Koronavírusos magyar kutató: Megdöbbentem, hogy életem csak egy hajszálon múlott
időről-időre véres dolgokat köhögtem fel, sokszor voltam kába, és az átvirrasztott három éjszakán mindvégig négy gyermekem arca lebegett előttem, hogy haza kell mennem, fel kell őket nevelnem... A szervezetlenség és felkészületlenség miatt életem hajszálon múlott.
Így foglalta össze a koronavírussal folytatott – pontosabban jelenleg is folyó - küzdelmét Legeza, Örs Lendület- és Humboldt-díjas fizikus, az MTA doktora, aki afféle intelemként írta meg szenvedéseit a Választ Online-ra. Történetét azért is tartja tanulságosnak, mivel nem tartozik a koronavírus legveszélyeztetettebb célcsoportjába:
Negyvennyolc éves fizikus kutató vagyok. Nem szenvedek semmilyen krónikus betegségben. Heti háromszor leúszom 2000 métert gyorsban, heti kétszer judo és jiu-jitsu sportágakban edzek.
Másfelől a történet maga a fertőzés súlyosabb lefolyásával járó irtózatos kínszenvedés, illetve a tesztelés és a járványügyi hatóságok eljárása is érdekes:
Elkeseredett azért vagyok, mert magyar állampolgárként ilyen nehezen juthattam hozzá a szükséges egészségügyi ellátáshoz. Megdöbbentem, hogy a szervezetlenség és felkészületlenség miatt életem csak egy hajszálon múlott.
Csak akkor feküdhetett be a kórházba, amikor már vért köpött
Legeza március 15-én lett lázas, és “nagyon furcsán“ fájt a feje. Azonban hiába rendelte meg orvosa a házi tesztelést – a kutató előző héten Ausztriában volt szakmai konferencián -, de a Nemzeti Népegészségügyi Központban csak azt mondták, maradjon otthon két hétig. Két nap enyhülést követően tünetei újra súlyosbodtak, de senki nem jött ki megvizsgálni őt, mivel a háziorvosi rendszerben nem voltak megfelelő védőfelszerelések, az Országos Mentőszolgálat munkatársai pedig azt mondták, nem tudnak kimenni és tesztelni védőfelszerelés hiányában.
Végül csaknem egy héttel az első jeleket követően vizsgálták meg, és kiderült, hogy koronavírusos. Müller Cecília tisztifőorvos egyébként minden tájékoztatóján elmondja, a háziorvos elrendelésére kötelező elvégezni a tesztet. A járványügyi hatóságot is kötelező értesíteni, és a kontaktvizsgálatok körét már ezek határozzák meg. Azonban Legeza a diagnózist követően megint nem észlelt magán tüneteket, viszont egy napra rá újból lecsapott a vírus, minden addiginál durvábban:
Vasárnap reggelre nagyon enyhe hőemelkedésem lett és éjfélkor azzal csuktam le a laptopom, hogy reggel innen folytatom a munkát. Három órával később az egész jobb oldalamat átjáró, olyan fájdalomra ébredtem, amilyet még soha nem éreztem.
A kutató mentőt hívott, akik a Szent László Kórházba vittek, ahonnan fájdalmai ellenére egy rövid vizsgálatot követően hazaküldték. Ezt követően az egész éjszakát ülve virrasztotta át, és másnap több konzultáció és némi véres köpet hatására újból fogadták a Szent László Kórházban.
Legeza állapota azonban itt is egyre romlott, vért köpött, már beszélni se tudott „a röntgen szörnyű képet mutatott“, és kiderült, hogy kétoldali, nagyon súlyos tüdőgyulladása lett. Maximális fokozaton kapta az oxigént és az orvosok mindent megtettek, hogy megállítsák állapota romlását. De mivel a koronavírusnak jelenleg nem ismert egyértelműen hatásos ellenszere, ezért nagyon sokféle gyógyszert kapott,
egyfajta kísérleti nyúl lettem.
Utólag tudta meg, hogy nagyon közel került az úgynevezett „citokin viharhoz”, ami a COVID-19 egyik legveszélyesebb mellékhatása és nagyban hozzájárul a magas mortalitási rátához. A kutatók által jelenleg is behatóan vizsgált jelenség során a vírus mintegy túlfűti az immunrendszert, mely annyira hevesen reagál, hogy folyadék tölti meg a tüdőt, károsítva a szöveteket.
Mivel Legeza tudta, hogy ilyen életveszélyes tünetek általában az idősebbeknél jelentkeznek, „nagyon szégyellte magát“, de aztán felbukkant a kórteremben egy 38 éves, „jókötésű fiatalember“, aki szintén két hete betegeskedett lázasan, kétoldali hátfájásokra is panaszkodva, de nem voltak hajlandók letesztelni őt sem.
Legeza állapota írása szerint keddre tovább javult, a laborértékek is elfogadhatóbbá váltak és alacsonyabb fokozaton kapja az oxigént. Időről időre azért előjön némi rosszullét, enyhe hőemelkedés, „amitől persze mindig megijedek“.
Legeza beszámolója végén leszögezi, hogy „felelős kutatóként“ nagyon vigyáz arra, hogy csak valós ok-okozati összefüggésekről írjon, és nem célja a pánikkeltés. Legeza szerint azonban „hallgatásommal bűnt követnék el, hiszen történetem talán rávilágít a médiából nem ismert, valós helyzetre és remélhetőleg sokaknak segíthetek vele“. Ez a „valós helyzet pedig nem más“, minthogy
a rendszer a tesztelések elodázásával nemcsak a magyar embereket csapta be, tette súlyosan félrevezetővé a statisztikákat, de életünket is veszélyezteti. A védőfelszerelések hiányával pedig a hazát szolgáló egészségügyi dolgozók életét tették ki veszélynek.
A teszteléssel kapcsolatos kormányzati vonakodás ugyanis egy ördögi körbe zárja a koronavírus-gyanús eseteket. Legeza szerint ugyanis beteg lesz valaki és nem tesztelik, akkor az alap egészségügyi ellátásban nem mehet vizsgálatokra a védőfelszerelések hiánya miatt, a kiemelt kórházakba pedig nem mehet, hiszen nem azonosított COVID-19-es pozitív beteg.
Legeza arra is figyelmeztet, hogy ő az első magyarországi betegek között volt, és bízik abban, hogy az elmúlt két hétben a tesztelési eljárás ügymenete tovább bővült és jóval hatékonyabban történik már a betegséggel érintettek beazonosítása. Végső soron azonban azt a tanácsot adja olvasóinak:
ha a betegség tüneteit észleli magán, foggal-körömmel kényszerítse ki a rendszerből a tesztelés elvégzését és a további, szükséges orvosi vizsgálatokat!
