Keresés

„Mindent vizsgáljatok meg”

Miután 1992. szeptember 19-én a magyarországi katolikus karizmatikus megújulás megtartotta első országos találkozóját, az Egyesült Államokban kiadott Katolikus Magyarok Vasárnapja című hetilap gyanúsításokkal teli glosszát közölt, mely lényegében kétségbevonja egyházhűségünket. Nem sokkal később a Magyar Televízió a kifejezetten katolikus-ellenes Hit Gyülekezetével kapcsolatban azt állította, hogy azt két pápa is támogatta; úgyhogy a Magyar Katolikus Püspöki Kar Titkársága kénytelen volt a sajtóban tiltakozni.

Ami a két pápa - VI. Pál és II. János Pál - elfogadott és támogatott, az természetesen a katolikus karizmatikus megújulás volt. A Hit Gyülekezet a klasszikus pentekosztalizmus egyik mai változata.

E két eset jól mutatja, hogy a karizmatikus megújulással kapcsolatban egyik legnagyobb probléma a tájékozatlanság. Magyarországon a kommunista korszakban alig jelenhettek meg olyan írások, amelyek az Egyház megújulását szorgalmazták. Nagy volt a bizalmatlanság, a szervezkedés illegális vagy fél-legális keretek között folyhatott csak. Ezért az információhiány nálunk még súlyosabb, mint nyugaton (bár a fent említett glossza nyugaton jelent meg; szerzőjének lett volna módja tájékozódni az angol irodalomban). Nagyra kell értékelnünk Katona István atya és munkatársai tevékenységét, akik sorra sokszorosították nyugati szerzők műveinek fordítását a karizmatikus megújulás témakörében, már akkor, amikor az még illegális tevékenységnek számított; ma pedig a Marana Tha folyóirat és a sorra kiadott könyvek egyre gazdagabb tájékozódási lehetőséget biztosítanak az ő jóvoltukból. A tudatlanságot könnyen kihasznála a Hazugság Atyja.

A tájékozatlanság nemcsak a karizmatikus megújulás bírálóit jellemzi, hanem annak résztvevőit is. Szekularizált társadalomban általában alacsony szintű az Egyház hitének ismerete, nálunk pedig a hitoktatás elnyomása egyenesen katasztrofális tudatlanságot teremtett. Akik élő hitre ébredtek a karizmatikus megújulás hatására, azok nagyon sokszor a legkritikátlanabb módon átvettek olyan nézeteket, amelyek nem felelnek meg az Egyház tanításának. A hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején alig lehetett olyan magyar katolikus karizmatikus közösséget találni, ahol ne fordultak volna elő tanbeli tévedések. (Említettem S. csoportját, amikor személyes tapasztalatomról számoltam be. Jellemző volt, nem kivételes eset.) Egy darabig azt hittem, hogy a protestáns hatás beszűrődése a katolikus "karizmatikusok" gondolkodásába speciális magyar jelenség, de amikor alkalmam nyílt külföldi papokkal erről beszélni, "megnyugtattak", hogy náluk is ismerős a probléma. Az intenzív Szentlélek-megtapasztalás annyira hitelesen hat, hogy vele együtt könnyen hitelesnek fogadja el az ember mindazt a doktrinát vagy gyakorlatott, amely ezt a tapasztalatot körülveszi vagy kíséri. Ezért vették át sokszor katolikusok is annak a csoportnak a nézeteit, amely a Szentlélek-keresztség gyakorlatába bevezette őket, anélkül, hogy tisztában lettek volna azok nem-katolikus jellegével.

Mikor a katolikus karizmatikus megújulás kezdetét elbeszéltem, volt alkalmam megmutatni, hogy az indulás e tekintetben tiszta volt. A pitts­burghi Duquesne Weekend résztvevői mindnyájan katolikusok voltak, köztük jól képzett teológusok; pap is volt jelen. Az őket támogató neopentekosztalista csoport semmi összeférhetetlensé­get nem látott a katolikus Egyház és a Szentlélek munkája között. Amikor a Notre Dame egyetem hallgatóit „térítési” kísérlet érte, ellenálltak. Nem mulasztották el tájékoztatni a püspököt sem. Magyarországon a kommunista diktatúra éveiben hasonló nyíltság nem volt lehetséges. Most már azonban ütött az igazság órája. Püspökeinknek meg kell ismerniük a karizmatikus megújulás tevékenységét, nekünk pedig engedelmes szívvel kell fogadnunk figyelmeztetéseiket. Még mindig sokkal becsületesebb nyíltan csatlakozni egy szabadegyházhoz, mint látszatra katolikusnak maradva nem-katolikus nézeteket terjeszteni.

Azokat azonban, akikre a lelkek megkülönböztetésének joga és terhe hárul, nagy tisztelettel arra kérem, hogy árnyaltan gon­dolkodjanak. Egyfelől: különbséget kell tenni tudatlanság és eret­nekség között. Az eretnekséget jellemzi a makacs szembefordulás a tanító Egyház tekintélyével. Tapasztalatom szerint a nyolcvanas évek végére ez a magatartás nagy általánosságban eltűnt a ma­gyar katolikus karizmatikus megújulásból; megtalálta külön sza­badegyházas kereteit. Tudatlanság van bőven, de azt tanítással kell leküzdeni, nem elutasítással. Másfelől: különbséget kell tenni az egyes karizmatikus közösségek között. A karizmatikus meg­újulás nem homogén jelenség, és elvileg sem lehetséges homogén­né tenni. Ez abból következik, hogy a Szentlélek-keresztség alaptapasztalatán kívül más nem köti össze a különféle karizma­tikus csoportokat. Elméleti orientációjuk is, gyakorlatuk is a leg­messzebbmenő változatosságot mutathatja föl. Igazságtalan tehát az az ítélet, amelyik egy vagy több csoport hibáit a teljes kariz­matikus megújulásra általánosítja. Türelmesen arra kell töreked­ni, hogy a katolikus karizmatikus megújulás résztvevői helyes doktrinális eligazítást kapjanak a Biblia katolikus értelmezésével,a szentségekkel, a hierarchia szerepével, a lelki élet alapelveivel kapcsolatban. Egyébként erre nemcsak ők szorulnak rá, hanem az egész magyar katolikus társadalom, amelyben a tévhitek egész tömege terjedt el – például a szexuális és házassági erkölcs te­rén. Ezek leküzdésében éppen a katolikus karizmatikus megúju­lás lehet egyik komoly támasza a hierarchiának.

Miközben joggal fájlaljuk azt, hogy a karizmatikus tapasztalás sokakat a szabadegyházakba vezet, nem szabad azt gondolnunk, hogy ez a tendencia a karizmatikus megújulás lényegéből fakad. Inkább arról van szó, hogy az emberi felületesség a kisebb ellen­állás irányában mozog. Ahol a Szentlélek vezetésének mély megélésével találkozunk, ott világosan kivehető egy éppen ellen­kező irányulás: a Szentlélek megtapasztalása olyan keresést ösz­tönöz, amely végül a katolikus Egyházban pihen meg. Jól ismert tény, hogy a hazánkban is virágzó Nyolc Boldogság Katolikus Kö­zösség két protestáns házaspár kezdeményezéséből született. Efraim testvér, az alapító, az 1975-ös római karizmatikus kong­resszus alkalmából fogadta el a pápaság intézményét egy látomás folytán, miután a Szentlélek már régóta a katolikus hit irányában vezette. [EFRAIM Testvér: Kései esők. Nyolc Boldogság Katolikus Közösség, Péliföld-Szentkereszt, 1992. 37. o.] Hasonló utat járt be a hazánkban is többször megfor­dult Kim Kollins, aki evangélikus szülők leányaként gyermekko­rában baptista közösségbe járt, eltávolodott Istentől, majd felekezetközi karizmatikus gyülekezetben tért meg. Amikor Eu­rópába jött, szívében egyre hallotta Isten hívását: „Gyere haza!” Keresése a katolikus Egyház közösségébe való teljes befogadás­sal végződött, amit Jean Chabbert püspök végzett Arsban 1984. augusztus 2-án. Amikor katolizálása után Kim újból Amerikában járt, korábbi lelkipásztora, aki őt még mint protestánst evangéli­záló szolgálatra küldte, megértéssel és szeretettel vette tudomásul lépését. [KOLLINS, Kim: Es ist nur der Anfang. Vier-Türme Ver­lag, Münsterschwarzach, 1990. 172. o.] Hadd hajtsam meg e helyen az elismerés zászlaját tisz­teletes Marvin Crow, a garlandi (Texas, USA) International Christian Center lelkipásztora előtt! Az is figyelemreméltó, hogy Kim (elvált asszonyként) még protestáns korában elfogadta, hogy Jézusért magányos életet él (pedig a katolikus tanítást az újabb házasság lehetetlenségéről akkor még nem tette magáévá). Ha­sonló utat járt be egy másik női evangelizátor: Marilynn Kramar, aki az Assemblies of God pünkösdi közösségbhől lépett át a kato­likus Egyházba . [New Covenant 1985/2. 8-11. o.] Idevág John Michael Talbot esete is, aki me­todista család sarjaként rock-zenész lett, majd megtérve funda­mentalista szabadkeresztény, végül pedig Assisi Szent Ferenc alakjában találta meg eszményképét: katolizált, és ma ferences testvérként mint „Isten trubadúrja” muzsikál. [Uo.] Egy protestáns házaspár, Dan és Cherry O'Neill, akik különböző szabad­egyházakhoz tartoztak, a karizmatikus tapasztalat után a Szentlé­lek vezetése révén szintén a katolikus Egyházban találták meg lelki otthonukat. Dan O'Neill nemzetközi segélyszervezetet ala­pított, Cherry énekesnő és dalszerző. [New Covenant 1986/7. 24-27 o.] A karizmatikus megúju­lás egyik jól észrevehető hatása, hogy a katolikus Egyházat újra hitelessé teszi azoknak a protestáns hívőknek a szemében, akik ko­rábban a katolicizmust az evangélium meghamisításának, a bál­ványimádás egy formájának tekintették. Nem triumfálni akarok a fölsorolt néhány példával, de mélyen hiszem, hogy a Lélek a ka­tolicitás irányában dolgozik, mind az egyének, mind a közösségek életében. Az ökumenikus mozgalom komoly segítséget kapott a karizmatikus megújulásban, a felmerülő problémák ellenére is. Nem szabad azonban máról holnapra látványos eredményeket várnunk. Meg kell tartanunk az ökumenikus direktórium előírá­sait, sokat kell imádkoznunk, és engednünk, hogy a Szentlélek formálja a szíveket – a mienket is. Történelmi tavasznak va­gyunk tanúi, a gyümölcsöket a jövő fogja leszüretelni.

Visszatérve belső ügyeinkhez: vannak, akik nem doktrinális elhajlásokkal, hanem gyakorlati széthúzás keltésével, elkülönülés­sel vádolják a karizmatikus megújulást. A probléma valós, időn­ként igen súlyos is a lehet, hiszen a karizmatikus és a hagyományos imamód nagyon elüt egymástól, a kétféle gyakorlat könnyen barikádok emeléséhez vezet. Mégis úgy vélem, hogy – amennyiben nem emberi féltékenység és versengés a megoszlás oka, ami persze gyarlóságunk folytán nagyonis lehetséges – a probléma nem kezelhetetlen. Kezelését a jelenlegi szentszéki at­titűd sugallja, amely a karizmatikus megújulást az Egyházban mű­ködő lelkiségi mozgalmak egyikének tekinti. Minden ilyen mozgalomnak tudomásul kell vennie, hogy nem az egyetlen lehet­séges utat képviseli, hanem csak egyet a sok lehetséges lelkiség jogos pluralizmusában. EI kell fogadnia, hogy mind a hagyományos katolikus lelkiélet, mind pe­dig az egyháziasság kritériumainak eleget tevő többi lelkiségi mozgalom járható útja az életszentségnek és az üdvösségnek. EI kell fogadnia továbbá azt is, hogy a katolikus hitélet alapja a he­lyi közösség, a plébánia volt és marad. Egyetlen mozgalom vagy közösség sem ignorálhatja az egyházközség igényeit és a plébá­nos jogait. Ugyanakkor azonban mind a plébánosnak, mind a tra­dicionális ösvényeken járó hívőknek tudomásul kell venniük, hogy a lelkiségi mozgalmak elismerése és okos támogatása nincs az ő tetszésükre bízva, hanem az Egyház hivatalos álláspontja ér­telmében kötelességük. „Arra kell buzdítani a papságot – mondja II. János Pál pápának a magyar Püspöki Karhoz intézett beszé­de – , hogy ... adjanak teret a plébániákon azoknak a közössé­geknek, társulatoknak és mozgalmaknak, melyeket a Gondviselés támaszt korunkban az Egyházban. Kellő 'megkülönböztetéssel' – amely a ti sajátos pásztori feladatotok – , mégis bizalommal kell néznetek a karizmák oly gazdag virágzására. Ebben a Szent­lélek éltető dinamizmusa nyilvánul meg, aki Krisztus Titokzatos Testének mindig jelenlévő és hatékony Lelke.” [II. János Pál magyarországi látogatása. MKPK Sajtóirodája, Bp. 1991. 2.kiadás. 70. o.] Ahol a plébá­nos nem biztosít egyházi helyiséget a karizmatikus imacsoport­nak, nincs joga panaszkodni, hogy a csoport „elzárkózik”. Az elzárkózás egyébként is érdekes vád: ha egy „karizmatikus” prog­ram nyilvános, a kritika így hangzik: „Ránk akarjátok kény­szeríteni!”, ha pedig zártkörű, a bírálat ezt a formát ölti: „Elzárkóztok!” A Megújulásba tartozóknak egyiket sem szabad tenniük: nem szabad másokra erőszakolniuk útjukat, sem pedig teljesen zárt programokra szorítkozniuk. A plébánosoknak pedig el kell fogadniuk II. János Pál pápa tanítását, amely szerint a hí­veknek az a joga, hogy hitéleti társulásokat alkossanak, nem a hierarchia engedményéből származik, hanem magában a kereszt­ségben gyökerezik. [Christifideles laici 29.] Nem tekinthetik tehát rendellenességnek, hogy plébániájukon olyan közösségek is működnek, amelyeket nem ők irányítanak, ha felügyelik is tevékenységüket. Amennyi­ben pedig a plébános is résztvevője a karizmatikus megújulásnak, feltétlenül szabadságot kell engednie plébániáján a hitélet tradi­cionális irányzatainak és a többi lelkiségi mozgalomnak is, ha azok helyet kérnek ott. A plébánia területi, nem lelkiségi egység. Számolnia kell a lelkiségek pluralizmusával.

166-172. oldal

Kovács Gábor: A Lángoló Isten

Tűz az Egyház szívében

1967 lángoló tavasza után a „katolikus pünkösd-mozgalom” gyors terjedése következik. Ha valaki ennek történetét részlete­sen meg akarná írni, „azt hiszem, annyi könyvet kellene írnia, hogy nem tudná az egész világ sem befogadni” (Jn 21,25). A vi­lági katolikusok után papok, szerzetesek, püspökök is bekapcso­lódnak (Suenens bíborosé a legismertebb név). Az „új pünkösd” átterjed Európába és a többi földrészre. Imacsoportok alakulnak magánházakban és plébániákon. Nagyobb imaösszejövetelek, lelkigyakorlatok, találkozók, kongresszusok szerveződnek. Új, el­kötelezett katolikus és ökumenikus közösségek keletkeznek. Fo­lyóiratok születnek, könyvtárnyi könyvet írnak a témáról. Jók a gyümölcsök: hitükben közömbössé vált emberek újból szentségekhez járulnak és lelkesen imádkoznak, szolgálatukban megfáradt papok megújult lelkesedéssel kezdenek dolgozni, a szekulariz­mustól megzavart fejekben helyre kerülnek a katolikus hit fontos igazságai (Jézus istensége, valóságos jelenléte az Oltáriszentség­ben, a kereszten szerzett megváltás, Jézus testi föltámadása, a harc a sötétség valós hatalmai ellen, a bűnbocsánat szentségének megtisztító ereje, a betegek szentségének hatékonysága, az imád­ság értéke, az életszentségre való meghívás, az Úr második eljö­vetele, a Szentírás mint Isten szava, a megbocsátás kötelessége, a szexuális tisztaság követelménye stb.). Megszületik az új mozga­lom „hivatalos” (a Szentszéktől is használt) elnevezése: katolikus karizmatikus megújulás. A spontán módon használt kifejezés a „karizmatikus mozgalom” volt, de a résztvevők a „mozgalom” szót „megújulásra” cserélték, nehogy valaki azt gondolja, hogy az emberi szervezésből született sokféle program valamelyikével áll szemben. A „karizmatikus” szót is sokan értik félre, ezért magam is szerencsésebbnek érezném a Suenens által javasolt „pünkösdi megújulás” elnevezést, ám ez gyakorlatilag nem került használat­ba. Az olaszok „Lélekben való megújulásról” beszélnek, ez azon­ban – legalábbis a magyarban – kissé körülményes. Németül használatos a Geisterneuerung is, amit egyesek átvittek a magyar­ba („Lélek-újulás”), csakhogy ez a német irodalomban inkább a Szentlélek-keresztség kifejezés helyettesítője. A mozgalmat ma­gát Heribert Mühlen professzor sugallata nyomán Gemeinde­erneuerung, „egyházközségi megújulás” néven említik német nyelvterületen, de ez nem utal a pünkösdi jellegre. Hozzá szok­ták tenni a charismatische jelzőt, így viszont a Gemeinde tűnik szószaporításnak. A terminológiai erőfeszítések mögött az a tö­rekvés húzódik meg, hogy elhatárolják a katolikus pünkösdi meg­újulást a szabadegyházas pünkösd-mozgalomtól, de oly módon, hogy az evangélikusokkal közös megjelölést használhassanak. Úgy gondolom, ez német probléma. Mi magyarok aligha tehe­tünk okosabbat, mint hogy az angol Catholic Charismatic Rene­wal kifejezés fordítását fogadjuk el. Világszerte ez terjedt el leginkább, és eléggé egyértelmű is. A mozgalom római irodája is az International Catholic Charismatic Renewal Office (rövidítve ICCRO) nevet vette föl, később a Szentszék International Catholic Charismatic Renewal Services (rövidítve ICCRS) néven hagyta jóvá. Megjegyzem még, hogy nem valami sze­rencsés „szentlelkesekről”, „karizmatikusokról” beszélni, hiszen az egész Egyház szentlelkes és karizmatikus. A köznapi nyelvben azonban alig kerülhetők el az ilyen pontatlan túlegyszerűsítések.

A Megújulás (gyakran így rövidítik le a három szóbál álló el­nevezést) 1990-es statisztika szerint több mint hetvenmillió kato­likust érintett meg. Ezek közül több mint tizenegymillió maradt aktív a statisztika készültekor. [Good News jubileumi különszáma, 1992. 56-57. o. A magyar kiadásban: 52-53. o.] A lemorzsolódási arányon nem fogunk csodálkozni, ha megfontoljuk, hogy a Szentlélekben való megkeresztelkedés – mint tisztáztuk – beavatási tapasztalat, amely az életszentségtől még igen-igen távol álló embereket ra­gad Istenhez, anélkül, hogy megszüntetné az emberi állhatatlan­ságot, a pszichológiai gyöngeségeket, a jellemhibákat, a bűnös hajlamokat, a világias környezet nyomását. A „forgóajtó-szindró­ma” – az a jelenség, hogy egyesek kimennek, miközben mások bejönnek – nagyon ismerős a karizmatikus megújulásban. Ezzel együtt azonban a mai katolikus Egyház legdinamikusabb lelki mozgalmáról van szó. (Későbbi statisztikai adataim sajnos nincsenek.)

Hogyan fogadta a karizmatikus megújulást a hivatalos Egy­ház? A püspökök első reakciói óvatosak voltak, de nem elutasí­tóak. (Érdekes tény, hogy a protestáns egyházakban inkább előfordult a kezdeti negatív reagálás hivatalos részről. A különb­ség magyarázata: a katolikus Egyház soha nem deklarálta hivatalosan, hogy a karizmák kora lejárt; éppen ellen­kezőleg, a katolikus gondolkodásban mindig jelen volt a karizma­tikus princípium.) Hamarosan mind több lett a pozitív értékelés az egyházi hatóságok részéről, természetesen a nagyon is indo­kolt figyelmeztetések mellett. (A figyelmeztetések indokait, a karizmatikus megújulás kockázatait rövidesen tárgyaljuk.} Külö­nösen fontos az elismerő hang, amit VI. Pál pápa megütött.

1973. október 10-én (történetesen Prohászka Ottokár szüle­tésének évfordulóján) VI. Pál a katolikus karizmatikus megújulás tizenhárom vezetőjét fogadta a világ minden tájáról. Melegen, bátorítóan szólt hozzájuk. Kifejezte érdeklődését a mozgalom iránt, és hozzátette: „Együtt örvendünk veletek, drága barátaink, a lelki élet megújulásán, amely ma megnyilvánul az Egyházban.” Felsorolta a Megújulás pozitív vonásait: „Érzék a mély imához, személyesen és csoportosan, visszatérés a szemlélődéshez és Isten dicsőítésének hangsúlyozása, a vágy, hogy teljesen Krisztus­nak szenteljük magunkat, nagy készség a Szentlélek útmutatásai­nak elfogadására, a Szentírás odaadóbb olvasása, nagylelkű testvéri szeretet, szándék az Egyház szolgálatában való részvétel­re. Mindebben fölismerjük a Lélek titokzatos és diszkrét műkö­dését, aki az Egyház lelke... Imádkozunk, hogy betöltsön benneteket a Lélek teljessége, és az Ő örömében és szentségé­ben éljetek. Kérjük imáitokat, és megemlékezünk rólatok a szentmisében.” [MARTIN, George: An Introduction to the Catholic Cha­rismatic Renewal. Servant Books, 1975. 10-11. o.]

1974. október 16-án, a szerdai általános kihallgatáson, VI. Pál ezt mondotta: „Az Egyház a Szentlélek kiáradásából él, amit ke­gyelemnek nevezünk. Ő fölszereli és irányítja az Egyházat külön­böző hierarchikus és karizmatikus ajándékaival... A kegyelem szükségessége abszolút szükségletet jelent az ember részéről; szükségletet, hogy pünkösd csodája folytatódjék az Egyház és a világ történetében. Folytatódnia kell, abban a két formában, amelyben a Szentlélek ajándékát az ember elnyeri, egyfelől ab­ban, amely megszentelésére szolgál, másfelől azokban a speciális adottságokban, amelyeket karizmának nevezünk... Azt kell re­mélnünk, hogy új bősége fogja elárasztani napjaink Egyházát nemcsak a kegyelemnek, hanem a karizmáknak is.” Beszéde vé­gén az írott szövegen túllépve így szólt: „Mit jelent a karizma? Ajándékot. Kegyelmet. Vannak speciális kegyelmek, amelyeket egyik személy a másikért kap, a közös jóért. Az egyik a bölcses­ség adományát kapja, hogy tanító legyen, a másik a csodatétel adományát, hogy olyan dolgokat tehessen,amelyek a bámulat és csodálkozás révén hitre szólítják az embereket; és így tovább.” Kifejezte a reményt: „Milyen csodálatos volna, ha az Úr még nö­velné a karizmák kiárasztását, hogy gyümölcsözővé, széppé és csodálatossá tegye az Egyházat, képessé önmaga megszilárdításá­ra, ami érdeklődést és meglepetést vált ki még ebből a profán, szekularizált világból is. Megemlítünk egy könyvet, amely ponto­san ebben az időben íródott, Suenens bíboros Új pünkösd? c. könyvét. Ebben igazolja ezt az új várakozást, amely valóban tör­ténelmi gondviselés lehet az Egyház számára, s amely a kariz­máknak nevezett természetfölötti ajándékok kiáradásán alapul.” Befejezésül a pápa hangsúlyozta, hogy a Szentlélek teljességének befogadása „hitet követel, alázatot és bűnbánatot kíván, és nor­mális körülmények között szentségi keretekben történik. Továb­bá vallásos életünk gyakorlásában csöndet, meditációt, odahallgatást igényel, és mindenek fölött hívogatást és imádsá­got, ahogy az apostolok is tettek Máriával az emeleti teremben. Tudnunk kell várni, tudnunk kell kiáltani: Jöjj, Teremtő Lélek! Ó jöjj, Szentlélek!” [Uo. 11-12. o.]

Az 1975-ös szentévben VI. Pál pápa hangsúlyozta, hogy a szentév lényege az ember belső megújulásában áll. „Az ember­nek belülről kell megújulnia. Ez az, amit az evangélium megté­résnek, bűnbánatnak, a szív megújulásának hív.” [New Covenant 1978/10. 29. o.] Majd így folytatta: „Mi az, amit áldott és szeretett Egyházunk első és utol­só szükségletének érzünk? Mi az? Ki kell mondanunk, mi az, mi­közben remegve könyörgünk érte, mert az Egyház titkáról és életéről van szó. Tudjátok, mi az: a Szentlélek, az Egyház élte­tője és megszentelője, isteni lélegzetvétele, vitorláiban a szél, egységének princípiuma, világosságának és erejének belső forrá­sa, támasza és vigasztalója, karizmáinak és dicsőítő énekének, bé­kességének és örömének ajándékozója, boldog örök életének záloga és nyitánya. Az Egyháznak szüksége van a maga állandó pünkösdjére, szüksége van tűzre a szívében, szavakra az ajkán, próféciára a látásában. Kell, hogy az Egyház a Szentlélek Temp­loma legyen, ami a belső élet teljes tisztaságát jelenti. Élő embe­rek, fiatalok, Istennek szentelt lelkek, testvéreink a papságban, hallgattok ránk? Ez az, amire az Egyháznak szüksége van. Szük­sége van arra, hogy a Szentlélek legyen bennünk, mindegyikünk­ben, mindnyájunkban együttesen, bennünk-az-Egyházban.” [FALVO, Serafino: The Hour of the Holy Spirit. St. Paul Publications, Athlone, 1975. 89-90. o.]

Az 1975-ös szentévben a katolikus karizmatikus megújulás harmadik nemzetközi kongresszusát tartotta Rómában. Május 19-én VI. Pál a kongresszus tízezer résztvevője előtt mondott beszédet. „Ebben a szentévben – mondotta – , kedves fiaink és leánya­ink, Róma városát választottátok harmadik nemzetközi kongresszusotok színhelyéül. Arra kértetek bennünket, hogy találkozzunk veletek a mai napon, és szóljunk hozzátok. Ezzel meg akartátok mutatni ragaszkodásotokat a Jézus Krisztus által alapított Egyházhoz, és mindahhoz, amit Péter széke kifejez szá­motokra. Ez az erős vágy, hogy az Egyházban helyezkedjetek el, hiteles jele a Szentlélek működésének... Amint múlt októberben néhányotok előtt mondottuk, az Egyháznak és a világnak több szüksége van rá, mint valaha, hogy pünkösd csodája folytatódjék a történelemben... Semmi sem szükségesebb ebben a mindinkább szekularizálódó világban, mint ennek a 'lelki megújulásnak' tanú­sága, amelyet a Szentlélek a szemünk láttára hív életre a legkü­lönbözőbb tájakon és környezetekben... Hogyne lenne tehát ez a 'lelki megújulás' esély az Egyház és a világ számára?”

Az esély fenntartásához a Szentatya hangsúlyozta a lelkek megkül6nböz­tetésének szükségességét, három elv szerint:

1.) hűség az Egyház hiteles tanításához;

2.) az értékesebb, a közösség számára hasz­nosabb adományok keresése;

3.) a szeretet feltétlen primátusa.

Beszédét ezzel a fölkiáltással fejezte be: „Jézus az Úr! Alleluja!” Miután a francia nyelven elhangzott beszédet spanyolul és ango­lul is összefoglalta, ismét túllépett az előre leírt szövegen, és sza­badon beszélt tovább, olasz nyelven. Többek között ezeket mondta: „Nagyon gyümölcsöző lesz korunk számára, testvéreink számára, ha lesz egy generáció, a ti generációtok, fiatalok, amely hangosan odakiáltja a világnak pünkösd Istenének dicsőségét és nagyságát... Ma vagy odaadással, mélységgel, energikusan és örömmel éli valaki a hitét, vagy elveszíti azt.” [MARTIN, Ralph: Fire on the Earth. Servant Books, Ann Arbor, 1970. 87-92. o.]

Tűnődöm: amikor ezek a biztató szavak elhangzottak, sem­mit sem sejtettem a Megújulásról. Abban az évben találtam rá, amikor VI. Pál – akinek nagyságára és a Lélek előtti nyitottsá­gára csak megrendülten tudok gondolni – az Élet Teljességébe távozott (1978). II. János Pál pápa megnyilatkozásait viszont már érdekeltként igyekeztem figyelemmel kísérni.

A lengyel pápa 1981. május 7-én a vatikáni kertekben fogadta a katolikus karizmatikus megújulás negyedik nemzetközi vezető­konferenciájának 523 résztvevőjét. (Hat nappal később érte Ali Agca golyója.) Emlékeztetett a három elvre, amelyet VI. Pál pápa megfogalmazott a Megújulás számára. Aztán így folytatta: „Pál pá­pa a Lélekben való megújulást esélynek nevezte az Egyház és a vi­lág számára, és az akkori kongresszus óta eltelt hat év igazolta azt a reményt, amely vízióját inspirálta. Az Egyház látta gyümölcseit az imádság iránti odaadásotoknak, az életszentség iránti mélyebb elkötelezettségeteknek, s Isten szava iránti szereteteteknek. Külö­nös örömmel figyeltük meg, hogy a Megújulás vezetői mindjobban kialakítottak egy széles egyházias látókört, és erőfeszítéseket tet­tek, hogy ezt a látásmódot mindinkább érvényesítsék azok között, akik vezetésükre vannak bízva.” [International Newsletter 1981.3. Melléklet.] Figyelmeztette a Megújulás vezetőit az imádság, az igaz tanítás, a püspökökkel és papokkal való együttműködés, továbbá az ökumenikus elkötelezettség fon­tosságára. A Szűzanyára bízta a mozgalmat. Beszéde után – mag­nóról hallgattam – ő maga kérte, hogy énekeljenek valamit, és sokáig együtt énekelt a résztvevőkkel.

1982. november 12-én a Katolikus Karizmatikus Megújulás Nemzetközi Tanácsát fogadta a Szentatya. (ICCRO Tanácsnak is hívták; újabban ICCRS-nek. Ez a szerv felügyeli a római iroda működését. Az egész struktúra informatív és koordinatív jellegű, nincs joghatósága.) A tanács tagjai és az iroda munkatársai résztvettek a pápa reggeli miséjén; míg a Szentatya öltözött, elénekeltek egy éneket, majd nyelveken énekeltek tovább. A mise utáni fogadáson II. János Pál gratulált Kevin Ranaghannak „a szép énekhez”. Az üdvözlő szavakra így válaszolt: „Nagyon jó! Csak haladjatok előre! Na­gyon köszönöm! Nagyon köszönöm!” [International Newsletter 1983.1. 3-4. o.]

A katolikus karizmatikus megújulás ötödik nemzetközi veze­tő-konferenciájának 538 résztvevőjéhez II. János Pál pápa 1984. április 30-­án (a jubileumi szentév lezárása után) a következő szavakat intézte: „A valóságos nyitottság a Szentlélek iránt, aki élteti és irányítja az Egyházat, hozzásegít benneteket, hogy egységben él­jetek az Úr Jézussal. Ez az erőtök, ez sajátos kincsetek, és ezt különböző módokon igyekeztek gyakorolni. De Istennek ez az ajándéka egyúttal törékeny kincs, olyan, amelyre különösen vi­gyázni kell. Ezért nemzetközi találkozótok az Egyház központjá­ban, olyan időben, amelyet annyira jellemez a megváltás jubileuma, döntő jelentőségű lehet az egész katolikus karizmati­kus megújulás számára.” [International Newsletter 1984.3. 3-4. o.] A pápa az Egyház szentségi életébe való szoros begyökerezést hangsúlyozta.

A hatodik nemzetközi vezető-konferencia 1000 résztvevőjé­hez 1987. május 15-én így beszélt a Szentatya: „Nagyon boldog vagyok, hogy találkozhatom veletek ma, és azzal kezdem, hogy biztosítani akarlak benneteket: Krisztus iránti szeretetetek és az Igazság Lelke iránti nyitottságotok a legnagyobb mértékben érté­kes tanúság az Egyház küldetésében a világon... Ebben az évben van a karizmatikus megújulás huszadik évfordulója a katolikus Egyházban. A Megújulás életereje és gyümölcsöző volta minden bizonnyal a Szentlélek erőteljes jelenlétéről tanúskodik, aki mű­ködik az Egyházban ezekben a II. Vatikáni Zsinatot követő években. Természetesen a Lélek vezette az Egyházat minden korban, és az adományok különböző fajtáit hívta életre a hívek között. A Léleknek köszönhetően az Egyház állandóan megőrzi fiatalos életerejét. És a karizmatikus megújulás ékesen szóló megnyilvánulása ennek az életerőnek napjainkban, bátor állítása annak, 'amit a Lélek mond az egyházaknak' (Jel 2,7), miközben a második évezred végéhez közeledünk.” [International Newsletter 1987.3. 2-3 .o.]

Még egy idézet II. János Pál szavaiból, amelyeket 1992. már­cius 14-én az ICCRO Tanácshoz intézett. „Amikor a katolikus karizmatikus megújulás kezdetének huszonötödik évfordulóját ünneplitek, szívesen csatlakozom hozzátok Isten dicsőítésében a sok gyümölcsért, amelyeket a Megújulás hozott az Egyház életé­ben. A Megújulás kibontakozása a II. Vatikáni Zsinatot követő­en a Szentlélek különleges ajándéka volt az Egyház számára... E második évezred vége felé az Egyháznak minden eddiginél na­gyobb bizalommal és reménnyel kell a Szentlélekhez fordulnia, aki szüntelenül a Szentháromság szeretetközösségébe vonzza a hívőket, látható egységbe építi őket Krisztus egyetlen testében, és misszióba küldi őket a föltámadt Krisztus apostolainak adott parancsa értelmében. Biztosnak kell lennünk abban, hogy a Szentlélek személyének és működésének mélyebb tudatosítása megfelel korunk szükségleteinek.” [International Newsletter 1992.2. 1. o.] II. János Pál még két to­vábbi módon juttatta kifejezésre a karizmatikus megújulás pozitív értékelését. Egyrészt olyan papok püspöki kinevezésével, akik köztudottan vezető szerepet játszanak a karizmatikus megújulás­ban, mint a francia Albert de Montleon, vagy a pápa egykori ta­nár-kollégája, Bronislaw Dembowski. Másrészt a lelkiségi mozgalmak és társulások elismerésével és ajánlásával, elsősorban a Christifideles laici apostoli buzdítás 29. pontjában, de igen fi­gyelemreméltóan az 1991-es magyarországi látogatásakor a püs­pöki karhoz intézett beszéd 5. pontjában is.

Ratzinger bíboros, a Hittani Kongregáció prefektusa mondta a karizmatikus megújulásról: „Reménység ez, az idők pozitív jele, Isten korunknak szánt ajándéka. Az ima gazdagságának és örömének felfedezése a teóriákkal szemben és a racionalista szekularizmusnak egyre jobban kiszáradt és megmerevedett gyakorlatával szemben. Magam is tapasztaltam Münchenben, hogy ebből a mozgalomból került hozzám a legtöbb jó papi hivatás.” [RATZINGER, Joseph - MESSORI, Vittorio: Beszélge­tés a hitről. Vigilia, Bp. 1990. 134. o.]

A katolikus karizmatikus megújulás többszörösen kifejezett szándéka, hogy "az Egyház szívében" akar lenni, nem pedig a peremén. Igaz, peremjelenségként indult, de igazságtalan és tájékozatlan dolog volna ma is annak, sőt veszedelemnek tekinteni. Először Suenens bíboros, őt követően Paul Cordes püspök a Szentatyától kijelölt püspök-tanácsadóként áll a karizmatikus megújulás rendelkezésére, az ICCRO pedig koordinatív szerepét gyakorolva igyekszik szorosra fűzni a Szentszék és a világszerte terjedő Megújulás közötti szálakat. Hogy a karizmatikus megújulás veszélyek nélkül, azzal a Szentatya is, Ratzinger bíboros is, a Megújulás felelős vezetői is teljesen tisztában vannak. Az ember esendő, amíg a földön él. Szüksége van bölcs megkülönböztetésre, józan fegyelmezésre. De ez mit sem változtat azon, hogy a katolikus karizmatikus megújulás lényegét az Egyház vezetői elfogadták a Szentlélek hiteles művének. Az Egyház szívébe fogadta a tüzet , amely a Duquesne egyetemen lángolt föl 1967-ben.

158-166. oldal

Kovács Gábor: A Lángoló Isten

Szellem pneuma spirit

https://youtu.be/FRURmhFE6BI

https://youtu.be/u-9DJ3b7c8k

A Pesti Ferences templomban manapság is létezik az elsőszombati KARIZMATIKUS szentmise ?

https://www.facebook.com/events/1703894899904669/?ref=newsfeed

karolikusok=katolikusok

Azé másolom a könyvet mer az pont arról szól, hogy a karolikusok is ismerik és gyakorolják a Lélekkeresztséget. 2014-ben katolikusok evangélizáltak a Keleti punél. Nem látszottak gonosztevőknek és első körben nem is tudtam, hogy rkatok - nem is volt róla szó, én jöttem rá. De az volt életem tán első tűzkeresztsége. A katolikus fószer imádkozott, hogy töltsön be a Szentlélek és akkor szakadatlan sírás tört rám, ami olyan volt, mintha tőlem, érzéseimtől függetlenül bőgnék megállás nélkül.

A katolikusokon kívül soha nem láttam, sem evangélikus, sem református utcai evangélizálást

Pedig nem is vagyok katolikus. Csak látom nap mint nap, hogy az evangélikus lelkészek idejük tekintetében sóherek Istennel. A gyerekeik jólétén izzadnak,

A cölibátus szerintem is egy kincs. Akinek családja van, annak annyival kevesebb ideje marad Istenre, szolgálatra.

Estére azt tervezték, hogy a sok imádság és beszéd után megünneplik három társuk (köztük egy pap) születésnapját. De a parti valahogy nem akart elkezdődni. Egy jegyespár – Paul Grey és Maryanne Springle – hallott a Szentlélekben való megkeresztelkedésről. Vágy ébredt bennük, hogy elnyerjék ők is. Ralph Keiferhez fordultak, aki fölment velük az emeletre és imádkozott értük, anélkül, hogy a többiek tudtak volna erről. Mélyen megérintette őket a Szentlélek, és nyelveken kezdték di­csérni az Urat. Egy idő múlva vissza akartak menni a többiekhez, de nem szándékoztak beszámolni élményükről. Közben azonban Patti Gallagher indítást érzett, hogy a kápolnába menjen. „Föl­mentem a kápolnába, anélkül, hogy tudtam volna, miért is te­szem. De alighogy letérdeltem, remegni kezdtem. Hirtelen nem volt kedvem elmenni onnan. Emlékszem, vitatkoztam önmagam­mal, hogy Krisztus jelen van a többiekben, és hogy le kell men­nem hozzájuk, nem tölthetem a kápolnában egész életemet. Három másik hallgató is ott volt, amikor váratlanul betöltött a Szentlélek, és megérintett, hogy Isten valóság. Nevetni és sírni kezdtem egyszerre, mert nem csupán azt tudtam, hogy Ő való­ság, hanem azt is, hogy szeret bennünket. És az ő szeretete majdnem őrült, mert mi annyira méltatlanok vagyunk, és ő mégis bőven adja kegyelmét. Meg akartam osztani ezt a csodálatos tu­dást és örömet a többiekkel, de olyan távolinak tűntek. Egy pil­lanatra azt gondoltam, hogy ez csak gyönyörű álom. A következő pillanatban azt vettem észre, hogy leborulva fekszem az oltár előtt, és Krisztus békéje tölt be... Azon az éjszakán az Úr az egész csoportot a kápolnába hozta. [Nem szószerint a teljes csoportot. Voltak, akik aludtak. K.G.] Nem győztem imádkozni, hogy a többiek is megismerjék őt. Korábbi szégyenlősségem a hangos imádkozással kapcsolatban teljesen eltűnt, ahogy a Szent­lélek beszélt belőlem. A tanárok aztán föltették kezüket néme­lyik hallgatóra, de legtöbbünk akkor kapta meg a 'Szentlélekben való keresztséget', amikor az Oltáriszentség előtt térdelt és imád­kozott. Némelyikünk nyelveken kezdett beszélni, mások a meg­különböztetés, a prófécia és a bölcsesség ajándékát kapták. De a legfontosabb ajándék a szeretet gyümölcse volt, amely összekö­tötte a közösséget. Az Úr Lelkében olyan egységet találtunk, amit régóta igyekeztünk létrehozni saját erőnkből.” [Uo. 34-35. o.]

Este tíztől hajnali kettőig imádkoztak. A résztvevők egy része békében szunnyadt, de a többiek megteltek mennyei tűzzel. Ez volt a híres Duquesne Week­end. Patti Gallagher (aki azóta családanya lett, férje után Patti Mansfieldnek hívják) ma már pontosan tudja, hogy Isten kitünte­tő figyelme vezette őt éppen erre az egyetemre... Még egy fontos körülmény: 1967. február 18-án Florence Dodge neopen­tekosztalista csoportja ima-virrasztást tartott a lelkigyakorlatozó katolikusokért. Hála legyen Istennek a protestáns testvérek sze­retetéért! Azon az éjszakán valami megszületett, ami számos kér­désünkre ad újszerűen hangzó, de a kereszténységgel egyidős választ.

A pittsburghi események híre eljutott a Notre Dame egye­temre is (South Bend, Indiana). A Ranaghan-házaspár, Kevin és Dorothy könyvében olvassuk: „Közvetlen reakciónk gyanakvás és kétkedés volt... De jól ismertük ezeket az embereket... Tudtuk, hogyha ők valami jót találtak ebben a kézrátételes dologban, ak­kor kell lennie benne valaminek. Február közepén Ralph Keifer South Bendbe jött hivatalos ügyben, és nálunk töltötte a hétvé­gét. Ő néhányadmagával már megkapta a 'Szentlélekben való ke­resztséget', de a Duquesne Weekend akkor még nem történt meg. A nyugodt tűz, amely Ralphban égett, mindkettőnknek nyilvánvaló volt. Valósággal új ember volt, olyan, aki jobban kö­zéppontba helyezi Krisztust... Hosszúra nyúló estéken, sok csésze kávé fölött, előhoztunk minden intellektuális, esztétikai és pszi­chológiai ellenvetést... Hetek teltek el. Egy este csöngött a tele­fon. Ralph volt, Pittsburghból hívott, beszámolt a 'Duquesne Weekend' csodáiról, néhány könyvet ajánlott olvasásra, és közöl­te, hogy egy másik oktató, jó barátunk, akit szintén betöltött a Lélek ereje, látogatóba jön hozzánk a következő hétvégén.” [Uo. 38-39. o.] Arra a hétvégére úgyis éppen imaösszejövetel volt tervezve Ra­naghanéknál. Húsz-harminc személy jött össze az alkalomra, amelyen a pittsburghi látogató kijelentette: „Nem kell többet hinnem a pünkösdben, én láttam azt!” [O'CONNOR, Edward: The Pentecostal Movement in the Catholic Church. Ave Maria Press, Notre Dame, Indiana. 1971. 39. o.] Biztonsága és imájának ereje megingatta a kételkedőket. Másnap este újabb imaösszejö­vetelre gyűltek össze, ezúttal a Ghezzi-házaspár (Bert és Mary Lou) lakásán. A pittsbourghi vendégen kívül kilencen voltak. Két résztvevő imát kért a Szentlélek keresztségéért. A látogató (érdekes, de egyik beszámoló sem említi a nevét) „azt válaszolta, hogy nem lát különösebb okot arra, hogy ő tegye ezt, és biztos, hogy neki nincs ereje, hogy bárkivel is lelki adományokat közöl­jön. De mert kívánják, hajlandó imádkozni velük, és bízik benne, hogy Isten meghallgatja az ilyen imát. Egy-két percig imádkozott, olyan határozottan, hogy ez ismét mély benyomást tett. Kérte Is­tent, hogy teljesítse ígéreteit, és küldje el Lelkét, erővel telve. Aztán egyenként imádkozott mindazokért, akik kérték, közben fejükre léve két kezét. Végül mindenki sorra került. [Uo. 41. o.] Ez már­cius 5-én, vasárnap történt. Látható karizmák nem jelentkeztek, de az imádság új lendülete, a hit elmélyülése és Krisztus szere­tetének megtapasztalása igen.

Március 13-án egy csoport (főleg azok, akik már megízlelték a Lélek keresztségét) meglátogatta Ray Bullardot a közeli Mishawakában. Bullard az Assemblies of God presbitere és a Teljes Evangéliumi Üzletemberek South ­Bend-i csoportjának vezetője volt. A pünkösdi vendéglátók és a katolikus látogatók nagyon különböztek egymástól egyházi kultú­rájukat tekintve, de a Jézusba vetett közös hit erejében képesek voltak együtt imádkozni. Azon a hétfő estén a katolikusok közül is sokan megkapták a nyelvek adományát. Nagy örömben dicsér­ték együtt az Urat. Aztán a keresztény megosztottság tragikuma is megnyilatkozott. „Most, hogy megkaptátok a Szentlelket, mi­kor akarjátok elhagyni a katolikus Egyházat?” – kérdezte két katolikus egyetemistától egy nyugalmazott pünkösdi misszionári­us. Azok meglepődve válaszolták, hogy egyáltalán nem áll szán­dékukban elhagyni a katolikus Egyházat. „Akkor el fogjátok veszíteni a Lélek ajándékát!” – hangzott a fenyegetés. „Hagyd – húzta el egy hölgy – , hadd jöjjenek rá maguktól.” [Uo. 46-47. o.] Azóta se „jöttek rá”. A Notre Dame egyetem a katolikus karizmatikus éb­redés fontos színhelye lett.

A már említett Ralph Martin, aki szintén hallotta a pittsbur­ghi híreket, némi ellenállás és reflexió után szintén érdeklődni kezdett a Szentlélek keresztsége után. Steve Clarkkal együtt az események színhelyére utazott. „Az első este Pittsburghben, 1967 márciusában, munkatársam. Steve és én résztvettünk egy kis imaösszejövetelen, talán tíz emberrel. A közepe táján odajött hozzám egy férfi, és megkérdezte, akarom-e, hogy imádkozzék a Lélek további felszabadulásáért életemben. Bíztam benne és ab­ban, amit mondott, így hát letérdeltem. Két kezét könnyedén a fejemre tette, és imádkozni kezdett. Nem tapasztaltam Istenből semmi megdöbbentőt, csak annak érzését, hogy még többet is akar tenni életemben. Körülbelül egy óra múlva ennek a férfinak a felesége félrevont és azt vetette föl, hogy ha most egyszerűen elkezdek beszélni, nyelveken fogok imádkozni. Úgy is tettem, és nevetés, sírás és éneklés kíséretében megtapasztaltam Isten Lel­kének felszabadulását, miközben nyelveken imádkoztam. Hirte­len eszembe jutott, amit három éve észleltem, és tudtam, hogy most jöttem rá valamire, amit Isten akkor próbált megtenni.” [MARTIN, Ralph: Hungry for God. Fleming H. Revell, Old Tappan, New Jersey, 1974. 60. o.]

Ralph Martin és Steve Clark visszatértek East Lansingbe, a Lélek örömével szívükben. Hirdették friss élményüket a Michigan State University hallgatói között. Április 7-től 9-ig erről az egyetemről mintegy negyvenöten jöttek – lelkipásztorukkal együtt – a Notre Dame egyetemre, hogy az ottani tapasztalatokban osztoz­zanak. Ez a nagy összejövetel magára vonta a nyilvánosság figyel­mét. A South Bend-i krónikába Michigan State Weekend néven vonult be. Több pünkösdi szabadegyházas vendég is akadt; egyi­kük, egy lelkész fia, farmernadrágot és pulóvert öltve könyveket vett a hóna alá, hogy hallgatónak nézzék, mert nem tudta, ho­gyan fogadnák a katolikusok... A Lélek öröméből fakadó egysé­get tapasztalva, egyik pünkösdi látogató fölkiáltott: „Testvérek, nem tudom elmondani nektek, mennyire boldog vagyok, mert lá­tom, hogy a katolikusok is megkaphatják a Szentlelket!” [O'CONNOR i.m. 61. o.]

Mint mondottam, a katolikusok mindig is megkaphatták a Szentlelket. De mindig kaphatnak többet a Lélek élő tüzéből.

154-158. oldal

Kovács Gábor: A Lángoló Isten

beszélj erről a jelenségről, mi is ez, egy önálló tiszta szellem, az meg milyen entitás? anyagtalan lételem?

Témánk a Szentszellem

Magaddal beszélgetsz...?

http://emmausz.hu/index.php/hu/

Ennél is sokkolobb amikor a pap pápa egyház politizál !

Ez igy a gödör alja.

Ferenc pápa is erősen kontzervativ aki szerint a cölibátusz "kincs"

A mai vatikáni trend az aszketizmus / böjt ,szüzesség himnuszozása cölibátusz / és a teologiai merevség /dogma /

a római katolikus egyház ugyan intellektuálisan kezeli és tiszteli a pünkösdi vonalat de PRAKTIKUS karizmatikusság nem igazán lelhető fel seholse igazándibol.

Jöjj Szentszellem énekeljük de nem történik semmi.

Pünkösdi robbanás az amerikai egyetemeken

Pittsburghban (Pennsylvania, USA) a Duquesne egyetemet a Szentlélek Atyák szerzetesközössége tartja fenn. 1826-ban ke­resztelkedett meg hosszú vívódás után egy németországi zsidó rabbi fia, Jakob Libermann. A keresztségben a Ferenc nevet kapta. Keresztsége misztikus tapasztalattá lett. „Úgy tetszett, má­sik világban vagyok, egy mérhetetlen tűzgolyó középpontjában. Bensőmben olyan dolgok játszódtak le, amelyeket nem vagyok képes leírni, és ez a szertartás nagyrészén keresztül tartott. So­sem szűnök meg csodálkozni a változáson, amelyen akkor ke­resztülmentem.” [New Covenant 1989/11. 31. o.]

Franz Libermann később pappá lett, majd megalapította Párizsban a Szűz Mária Szeplőtelen Szívéről elne­vezett missziós társulatot, amelynek a Szentlélek Társulattal való egyesítéséből született a Szentlélek Atyák társasága (1948). Libermann atya boldoggá avatása folyamatban van.

A Duquesne katolikus egyetem épületcsoportja a Pittsburgh központját képező dombok egyikének tetején áll, széljárta he­lyen. „A szél ott fúj, ahol akar” (Jn 3,8); de különösen a Du­quesne egyetemen! Libermann, a Lélek embere, bizonyára közbenjár Istennél, hogy a lelki fuvalmak ne hagyják el társalapítá­sát. Maga az egyetem nem valami szédítően monumentális intéz­mény. 1964-ben egy elsőéves hallgatónő sírva fakadt, olyan lehangolónak találta a környezetet. Néhány héten belül azonban megszerette az iskolát is, az embereket is, és úgy döntött, hogy félév végeztével sem megy át másik egyetemre. A lányt Patti Gallaghernek hívták. [New Covenant 1989/2. 9. o.] Miközben Patti haját kócolták a pitts­burghi szelek, az Egyházban a II. Vatikáni Zsinat friss szelei fúj­tak. A Duquesne tanszékein oktató világi katolikusok nagy várakozással vetették magukat a különböző mozgalmakba: litur­gikus mozgalom, ökumenikus mozgalom, polgárjogi mozgalom, békemozgalom... A zsinat véget ért, és ők még mindig kerestek valamit. Amit csináltak, túlságosan emberi erőfeszítésnek tűnt. A Bibliában a kereszténység sokkal inkább Isten cselekvése. Ho­gyan vihetnék bele fáradságos munkájukba és imaéletükbe azt a dinamizmust, amely felülről jön?

1966 őszén, amikor ezek a kereső katolikusok imádság és megbeszélés céljából összejöttek, egy könyvről beszélgettek, ame­lyet augusztusban a Cursillo-mozgalom országos összejövetelén kaptak egy barátjuktól. Cursillo annyi, mint „kis kurzus”: hétvégi mini-lelkigyakorlat, amely alkalmat ad a keresztény hit lényegé­nek újraélésére. Jelentőségét talán Ralph Martin beszámolója értetheti meg velünk, aki katolikus nevelés után már a középis­kolában, de méginkább a Notre Dame katolikus egyetem (South Bend, Indiana) hallgatójaként eltávolodott a keresztény hittől, s akit csak nehezen lehetett rávenni, hogy 1964. februárjában részt vegyen egy Cursillón. „A Cursillo első napján – írja – megcso­dáltam a hétvége csoportdinamikáját, és megláttam, hogyan vesz­nek rá egyeseket arra, hogy azt gondolják: vallásos tapasz­talatban lesz részük. Megcsodáltam annak a személynek a szellemi képességeit, aki a Cursillót kialakította. Aztán kezdtem annak a személynek a szellemi képességeit csodálni, aki a ke­reszténységet kitalálta, amint kezdtem izgalmasnak találni a ke­reszténység képanyagát és témáit. Kezdett az a kényelmetlen ér­zésem támadni, hogy magának Istennek gondolkodásából észlelek valamit.” [MARTIN, Ralph: Hungry for God. Fleming H. Revell, Old Tappan, New Jersey, 1974. 38-39. o.] Egyre inkább érezte Jézus jelenlétét. Fölad­ta elméleti kételyeit, végül – nagy lelki harc után – föladta gőgjét is, amely tiltakozott a bűnbánat szükségessége ellen. Térd­re borult, megvallotta bűnösségét, ellene mondott a gonosznak, és életét Jézusnak adta, mint Urának. Hatalmas erő és öröm sza­badult föl benne. Intenzív módon megtapasztalta Isten szere­tetét. Egyáltalán nem jutott eszébe, hogy ezt a Szentlélek ke­resztségének lehetne nevezni. A Cursillo nincs kapcsolatban a pünkösd-mozgalommal. „Körülbelül egy hónappal ezután, egye­dül a szobában, olyan hangokon kezdtem imádkozni, amelyeket nem értettem, de amelyek – úgy tűnt – az Úrral és az Ő Lel­kével voltak kapcsolatosak. Megosztottam ezt a tapasztalatot né­hány emberrel, de ők csodálkozva vonogatták a vállukat. Hama­rosan abba is hagytam az effajta imádkozást.” [Uo. 59. o.] Ralph Martin és egy másik fiatal katolikus, Steve Clark az egyetemi hallgatók részére alakult Szent János Plébánia munkatársai lettek East Lansing (Michigan) városban. Steve Clark adta oda a pittsbur­ghiaknak a David Wilkerson pünkösdi prédikátor élményeiről szóló, A kereszt és a rugóskés c. könyvet. [WILKERSON, D. - SHERRILL, J. - SHERRILL, E.: The Cross and the Switchblade. Pyramid Publications, USA, 1963.]

A könyv arról szól, hogyan működik Wilkerson a New York-i ifjúsági gangek züllött és erőszakos világában a Szentlélek erejé­vel. Bűnözők térnek meg, kábítószeresek szabadulnak meg szen­vedélyüktől. A Lélek irányítja a prédikátor lépteit, a Lélek kényszeríti térdre a legkeményebb fiút, Nicky Cruzt. (Azóta ő is pünkösdi prédikátor lett, Magyarországon is járt. Megrendítő volt saját szájából hallgatni a könyvben olvasott történetet, néhány démontól megszállott sivalkodni kezdett a törökőri Lisieux-i Szent Teréz templomban...) A John Sherrill és felesége közremű­ködésével készült könyv izgalmas olvasmány, és a pünkösd-moz­galom tapasztalatait nem ismerő olvasó számára valóságos reveláció. Isten nem távoli benne, hanem kézzelfogható közelség­ben van. A pittsburghiek elolvasták a könyvet, egyikük föllapozta a Szentírásban a bibliai utalásokat, és új világot fedezett föl. Ismerős szentírási helyek új összefüggésben álltak össze, és egy hatalmas remény bontakozott ki általuk: van kulcs az isteni erő­höz. A kulcs a Szentlélek keresztsége.

A pittsburghi Duquesne egyetem oktatóinak kis csoportja újult reménnyel kezdett imádkozni. Naponta elmondták egymá­sért a Veni Sancte szekvenciát. Közben egyikük, Ralph Keifer, elol­vasta John Sherrill Más nyelveken szólnak című könyvét is, [SHERRILL, John: They Speak With Other Tongues. Highland Books, Crowborough, 1965. 39. o.], amely sok mindent világossá tesz a pentekosztalizmus körül. A csoport úgy döntött, hogy ideje segítséget kérniük olyan embe­rektől, akiknek ismerős a pünkösdi tapasztalat. A pünkösdi fele­kezetek katolikus-ellenességétől tartva, egy ismerős episzkopális lelkészhez fordultak tanácsért: William Lewishez, egy nagy episz­kopalista egyházközség rektorához Pittsburgh északi részén. Fel­hívták telefonon: – „Ismeri ezt a két könyvet?” – „Igen, ahogy itt ülök, látom őket a könyvespolcomon.” – „Nem ismer ilyen imacsoportot?” – „De igen, ahogy kinézek az ablakon, látom a házát egy hölgynek, akinél minden péntek este imaösszejövetel van.” A közeledő karácsony miatt csak 1967. január 6-ra sikerült találkozót megbeszélni az illető hölggyel, aki – szándékuk ko­molyságát látva – meghívta az érdeklődő katolikusokat az ös­szejövetelre. Január 13-án (az akkori liturgikus naptár szerint éppen Jézus megkeresztelkedésének ünnepe volt) egy másik he­lyen, a presbiteriánus Miss Florence Dodge lakásán volt az összejövetel. Négy katolikus – Ralph Keifer és felesége, Patrick Bourgeois és William Storey [A névsort René LAURENTIN azonosította (Catholic Pen­tecostalism. Longman and Todd, Daiton, 1977.)] – élete első pentekosztalista imaalkalmán vett részt. Minden simán és jólnevelten zajlott, a középosztály modorában, bárminemű entuziazmus nélkül. Csak a Biblia magyarázatának módja taszította kicsit Ralph Keifert. „Nem jó szó az, hogy fundamentalista. Sokkal inkább arról volt szó, hogy úgy próbálták olvasni a Szentírást, mint az egyház­atyák: roppant allegórikusan. De még ebben is megláttam az Is­ten jelenléte iránti érzék tanújelét. Lehet, hogy éppen ez zavart. Félek a 'szuper-közvetlen rövid út Istenhez' mentalitástól.” [RANAGHAN, Kevin - RANAGHAN, Dorothy: Catholic Pentecostals. Paulist Press, Paramus - New York - Toronto, 1969. 14-15. o.] A reflektáló katolikusok mégis úgy érezték: itt Isten működik. Ja­nuár 20-án csak kettőjük tudott elmenni az összejövetelre: Ralph Keifer és Patrick Bourgeois, mindketten a Duquesne teológiai tanszékének munkatársai. Az imaest végén kérték a csoportot: imádkozzanak értük, hogy megkeresztelkedjenek a Szentlélek­ben. „Egyszerűen az kérték tőlem – meséli Ralph Keifer – , hogy indítsam föl a hit aktusát, hadd működjék bennem a Lélek ereje. Elég hamar nyelveken kezdtem szólni. Nem volt valami különleges lebegés, egyáltalán nem volt látványos dolog. Némi békét éreztem, egy kis vágyat az imádságra, és – őszintén szólva – kíváncsiságot, hova vezet ez az egész.” [Uo. 15. o.] A következő héten Ralph Keifer tette kezét feleségére és William Storey-ra, és ők is megkeresztelkedtek a Szentlélekben. (Storey 1969-70-ben sza­kított a pünkösdi irányzattal.) Feltűnés nélkül történt minden, mégis tapasztalhatóan körülölelte őket Isten jelenléte és szere­tete. Imádságuk megtelt dicsőítéssel. Megkapták a nyelvek ado­mányát. A Biblia új vonzóerőt gyakorolt rájuk. Problémáikat Istenbe vetett bizalommal viselték. Bátorság és a hit öröme töl­tötte el őket. Könnyen és szívesen beszéltek másoknak Jézusról. Teológiailag képzett, elkötelezett katolikusokról volt szó, akik jól tudták, hogy nem a keresztség és a bérmálás szentsége helyett ta­láltak valamit, hanem azok ereje éledt föl bennük. A kézrátétel, amit alkalmaztak, a magánima gesztusnyelve volt számukra, nem szakramentális aktus. Megtalálva az erőt, amit kerestek, az egyetem hallgatóival február közepére tervezett hétvégi lelkigya­korlat témájává az Apostolok Cselekedetei első négy fejezetét tették. Nem volt szándékukban rájuk erőltetni élményüket, úgy gondolták, imádságban együtt kell keresniük Isten akaratát. Min­denesetre megkérték őket, hogy előkészületül olvassák el ApCsel 1-4-et meg A kereszt és a rugós­kés c. könyvet.

Körülbelül harmincan vettek részt a lelkigyakorlatos hétvé­gén. A legtöbben nem is hallottak még a Szentlélekben való megkeresztelkedésről. Ott volt Patti Gallagher is, aki két és fél évvel azelőtt olyan keservesen siratta, hogy a Duquesne-re talált vetődni. „Bár tanáraink közül hárman már megkapták a Szentlé­lek keresztségét egy hónappal azelőtt, akkor egyikünk se tudott erről – írta a lány később. – Emlékszem, amikor befejeztem a könyvet, letérdeltem a szobámban, és imádkoztam, hogy mélyeb­ben érzékeljem életemben a Szentlelket és erejét. A 'nyelven szólásra' és a kézföltétellel kapott 'keresztség'-re való utalások elkerülték a figyelmemet, amikor a könyvet olvastam. Rám az tett nagy benyomást, hogy milyen világosan ismerte Dave Wil­kerson Isten akaratát. Emlékszem, azt kívántam, hogy én is ilyen világos jeleket kapjak arra nézve, mit akar velem az Úr.” [RANAGHAN, Kevin - RANAGHAN, Dorothy: Catholic Pentecostals. Paulist Press, Paramus - New York -Toronto, 1969. 33. o.]

A Bárka és Galamb elnevezésű lelkigyakorlatos házban bűn­bánattal kezdték a lelkigyakorlatot pénteken, 1967. február 17-én este. Szombat délelőtt fölhangzott a kérdés: „Készen vagy arra, amit Isten tenni akar az életedben?” [NewCovenant 1985/1. 7. o.] A hallgatókon lassan el­uralkodott a hit atmoszférája. Újból és újból énekelték a Veni Creator himnuszt angolul. Délután Patti Gallagher cédulát rajz­szögezett ki a hirdetőtáblára: CSODÁT AKAROK! Egyszercsak kiderült, hogy nincs víz. A szivattyú elromlott. Víz nélkül nem maradhattak másnapra, de abszurdnak lát­szott most félbehagyni a sokat ígérő együttlétet. „Imádkozzunk!” Egy fiú, aki másokkal együtt imádkozott, hogy a vízprobléma megoldódjék, az esti bibliai elmélkedés után lement, és megnyi­totta a csapot. Bőséges sugárban ömlött a víz! Sokan nem is tud­ták, hogy baj volt a vízvezetékkel, de akik tisztában voltak a gonddal, most a hit örömét tapasztalták. (Csak egy „kis csoda” történt, a házat gondozó nővéreknek sikerült fölhajtaniuk egy szerelőt, aki szombat délután megjavította a szivattyút.) Egy lány, Karin Sefcik, a kápolnában térdelt, hogy hálát adjon Istennek. Ekkor berob­bant az előbb említett fiú, David Mangan, és teljes hosszában arcra borult az Úr előtt. „Az oltár előtt álltam, és a következő dolog, amit észrevettem, az volt, hogy leborulva fekszem a föl­dön, sírok, és olyan elragadtatott örömet érzek, amilyet talán so­ha többet nem fogok érezni. Jobban sírtam, mint bármikor életemben, de egyetlen könnyet sem hullattam. Jézus Krisztus hirtelen olyan valóságossá és annyira jelenlevővé vált, hogy min­denhol őt éreztem köröskörül. A szeretetnek olyan érzése zúdult rám, hogy meg se próbálom leírni. Egy idő múlva (nem tudom, meddig tartott) a lábamra segítettek, és miközben lementem a lépcsőn, tudtam, hogy Isten Lelke cselekedett bennem az imént.” [RANAGHAN i.m. 26-27. o.]

Estére azt tervezték, hogy a sok imádság és beszéd után megünneplik három társuk (köztük egy pap) születésnapját. De a parti valahogy nem akart elkezdődni. Egy jegyespár – Paul Grey és Maryanne Springle – hallott a Szentlélekben való megkeresztelkedésről. Vágy ébredt bennük, hogy elnyerjék ők is. Ralph Keiferhez fordultak, aki fölment velük az emeletre és imádkozott értük, anélkül, hogy a többiek tudtak volna erről. Mélyen megérintette őket a Szentlélek, és nyelveken kezdték di­csérni az Urat. Egy idő múlva vissza akartak menni a többiekhez, de nem szándékoztak beszámolni élményükről. Közben azonban Patti Gallagher indítást érzett, hogy a kápolnába menjen. „Föl­mentem a kápolnába, anélkül, hogy tudtam volna, miért is te­szem. De alighogy letérdeltem, remegni kezdtem. Hirtelen nem volt kedvem elmenni onnan. Emlékszem, vitatkoztam önmagam­mal, hogy Krisztus jelen van a többiekben, és hogy le kell men­nem hozzájuk, nem tölthetem a kápolnában egész életemet. Három másik hallgató is ott volt, amikor váratlanul betöltött a Szentlélek, és megérintett, hogy Isten valóság. Nevetni és sírni kezdtem egyszerre, mert nem csupán azt tudtam, hogy Ő való­ság, hanem azt is, hogy szeret bennünket. És az ő szeretete majdnem őrült, mert mi annyira méltatlanok vagyunk, és ő mégis bőven adja kegyelmét. Meg akartam osztani ezt a csodálatos tu­dást és örömet a többiekkel, de olyan távolinak tűntek. Egy pil­lanatra azt gondoltam, hogy ez csak gyönyörű álom. A következő pillanatban azt vettem észre, hogy leborulva fekszem az oltár előtt, és Krisztus békéje tölt be... Azon az éjszakán az Úr az egész csoportot a kápolnába hozta. [Nem szószerint a teljes csoportot. Voltak, akik aludtak. K.G.] Nem győztem imádkozni, hogy a többiek is megismerjék őt. Korábbi szégyenlősségem a hangos imádkozással kapcsolatban teljesen eltűnt, ahogy a Szent­lélek beszélt belőlem. A tanárok aztán föltették kezüket néme­lyik hallgatóra, de legtöbbünk akkor kapta meg a 'Szentlélekben való keresztséget', amikor az Oltáriszentség előtt térdelt és imád­kozott. Némelyikünk nyelveken kezdett beszélni, mások a meg­különböztetés, a prófécia és a bölcsesség ajándékát kapták. De a legfontosabb ajándék a szeretet gyümölcse volt, amely összekö­tötte a közösséget. Az Úr Lelkében olyan egységet találtunk, amit régóta igyekeztünk létrehozni saját erőnkből.” [Uo. 34-35. o.]

149-155. oldal

Kovács Gábor: A Lángoló Isten

Chak annyit:

"egész határozottan az Krisztus akarata, hogy mindnyájan egyetlen akolba tar­tozzanak az egyetlen Pásztor oltalma alatt."

Ez szerintem csúnya hazugság. Mert a Jelenések könyve szerint HÉT akol van

Pápák hívják a Lelket

Boldog Elena Guerra nővér neve nem túl ismerős magyar katolikus körökben. Olaszországban, Luccában élt (1835-1914). „A Szentlélek misszionáriusának” nevezik. Arra érzett ösztön­zést, hogy fölhívja a figyelmet a Szentlélek szerepére a keresz­tény életben. XXIII. János pápa avatta boldoggá 1959-ben.

Boldog Elena a XIX. század vége felé alázatos bátorsággal tizenkét levelet intézett a pápához, arra kérve őt, hívja össze az Egyházat újból a Cenákulumba, hogy kiáradjon a pünkösdi Lé­lek. Néhány idézet leveleiből: [FALVO, Serafino: The Hour of the Holy Spirit. St. Paul Publications, Athlone, 1975. 29. o.]

Szentatya, kérem, siessen és hívja a Cenákulumba a hívő­ket...

Nem kell mást tenni, mint megnyitni a Cenákulumot, be­hívni a hívőket, sokat-sokat imádkozni, és a Szentlélek eljön. Eljön és megtéríti a bűnösöket, megszenteli a hívő­ket, és a föld színe megújul.

Lépjünk be mindnyájan a Cenákulumba..., forduljunk a Szentlélekhez, hogy a Szentlélek hozzánk fordulhasson.

Jézus egyszer megmutatta az embereknek Szívét, most Lelkét akarja kinyilvánítani.

XIII. Leó volt akkor a pápa, a nagyműveltségű és hihetetlen energiájú, sovány aggastyán, aki enciklikák sorával igyekezett az Egyházat megújítani, megnyitni a jövő felé. Elena nővér indítása­iban megérezhette Isten szavát, mert reagált a levelekre. 1895. június 5-én kiadta a Provida Matris Charitate kezdetű levelet, amelyben elrendeli a pünkösd előtti kilenced imádkozását. Való­ban össze akarta hívni az Egyházat a Cenákulumba! 1897. május 9-én pedig kiadta a Divinum illud munus enciklikát, amely nagy­szabású összefoglalása az Egyház Szentlélekről vallott hitének a skolasztikus teológia nyelvén. Idézet az enciklika bevezetéséből:

Mindazt, amit a legfőbb pásztori hivatalnak immár hosszúra nyúlt betöltése alatt magunk elé tűztünk és áll­hatatosan megvalósítani igyekeztünk, két fő célnak rendeltük alá. Az első: a keresztény élet megújítása a polgári és családi közösségben, az uralkodóknál és a nemzetek­nél; mert mindenki számára egyedül Krisztus az igazi élet forrása. A második: mindazok újraegyesülésének előmozdítása, akik a katolikus Egyháztól akár a hit, akár az en­gedelmesség terén elszakadtak; mert egész határozottan az Krisztus akarata, hogy mindnyájan egyetlen akolba tar­tozzanak az egyetlen Pásztor oltalma alatt. Most azon­ban, amikor életünk végső napját egyre jobban látjuk közeledni, erős késztetést érzünk arra, hogy apostolkodá­sunk minden eddigi erőfeszítését a Szentlélekre bízzuk, aki maga az életadó Szeretet, hogy ő érlelje meg és tegye gyümölcsözővé. [Kézirat]

Az idős pápa arról vall, hogy fő célja a katolikus hitélet meg­újítása és az ökumenikus újraegyesülés volt egész pápasága so­rán. Közelgő halálát érezve, mindkettőt a Szentlélekre akarja bízni. Péter utóda egyet akar a luccai nővérrel. XIII. Leó 1901. január elsejének első másodperceiben a Szentléleknek ajánlotta a XX. századot, és ünnepélyesen intonálta a Veni Creator Spiri­tust az egész Egyház nevében. [New Covenant 1989/5. 9. o.] Halála előtt még egy alkalom­mal, 1902. április 18-án fölhívta a figyelmet a Szentlélekkel kapcsolatos korábbi megnyilatkozásainak jelentőségére és kötele­ző voltára a püspökökhöz intézett Ad fovendum in Christiano populo kezdetű levelében. [FALVO, Serafino: The Hour of the Holy Spirit. St. Paul Publications, Athlone, 1975. 29-30. o.] Egy jó évvel később, 1903. július 20-án hazatért Urához.

Ezekben az években már folyt a pünkösdi ébredés a szabad­egyházakban. Prohászka Ottokárt, aki 1904-ben az USA-ban járt, a clevelandi magyar plébános, Boehm atya ámulva kérdezte: miért ad Isten annyi kegyelmet az „eretnekeknek”? Figyelemremél­tó, hogy Prohászka évek múltán is többszörösen reflektál a kér­désre naplójegyzeteiben. [PROHÁSZKA Ö.M. 23.k. 264. és 302. o.]

Még figyelemreméltóbb, hogy a Prohászka szellemi köréhez tartozó Farkas Edit, a Szociális Missziótársulat alapítója, 1909 és 1911 között Szikszón tartott Szentlélek-konferenciáin világos, kidolgozott elméletét adja a Szentlélek keresztségének a Biblia alapján. [FARKAS EDITH Lelkiiskolája II. Szociális Missziótársu­lat, Bp. 1944. 11-20. o.] Igaz, a karizmákról nem ad tanítást, de az korai is lett volna azokban az években. Így a Szentlélek keresztsége kissé elvontnak hat, kevésbé látjuk manifesztálódni a tapasztalati szfé­rában. Ennek ellenére nem lehet eléggé méltányolni ezt a lelki­ségi-teológiai teljesítményt, a benne megnyilvánuló eredetiséget és a Lélek előtti nyitottságot. Hiszen abban a korban a „Szent­lélekben való megkeresztelkedés” a katolikus fülnek alig-alig mondott egyebet, mint a keresztség szentségét. Kinek jutott eszébe, hogy az Apostolok Cselekedeteit ilyen direkt módon al­kalmazza önmagára? Prohászka köréből elindulhatott volna egy új pünkösd hazánkban...

Aztán eldördült egy pisztoly Szarajevóban. Két világháború megnevezhetetlen borzalmai zúdultak az emberiségre. Az ikonok és sztarecek földjéről ateista rémuralom szabadult a nemzetekre, ördögibb és tartósabb a jakobinus diktatúránál. A Szeretet Lelke helyett a Gyűlölet Lelke kapott szabad kezet.

Az Egyháznak tennie kellett valamit. 1959. január 25-én az alig három hónapja megválasztott XXIII. János pápa bejelentette az egyetemes zsinat összehívását. 1962. október 11-én több mint kétezer püspök vonult be a római Szent Péter Bazilikába, a II. Vatikáni Zsinat megnyitására. „Újítsd meg csodáidat napjaink­ban, új pünkösd gyanánt!” - imádkozta Boldog XXIII. János pápa. [FALVO i.m. 37. o.] Az Egyház bevonult a Cenákulumba.

Ahogy a zsinat elé terjesztett szövegsémák módosultak a tár­gyalások folyamán, egyre nagyobb szerephez jutott bennük a Szentlélek. Azzal is, hogy a szövegek többször említik, de első­sorban azzal, hogy a zsinati tanítás egyre több teret biztosít a Lélek kreatív szabadságának. Már láttuk ezt a karizmákról szóló bekezdés esetében. Most hadd hívjam föl a figyelmet az ökume­nizmus témájára. A katolikus közösség megújítása mellett ez volt a másik fontos vonala nemcsak XIII. Leó ambícióinak, hanem a 20. század zsinatának is. A katolikus Egyház mindig elismerte, hogy a jóhiszemű nemkatolikus keresztények üdvözülhetnek, de korábban nem fejtette ki ezt az igazságot teljes terjedelmében, Pedig ha lehetséges számukra az üdvösség, akkor itt a földön működik bennük a Szentlélek, és gyümölcsöket is hoz; miért ne lehetnének táplálóak ezek a gyümölcsök a mi számunkra is? A zsinat levonja ezt a következtetést, amikor így nyilatkozik: „A mi épülésünkre is szolgálhat mindaz, amit a Szentlélek kegyelme kü­lönvált testvéreinkben megvalósít.” [Unitatis redintegratio 8.] Anélkül, hogy a katolikus hitvallásból bármit is feladna, a zsinat kívánatosnak tartja, hogy tanuljunk a nemkatolikus keresztényektől is! A lelki nyitottság általános légköre és a karizmákról adott tanítás mellett ezzel a tételével teremtette meg a II. Vatikáni Zsinat az esélyt, hogy a protestáns pentekosztalizmus termékeny lehessen a katolikus Egyház számára.

1965. december 8-án zárult le a zsinat, és 1967. február 18-án elindult útjára a katolikus karizmatikus megújulás.

146-149. oldal

Kovács Gábor: A Lángoló Isten

Mária közbenjárása nélkül Jézus nem változtatná borrá a vizet.

Öhö-köhöm. 

És az 5000 megevendégelésekor hol a budiban volt Mária, hogy szegényke Jézusra marat a víz borrá változtatása. Jaaaa vagy a János hatba azé nincs vörösbor csak halak?

A katolikus karizmatikus megújulás

Az ezredforduló Egyháza – em­berileg szólva – egyáltalán nincs irigylésre méltó helyzetben. A zsinatot követő krízis még nem ült el. Vannak, akik a világ szellemét bocsátják be az Egyházba, és vannak, akik számára az Egyházból csak a vallási szokások fontosak. A kereszténynek mondott társadalom távol áll az élő krisztusi hittől. Kritikus helyzetben van az er­kölcs, a család, az ifjúság. Az ökumenikus közeledés lassan halad. A legtöbb ember – világnézetétől függetlenül – gyakorlati ma­terializmusban él. Az egyházellenes liberalizmus humanista frázi­sokkal támadja a hitet. Számos keleti vallás és okkult irányzat gyűjt követőket a keresz­tény gyökerű kultúrákban. Az Iszlám fundamentalizmus félelmetes hatalom, amely falként áll az evangéliummal szemben. A kom­munizmus véres agyréme most is uralmat gyakorol a föld népességének jelentős hányada fölött. Kicsit tétován olvassuk a missziós parancsot: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremt­ménynek!” (Mk 16,15). Érezzük, hogy erőnk elégtelen. Istennek kell cselekednie. Az itt következőkben azt szeretném bemutatni, hogy Isten valóban cselekszik is. Nem hagyott magunkra bennünket. Nem saját erőnkből kell tanúskodnunk a föltámadt Jézusról, hanem a Szentlélek erejéből.

A Szentlélek mindig működött a katolikus Egyházban

Szent Ágoston tanítja, hogy a Szentlélek azt teszi az Egyház­ban, amit a lélek tesz a testben; ami testünk számára a lélek, az a Szentlélek Krisztus Teste, az Egyház számára. [Sermo 267,4 és 268,2; idézi: CONGAR, Y.: I Believe in the Holy Spirit. Seabury-Chapman, New York - London, 1983. I.k. 154.o.] XIII. Leó pápa így beszél: „Míg Krisztus az Egyház feje, a Szentlélek a lel­ke”. [DS 3328] XII. Piusz ezt idézi a Mystici corporis enciklikában. [DS 3808] Át­vette a gondolatot a II. Vatikáni Zsinat is: Krisztus „azt akarja, hogy szünet nélkül megújuljunk őbenne, ezért Lelkéből adott nekünk, aki egy és ugyanazon személyként lakik a főben is, a ta­gokban is; úgy élteti, egyesíti és mozgatja az egész testet, hogy tevékenységét ahhoz a szerephez hasonlíthatták a szentatyák, amelyet az életelv, azaz a lélek tölt be a testben.” [Lumen Gentium 7]

Katolikusnak lenni annyi, mint hinni abban, hogy ez a Szent­lélektől éltetett Krisztus-test itt a földön azonos azzal a közös­séggel, amelyet a római pápa és a vele egységben lévő püspökök vezetnek. Ezt a testet megsebezték az emberi hűtlenség tövisei, megtépázták a szakadások roncsolásai, de életben maradt. Min­denki, aki valóban Krisztushoz tartozik, ehhez a testhez tartozik, még ha töredékes, tökéletlen és rejtett módon is; mindenki, aki üdvözül, e test tagjaként üdvözül, még ha láthatatlan és burkolt is a hozzátartozása. Ennek megfelelően: katolikusnak lenni annyi, mint hinni, hogy ezt a Péter utódának főpásztori hatalma alatt álló Egyházat soha nem hagyta el a Szentlélek. Balgaság és képtelenség a Lélek korszakát várni, mintha az külön valami len­ne a Fiú korszaka után. A Lélek korszaka az első pünkösdtől Jé­zus második eljöveteléig tart, és az eszkatonban sem szűnik meg, hanem beteljesül.

Az Egyház gyarló emberekből áll, mégis szent, mert a Lélek élteti. Ez mindig megnyilvánult a személyes életszentség gyü­mölcseiben. Egyszer előadást tartottam a Szentlélekben való megkeresztelkedésről. Utána megkérdeztek: csak nem gondolom, hogy egy Sienai Szent Katalin, egy Avilai Szent Teréz nem kapta meg a Szentlelket? Elképedtem a kérdés hallatára, mert semmi olyat nem mondtam, amiből ezt lehetett volna kihallani, és nem is állt tőlem semmi távolabb, mint hogy ilyesmit állítsak. A kér­dező belevetíthetett valamit mondanivalómba, amit mástól hallott vagy csak feltételezett. Az Egyház – így vallom, és így kell vallania mindenkinek, aki nem csupán névlegesen katolikus – so­hasem veszítette el a Szentlelket, mióta Urától megkapta. Lehetnek az Egyháznak holt tagjai, akik elveszítették a Lelket, s a kárhozatnak élnek; de maga az Egyház a Lélekből él. Ez legnyilvánvalóbb a szentek életében, de az egész Egyházat jellemzi. Struktúrája, liturgiája a Szentlélek hordozója.

Beszéltem arról, hogy a középkori Európában a keresz­ténység közönséges jelenség volt, nem kívánt döntést, magától értődőnek számított, s ennek megfelelt a karizmák bizonyos mér­tékű visszavonulása a beavatás kontextusából. Ez azonban egyál­talán nem jelenti azt, hogy a Szentlélek visszavonult a beavatási szentségekből! A keresztség a Szentlélek templomává tette az embert, a bérmálás pedig közölte a Lélek erejét a hitvalló, „nagykorú” keresztény élethez. Olvassuk csak, hogyan beszél a bér­málás hatásáról egy teljesen tradicionális szellemű lelki könyv: „A bérmálásban hozzánk jött Lélek, aki végleg lakást vett ben­nünk és ragyogó templomává avatott, életünk tüze, gondolkodó elménk világossága, akaratunk ereje, érzelmünk ritmusa és cse­lekvésünk lendülete. A szó teljes értelmében átitatja lényünket megszentelő, alakító erejével, átáramlik életünkön, végigviharzik rajtunk, hogy elindulásunkra folytatás és méltó befejezés következzék. Életünk ennélfogva mindig Lélek-járás.” [WIMMER M. Anzelm: Az isteni Tűz világa. Korda, Bp. 1942. 117. o.] Ez a szöveg a Szentlélek-keresztség, vagyis a hatékony bérmálási kegyelem hatásainak szép leírása, holott a szerzőnek semmi köze a pünkösd-mozgalomhoz, egyáltalán meg sem említi azt. A bérmálás célja és ereje mindig is ugyanaz volt. Biztos, hogy nem mindenki tapasztalta ezeket a hatásokat; de ennek oka az volt, hogy nem is várta őket, nem is volt kész együttműködni a kegyelemmel. A szentség maga nem volt hiányos.

Akiknél elszánt döntés történt Jézus mellett, azoknak életé­ben a Lélek működése nagyon is nyilvánvaló formákat öltött. A szentek karizmái ismeretesek. Tudjuk, hogy a karizma önmagá­ban egyáltalán nem igazolja az életszentséget, sőt mégcsak azt sem, hogy az illető személy a megszentelő kegyelem állapotában van, hiszen a Szentlélek a karizmákat játékos szabadsággal, tet­szése szerint osztogatja, nem pedig érdemek fejében. De azért mégse véletlen, hagy a Léleknek jobban átadott emberek több karizmát mutatnak föl. Természetes, hogy a kifeszített vitorlába jobban belekap a szél. Tudjuk, hogy a szenttéavatási eljárás so­rán gondosan megvizsgálják a szenttéavatandó közbenjárására föllépett rendkívüli karizmákat, bár döntő szerepe elsősorban az erények vizsgálatának van. Nagyon sok rendkívüli gyógyulást is­merünk a szenttéavatási perek anyagából, sőt halottföltámasztá­sokat is. Találkozunk a szentek életében próféciával, az ismeret szavával (lélekben olvasás), felülről kapott bölcsességgel, ter­mészeti csodákkal (ételszaporítás). A rendes karizmák termé­szetesen még nagyobb bőséggel találhatók meg életükben, mint a rendkívüliek, hiszen következetesen természetfölötti síkon éltek.

A misztika kísérőjelenségei között megtaláltuk a nyelvek adományát is, amelyről úgy tetszik, hogy az első századok után eltűnt az Egyházból. Nem tűnt el, csak ritkább lett. Néha csupán valószínűsíteni tudjuk, hogy a misztikus tapasztalat beszámolói a glosszolalia jelenségét rögzítik; máskor az eset világosabb. Két példát említek. Sienai Szent Bernardin életrajza tárgyalja a szent hitszónok szereplését a firenzei uniós zsinaton. „Nem beszélte a görögöt, és mégis, a világ legnagyobb nyelvtudósainak jelenlété­ben oly nyelven beszélt, amelyet a görögök görögül, a latinok la­tinul értettek. Az apostolok nyelvének csodás adományával tündökölt.” [BARGELLINI-NAGYMÁNYOKY: A szienai sas. Magyar Barát, Gyöngyös, 1943. 197. o.] Itt a nyelvek értelmezésének rendkívüli karizmájá­ról lehet (elsősorban) szó. A másik esetet Vianney Szent János egy gyónójának beszámolójából ismerjük. Gyónása után megkér­dezte Vianneyt, mi lehet Isten szándéka vele. „Ah, gyermekem” - ennyit mondott a szent plébános, aztán a másik oldalon egy láthatatlan beszélgető társhoz fordult. „Öt percig beszélt, mint­egy önmagában, nem tudom, milyen nyelven, mert nem értettem. Egészen elámulva néztem az arcát. Úgy látszott, magán kívül van. Úgy gondoltam, a jó Istent látja. Méltatlannak éreztem ma­gam, hogy ilyen nagy szent jelenlétében maradjak, és kimen­tem.” [BURGER, F.: Johannes-Maria Vianney. Miriam-Verlag, Jestetten, 1987. 218. o.] Mint tudjuk, Vianney Szent János csak franciául beszélt, a latint nem sikerült kellően elsajátítania. Ha a gyónó számára ismeretlen nyelven szólt, az glosszolaliás jelenség lehe­tett, amit ő maga talán észre sem vett, még kevésbé említett má­sok előtt. Nem volt szokása misztikus élményeit kiteregetni.

De nem szabad azt gondolni, hogy a karizmák jelentkezése teljesen a misztikusok vagy éppenséggel a szentek életére korlá­tozódott. Egy olyan karizma, mint a nyelvek adománya, sokszor előfordulhatott egyesek imaéletében, anélkül, hogy tudták volna, mi az, vagy említésre méltónak tartották volna. Hadd idézzek egy személyes beszámolót, melyet levélben kaptam. „1920-ban szület­tem Budapesten, s nem sokkal születésem után abba a házba költöztünk ..., ahol abban az időben Prohászka Ottokár lakott... Mivel apám is felvidéki volt, hát hamarosan beszédes jóviszonyba kerültek... Engem is ismert. Egy szép napon, karonülő korom­ban, átvett anyámtól, kezét a fejemre téve hosszan imádkozott felettem... 1929. május 29-én áldoztam először ünnepélyesen, s pár nap múlva pünkösdkor bérmálkoztam... 1929 szeptemberétől egyszerre csak buzgó napi áldozó lettem, szomjaztam az isteni tanítást... Akkor ragadt rám... a szentségi Jézussal folytatott dia­lóg szokása, a gyakori szentségimádás, az Istenben való elcsende­sülés, s ami a legkülönösebb volt számomra, mikor már nem tudtam, mit mondjak Jézusomnak, akkor kitört belőlem egy ért­hetetlen és furcsa dallamú énekszerűség, amit persze gondosan akkor gyakoroltam, mikor egyedül voltam otthon. Kinek is be­szélhettem volna erről 1929-ben? Bolondnak tartottak volna.” A kilencéves kislány nyelveken énekelt, csak tizenkét éves korában határozta el, hogy fölhagy ezzel a gyerekességgel... 1978-ban egy karizmatikus összejövetelre tévedve újította föl gyermekkori ado­mányát. Más hasonló beszámolókkal is találkozunk. A Szentlélek mindig működött a katolikus Egyházban, s tetszése szerint oszto­gatta ajándékait.

Más dolog azonban azt állítani: „a Szentlélek kezdettől meg­szakítatlanul működött az Egyházban”, és megint más kijelente­ni: „a Szentlélek hívása az Egyházban fölösleges”. Előbbit vallom, utóbbit tagadom. Az Egyház mindig is hívta a Szentlel­ket, mert tudta, hogy a Lélek élő vize csak folytonos áramlásban marad friss. Gondoljunk csak a már tárgyalt „kis pünkösd” jele­netére (ApCsel 4,23-31), ahol ugyanazokat tölti el a Szentlélek, akiket pünkösdkor már eltöltött: gondoljunk a Szentlélek segítsé­gül hívásának gyakorlatára lelkiismeretvizsgálat előtt, tanév kez­detén, lelkigyakorlatok, egyházi összejövetelek elején; gondoljunk a liturgia Lélek-hívogatásaira a pünkösdi szekvenciában (Veni Sancte Spiritus) és vesperás-himnuszban (Veni Creator Spiritus), vagy akár a délelőtti napközi imaóra egyik himnuszában (Nunc Sancte, nobis, Spiritus). A Lélek egész, de a mi dolgaink töredé­kesek; a Lélek végtelen, de mi végesek vagyunk. Soha nem tudjuk Őt úgy befogadni, hogy még jobban ne kívánhatnánk. Ellen­kezőleg: „Aki megízlel, még jobban kíván, s aki iszik belőlem, még jobban szomjazik” (Sir 24,21).

Nem tudnánk hívni a Lelket, ha nem működne bennünk. Megszűnt volna működni bennünk, ha nem kívánnánk egyre mé­lyebben befogadni. Az Egyház Lélektől-éltetettségének jele, hogy vágyik megújulni a Szentlélekben.

141-146. oldal

Kezdetben attól félve, hogy ilyennel találkozom, nem mertem kopizni a könyvet. Sztem istentelen az "Istenszülő" kifejezés.

És könnyen cáfolható is: Jézus mikor kibújt az anyjából MÉG nem volt Isten........ földi tartózkodása ideje alatt sem. Mennybe menetele után lett Jézus Isten. Tudtommal.

A karizmatikus Istenszülő

Az Egyház karizmatikus dimenziója lényegi és nem mellőzhe­tő. Nincs külön karizmatikus és nem-karizmatikus kereszténység. Az Egyház karizmatikus. Minden hívő karizmatikus, aki aktívan vállalja feladatát az Egyházban, és tudatában van, hogy a hozzá szükséges erőt felülről kell várnia. A pünkösdi mozgalom segít­ség, hogy erre a tényre reflektáljunk, nem pedig a karizmák mű­ködésének kizárólagos helye.

A kegyelemmel teljes Szűz, amikor igent mond az istenanya­ság karizmájára, hitben Anyánkká, az Egyház „típusává” válik. Nemcsak lelkét, testét is kiszolgáltatja a Teremtő Léleknek, így foganja a Testet, amelynek tagjai vagyunk. Szűzi anyaságának ka­rizmája révén jutnak el hozzánk azok a karizmák, amelyek a tes­tet öltött Igéből áradnak az emberiségre. Ez a hitben vállalt anyaság nélkülözhetetlen láncszeme megváltásunknak, követke­zésképpen a pünkösd-eseménynek is. Mária vissza nem vont, ma is hangzó „Legyen”-je nélkül nem jut el hozzánk semmiféle ke­gyelem, az sem, amit a kegyelemtan gratia gratis data néven is­mer, és manapság inkább karizmának nevezünk. A karizmatikus Szűz a karizmatikus Egyház anyja.

Emiliano Tardif mutat rá, hogy a Szűzanya kivételes mérték­ben karizmatikus. [TARDIF, E.: In Jesus ist Heil. Veritas, Linz, 1990. 66-­73. o.] Szentlélektől eltelve prófétál: „Lám, mostantól fogva boldognak hirdet minden nemzedék” (Lk 1,48), s valóban Boldogságos Szűznek, Boldogasszonynak nevezzük nemzedékről nemzedékre. Csodatételt eszközöl ki Kánában (Jn 2,1-11); a cso­dát Jézus műveli, de ez minden csodánál így van, a karizmatikus személy csak közbenjáró. Nyilvánvaló, hogy Mária közbenjárása nélkül Jézus nem változtatná borrá a vizet. Rendkívüli gyógyító erő lép föl a Szent Szűz kegyhelyein; Jézus ereje az, de Mária közbenjárásával. A Lourdes-i és hasonló jelenségek beszédesen képviselték az Egyház karizmatikus jellegét már a pünkösd-moz­galom föllépése előtt. A Szűzanyáé a közbenjárás kivételes kariz­mája. Tardif mesél egy protestáns lelkipásztor barátjáról, aki mindig tiltakozott Mária közbenjárása ellen, hangoztatva a ke­resztény jogát, hogy közvetlenül Istenhez forduljon. Egy napon a protestáns pásztor megbetegedett, s a gyógyító karizmájáról is­mert Tardif atyát kérte, hogy imádkozzék érte. „Én?” – viszo­nozta a katolikus pap. – „Fordulj közvetlenül Istenhez! Ha Mária nem imádkozhat érted, egy szegény bűnös hogyan imád­kozhatna?” A keresztény mindig az egyetlen közvetítőhöz, Jézus­hoz fordul; de sohasem magányosan, mindig közösségben. Közösségben a megdicsőült Egyházzal is, benne kiemelkedő helyen az Istenszülővel. Ott van a Boldogságos Szűz a nyelveken beszélők között is pünkösdkor (ApCsel 1,12; 2,4). Rendkívüli evangelizációs karizmája van; megjelenései drámai erővel mutat­nak Jézusra: „Tegyetek meg mindent, amit csak mond!” (Jn 2,5). Nagyobb hatással szólít bűnbánatra és engesztelésre, mint a leg­sikeresebb hitszónokok.

Hozzáteszem mindehhez, hogy Szűz Mária testi mennybevéte­lének dogmája egyszer s mindenkorra való döntést jelent a kariz­matikus princípium mellett, amely szerint az üdvösség már történelműnk jelen szakaszában sem merőben lelki ügy, amely­nek semmi köze a látható világhoz, a testhez. Ellenkezőleg, a kegyelmi valóság manifesztálódik az emberi egzisztencia testi di­menziójában is. A szentek közössége révén kapcsolatban állunk a megdicsőült Egyházzal. Ez nem merő szellemvilág, hanem az új teremtés beteljesülése, amely Jézus föltámadásával testi valóság lett, s amelyben a Szent Szűz elsőnek részesült.

Méltatlan vád, hogy a katolikusok „Máriát teszik a Szentlé­lek helyébe”. Máriát Isten tette arra a helyre, ahol a Szentlélek összekötötte a mennyet a földdel. Hol várhatnánk a Szentlélek­re, ha nem ezen a helyen, „Máriával, Jézus anyjával együtt” (Ap­Csel 1,14)? „A Szentlélek száll rád” – mondotta az angyal Máriának (Lk 1,35). „Leszáll rátok a Szentlélek” – mondja Jé­zus az Egyháznak (ApCsel 1,8). Akkor Mária volt az Egyház. Most az Egyház Mária: hitben foganja Urát, és az emberiségnek ajándékozza.

138-140. oldal

Kovács Gábor: A Lángoló Isten

Miért osztom ezt a könyvet..........

Van a koca Kenneth Hagin aki a Tűzkeresztséget úgy állítaná be, hogy az ormótlan röhögés, remegéssel fűszerezve.

Benny Hinn hogy a Tűzkeresztség az a mellénye suhogása általi elborulás, eldőlés.

Énnekem eme könyv egyértelmű bizonyíték, hogy fentiek közül egyik sem az, aminek a gonosztevő "prédikátorok" mondják

„Imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok”

Jézus legfeltűnőbb karizmája a gyógyítás volt, és az evangéli­um tanúsága szerint ő a gyógyítást föltámadása után is folytatni akarja Egyházán keresztül: „Akik hisznek, azokat ezek a jelek fogják kísérni: ... ha pedig betegekre teszik a kezüket, azok meg­gyógyulnak” (Mk 16,18). Szent Pál listáin szerepel a gyógyítás karizmája (1Kor 12,9.28), és Jakab biztatja a hívőket: „Imádkoz­zatok egymásért, hogy meggyógyuljatok” (Jak 5,16). A gyógyítás karizmájának létezése a katolikus Egyházban nem is volt soha vi­tatott, a megfelelő tapasztalat sem hiányzik, mint a szenttéavatási okmányok sok-sok igazolt esete bizonyítja.

Két kritikus kérdés merül föl azonban, amelyek rövid tárgya­lása nem mellőzhető, ha a karizmák kérdésében tisztán akarunk látni. Az egyik: bárki imádkozhat gyógyulásért, vagy csak egyes kiválasztottak? A másik: nem kell-e gyógyulás helyett inkább a szenvedés türelmes elviselésének kegyelméért imádkoznunk?

Az első a könnyebb kérdés. Említettük már, hogy a kariz­máknak van rendes és rendkívüli fokozata. Bárki imádkozhat ön­maga vagy mások gyógyulásáért, és ha hittel mondott kérése meghallgatást nyer, az a gyógyítás adományának fogható föl. Ezek azonban többnyire nem drámai gyógyulások. Egy fogfájás elmúlik, és az ember hálát ad érte Istennek, de közben nagyon jól tudja, hogy a fogorvost így sem ússza meg, és hogy imádság nélkül is megszűnhet egy fogfájás. Tudja, hogy nem történt cso­da. De mivel minden jó ajándék Istentől jön, és Isten biztosan hallotta imáját, a gyógyulást imájára adott válasznak tekinti. Tö­kéletesen igaza van, anélkül, hogy bármi rendkívüli történt volna. Egészen más a rendkívüli gyógyulás: egy beteg fölgyógyul a rák utolsó stádiumából, egy béna kiszáll tolószékéből és járni kezd... A két véglet között persze számos átmenet van, talán folytonos sort képezve, és nagyon nehéz lehet (ha egyáltalán lehet) az elvi határt megállapítani rendes és rendkívüli között. De a gyakorlati különbség – legalábbis ilyen, a skála két szélső pontján mozgó esetek között – kézenfekvő. Az se lehet meglepő, ha kimond­juk: a rendes gyógyulások mindennapiak, a rendkívüli gyógyulá­sok kivételesek. De a rendkívüli gyógyulás a rendes gyógyulás fölfokozása, abból nő ki, és soha nem szabhatunk határt Isten cselekvésének, ezért nekünk – Jakab útmutatása szerint – imádkoznunk kell gyógyulásért, valahányszor a szituáció megkí­vánja. Ilyen értelemben mindenki megkapta a gyógyítás karizmáját, aki Jézusban hisz. Ha aztán valakinek az imájára rendkívüli gyógyulások sora történik, ott nyilvánvalóan speciális gyógyító ka­rizmáról van szó. Itt se szabad túl könnyedén használni a „cso­da” szót, de az ilyen gyógyulások Isten életadó szeretetének meggyőző, megrendítő jelei, míg az apró gyógyulások csak a hívő számára megerősítő jelek. A speciális gyógyító karizma sem je­lenti azonban azt, hogy a gyógyító szent. Szentté a karizma nem tehet; szentté csak az erények hősies gyakorlása tesz. Jézus na­gyon világosan szól erről. „Uram, Uram... Hát nem a te neved­ben tettünk annyi csodát? – Akkor kijelentem nekik: Sose ismertelek benneteket. Távozzatok színem elől, ti gonosztevők!” (Mt 7,22-23). A szenteknek sok (rendes vagy akár rendkívüli) karizmájuk van, de nem attól szentek, hogy karizmatikusok, ha­nem hogy odaadó szeretetben használják adományaikat. A gyógyítás, még ha rendkívüli is, önmagában semmi esetre se igazolja a gyógyító életszentségét.

Vagyis: mi, bukdácsoló bűnösök is bátran imádkozhatunk gyógyulásért. Ez nem jelenti azt, hogy szenteknek képzeljük ma­gunkat.

A másik kérdésre nehezebb megadni a kielégítő választ. Tény, hogy a szenvedés türelmes elviselése erkölcsi érték. Ugyanakkor az is tény, hogy Jézus nem a szenvedés türelmes el­viselésére biztatta a betegeket, hanem meggyógyította őket. A pünkösd-mozgalom ebből azt a következtetést vonta le, hogy Jé­zus testi betegségeket gyógyító funkciója éppen olyan egyetemes, mint bűneink megváltása. Izajás próféta szavait: „A mi betegsé­geinket viselte és a mi fájdalmaink nehezedtek rá... Az ő sebei szereztek számunkra gyógyulást” (Iz 53,4-5), a pünkösd-mozga­lom nem átvitt, lelki értelemben magyarázza, hanem testileg. Szerintük Jézus megváltást hozott a bűntől és megváltást hozott a betegségtől. A hívő, ha él jogaival és elűzi a sátánt, nem lesz beteg. Békés öregségben szenderedik el, hogy hazatérjen Urá­hoz. Esetleg vértanú lesz, de nem a betegágy vértanúja.

Ez a felfogás túl egyoldalú ahhoz, hogy a hívő katolikus el­fogadhassa. Mit kezdjünk a szentek tapasztalatával, akik imáikkal betegeket gyógyítottak, miközben ők maguk hősiesen hordozták a betegség keresztjét? Mit kezdjünk akár Pál „tövisével” is, aki­nek Isten azt felelte: „Elég neked az én kegyelmem” (2Kor 12,9)? És mit kezdjünk azzal a ténnyel, hogy még a legkivétele­sebb gyógyító karizmatikusok imájára is egyesek meggyógyulnak, mások pedig nem? Ha a fizikai gyógyulást öncéllá tesszük, egy karizma helytelen használatának útjára tévedünk, mert a meg­szentelődés helyett az egészség kerül a középpontba, Jézus he­lyett mi magunk leszünk a legfontosabbak.

Másrészt az is tény, hogy a katolikus Egyházban a középkor­tól túlsúlyra jutott szemlélet egyoldalúan hangoztatta a betegség elviselésének értékét. A Szentírás nem azonosítja a betegséget a kereszttel. Jézus nem volt beteg, keresztjét mások rakták rá. Hí­vott minket a kereszthordozásra, de ezen a megnemértés, gúny és üldözés vállalását értette, amiben az őbenne hívők részesül­nek. Igaz, mindennapi nehézségeink türelmes elviselésével egész életünket ebbe az összefüggésbe illeszthetjük: keresztet hordo­zunk, amikor a szenvedésre való nagylelkű készséget alakítjuk magunkban a Szentlélek kegyelmével. Itt lép be – másodlago­san – a betegségek elviselése is a kereszthordozás fogalomköré­be. De ez nem jelenti azt, hogy nem szabad a betegségek gyógyulásáért imádkoznunk. Hiszen orvoshoz is elmegyünk, sőt kötelességünk elmenni! (Hamis beállítottság a gyógyulás termé­szetfölötti ajándékában reménykedni orvosi kezelés helyett.) Ha Isten-akarta szolgálatunkat az életben el akarjuk látni, általában törekednünk kell a betegségből való gyógyulásra. Ez így termé­szetes, így normális. S miért ne volna szabad imádkoznunk is, hogy ez a normális törekvés eredményes legyen?

A Szentírás figyelmes tanulmányozása még további felismeré­seket is nyújt. (Itt tanulhatunk a pünkösdiektől, ha egyoldalúsá­gaikat nem is tesszük magunkévá.) Isten már az Ószövetség lapjain megígéri személyes beavatkozását övéi gyógyulására: „Én, az Úr vagyok a te orvosod” (Kiv 15,26). Konkrét példa a kígyómarás karizmatikus orvoslása a rézkígyóval (Szám 21,4-9), ami a keresztre feszített Megváltó előképe (Jn 3.14-15). A testi gyógyu­lás tehát a megváltást, a teljes, eszkatologikus gyógyulást ábrázolja, mintegy ikonja annak (ikonnak nevezi a szemiotika az ábrázoló jelt, szemben az indexszel, amely okságilag utal, továbbá a szimbólummal, amely önkényes, egyezményes jel). A Megváltó nem is fukarkodott ezzel az ikonnal. Jézus gyógyított, ha kérték tőle, még olyankor is, amikor ez nem illett bele közelebbi terveibe (Mk 7,24-30; Jn 4,46-54). A gyógyítás szerves része volt evangelizációs szolgálatának: benne megnyilvánult Isten jósága, közelsége, szabadító ereje. Isten irgalmas szívéből áldás csordult az emberiségre, ahol csak Jézus járt. Szavait ékesen illusztrálta gyógyító hatalma, gyógyító tetteinek teljes értelmét tanítása tárt föl: a kettő összetartozott. S ha első pillanatra csodálkozunk is, az evangéliumban megtaláljuk Iz 53,4 alkalmazását a testi gyógyításra: „Mind meggyógyította a betegeket. Így beteljesedett Izajás jövendölése: 'Magára vállalta bajainkat és hordozta betegségeinket' (Mt 8,17)”. Jézus tömegsikerének legfontosabb tényezője a gyógyítás. Tanítványait is gyógyító hatalommal ruházta föl: „A betegeket gyógyítsátok meg” (Mt 10,8). Föltámadása után az Egyház a Szentlélek erejével folytatja ezt a szolgálatot (ApCsel 3,1-10; 5,12-16). Mint mondottuk, nem is szűnt meg ez a szolgálat soha az Egyházban. A trentói zsinat tanítja, hogy a betegek szentsége, ha nem is kizárólag a testi gyógyításra szolgál, a testet is meggyógyíthatja, ha ez a léleknek javára válik (DS 1696; vö. DS 1717). Ha ritkább lett is a gyógyulás tapasztalata a középkorban, mint az ősegyházban, a trentói zsinat elvi állásfoglalása kiáll amellett, hogy az Egyház intézményes gyakorlatában folyamatosan jelen van Jézusnak az az ereje, amely meggyógyíthatja a testet. „Azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen” (Jn 10,10).

Mindezt figyelembe véve talán sikerül megtalálnunk a egyensúlyt. ApCsel 10,38-ban Péter minden beteget így nevez: katadünaszteuomenosz hüpo tu diabolu, „az ördög hatalma alatt álló”. A betegség a halállal együtt a bűn következménye, a sátán hatalmi szférájához tartozik. Isten országa szabadságharcot vív a Gonosz uralmával szemben. Jézus szabadulást hoz a bűn és a halál igájától. Győzelmet ad nekünk a sötétség hatalma fölött ebben a világban és az eszkatonban. E győzelem beszédes ikonja, ha nem is végérvényes megvalósulása, a testi gyógyulás. Az em­beri egzisztencia teljes gyógyulása mélyebb szinten zajlik: Jézus keresztjének és föltámadásának húsvéti titkában valósul meg. Ezért a keresztény értelemben vett gyógyítás a kereszt törvénye alatt áll. Megnyilvánul testi gyógyulásban (ha a léleknek javára válik, mint a trentói zsinat különböztet), és megnyilvánul abban, ha a keresztény – bátran szembeszállva az embert leigázó sötét erőkkel – hősiesen viseli testén az Ellenség csapásait, akár be­tegség formájában is. Mint betegeskedő ember, személyes tapasz­talatból tudom, hogy a gyógyuláshoz megkívánt hit és a betegség elviseléséhez szükséges hit ugyanazt a lelkületet tételezi föl: az eszkatologikus gyógyulás reményében kilépünk a betegség igájá­ból, nem testünk mostani állapotát, hanem a Jézusban megvaló­sult testi-lelki üdvösséget tartva szemünk előtt.

Sokat segíthet a betegség és a gyógyulás kérdésében II. Já­nos Pál Salvifici doloris kezdetű apostoli levele. A Szentatya a szenvedés értékéről tanít, de egészséges harmóniában a szenve­dés megszüntetésére irányuló törekvéssel. A kereszténynek – Jézus példáját követve – segítenie kell a szenvedőkön. [Salvifici doloris 30.] Szent Pál azért tudta leírni, hogy vállalja az Úr szenvedésében való közösséget (Fil 3,10), mert már előzőleg megismerte az ő föltá­madásának erejét. [Uo. 21.] Ez a szenvedés misztériumának kiegyensú­lyozott szemlélete, s ebbe kell illesztenünk a gyógyulásról szóló tanítást is.

Nincs olcsó menekvés a kereszttől. Jézus sebei sebek, és fáj­nak. De gyógyulást szereznek. A Szentírás kimondottan felada­tunkká teszi a gyógyulásért való imádkozást (Jak 5,16), ami az Egyház liturgikus könyveiben is ősidők óta szerepel. Jézus az Élet maga: testünk-lelkünk megváltója és orvosa.

134-138. oldal

Kovács Gábor: A Lángoló Isten

Annyit hozzáfűznék, hogy a végén a szeretet az eredetiben Agapé és nem filosz vagy erosz. Az Agapéba belefér az Özönvíz és Barjézus megvakítása vagy Anániásék meggyilkolása.

https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-keresztyen-bibliai-lexikon-C97B2/a-a-C97B4/agape-C9805/

A nyelveken szólás gyakorlata

Ha a glosszolalia jó dolog, miért gúnyolódik rajta Izajás: „Ze­ér sám, zeér sám”? Miért szorítja vissza használatát Pál apostol Korintusban?

A bor is jó dolog, de az iszákosság rossz; a szexualitás is jó do­log, de a paráznaság rossz; jó a televízió, de ha rosszra használják, lelkeket mérgez. Jó dolgokkal is lehet helytelenül élni. Ilyenkor föl kell lépni – nem a dolog, hanem annak helytelen használata ellen. Pontosan ezt cselekszi Szent Pál 1Kor 14-ben.

Korántsem a nyelveken szólás ellen beszél! Aki ilyesmit ol­vasna ki a fejezetből, az egyszerűen figyelmen kívül hagyja eze­ket a mondatokat: ho lalén glósszé heauton oikodomei (4.v.): „a nyelven szóló önmagát építi”; theló de pantasz hümasz lalein glósszaisz (5.v.): „kívánom ugyan, hogy mindnyájan szóljatok nyelveken”; eukharisztó tó theó, pantón hümón mallon glósszaisz laló (18.v.): „hálát adok Istennek, mindnyájatoknál többet (vagy: jobban) szólok nyelveken”; to lalein mé kólüete glósszaisz (39.v.): „a nyelveken szólást ne akadályozzátok meg”. Ezek a kitételek ott vannak a sugalmazott szövegben, sokan mégis úgy hivatkoz­nak erre a fejezetre, mintha az állna benne: „a nyelven szóló ön­magát rombolja”, „kívánom, hogy közületek egy se szóljon nyelveken”, „hálát adok Istennek, hogy – veletek ellentétben – én nem szólok nyelveken”, s konklúzióként: „a nyelveken szólást akadályozzátok meg”! Újra és újra figyelmeztetni kell a fejezet elfogult idézőit, hogy a szövegben nem ez áll, hanem éppen az ellenkezője.

Mi kelti azt a látszatot, hogy Pál ellene van a nyelvadomány­nak? Az a tény, hogy a szóbanforgó fejezetben az apostol alapo­san leértékeli a nyelvek adományát – a prófétálás adományához képest. Nyilván megvan erre az oka. A korintusi hívők bizonyára túlságosan hajszolták a glosszolaliát, versengtek benne. A hitben éretlen korintusiak (akiknek életét pártoskodás, szeretetlenség, erkölcsi kilengések, tévtanítások bolygatták) ebben is éretlennek bizonyultak. A nyelveken szólás túlzott gyakorlati fölértékelése elhalványította a krisztusi hitélmény racionális elemeit. Pál apos­tol az értelem jogait védi, amikor az érthetetlen nyelveken szólást háttérbe szorítja és az érthető nyelven való prófétálást szor­galmazza. Az értelem jogait mindig meg kell védeni az Egyház­ban mindenfajta irracionalizmussal szemben. Többször megesett velem, hogy valaki arra kért, imában keressek választ problémá­jára, de nem akarta elárulni, miről van szó, nem az ügy kényes­ségére való tekintettel, hanem mert nem akart befolyásolni. Ez irracionalizmus. Ha nem használom természetadta józan eszemet, hogyan zaklathatom Istent, hogy adja meg a választ „az ismeret szava” formájában? Meg kell tennem mindent, hogy a hittől megvilágított okosság segítségével találjam meg a helyes meg­oldást, s ehhez a mérlegeléshez kell kérnem a Szentlélek segít­ségét. Ez a természetes és természetfölötti tényezők helyes egyensúlya. Az irracionalizmus soha nem vezet igazi természet­fölöttiséghez, hanem inkább az emberi méltóság lealacsonyításá­hoz. Ha mindenki csak nyelveken beszél, a kívülállók bolondnak néznek – érvel Pál (23.v.). Egészen más benyomást kelt a közös­ség, ha mindenki prófétál! A fejezet fontos tanítása, hogy az istentiszteleten a racionális elem nem iktatható ki és nem szorít­ható háttérbe. A prófétálás adománya értékesebb a nyelvek ado­mányánál, mert az értelmet is megszólítja. (A prófétálásra való buzdítás azt is elárulja, mennyire akaratlagosnak, az embertől függőnek tekinti Pál az adományok használatát, szemben azok­kal, akik szerint csak passzívan szabad várakozni Isten beavatko­zásaira.)

„A nyelven szóló önmagát építi” - mondja Pál a 4. versben. (A fordítók szeretnek betoldani egy „csak”-ot, de az nem szere­pel az eredetiben.) Lehet-e ebből arra következtetni, hogy a nyelvkarizmának egyáltalán nincs közösségi dimenziója? Nem, mert a magyarázattal kiegészített nyelveken szólást Pál még a korintusiaknak is megengedi; és – ezen túlmenően – azért sem, mert az egyén lelki épülése éppen Pál apostolnak a Krisz­tus-testről szóló tanítása értelmében szükségképpen építi a kö­zösséget is. Isten misztériumának fogalmon-túli kifejezése mély lelki tapasztalatot oldhat ki nemcsak abban, aki mondja, hanem abban is, aki hallja. Elizeus próféta hárfást kér, hogy inspirációt kapjon a prófétálásra: „S történt, hogy amint a hárfás megpendí­tette a húrokat, az Úr keze megérintette” (2Kir 3,15). Ha a zene – ez a tipikusan nem-konceptuális kommunikáció – megnyit­hatja a hallgató lelkét az Úr megtapasztalása előtt, akkor a nem-­konceptuális ima, a nyelveken szólás vagy éneklés miért ne tehetne hasonló hatást? A nyelvek magyarázatának karizmája az ilyen hatások egyike. Nem fordítás, hiszen általában a nyelvima sem lingvisztikai értelemben vett nyelv, amelyet le lehetne fordí­tani. Arról van szó, hogy az egyik személy nyelveken szólása ki­old a másik személyben egy olyan lelki tapasztalatot, amelyet ő már érthető beszéddel fejez ki (lehet imádság vagy prófétai üze­net). Ezt Pál engedélyezi Korintusban is, bár csak két-három esetben egy istentisztelet alkalmával, mert rendet akar teremteni. De a korintusiaknak szabott határokon túlmenően azt is állítom, hogy éppen ez az engedmény bizonyítja a nyelvkarizma közössé­gi dimenzióját, s vele azt is, hogy ha valahol nem történt olyan visszaélés a glosszolaliával, mint Korintusban, akkor nagyon is re­mélhető, hogy a nyelvkarizma használata még értelmezés nélkül is az Istennel való találkozás eszköze lesz a közösség számára. Mint Elizeusnak a zene, megteremtheti Isten jelenlétének szent és titokzatos atmoszféráját. Csak gondoljunk arra, mennyire visszasírták sokan a népnyelvű liturgia bevezetése után a szép, ti­tokzatos, szentséget lehelő – bár általuk nem értett – latin mi­seszöveget! Az Egyház bevezette a népnyelvű liturgiát, mert az értelem jogait többre becsülte a szakrális nyelv atmoszférájánál, de azért tudatában van annak, hogy kincset áldozott föl.

1Kor 14 olyan állításait tehát, amelyek szerint a nyelvima nem építi a közösséget és nem szól az értelemhez, abban a kon­textusban kell érteni, amelyben elhangzottak: viszonylagosan, a prófétálás adományához képest. Valamit mégis mond a nyelvkarizma az értelemnek: Isten fölfoghatatlanságát. Valamit mégis ad a glosszolalia a közösségnek: a Fölfoghatatlan megvallását. Amit az érthető prófécia mondani és adni tud, azzal a nyelveken szó­lás természetesen nem versenyezhet.

Ebből következik, hogy a korintusiaknak kötelezően előírt korlátozások csak fegyelmi szabályok, amelyek a konkrét szituá­cióban voltak érvényesek, de amelyeket Pál apostol egyetlen más egyházközségben sem írt elő, mert máshol nem volt rájuk szük­ség. Alig hiszem, hogy mai, olyannyira racionálissá és merevvé vált templomi istentiszteleteinken szükség volna rájuk! Ma Pál talán azt írná: „Imádkozzatok néha nyelveken is, hogy ne tűnjék úgy, mintha értelmetekkel korlátozni akarnátok Istent!” 1984-­ben egy világméretű papi lelkigyakorlat minden szentmiséjén nyelveken énekeltünk az áldozás utáni hálaadásban, a záró misén is, ahol II. János Pál pápával koncelebráltunk a Szent Péter ba­zilikában. A Szentatya nem tartotta ezt visszaélésnek.

Nem kell tehát 1Kor 14,28 alapján ma is megtiltani a nyelv­imát abban az esetben, ha nincs értelmezés. Először is: honnan tudhatnánk, megkapja-e valaki a nyelvek magyarázatának adomá­nyát, amíg ki se próbáltuk? Ahhoz pedig először nyelveken kell szólni, csak aztán próbálkozhatunk a magyarázattal! Más volt a helyzet Korintusban, ahol Pál már jól tudta, hogy mindkét kariz­ma elő szokott fordulni. Másodszor pedig – és ez a fő szem­pont – világos különbséget kell tenni az általános érvényű, minden korra vonatkozó tanítás és a konkrét egyházfegyelmi előírások között. Előbbi változatlan, utóbbi nagyon is változik. Pál apostol korában szeretetlakoma keretében tartották az eucharisztiát, ma szentségi böjtre vagyunk kötelezve. A jeruzsá­lemi apostoli zsinat előírta az antiochiai pogánykeresztényeknek, hogy ne egyenek vért (ApCsel 15,29), ma nyugodtan fogyasztjuk a véres hurkát. Pál nem engedte meg az asszonyoknak, hogy fö­detlen fejjel vegyenek részt az istentiszteleten (7Kor 11,3-16), ma ilyen előírás nincs az Egyházban. Amit Szent Pál apostol mint Istentől sugalmazott tanító leír, az érvényes a történelem végégig; amit viszont mint egy konkrét akkori egyházi közösség elöljárója ír elő, az csak a konkrét akkori közösséget kötelezi. Minket csakis akkor, ha a mi mai egyházi elöljáróink is ugyanazt írják elő. Minden ellenkező felfogás fundamentalista. Protestáns testvéreinknél ez még érthető volna, de katolikusoknál gyanús, ha hirtelen ennyire ragaszkodni kezdenek a betűhöz. Egy – a gyengébb nemhez tartozó – kritikusa a nyelveken szólásnak fölöttébb hangoztatta Pálnak azt a követelését, hogy magyarázat nélküli nyelvima ne legyen a közösségben. Milyen jó volna, gon­doltam, ha ahhoz is ilyen szó szerint ragaszkodna, amit ugyanez a bibliai fejezet csak hat verssel később, 1Kor 14,34-ben előír. Ez minden vitának véget vetne! Ott ugyanis az van megírva: „Az asszonyok hallgassanak az egyházakban.” Ha már fundamentalis­ta valaki, legyen következetes.

Minden körülmények között helytelen használata a nyelveken szólásnak, ha ez kiszorítja az intellektust az imádásból és a közös­ség életéből. Izajás kifakadásai a részeges próféták ellen ezért olyan gúnyosak az érthetetlen szavakkal szemben: „Szav laszav, kav lakav, zeér sám...” Ahol megtérésre kell szólítani a népet és Isten törvényére oktatni, mit használ az irracionális „nabizás”? A népet – Isten ostoraként – idegen hódítók fenyegetik; talán az ő idegen nyelvű beszédjükre céloz a próféta, amikor ezt mondja: „Ilyen dadogó szavakkal és idegen nyelven szól majd e néphez Ő...” (Iz 28,11). Erre a szövegre emlékszik vissza Pál apostol, amikor azon fáradozik, hogy a nyelvadományt leértékelje a pró­fétáláshoz képest: „Idegen nyelven és idegen ajakkal szólok majd e néphez, de mégsem hallgatnak rám – mondja az Úr” (1Kor 14,21). Az idézet szabad, emlékezetből jön. Utána 1Kor 14 egyik legnehezebben érthető verse következik: hószte hai glósszai eisz szémeion eiszin u toisz piszteuuszin alla toisz apisztoisz, hé de prophéteia u toisz apisztoisz alla toisz piszteuuszin (22.v.): „tehát a nyelvek nem a hívőknek, hanem a hitetleneknek szolgálnak jelül, a prófécia pedig nem a hitetleneknek, hanem a hívőknek”. Úgy tűnik, ez ellene mond annak, ami közvetlenül utána következik: hogy ti. ha hitetlenek lépnek be és mindenki nyelveken imádko­zik, ez csak arról győzi meg a belépőket, hogy a hívők nincsenek észnél (tehát nem funkcionál jelként), míg a prófécia megyőzi őket Isten jelenlétéről a közösségben (tehát jelként funkcionál). Sullivan azt a megoldást ajánlja [SULLIVAN, Francis: Charisms and Charismatic Renewal. Servant Books, Ann Arbor, Michigan, 1982. 101-102. o.], hogy a 22. vers dativusait ne részes-, hanem eredményhatározókként értelmezzük. Ez vala­hogy így lehetne: „A nyelvek nem hívőket, hanem hitetleneket eredményező jelül szolgálnak, míg a prófécia nem hitetleneket, hanem hívőket eredményező jelül szolgál.” Lehet, hogy igaza van, de megoldása erőltetett­nek tűnik. Egyszerűbbet is el tudok képzelni. Pál diktálja a levél szövegét, nem látja maga előtt, amit leírt; nyelvi logika helyett képi logika szerint halad. (Zsidó ember fogalmaz, ha görög nyel­ven is.) Amikor azt állítja, hogy a nyelvek a hitetleneknek szol­gálnak jelül, akkor még Iz 28,11-12 lebeg a szeme előtt: a hitetlen nép csak érthetetlen szavakat kap Istentől, és nem tér meg. A következő versben, ahol szinte azt fejti ki, mennyire nem szolgálnak jelül a nyelvek a hitetleneknek, ezt a képet a keresz­tény közösségbe belépő beavatatlanok képe váltja föl, akik me­gint csak érthetetlen szavakat kapnak, és persze nem térnek meg. A képek folytonosak és következetesek, ha a nyelv nem is követi plasztikusan ugyanezt a folytonosságot. Nem minden szer­ző olvassa el az előző mondatot, miközben a következőt fogal­mazza! Pál szövegeiben még félbeszakadt mondatokat is találunk, izzó lelke túlárad a nyelvi szabatosság határain. Ám ha képeit követjük, mondanivalóját logikusnak fogjuk találni.

Ismerte Szent Pál ezt a túláradást a nyelveken való imádko­zásból is, hiszen – bár egyéni imában és nem a közösségben – a korintusiaknál is többet szólt nyelveken. Jó látta a nyelvima ér­tékét, csak a prófétáláshoz képest tartotta ezt az értéket csekély­nek. Figyelmeztetései nyomán kerülnünk kell az irracionalizmust, de a racionalizmust is. A nem-konceptuális, nem-diszkurzív, sza­vakon túli imádás nem irracionális. Csak akkor lesz azzá, ha szembehelyezkedik az ész követelményeivel, ezt pedig a helyte­len alkalmazás okozza. Nem-konceptuális ima található ma például a gregorián ének melizmáiban; ezek elődje volt a Szent Ágoston leírásából ismert iubilatio, egyetlen magánhangzó rögtönzött dallamra való éneklése [SULLIVAN, Francis: Charisms and Charismatic Renewal. Servant Books, Ann Arbor, Michigan, 1982. 145-148. o.]; annak elődje pedig a „Lé­lekben való éneklés” (1Kor 14,15). Gyerekes dolog olyan hang­csoportokkal imádkozni, amelyeket nem értünk? Változtatok a szón: gyermeki dolog. És ez a nagyon fontos: újra fölfedezni a gyermekséget. „Aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy gyerek, nem jut be oda” (Mk 10,15). Amikor a nyelvek adomá­nyáért harcolok, nem az érthetetlen hangcsoportokért emelek szót, hanem a gyermekséghez való visszatalálásunkért, a gyermek jogaiért, akivé lennünk kell. Azért, hogy az örök Bölcsesség ját­szadozhasson nyelvünkkel és szívünkkel a mennyei Trónus előtt (vö. Péld 8,30-31).

„Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom...” (1Kor 13,1). Igaz. A szeretet a cél, a karizma csak eszköz. De mit kezd velünk a Szeretet, ha nem tudunk gyermekké lenni?

128-133. oldal

Kovács Gábor: A Lángoló Isten

Zeér sám, zeér sám

Amikor ezeket írtam, frissen jelent meg a prófétálás ajándékáról Bruce Yocum könyve magyar nyelven [YOCUM, Bruce: A prófécia. Marana Tha, Bp. 1992.], ezért megelégedtem azzal, hogy rövi­den és példaként szóljak erről a nagyon fontos karizmáról. Más a helyzet a glosszolaliával, a nyelvek adományával. Mivel az Apostolok Cselekedeteiben ismételten szó esik róla a Szentlélek elnyerésével kapcsolatban, szükséges az elvi tisztázás. Miben áll ez az ajándék, hogyan nyerhető el, mi a valódi értéke?

Mint már a mormonok nyelveken szólásával kapcsolatban említettem, nincs rá okunk, hogy a glosszolalia jelenségét speci­fikusan kereszténynek tartsuk. Érthetetlen szövegek könnyen előfordulhattak a pogány sámánok ajkán. Nagyon valószínű, hogy az ószövetségi nabi-mozgalomtól sem volt idegen a jelenség. A nabik (próféták; a szó etimológiája vitatott) „izgatott külsején (1Sám 19,20-24) a kananeus környezet hatása érződik... A nabi címet egyébként nem tartották fenn Jahve igazi prófétái számá­ra: mellettük vannak Baal nabijai (1Kir 18,22); vannak olyan em­berek is, akik a prófétaságból mesterséget csináltak, de anélkül beszéltek, hogy Isten indította volna őket (1Kir 22,5k).” [Biblikus Teológiai Szótár, Róma 1976. „Próféta” címszó, 1109-1110.]. Léte­zett tehát egy vegyes nabízmus, amely ismert volt a pogány val­lási kultúrában, de amelyet a Jahve-kultusz képes volt adoptálni. Ebben eksztatikus elemek bukkannak föl: „Amikor belépsz a ka­pun, egy sereg prófétával találkozol, akik a magaslatról jönnek lefelé. Előttük zeng majd a hárfa, a dob, a furulya és a cintá­nyér, ők maguk meg prófétai révületben lesznek. Akkor az Úr Lelke rád száll, úgyhogy te is prófétai révületbe esel és más em­berré változol” (1Sám 10,5-6). Ez a „más emberré változol” na­gyon emlékeztet a táltosok „elrejtőzésére”, a sámáni eksztázisra. A „prófétai révületbe esel” fordítás mégse egyértelmű visszaadá­sa az eredeti szövegnek; inkább – eléggé hazárd – parafrázis­ról van szó. A héber szövegben egyetlen ige áll (írjuk le így magyarul: nábá), amely a nabi főnévvel azonos gyökből van ké­pezve. Görögre így fordítják: prophéteuein, „prófétáskodni”, „prófétálni”. Hogy miben áll a prófétáskodás, azt a .szöveg nem árulja el. A próféta „prófétál”, a héber szót alakítva a nabi „na­bizik”. A révület szó az eksztatikus viselkedést emeli ki, de a „nabizás” nem korlátozódik erre. Gondoljunk Eldad és Medad esetére, akik szintén „nabiznak” a hetven vénnel együtt, s Mózes azt kívánja: „Bárcsak az egész népet nabivá tenné, s kiárasztaná rájuk Lelkét az Úr!” (Szám 11,29). Csak nem olyan óhajt akar a szerző Mózes szájába adni, hogy az egész nép levetkőzve fet­rengjen, mint Saul Rámában, a próféták házában (1Sám 19,24)? Valami áhítatosabb elemet is föltételezhetünk, hiszen Joel e mó­zesi kívánság teljesedését jövendöli meg: „Kiárasztom Lelkemet minden testre, fiaitok és leányaitok jövendölni ('nabizni') fog­nak...” (Jo 3,1). A magyar fordítás ugyanazt az igét fordítja itt jö­vendölésnek, amit máshol prófétai révületbe esésnek adott vissza. Joel szavai a keresztény pünkösdben teljesednek be. Az ószövetségi nabi-mozgalom pozitív elemei az Egyházban élnek tovább az Úr eljöveteléig.

Úgy gondolom, azt kell elfogadnunk, hogy a „nabizás” össze­tett jelenség, amelyben a sámánszerű eksztázis nem kizárólagos elem. Helyet kap az ének, a kötetlen istendicsőítés, az isteni szó prófétai közlése (ami nem okvetlenül a jövendőre vonatkozik), és – úgy vélem – a glosszolalia ís. Ezt egy izajási hely látszik bizonyítani. A prófétizmus nemesebb ágához tartozó Izajás kese­rűen szól a részeges nabikról Izraelben, többek között az értel­metlen szavak mondásának elégtelenségét hangoztatva:

Kit akar az ilyen tudásra tanítani?
Kinek akarja kifejteni a kinyilatkoztatást?
A csecsemőknek, akiket éppen elválasztottak,
akiket csak most vettek el anyjuk kebelétől.
Ilyeneket mondogatva:

„Szav laszav, szav laszav,
kav lakav, kav lakav,
zeér sám, zeér sám.”
Igen, ilyen dadogó szavakkal
és idegen nyelven szól majd e néphez Ő,
aki így beszélt hozzájuk:
„Ez a nyugalom, hagyjátok az elfáradtat megnyugodni.
Ez a megnyugvás.”
De ők nem akarták meghallani,
ezért így szól hozzájuk az Úr:
„Szav laszav, szav laszav,
kav lakav, kav lakav,
zeér sám, zeér sám.”
Hogy útjukon hanyatt essenek,
összetiporják őket, tőrbe akadjanak,
és fogságba jussanak.
(Iz 28,9-13)

Ez a szöveg, úgy tűnik, ironikusan beszél a glosszolaliáról, egy olyan helyzetben, amikor az erkölcsi változás sürgetése lett volna az igazi prófétai feladat. Nehéz tehát kétségbevonni, hogy az érthetetlen nyelven szólás jelensége ismert volt a nabi-mozga­lomban. Pál apostolnak is eszébe jut ez az izajási részlet, amikor a korintusiaknak magyarázza a nyelvek adományának helyes ér­tékelését és használatát (1Kor 14,21).

Ez a vallástörténeti háttér kiábrándítóan hathat azokra, akik a nyelvek adományát misztifikálják, mindenáron rendkívüli, cso­dás tüneményt akarnak látni benne, vagy éppen a Szentlélekben való megkeresztelkedés egyetlen hitelesítő jelét. Jómagam – éppen ellenkezőleg – bátorítónak érzem. A jelenség nem magasabb rendű az érthető beszéd jelenségénél, ellenkezőleg, primití­vebb annál. Minden csecsemő mond olyan szavakat, amelyeket kötetlenül alkot, végigpróbálgatva a hangképzés kreatív lehetősé­geit, mielőtt megtanul beszélni; a beszélni tudó gyermek is gyak­ran játszik a hangokkal, maga-alkotta nyelven szólva, amit természetesen ő maga sem ért; a költők is gyakran élnek egy fantázianyelv lehetőségével („Pruttama, kratt, plastremszreg!” - kiáltja Demeter István papköltő a szavakkal kifejezhetetlent [kéziratban]. Ez természetes emberi adottság. Fölhasználható játékos célra, mű­vészi célra, vallási célra; a vallási cél lehet kereszténységen kívüli is. Amikor azonban azt a természetes képességünket, hogy tudunk számunkra sem érthető hangcsoportokat alkotni, kiszolgáltatjuk a Szentléleknek, előáll a nyelvek adománya. A látszólag jelentés nélküli szöveg természetfölötti jelentést nyer: Isten kimondhatat­lan misztériumát dicsőíti és az imádás atmoszféráját árasztja ma­gából. Ho lalón glósszé pneumati lalei müsztéria: a nyelven szóló Lélekben misztériumokat beszél (vö. 1Kor 14,2). A nyelven szó­lás bekapcsolja az imádásba a tudatalattit, hogy kifejezze a Tu­datfölöttit: mintegy szavakba önti a Szentlélek „szavakba nem önthető sóhajtozásait” (vö. Róm 8,26). Ez természetfölötti jelen­ség, mint minden keresztény ima, de nem rendkívüli, nem csodás. Csak a természetes beszélni tudás kell hozzá és a Léleknek való átadottság. A hívő, ha tud beszélni, megkaphatja a nyelvek ado­mányát, föltéve, hogy maga is akarja.

Francis Sullivan, a Gregoriana-egyetem professzora, alapos tanulmányt írt az újszövetségi glosszolaliáról.[SULLIVAN, Francis: Charisms and Charismatic Renewal. Servant Books, Ann Arbor, Michigan, 1982. 121-l50.o.] Ebben 1Kor 14-et elemzi behatóan, mivel ApCsel 2, mint már korábban lát­tuk, a történeti elemek mellett az irodalmi szemléltető eszközök szerepeltetését sem zárja ki. R.H. Gundry álláspontjával vitatkoz­va Sullivan igazolja, hogy a korintusi nyelveken szólás nem volt valamely nem-tanult létező nyelv használata. Pál ugyanis egyálta­lán nem számít arra, hogy valaki természetes úton megérti a nyelvimát, csak arra, hogy Lélekben értelmezi. De nem is csupán artikulálatlan nyögésről, sóhajtozásról volt szó, mert arra nem alkalmazható a görög glóssza szó. A nyelveken szólás nyelvszerű beszéd volt, minden ismert nyelvtől különböző, amely imádságra való, és különösen az egyéni imában építő hatású. Elemzésének eredménye alátámasztja a fent mondottakat.

A Szent István Társulat Bibliájában a szóban forgó fejezet állandóan ezt a kifejezést ismétli: „az elragadtatás nyelve”. Ez éppolyan egyoldalú parafrázis, minta nábá ige „prófétai elragad­tatásba esik” fordítása. A görög szövegben egyáltalán nem fordul elő az „elragadtatás” szó; csak annyi áll ott: „nyelveken”, „nyelven” szólni. A fordító a nyelveken szólásról alkotott saját elképzelését vitte bele a szent szövegbe. Hogy az ószövetségi na­bizmus tartalmazott eksztatikus elemeket, azt láttuk; de ott se kell azt feltételezni, hogy minden nabi levetkőzve fetrengett, mint Saul, akinek állapota Isten büntetése is Dávid elleni gonosz szándékáért. Egyes entuziasztikus-eksztatikus vonások bizonnyal előfordulhattak az újszövetségi Szentlélek-ittasságban is, amire a Szentírás több helyen céloz: a Lélek eufóriája mutat valamilyen hasonlóságot az alkoholos eufóriával (ApCsel 2,13; Ef 5,18). De ez a hasonlatosság nagyon is felszíni. A „sobria ebrietas Spiri­tus” (a Lélek józan részegsége), amelyről a liturgia is beszél, nem korlátozza az értelem használatát. A korintusi glosszolaliát Pál világos előírásokkal szabályozza. Hogyan lehetne előírásokat adni annak, aki eksztázisban van? Az elragadtatás állapota és a nyelveken szólás között semmiféle szükségszerű kapcsolat nincs; sőt, a valódi elragadtatás állapotában a beszéd lehetetlen vagy legalábbis nagyon nehéz. A nyelvima ezzel szemben inkább vala­milyen túlcsordulása a szavaknak. Ha sokan azt gondolják, hogy a nyelveken szóláshoz egzaltáció, transzállapot, elragadtatás szük­séges, ez valószínűleg pszichológiai okokra vezethető vissza. Azok gondolkodnak így, akikben súlyos személyes gátlások él­nek, s ezek miatt egyszerűen elképzelhetetlennek tartják, hogy számukra érthetetlen szöveget mondjanak. Teológiai állásfoglalá­sukat védekező mechanizmusaik diktálják. Az újszövetségi glosszo­lalia nem tételez föl eksztatikus állapotot, sem az érzelmek valamilyen fölfokozását. Azt tételezi föl, hogy természetes nyelv­teremtő képességünket áthatja a Lélek.

Pál apostol egyértelműen tanítja, hogy nem mindenki beszél nyelveken (1Kor 12,30). Ez így volt már az ő idejében Korintus­ban is, ahol pedig ugyancsak túlzott versengés folyt a nyelvek adományáért. Azóta még inkább így van. Ebben nincs semmi tra­gikus. A nyelvkarizma nem kötelező, nem szükséges az üdvösség­hez, nem szükséges a megszentelő kegyelem állapotához, nem szükséges a Szentlélekben való megkereszteltséghez, és nem szükséges ahhoz, hogy valaki karizmatikus legyen. Viszonylag kis értékű adomány; mint Pál kifejti, a prófétálás sokkal értékesebb (1Kor 14,5). De miközben sietek elismerni ezeket a kétségbevonhatatlan igazságokat, fenntartom elvi álláspontomat: minden­ki, aki tud beszélni, elnyerheti a nyelvek adományát, ha kész befogadni Isten Szentlelkét ezen a módon, vagyis kész beszélőké­pességét gyermeki naivitással kiszolgáltatni a Lélek kreatív mű­ködésének. Nem mindenki kész erre, és ezért nem mindenki imádkozik nyelveken, még ha meg is kapta a Szentlelket. De minthogy nincs szó csodáról, a nyelvek adományára aktívan töre­kedhet bárki, aki kész átadni magát Istennek, és kimondani az első nem-értett hangcsoportot, ami a nyelvére jön. Viszonylag kevesekkel történik meg, hogy a Szentlélek könnyeden, spontá­nul (nem kényszerítve, de magától értődően) vezeti őket a glosszolaliába. A legtöbb embernek meg kell küzdenie saját ellenállásaival. Gyermekké kell lennünk Isten előtt, hogy átélhes­sük, mit jelent a Lélek eszközének lenni. Nem véletlen, hogy az Apostolok Cselekedetei által a Lélek-keresztséggel kapcsolatban legtöbbször említett karizma a nyelvek és a prófétálás adománya. A Lélek-keresztség tanúskodásra avat föl, és a tanúskodás nem történhet beszéd nélkül. Beszélőképességünk lefoglalása a Szent­lélek által kifejezésre juttatja, hogy lényünk kommunikatív dimenzióját áthatja az evangélium. Persze az evangélium továbbadása érthető beszéddel történik, nem nyelveken (kivéve a rend­kívüli nyelvadomány eseteit); de a nyelvek adományának elfogadása olyan, mint egy zsilip felhúzása, hogy Isten dicsőségé­nek lángoló folyama utat találjon szájunkon keresztül. Kisgyer­meki, játékos, felszabadító élmény, amely hidat épít lelkünk Istenre nyitott mélye és a külső kommunikáció között.

Miben különbözik a nyelvek adománya az értelmetlen halan­dzsától? Lingvisztikailag talán semmiben. A Lélek a különbség. Egy hittel mondott Miatyánk különbözik egy pusztán lecke gya­nánt fölmondott Miatyánktól, a hittel festett templomi falfest­mény különbözik a merőben művészi alkotásként létrehozott falfestménytől. A nyelvima olyan „halandzsa”, amelyből áhítat sugárzik. A fogékony hallgatót a lelkében ébredő rezonancia figyel­mezteti a Szentlélek működésére. „Érezni, hogy ez imádság” - mondják. Igen, ez ilyen egyszerű!

Természetesen Istennek joga van többet is adni, hiszen ő a határtalan lehetőségek Ura. A nyelvek adományának rendkívüli változata is létezik: vannak nyelvcsodák. A Szentlélek megadhatja a beszélőnek, hogy olyan létező nyelven szóljon, amelyet soha­sem tanult. De csak rajongásig elfogult források állítják, hogy ez gyakori. Ami könnyen előfordulhat, az a nyelvkarizma rendes fo­kozata. A rendkívüli nyelvkarizma kivételes jelenség, mint a rendkívüli karizmák általában. Nem ajánlható a misszionáriusok­nak, hogy nyelvtanulás helyett ezt az ajándékot kérjék a Szentlé­lektől. A Lélek nem helyettünk, hanem bennünk, velünk, általunk működik.

121-127. oldal

Kovács Gábor: A Lángoló Isten