Ködben ember haladt. Páncélos hó harsant a súly alatt.
Szakadt a fátyol: hegytetőre ért. Nap villogtatta bükkcserjén a dért. Gallyak hóbarlangjába cinke szállt, fény szédítette s egy napos titok, s dermedt rügy-csipkerózsikák között dalolt: _ Nyitni fog, - nyitni fog, - nyitni fog!...
Feje felett azúr-kék szajkó-toll csillant a fán s hókristályos lett kalap és kabát: a rikoltozva rebbenő madár leverte rá a cifra bükk havát.
S amerre járt: hegyek ontották rá a napsugárt s hó-szikra kápráztatta - milliárd!...
Köd várta lent. A ködbe visszament s házába tért derült aszkétaként.
Két szemben a csodálkozás kigyúlt: - Sötét ember, honnan hozol ma fényt?
A láthatatlan lakoma A házikót, A madáretetőt, Barátom ajándékát, - Barátomét, ki messze vándorolt - Mint minden télidőn Kifüggesztettem most is ablakomba. Kiszórtam a magot a madaraknak. Jönnek a cinkék seregestől: Széncinke, Kékcinke, Barátcinke - Barátomtól tudom a nevüket. A kopogtatásukat hallgatom csak, Nem látom őket, Nem bírok odanézni Leeresztettem a függönyt. Fekszem az ágyban s falnak fordulok. Beteg vagyok és gyulladt a szemem, S künn vakító fényes fehér világ van, Tündérvilág. Nem énnekem való. Leeresztettem a függönyt a világra. Egy kicsit mégis fáj ez a dolog. De hát mit akarok? Gyönyörűséget, két fáradt szememnek? Vagy, hogy jóllakjanak a madarak? Az etetőt barátom készítette Lombfűrésszel. A magot Isten adta. Mért gyönyörködjem én a lakomában? Elég ennyi: Egy kis kopogtatás, Jel az elveszett tündérvilágból, Egy-egy hangocska, foszlány, töredék, Madarak és angyalok kórusából, Az eljövendő Tavasz kórusából: "Dicsőség Istennek a mennyben!"
