntő állapotváltozás, a felborul kibillenés, a beborít ráterülés és fedés. A gurul ezzel szemben folytonos pályamozgás: továbbhalad, míg a borul helyzetet vált. A HÁBORÍT – HÁBOROG – HÁBORÚ azt mutatja, hogy egy már megszilárdult műveleti egység magasabb képzési szerkezet belső elemévé válhat.
Helyzet, állapot és kapcsolat
Az AL – ALUL – ÁLL – ÜL – ILLIK mező a helyzet és az illeszkedés rendszerét bontja ki. Az AL / ALUL kijelölt alsó helyzet, az ÁLL fennálló stabil helyzet, az ÜL alátámasztott helyzet, az ILLIK megfelelő viszonyba rendeződés. Innen illeszt, illeszkedik, beleillik.
Az ÜL – ÜLTET, illetve ÁLL – ÁLLÍT – ÁLLTAT világosan mutatja, hogyan változtatja meg a képzés az esemény szereposztását:
ÜL → állapot → ÜLTET → az állapot létrehozása
ÁLL → állapot → ÁLLÍT → állapotba helyezés → ÁLLTAT → állapotban tartás
Az ALOM alul fekvő, hordozó réteg; az ÁLOM az alvó állapothoz kötődő belső eseménytér. ALOM lent – ÁLOM fent.
Az ÖL – ÖLEL – ÖL azt mutatja, hogy ugyanaz az alapviszony ellentétes eseménykimenetekhez is vezethet. Az öl körülvevő, befogadó tér, az ölel valakit ebbe a viszonyba von, ugyanennek az erőviszonynak szélsőséges kimenete pedig az ölés. Az öl életet hordozhat, ölelhet, megtarthat – és ölhet is.
Az ÉL – ÉLET – ELLIK, valamint az ÁLL / ÉL / ILL mező a létezés és jelenlét különböző szerkezeteit rendezi. Az állat önmagától fennálló élő létező, az illat pedig jelenlétének érzékelhető nyoma.
A FEJ – FEJLŐDIK – FEJLŐDÉS, illetve FŐ – FŐSÉG – FELSÉG – FŐNÖK – FEJEDELEM a kiemelkedés és irányító helyzet rendszerét mutatja. A FŐVÉS – FORR – FORRÁS ehhez a belső folyamat és felszínre törés oldaláról kapcsolódik: belső állapotváltozásból kiinduló mozgás és folyamat jön létre.
A HŐ – HÉV – HEVES – HŰL – HŰVÖS – HIDEG sor az intenzitásváltozás szerkezetét követi. A hőveszteség hűlés; nagy aktivitású állapotból kisebb aktivitású állapot lesz.
nagy aktivitás → veszteség → kisebb aktivitás
A NEK a grammatikai működésben mutatja ugyanezt a műveleti elvet:
A NEK állandó viszonyelem, amely elöl és hátul is kapcsolatot szervez. Az ÉN-NEK-EM és Ő-NEK-I szerkezetben központi helyzetben áll, miközben maga is további személyi képzés alapja lehet. Ő = Pista; PISTÁNAK = Ő-NEK-I. Ez mutatja, hogy egy ma ragként leírt morféma a mélyebb szerkezetben gyöki viszonyként működhet.
A különböző képzések a megragadás, megtartás, lekötés és viszonyba vétel különböző eseményszerkezeteit hozzák létre. A FÜGG – FÜGGÉS – FÜGGVÉNY a kötöttség és meghatározottság irányába szervezi tovább ezt a logikát.
Itt az okság, a következmény, az oksági felismerés és annak átadása ugyanazon belső rendszer különböző kimenetei. Az ok egy következményhez kapcsolódó viszonypont, az okoz működésbe hozza ezt a kapcsolatot, az okozat a létrejött kimenet, az okság maga a viszonyrend. Az okos felismeri az oksági összefüggéseket, az okít / oktat pedig ezt a felismerési rendet adja tovább.
Az OLDÁS – ÁLDÁS rövid logikai párhuzama ugyancsak szemléletes. Az oldás megszüntet egy fennálló kötést vagy kötöttséget; az áldás ezzel szemben állapotot ad, kedvező fennállást rögzít vagy erősít meg.
OLDÁS = kötés megszüntetése ÁLDÁS = állapot adása
A HIT – HÍVŐ – HÍVE – HŰ – HŰSÉG a kapcsolat fennállásának és időbeli állandóságának rendszerét mutatja. A híve valaminek meghatározott viszonyban áll vele, a hűség pedig ennek a viszonynak időbeli fennmaradása.
HŰSÉG = kijelölt viszony + időbeli állandóság
Következtetés
A magyar képzési rendszer mélyén nem kész szavak és hozzájuk illesztett formai toldalékok állnak, hanem alapviszonyok és rajtuk végrehajtott kódolt logikai műveletek. A kezdő hangjel megnyitja a gyöki viszonyt, a műveleti morfémák specializálják, a képzési lánc eseményszerkezetet hoz létre, a nézőpont pedig meghatározza, hogyan kapcsolódnak egymáshoz az esemény résztvevői.
A rendszer ereje abból fakad, hogy kevés elemi műveletet újra és újra más viszonyítási pontokra, más résztvevőkre és más eseményszerkezetekre tud alkalmazni. A jelentés a viszonyból és az azon végrehajtott műveletekből nő ki.
A magyar szó ennek valamely megszilárdult állapota; a grammatika pedig ugyanennek a rendszernek a viszonyokat újrarendező működése.
Nem szó magyaráz szót, hanem ugyanaz a valós viszony és ugyanaz a kódolt logikai művelet szervezi újra és újra a nyelvi kimenetet.
ENNEK – ANNAK – ÖNNEK – ÉNNEKEM – viszonykapcsolatai
avagy a mutatónévmások ENN (ennen/önnön)-magára visszamutató, birtokos jellegű, részes/határozói viszonya
A magyar etimológia egyetlen belső viszonyrendszer több, egymással szorosan összefüggő szavát külön eredetmagyarázatokba sorolja. Az ENGED és az ENGESZTEL az UESz-ben feltételezett ótörök jövevényként jelenik meg, míg az ING, INOG, INGOVÁNY, ENYV és ÖN további, egymástól elkülönített etimológiai vonalakba kerül. Vagyis már ebben a szűk szómezőben hét, egymással belsőleg összefüggő alak szóródik szét külön eredetmagyarázatokba, miközben az ENYÉM, ENGEM és MAGAM esetében maga a történeti elemzés is belső magyar grammatikai szerkezeteket bont fel.
Pedig a rendszer már négy egymás mellé tett alakban láthatóvá válik:
ennek annak önnek énnekem
Nagyon fontos összehasonlítási szósorozat ez, mert olyan képzési rend bontakozik ki belőle, amely cáfolja, hogy az ennek/annak szavak csupán mutató névmások lennének. Sokkal több viszonyra mutatnak rá egyszerre: alanyra, birtokviszonyra, valamint részesülő viszonyra. Az önnek, énnekem alakok pedig egyszerűen megmutatják, hogy ezek nem különálló szavak: egy komplett logikai képzési rendszer épül fel bennük. Ennek – ezeknek; önnek – önöknek; énnek-em személyraggal; minekünk, azaz magunk-nak. Mert magyarul az ÉNÜNK ÖNNÖN MAGUNK, amire így is mutathatunk: ENGEM. Csakis ebből az alapból érthetünk meg olyan szavakat, mint az ENGED vagy az ENGESZTEL.
Magának az ÉN szónak a mögöttes etimológiai háttere bontakozik itt ki a szemünk előtt. Egy olyan szóviszonyrendszer, amely összeköti az ÉN, az ÖN és a régies EN fogalmát, hiszen a régies enn magam, enen magam, ennen magam ugyanaz, mint énmagam vagy önmagam. Ebből pedig már megérthetjük, mi is a köze az ÉN/ÖN fogalmának az ennek, annak, önnek birtokos/részesülő mutatószavakhoz. Az eredete a magunkra, egy személyre vagy személyekre, magára egy dologra vagy dolgokra mutató szavainkra való visszavezetésben van.
ez itt – ennek itt – ehhez itt – erről vagy innen az ott – annak ott – ahhoz ott – arról vagy onnan ön – önnek – önhöz – önről – öntől én – énnekem – énhoz+zám / hozzám – éntől+em / tőlem
ÖN ÖNMAGA VAN ÉN ÉNMAGAM VAGYOK ÉN ÖNMAGAM VAGYOK MI ENNEN MAGUNK VAGYUNK
A kiindulópont az E/EZ – A/AZ mutatónévmási pár. Az E/EZ a közeli, az A/AZ a távoli pólust jelöli; nem egyszerűen tárgyakat nevez meg, hanem viszonyítási pontokat szervez: ez–az, itt–ott, ide–oda, innen–onnan. Ebben a rendszerben az ősi EN az E/EZ mutatóviszony önmagára visszafordított alakja. Ennek világos nyoma az ENNEK–ANNAK pár, amelyben az E és A mutatóelem egy további viszonyjelölő alakban szilárdul meg:
E / EZ ↔ A / AZ ENNEK / ANNAK = EN-NEK / AN-NAK
Innen közvetlenül vezet tovább a rendszer az ÖN-NEK / ÉN-NEKEM alakokhoz. Az EN/ÖN így nem kizárólag személynévmási forma, hanem visszaható viszonyjelölő elem is. A mai ÖN ugyanezt őrzi az önmaga, önműködő automata, önjáró gép, önzáró ajtó, önindító, önszabályozó rendszer alakokban: valami saját magára, saját működésére vagy saját kiindulópontjára vonatkozik vissza. Ebből érthető meg az ÉN személyes névmás is mint az EN/ÖN egyik személyes megszilárdulása. Az önös én felé fordított rendszerlogikát különösen szépen mutatja, hogy az ÖNÖZÉS párja a MAGÁZÁS vagy MAGÁZÓDÁS.
E/EZ → EN/ÖN → ÉN
Az élettelen és személyi alanyokra mutató alakok ugyanabba a viszonyrendszerbe rendeződnek: EN/NEK, AN/NAK, ÖN/NEK, ÉN/NEK/EM. Az EN/NEK: eme dolognak itt; az AN/NAK: ama dolognak ott; az ÖN/NEK: ön(nek) magának; az ÉN/NEK/EM pedig: önmagamnak. A NEK nemcsak toldaléki szerepben állhat. Gyökként toldalékolható, viszonyt határozó elem is lehet, például a NEKI szóban és a többi személyjeles változatban.
Az UESz a NEKI szóról így ír: „Megszilárdult ragos alakulat. | Az önálló szóként nem adatolt ősmagyar kori nek ’vmi, vki felé irányulva’ E/3. személyű -i birtokos személyjellel ellátott alakja.” Valójában az ősi NE gesztusszó az alapja, amelynek az EN (én/ön) a tükörgyöke. Olyan népies példákból tökéletesen érthető ez a jelentés, mint: „Adom már, NE!” Mintha csak a NE-KED eleje lenne: NE a tiéd! Ugyanez a forrásra mutatás jelenik meg a NI szóban: „Úgy NI! Itt van NI!”, vagy „NINI, itt van!” A NE kap tehát egy -K ősképzőt, amely alanyi viszonykapcsolatot hoz létre: mutatónévmáshoz kapcsolódó, birtokos jellegű, részes/határozói viszonyban álló alakot. Például: „Ennek a sziklának a pereme.”
ENYÉM – ENGEM – MAGAM
Az ENYÉM azért különösen fontos, mert itt maga az UESz mondja ki a régi EN alapot. Meghatározása: „Megszilárdult ragos alakulat.” Magyarázata szerint a régi en (→ én) személyes névmásból keletkezett -é birtokjellel és E/1. személyű -m birtokos személyjellel. A szóbelseji n > ny változást palatalizációval magyarázza. Vagyis saját rekonstrukciójában is egy régebbi EN vesz fel további grammatikai elemeket, majd az egész szerkezet önálló szóvá szilárdul:
EN + É + M → ENYÉM
Az ENGEM szerkezetét a MAGAM mutatja meg. ENGEM = EN + GEM, azaz régies ÖN/EN-MAGAM = ÉN. A két alak egymás mellett ugyanazt a szerkezeti rendet mutatja:
EN-G+EM MA-G+AM
A párhuzam azért döntő, mert MAG szó van, ENG szó nincs. A MAG önálló lexikai alakban is fennmaradt, ezért rajta keresztül felismerhető az a korábbi képzési művelet, amely az ENGEM belsejében már kötött formában őrződött meg. A nosztratikus rekonstrukcióban a G még szófajok előtti képző, amely az alapot saját magára irányítja, vagyis visszaható képzést hoz létre: MA + G → MAOG → MAG, illetve EN/ÖN + G → ENEG/ÖNÖG → ENG.
(MAOG → MAG; MEOG → MEGGY – gyümölcsnév; MEGY – poliszemikus kimenet; MOGY → MOGYORÓ; a MAOG/MEOG változatból érthető meg a későbbi MAGYAR/MEGYER alakpár is a G palatalizációs fejleményeivel. ENEG/ÖNÖG vö. Önögész, a latin forrásokban Onegesius, görögül Ὀνηγήσιος alakban említett 5. századi hun főméltóság, Attila egyik legfontosabb vezére, diplomatája és bizalmasa; alakját elsősorban Priszkosz rétor beszámolójából ismerjük.)
Az UESz maga is képzőként azonosítja az ENGEM szóbelseji G-jét: „A feltehetőleg ősmagyar kori engem származék szó belseji g-je névmásképző, a szóvégi m pedig determináló szerepű E/1. személyű birtokos személyjel.” Ezzel megadja az EN-G+EM szerkezeti vázát. A MAGAM pedig megmutatja ennek párhuzamos képzését. Az UESz a MAGAM szót ugyancsak „megszilárdult ragos alakulatnak” nevezi, és a MAG-ból vezeti le. A belső rekonstrukció azonban továbbvezet: maga a MAG is képzett alak, a MAOG megszilárdulása. Ami tehát egy későbbi nyelvállapotban gyöknek vagy tőnek látszik, az egy korábbi szinten maga is képzett alak lehet, majd újabb képzések alapjává válhat. A gyök és a képző szerepe így történeti szinten egymásba fordul.
ENGED – ENGESZTEL
Az UESz az ENGED eredetéről ezt írja: „Bizonytalan eredetű, talán ótörök jövevényszó magyar képzéssel.” A magyar belső rendszerben azonban az ENG alap az előző képzési sorból már előáll: EN → EN-G → ENG → ENG-ED. Az ENGED valakihez vagy valamihez való viszonyt szervez: engedek valakinek, engedek valaminek, engedek a nyomásnak, engedem a kötelet, elengedek valakit vagy valamit, megengedek valamit valakinek. Személyek között a nézőpont megfordulása különösen tisztán látható:
TE ENGEDSZ EL ENGEM. ÉN ENGEDLEK EL TÉGED.
Az engedési viszony ugyanaz marad, a személyi pólusok felcserélődnek, a személyjelölés pedig követi őket. Az ENGEM az EN/ÉN viszonyba állított személyalakja, az ENGED pedig ugyanennek az ENG képzett alapnak műveleti továbbképzése: EN-G+EM / EN-G-ED.
Az ENGESZTEL esetében az UESz ismét „bizonytalan eredetű, talán ótörök jövevényszó magyar képzéssel” magyarázatot ad, és török párhuzamként äg-, eŋ-, iŋ-, av- alakokat sorol fel ’hajlik, görbül, lehajlít’ jelentéssel, majd kijelenti: „A magyarba átkerült alak eŋg-.” A magyar belső rendszerben azonban az ENG alap itt is rendelkezésre áll: EN → EN-G → ENG → ENG-ESZT-EL. Az ENGESZTEL személyek között fennálló viszony állapotát változtatja meg: az egyik fél engeszteli a másikat, a köztük fennálló feszültséget oldja, a kapcsolatot rendezi. A nézőpont itt is ugyanúgy megfordítható:
TE KIENGESZTELSZ ENGEM. ÉN KIENGESZTELLEK TÉGED.
INNEN – ING – INOG – ENYV
Az EN/ÖN viszonyértéke a térbeli rendszerben is továbbél. Az INNEN – ITT – IDE egy közeli kiindulópontból szervezi a teret, az ONNAN – OTT – ODA pedig ennek távoli ellenpólusát adja. Innen érthető meg az ING szó is: az ingás két viszonyhelyzet között mozog, innen oda, onnan ide. Az INGÁS ennek szabályos ide-oda hajlása, az INOG bizonytalan, instabil formája, az INGOVÁNY pedig ugyanezt a mozgó, engedő, bizonytalan állapotot anyagi-térbeli formában rögzíti.
INNEN – ITT – IDE ONNAN – OTT – ODA ING → INGÁS → INOG → INGOVÁNY
Ugyanez a viszonymező teszi érthetővé az ENYV szót. Az enyvet engedő szilárdság jellemzi: tapad, nyúlik, enged, miközben összetart. Nem merev szilárd test, de nem is szabadon folyó anyag; olyan köztes fizikai állapot, amely terhelésre enged, mégsem szakad szét. Innen nyílik tovább az ENYELEG – ENYELGÉS személyes síkja: két fél lágyan egymáshoz simul, egymáshoz tapad, közeledik, miközben a viszony engedő és alkalmazkodó. Az ENYELEG – ŐGYELEG pár ugyanezt a laza, nem mereven rögzített viszonyt személyes, illetve térbeli síkon mutatja meg.
Az etimológiai probléma így már nem egy-egy szó eredetének kérdése. Az UESz az ENYÉM esetében maga vezeti vissza a szót a régi EN alapra, az ENGEM belsejében maga azonosítja a G névmásképzőt, a MAGAM esetében pedig maga használja a „megszilárdult ragos alakulat” meghatározást. Ugyanakkor az ENGED és ENGESZTEL feltételezett ótörök eredethez kerül, az ING, INOG, INGOVÁNY, ENYV és ÖN pedig más-más etimológiai vonalakba. A tanulmány elején látott szétszórás tehát itt válik rendszerszinten érthetővé: ugyanannak a magyar viszonymezőnek az alakjai kerülnek egymástól elkülönített rekeszekbe.
E/EZ → EN/ÖN → ÉN → ENG → ENGEM / ENGED / ENGESZTEL
A magyar szó ebben a rendszerben valóban megszilárdult grammatika: a mutatóviszonyból visszaható viszony, abból személyi alak, abból képzett alap, majd abból újabb lexikai és grammatikai műveletek épülnek fel.
A magyar szavak mélyén nem kész, önmagukban álló jelentések vannak, hanem egy meghatározott viszonyokat kifejező rendszer különböző ragos és képzett alakulataiból szilárdulnak meg az egyedi szójelentések. És mindenekelőtt ezt a mögöttes viszonyrendszert értjük meg tudat alatt.
A BIRODALOM szó különösen érdekes, mert láthatóvá teszi, hogy a birtoklás és a hatáskör ugyanannak a relációnak kiterjesztett formái.
BÍR → BIROD/ALOM
A birodalom az, amivel valaki bír.
Ami a hatókörébe tartozik.
Ami fölött rendelkezik.
Ami a BÍRÓI viszonyában áll.
Ugyanez a képzés más alakokban is megfigyelhető:
ÍR → IROD/ALOM → IRODA
Itt sem a teljes alak a kiindulópont, hanem egy relációs mag továbbképzése:
ÍR → IRODALOM
Hasonló szerkezeti elv:
RIAD → RIADALOM
ahol nem a teljes „riad” szó ismétlődik, hanem a relációs elem és a képzési rendszer működik.
TÖR → TÖRTÉN/ELEM
Itt is megjelenik az a jelenség, hogy a lexikai alakok mélyebb képzési szerkezetből szilárdulnak meg.
A magyar szavak mélyén nem kész jelentések állnak, hanem egy meghatározott viszonyt adó rendszer különvöző ragos alakulataiból nyernek külön értelmet. És mindenek előtt ezt értjük meg tudat alatt.
BÉRLŐ - BÉREL - BÉRBE AD - LAKBÉR: A BÉRLŐ BÉRBE adott lakásért LAKBÉRT fizet. Tehát nem saját BIR-TOK-ba levést jelent. BÍRTOK- amivel BÍRUNK.
A BÍR szó <Súlyt, terhet> AKÁRMIT tartani v. vinni képességet jelent, mint ahogyan a burkolat, borítás, vagy a bőr is ezeknek a hatásoknak van kitéve. Mindegyik határoló formának különböző hatású kitettséget kell ki BÍRNIA!
A BÍRÁLAT és a BÍRÓ szó is ebből a viszonyból érthető meg. A BÍRÁLAT azt állapítja meg, kinek a története BÍRJA ki legjobban a valóság próbáját, melyik BÍR nagyobb magyarázó erővel, hitellel, igazság tartalommal. Melyik van az igazság BIRTOKÁBAN.
BÉR - BÉRMUNKA: MÁS BIRTOKÁBAN, vagy BIRTOKÁN végzett munka, és ezért a fizetség.
A BRODALOM szó különösen érdekes. Rávílágít, hogy a birodalom az, amivel el BÍRUNK, aminek a BÍRÓI vagyunk, ami a BÍRTOKUNKBAN van.
A szó magja:
BÍR → BIROD/ALOM
analógia:
RI/AD → RIAD/ALOM: nem ragozott rész csak a RI
ÍR → IROD/ALOM leágazás: IROD/A
TÖR → TÖRTÉN/ELEM
és itt jön s fejtörő:
SEGÍT → SEGÉD → SEGED/ELEM
SEG/ÍT: nem ragozott rész csak a SEG
Jusson itt eszünkbe SEGESVÁR
Azaz olyan vár aminek a funkciója, hogy SEGÉL/SEGÍT/SEGÉLYT AD
Rokon gyöke a SZEG - egyszere jelöl ki pontot és szeg ki egy egy szegélyt valami köré.
A SEKÉLY - akacsony SÍKOT a SZÉK magas KISZEGŐDÉST jelent, a SZAKADÉK mélységet.
Előjön itt is a reláció.
Ezen a ponton érünk el oda, hogy a gyökök valójában maguk is képzett ős szavak.
A SEG pont úgy van képezve ősi proto igeképzővel, mint a FOG.
És valóban: a SEGG szó annyit jelent proto nyelven, hogy könnyítésre használatos tehát SEGÍT a bajunkon. Ám ez még nem határoz meg igét. A dupla igeképző tettenérhető a FÜGG esetében, ahol az alap a főnévévi FOG és igei FOG külön poliszémiákká váltak. A függöny bizony felülről van odafogva, ezért függő és függöny.
Látható itt is, hogy a magyar szavak nem lexikálisak, hanem egy rendszer megszilárdult ragos alakulatai.
--És az az igazság, hogy a "B" , különösen kezdőhangként szerepelve BA/BE/BU stb. formákban indítva az esetek döntő többségében valóban a "BE" fogalmához kapcsolódóak.
Sőt, konkrétan már a hang írásban való jelölése is mintha épp ezt közölné velünk ! Gyakorlatilag egy belső teret ábrázolunk, a nagybetűnél kettőt is egyszerre. Ugye az ábrázolás története nagyon régi időkre nyúlik vissza, és már kezdetben is a belső tér ábrázolása volt a lényeg, szobaként vagy még inkább házként feltüntetve.
Ugye mondani sem kell, hogy a házban lévő ember/dolog az BENT van.)) És így a BÉT/BÉTA a BENT/BENTI megfelelője is lehet. És a szavak BA/BE/BU/BO stb. kezdéseinél is, mintha ez a "BE" szóelem köszönne itt nekünk vissza.
--Vissza még kicsit a BURKOLÁS témához, még a BUJKÁLÁS is közeli rokon lehet. Legalább is ami BURKOLVA van, ezáltal "BUJKÁLVA" van, vagyis egyfajta bújt állapotban. Egy BURKOLTAN megfogalmazott mondanivaló "BUJKÁLTAN" viselkedő információ, csak utalások és célzások mutatnak rá, ez az információ nincs a nyílt színen, rejtőzködő.
--BARRIKOL mögött azonosítható a BURKOL fogalma. Ugye erre sikeres megfejtés is érkezett. Mivel a pontos nyelvünkön képzett és ragozott szó teljes "ikerpárja" megtalálható a "francia" oldalon is, így a lehető legpontosabban megállapítottuk az egyezést. Ilyenkor örülni kell. Mert megvan a szótövünk, a főnévképzésünk, és az igeképzésünk is egyszerre. Vagyis a teljes szóépítés menete.
Vagyis azért írtam azt amit, mert ilyen esetekben az "ősgyök" dologgal nem "mélyebb elemzés" jön létre (főleg, ha még nem is a helyeset állapítjuk meg), hanem a már pontos megoldásunkat visszük csak sokkal távolabbra attól a ponttól, ahová már eleve sikeresen eljutottunk. Hiszen egy ilyen ősgyök még rendkívül tág fogalom, és abból még nagyon sok dolog sülhet ki, mert az még csak egy igen általános fogalom.
Persze ettől még jó tudni azt is, hogy miből lett a szótó, stb, ez nem kérdés persze... Ugyanakkor jelen esetben képzett és ragozott szó/szó egyezést tudunk kimutatni, és ez a jó, mert ez a lehető legpontosabb azonosítás. Nem is csak BARRIQUE van, amiből BARRIKOL képez igére a magyar nyelv.
Francia nyelvjárásban létezik a BARRICALLA alak is, amely gyakorlatilag a BURKOLÓ megfelelője lehet...
VÁLLAL – valamit magára vesz, magához rendel, saját viszonyába emel. VÁLASZT – valamit a többiből elkülönít, kiválaszt.
Vagyis szinte két ellentétes irány:
VÁLLAL = magához vesz VÁLASZT = a többitől elválaszt
A VAL–VEL relációs alapra. A VAL/VEL együttállást, valamivel való viszonyt hordoz, a VÁL pedig ennek mozgásba tett, irányított változata lehet: kapcsolódásból elkülönülés vagy elkülönített elem magához rendelése.
Így a háló már tényleg kezd önmagába záródni:
VAL / VEL – viszony, együttállás VÁL – viszonyváltozás, elkülönülés VÁLIK – más állapotba kerül VÁLASZT – elkülönít VÁLLAL – magához rendel, magára vesz
A hangtest nem egyetlen „szótári jelentést” hordoz, hanem relációs műveletet, amelyből különböző irányú lexikai alakok szilárdulnak meg.
A VÁLL maga is beleillik a VÁL relációjába: két oldalra, két félre váló forma.
A test tengelyéből a két VÁLL kétfelé ágazik. Így a VÁL alapművelete nem egyszerűen „elkülönülés”, hanem konkrétabban egy egység két vagy több irányra/félre tagolódása.
Innen nagyon szépen rendeződik:
VÁL – szétágazás, elkülönülés VÁLL – a test kétfelé váló oldala VÁLIK – elkülönül, más állapotba kerül VÁLASZT – a lehetőségeket szétválasztja, az egyiket kiemeli VÁLASZ – a lehetőségek közül kijelölt kimenet VÁLLAL – egy kiválasztott dolgot saját oldalára vesz, magára vesz
És ezzel a VÁLLAL – VÁLASZT kapcsolat még szebb: előbb kiválasztasz valamit a lehetőségek közül, majd vállalod, vagyis a saját oldaladhoz rendeled.
VÁLASZ - válasz vonal
VÁLASZ- FELELET !!!
VÁLASZTÉK - válasz vonal vagy maga a sokfele válogatott kínálat
A VÁLASZ kettős használata nagyon szépen megmutatja a relációt.
VÁL-ASZ / VÁLASZ egyik oldalról: elválasztó vonal, határ, vagyis ami két oldalt/félre választ.
A másik oldalról: VÁLASZ = FELELET, vagyis a sok lehetséges irány közül az a kijelölt ág, amelyet a kérdésre adunk.
És a FELELET azért különösen érdekes párja, mert nálad rögtön belép a FÉL relációja is: kérdés és felelet egymáshoz tartozó két oldal, két fél. A VÁLASZ pedig éppen azt nevezi meg, ami az elágazó lehetőségek közül ki van választva, a másik oldalhoz rendelődik.
A VÁLASZTÉK pedig szinte szemlélteti ezt:
VÁL → VÁLASZT → VÁLASZTÉK
A választék nem egyszerűen „sok dolog”, hanem egymástól elválasztott, elkülönített lehetőségek sora, amelyek között választani lehet. Vagyis:
És ezzel a VÁL – VÁLL – VÁLASZ – VÁLASZT – VÁLASZTÉK sor már tényleg ugyanannak az alaprelációnak különböző megszilárdulásait mutatja: egy egység több félre/irányra tagolódik, majd ezek közül valamelyik kijelölődik.
A VALAMI - egy VALAMIVÉ VÁLT VALÓSÁGOS dolog, ami vagy VALÓ VALAMIRE, VAGY CSAK VAN, tehát önmaga VALÓJÁBAN létezik.
Ez már önmagában nagyon sűrű belső bizonyítása annak, hogy a lexikai alakok ugyanabból a relációs rendszerből szilárdulnak meg.
VALAMIVÉ VÁLIK - vagyis meghatározott állapotot vesz fel.
VALAMI VALAMIRE VALÓ
Ebben szinte egymásra torlódik ugyanannak a relációhálónak három különböző grammatikai megvalósulása.
A valami a létezőt, a valamire az irányt/célt, a való pedig a hozzá rendeltséget fejezi ki.
És innen a VALA is sokkal érdekesebb. A rendszerben nem egy elszigetelt régies elemként áll, hanem ugyanazon VAL-háló egyik megszilárdult állapota:
VALA – VALAMI – VALAKI – VALÓ – VALÓS – VALÓTLAN – VALLÓ – VALLÁS – VÁL – VÁLIK
A közös mag így már nem egy szűk „jelentés”, hanem létezés, fennállás, hozzárendelés és állapotba kerülés relációja.
A VALA/MI és VALA/KI pedig ennek szinte elemi lexikai megfogalmazása: ami valamiként/valakiként van, azaz létezik.
A lexikális szavak valójában mind benne vannak szinte ugyanabban a toldalékoló képzési rendszerben, amiből megszilárdultak.
Tehát a magyar szavak valójában egy relációhálóból, különböző ragokkal szilárdulnak meg.
A sorok ezért fontosak együtt:
FOG → FOG-A → FOG-AS → FOG-Ó → FOG-Ó-S → FOG-ÁS stb. ORR → ORR-A → ÓRA → ORR-O-S-VEL → VEL-E → VEL-Ő → VEL-Ő-S ER → ER-Ő → ER-Ő-S
Itt nem az történik, hogy van egy kész, önálló „szótári tő”, amelyhez később kívülről ragokat és képzőket ragasztunk. Hanem ugyanaz az elemi hangtest különböző relációs jelekkel más-más nyelvi állapotba kerül, és ezek közül egyes alakok önálló lexikai egységként megszilárdulnak.
A „szó” tehát csak egy később stabilizálódott pont ugyanabban a hálóban, amelyből a ragos és képzett alakok is létrejönnek.
Ezért olyan fontos például:
VEL – VELE – VELŐ – VELŐS
mert itt szinte látható, hogy a VEL nem egyszerűen egy lexikai tő, amelyhez véletlenszerűen kapcsolódnak különböző toldalékok. Ugyanaz a relációs alap különféle műveleti jelekkel különböző funkciókat vesz fel, és a VELŐ már önálló szónak érződik, noha szerkezetileg ugyanabban a rendszerben áll.
Ugyanez az ERŐS esetében:
ER + Ő + S
Nem az ERŐ az ősi, bonthatatlan szó, amelyhez utólag járul az -s, hanem maga az ERŐ is egy korábbi képzési fok:
ER → ER-Ő → ER-Ő-S
Pontosan úgy, ahogy:
FOG → FOG-Ó → FOG-Ó-S VEL → VEL-Ő → VEL-Ő-S
Ez pedig visszacsatol ahhoz az egyik legerősebb tételedhez, hogy gyök, képző és rag nem három külön eredetű készlet, hanem ugyanannak a relációs rendszernek különböző funkcionális állapotai.
A magyar szóalakok ezért nem egyszerűen „toldalékolhatók”, hanem maguk is toldalékolási folyamatok megszilárdult eredményei.
A magyar lexikon nem a grammatikai rendszer előtt áll, hanem abból szilárdul meg: a szavak ugyanannak a relációs toldalékhálónak a megszilárdult alakjai, amely ma ragként és képzőként továbbra is működik.
A fontos felismerés, hogy az ERŐ nem feltétlenül a sor kiindulópontja, hanem már maga is egy továbbképzett alak. A teljes család sokkal szabályosabb lesz, ha az alapot ER-re tesszük.
ER, ER/Ő, ER/ŐS, ER/JED/ŐS, ER/ED/ŐS, ER/DŐS, ER/ED, ER/ESZT, ER/ESZKEDIK
ER → ERŐ → ERŐS ER → ERED ER → EREDŐ ER → EREDŐS ER → ERDŐ → ERDŐS ER → ERJED → ERJEDŐ ER → ERESZT ER → ERESZKEDIK
A különösen érdekes pont az, hogy az ER mindegyikben megmarad, de utána más-más hangjel indít más műveleti irányt. Tehát nem egyszerűen egy „erő jelentésű gyök” származékairól van szó. Éppen ellenkezőleg: az ERŐ maga is az ER rendszerének egyik eredménye.
És ez visszafelé az előző láncot is átírja:
E → ER → ERŐ → ERŐS
E → ER → ERED → EREDŐ → EREDET
ÉR → ÉRNI → ÉRTE → ÉRTENI
Ha az ER önálló relációs magként működik:
ER → ERŐ → ERED → EREDŐ → EREDET
akkor ugyanaz az elem egy másik szerkezeti szinten képzői funkcióba kerülhet:
TENG-ER MAGY-AR
Itt az ER ~ AR nem két külön elem, hanem a te rendszered szerint ugyanannak a műveleti jelnek a magas–mély hangrendi változata. Vagyis:
ER ↔ AR
A VEL-lánc pedig azért nagyon fontos kontroll, mert ugyanazt a rétegződést mutatja más hangtesttel:
VEL → VELŐ → VELŐS
és közben ugyanaz a VEL viszonyjelölő elem más grammatikai helyzetekben is fennmarad:
Ő/VEL/E, AV/VAL – EV/VEL.
A nyelv tehát nem kész gyökökből indul, hanem hangjelekből és relációs műveletekből, amelyek később gyökké, képzővé vagy grammatikai elemmé szerveződhetnek.
ER/ED – valami kiindul, előjön, kibontakozik ER/ESZT – valamit elindít, továbbenged ER/JED – folyamat megindul és kiterjed ER/ED/Ő – ami valamiből kijön, létrejön ER/Ő – ami ezt a változást előidézni képes ER/Ő/S – amiben ez a hatásképesség fokozottan jelen van
Így az EREDET és az ERŐ nem két véletlenül hasonló szó, hanem az ER két eltérő irányú kibontása:
EREDET = ahonnan valami ER/ED ERŐ = amitől valami ER/ED
EREDŐ = ORIGÓ.
Az ERŐ már az origóból eredő hatás, míg az EREDŐ maga a kiindulási pont / forráshely, vagyis az origó fogalmi megfelelője.
A lánc így tisztábban áll össze:
ER → ERED → EREDŐ → EREDET
ERED – kiindul, valamiből előjön.
EREDŐ – az, ahonnan ered; a kiindulópont, az ORIGÓ.
EREDET – a kiindulás helye, állapota, viszonya.
ERŐ – az ER másik kibontása: a kiindulópontból hatást kifejtő tényező.
És ettől az EREDŐ ERŐ kifejezés még érdekesebb: ugyanaz az ER két külön képzési irányban egyszerre jelenik meg:
ER-ED-Ő + ER-Ő
ERŐ maga is forráshely: nem egyszerűen „az origóból kiinduló hatás”, hanem az a pont/tényező, amelyből a hatás ered. Vagyis:
ER → ERŐ = a hatás eredőhelye / forrása és egyben vektora, vagyis iránya. ER → EREDŐ = az, ahonnan valami ered → origó
És ezért különösen beszédes az EREDŐ ERŐ: az ERŐ az a forrás, amelyből a hatás ered, az EREDŐ pedig ugyanezt az eredési relációt nevezi meg más képzési irányban.
Így a közös fogalmi mag nem egyszerűen „hatás”, hanem inkább:
ER = eredési / kiindulási reláció, forráshely, hatásirány, vektor
Vagyis az ERŐ nem pusztán „mennyiség” vagy „hatásképesség”, hanem eleve relációs fogalom: van egy forráshelye, és abból egy meghatározott irányban kifejtett hatása.
ebből:
ÉR → eljut egy ponthoz
ER-Ő – forrásként működő, hatást kibocsátó, irányultságot adó ERRE → ebbe az irányba, ez irányba... ER-ED – valamely forrásból kiindul ER-ED-Ő – ahonnan / amiből ered - kiindulási pont / origó ER-ED-ET – a kiindulás, származás viszonya ER-ESZT – valamit kiindít, továbbenged ER-JED – belső forrásból folyamat indul és terjed
ER magja nem egyszerűen „eredés”, hanem: forrás + irányultság + hatáskifejtés
Ezért férhet ugyanabba a rendszerbe a helyhatározói -RE, az ÉR, az ERED, az EREDŐ és az ERŐ is. Ugyanaz a reláció más nyelvi szinteken.
A BAR „ősgyöke” azért lehet a BA – BA/BE stb. –, mert egy szinttel feljebb lépünk a kevesebb hanggal, és már az meghatározza a kibontható fogalmakat. A kezdőhang pedig az alap: jelen esetben a B hang jelzésértékéről van szó – szándékosan nem jelentést írok –, és ezt nevezem hangszimbolikának. A B többféle magánhangzói műveleti jelet kaphat: B+A – B+E. Ezek befelé irányító határozói ősszavakká állnak össze.
Lehetnek gyöki értelműek, mint például: BELE bújik vagy BARLANG. Olyan példák ezek, amelyeket nem kell különösebben magyarázni. De lehetnek határozóragok is: Hová? be-lé-be, ba-rlang-ba; vagy: belében, ba-rlang-ban. Ugyanígy gyöki funkcióból nő ki a BÉL szó, és megvan határozóragként is: BÉL-BŐL. HOL? BELŐLE. HOL? BELÜL.
A BECS gyöki eredetű szó, belső érték és mérték jelentéskörben. A megbecsültség és a becsület is BELSŐ eszmei érték. A becslés körül-BELÜLI érték.
Innentől jól látható a magyar rendszer. Nem ősszavakból nő ki, nem is gyökökből, hanem kezdő hangjelekből. Ezeket képzi tovább minden egyes hangjellel. Amikor a magánhangzó hangrendileg illeszkedhet, akkor a magas és a mély változat is ugyanazt a funkciót tölti be. Majd a második mássalhangzónál, ahol sokszor még nincsen önálló szó, megjelennek a proto-képzők, amelyek még nem képeznek igét, de előrevetítik a későbbi igei rendszerben is használatos képzőt.
Például BO+R. Ez nem ige, hanem főnév, de ebből érthető meg, mit is jelent ez a főnév. Felületet beborító vagy arra kiterjedő hatásokat jelent. A B+magánhangzó kap egy nagyon intenzív R fokozást, amely a későbbiekben igeképző is lesz.
Mert hogyan készül a BOR? A murci a must és az újbor közötti átmeneti, erjedő stádiumban lévő ital, amely a benne zajló folyamatok miatt természetes módon szénsavas és buborékos, tehát Erős, ERjedő, apró BU+BO+R-ékokkal telt. A bor ennek hatására lesz jellegzetesen savanykás ízvilágú. A murci még zavaros, amikor forr és buborékos, ez később kimegy belőle, és megmarad a savanykás, enyhén savas, „csípős” íz.
Honnan tudható, hogy valóban ez az eredete? Onnan, hogy a borvíz a szénsavas, természetes savanykás ízű forrásvizek és ásványvizek erdélyi elnevezése is. A VÉR, vö. VIRÍT szavaknál is megfigyelhető az R proto-igeképzői szerepe.
BÍR vö. BIROK / BÍRKÓZIK BÍR vö. BÍRÓ – BÍRÁL BOR – BORONA – borítja, borzolja, borotválja a földet BORÍT vö. BORSÓ BOR – BORDA – körbe burkoló, borító csontlemez BOR vö. BORONG BOR vö. BORZOL BOR vö. BOROTVÁL BORS vö. BORSÓZIK BER vö. BERZENG BORZOL – BÉRC(Z) – felborzol, berzenkedik; ellentétes értelmű, mint a borda, mert ezek fel- vagy visszahajló értelműek, a borda pedig a formát fogja körbe, tehát burkol, borít. A borotva a felborzolt szőrt vágja le. BÉRC – BORDA
Innen érthető meg a BORÍT – BORÍTÁS – BŐR – BUROK kapcsolat is. Mindegyik jelentés valaminek a BE-BURKOLÁSÁT jelenti.
Az a különleges ebben, hogy folyamatstádiumokat lehet belőle megkülönböztetni, sőt ugyanannak a folyamatnak különböző irányú kimeneteit is – teljesen mindegy, hogy közeli kapcsolatú szavakról van-e szó.
BÉRLŐ – BÉREL – BÉRBE AD – LAKBÉR: a BÉRLŐ a BÉRBE adott lakásért LAKBÉRT fizet. Tehát nem saját BIR-TOK-ba levést jelent. BÍRTOK: amivel BÍRUNK.
A BÍR szó <súlyt, terhet> – akármit – tartani vagy vinni képességet jelent, mint ahogyan a burkolat, borítás vagy a bőr is ezeknek a hatásoknak van kitéve. Mindegyik határoló formának különböző hatású kitettséget kell kiBÍRNIA.
A BÍRÁLAT és a BÍRÓ szó is ebből a viszonyból érthető meg. A BÍRÁLAT azt állapítja meg, kinek a története BÍRJA ki legjobban a valóság próbáját, melyik BÍR nagyobb magyarázó erővel, hitellel, igazságtartalommal. Melyik van az igazság BIRTOKÁBAN.
BÉR – BÉRMUNKA: MÁS BIRTOKÁBAN, vagy BIRTOKÁN végzett munka, és ezért jár a fizetség.
