Különben fantasztikusak Latin Amerikában a fontosabb templomok, elképesztő mennyiségű aranyat használtak a díszítésükre a spanyolok és portugálok a gyarmati uralom idején.
Azért a 18. sz. folyamán Portugáliának - ha a régi hatalmát és jelentőségét nem is érte el - részben sikerült visszaszereznie régi fényét és nemzetközi tekintélyét.
Ez a brit birodalommal való szövetség mellett jórészt Brazíliának köszönhető, a brazíliai gyarmatok intenzívebb gazdasági kiaknázásának és mindenekelőtt Brazília hatalmas aranykészletének, aminek a jó részét kibányászás után hajókon az anyaországba vittek feldolgozásra.
Ma is számos templom, palota, kolostor és egyéb egyházi és világi épület van Portugáliában, amely a portugál barokk jegyében brazíliai eredetű arannyal van bőségesen feldíszítve.
Bár az is igaz, hogy a portugál hadiflotta a korábbi jelentőségét és erejét már soha nem érte el, a szárazföldi hadseregük pedig kifejezetten kicsi és gyönge volt pl. a spanyol, a francia vagy a brit hadsereggel összehasonlítva.
IV. János portugál király (élt 1604 - 1656, uralkodott 1640 - 1656):
II. Teodóz bragânçai herceg fia. Amikor a portugálok 1640-ben fellázadtak a spanyol uralom ellen, Jánost kiáltották ki királyuknak, mint az ősi dinasztia leszármazottját. A spanyolok ellen szerencsésen harcolt, és 1654-ben a mai Brazíliát is visszafoglalta az oda befészkelődött hollandoktól. Tulajdonképpen ő alapította a Bragânça-dinsztiát. A krónikások Helyreállító, vagy Szerencsés Jánosként említik.
Portugálul João IV. vagy João o Restaurador (János a Helyreállító), mivelhogy ő állította helyre az ország függetlenségét.
1640-ben egy Braganza-házi herceg vezetésével kikiáltották a függetlenséget, ezt a herceget meg IV. János néven királlyá koronázták.
Igaz, hogy ezután még vagy 25-30 évig harcolniuk kellett a függetlenségükért a spanyolok ellen, mert a spanyol korona nem akarta elismerni Portugália újbóli függetlenségét.
Aztán persze kénytelenek voltak belenyugodni, alá is írtak egy békeszerződést, amely a két ország közötti szárazföldi ibériai-félszigeti határ kölcsönös tiszteletben tartását is garantálta.
A 18. sz. folyamán inkább odaát a gyarmatokon, a dél-amerikai kontinensen voltak időnként harcok a spanyolok és a portugálok között, pl. a paranái indián missziók vagy a mai Uruguay területén. Váltakozó sikerrel, mert 1777-re itt is stabilizálódtak a határok, a spanyoloké lett a mai Uruguay és a mai argentín szövetségi tartomány, Misiones (Missziók magyarul), ugyanakkor a mai Brazília egyes déli és délnyugati, addig vitatott térségei fölött a portugálok szilárdították meg az uralmukat.
Két évre rá el is vesztették a portugálok a függetlenségüket, amikor meghalt az utolsó portugál király gyerektelenül és spanyol terület lettek 80 évig.
Nem ez a mostani foci VB volt az első alkalom, hogy a büszke, nemes luzitán senhorok nem bírtak a vad marokkói berberekkel, az Atlasz oroszlánjaival...:-(
Ott volt pl. az Alcácer Quibiri csata, más néven a Három Király Csatája, ismét más néven a Wadi Al-Makhazinnál vívott csata 1578. augusztus 4-én.
Itt I. Sebestyén király egy portugál expedíciós hadsereg élén Abu Abdallah Mohammed oldalán beavatakozott a vad marokkói mórok belviszályába....
Nem kellett volna...:-(
A másik oldalon Abu Marwan Abd Al-Malik állt egy 60 ezer fős marokkói hadsereg élén 34 ágyúval.
Sebestyén a lovagkirály a teljes pusztulásba vezette a 23 ezer fős seregét, maga is holtan maradt a csatatéren.
A fado hangszeres kíséretének elmaradhatatlan eszköze a 12 húros portugál gitár (guitarra portuguesa), amely nem szoros rokona a spanyol gitárnak, mivel más középkori előzményekből, lant- és mandolinszerű húros hangszerekből, illetve a cistro vagy cistre nevű késő középkori, reneszánsz és barokk kori húros hangszerből alalkult ki.
A portugál gitárnak 2 fő változata van, a lisszaboni és a coimbrai, némileg eltérő méretekkel, kialakíitással és hangzással.
Az angol wikipedián található egy viszonylag részletes leírás erről a hangszerről:
A spanyol "testvértopikon" a flamenco és a spanyol gitár volt terítéken, akkor itt illik megemlíteni a fado műfajt és a 12 húros portugál gitárt. :-)
A fado a portugál népzene egy tipikus, ma már világhírűvé vált változata, amely eredetileg a 19. sz. elején alakult ki Lisszabon kikötői negyedeiben, az alsóbb néposztályok, tengerészek, munkások stb. körében.
Gyökerei és kialakulása vitatottak, kialakulásában a portugál zene régebbi műfajai mellett brazíliai és afrkai hatások is közrejátszhattak.
A fado a portugál városokban a 19. század eleje óta népszerű, valószínűleg részben a brazíliai vagy az afrikai zenéből eredő, kommercializálódott gitárkíséretes ének.Olyan melankolikus zenei műfaj, amelyet egy énekes (fadista) ad elő egy portugál gitár (guitarra) és egy spanyol gitár ( violão) kíséretével.
2011-ben a fado műfajt az UNESCO felvette a szellemi világörökség listájára.
Nagyon szegény ország lett Portugália miután elvesztette Brazíliát, az afrikai gyarmatok nem sokat értek, csak az EU csatlakozás után kezdett rohamosan nőni az életszínvonal, hatalmas pénzeket kaptak a portugálok, spanyolok, görögök a felzárkózásra.
Óriási mértékű volt a portugál kivándorlás a 19. sz. második felében, de még a 20 sz. elején is.
A nagy többség a portugál nyelvű Brazíliába vándorolt ki, de nagyok sokan vándoroltak ki az USA-ba is, némiképp kevesebben Kanadába, ill. Venezuelába és Argentínába is.
Uruguay is egy érdekes ország ebből a szempontból:
Sokáig heves vita és néha fegyveres harc is volt a spanyolok és a portugálok között, hogy kinek a gyarmata, végül az 1770-es évek végén egy szerződésben a spanyolok kapták meg, de portugál telepesek is maradtak a területen.
Az uruguayi családnevek árulkodóak, elég sok portugál eredetű vezetéknév van az uruguayiak között a spanyol és olasz nevek mellett.
A saját, portugál nyelvű wikipedia-szócikkük alapján kb. 42 millió portugál él a világban.
Persze ez is inkább csak egy közelítő becslés lehet, mint konkrét számadat.
A brazílok etnogenezisében betöltött szerepük elvitathatatlan, de nagy számban ott voltak a többi gyarmataikon is, csak Angolából és Mozambikból nagyon sokan hazatértek, mikor ezek az országok önállóak lettek.
További genetikai érdekességeket is felhoz a net a portugálokról:
Az anyaági H mtDNA-haplocsoport gyakorisága az Ibériai-félszigeten a galíciaiak (gallegok) között a legmagasabb, de nagyon magas az északportugálok és az északspanyol kantaberek (Cantabria régió lakói) között is.
A H a félszigeten északnyugatról délkelet felé csökkenő értékeket mutat.
Mélyebb mtDNA-elemzések ősi genetikai rokonságot mutattak ki az északportugálok, a gellegók és a kantaberek között.
A portugálok, főként az északiak etnikai eredete túlnyomórészben a kelták előtti pre-kelta (pl. luzitán) és kelta (Callaeci, Celtici, Cynetes stb.) migrációkra vezethető vissza.
A római uralom szintén rajtahagyta a genetikai lenyomatát a portugál népességen.
Egyébként olyan 22 millió körül lehet a világon élő portugálok száma, ha a brazílok közül csak azt az 5 millió főt vesszük, akik a közelmúltban vándoroltak ki Brazíliába.
Mindenestre elég nehéz elválasztani, hogy ki az, aki portugál és ki az, aki csak portugál származású, de nem is nagyon van értelme.
Lényegileg itt is igaz az alapigazság, hogy az, aki annak vallja magát.
A Hispániát megszálló mórok is genetikai értelemben véve nagyobbrészt észak-afrikai, azon belül is maghrebi (marokkói, algériai, tunéziai) eredetűek voltak.
A "valódi" arab-félszigeti arabok genetikailag kisebbségben voltak ebben a népességben.
Amellett meg sok helyi keresztény is áttért a muszlim hitre vélt vagy valós előnyök reményében.
A mórok és szefárd zsidók nagy mérvű - a szomszédos Spanyolországnál jóval nagyobb mértékű - asszimilációját az autoszomális admixtúra térképek is alátámasztják:
az Ibériai-félszigeten belül Portugáliában a legmagasabb az észak-afrikai, afrikai és délnyugat-ázsiai (ti. közel-keleti arab és zsidó) genetikai komponensek aránya, de érdekes módon az ún. itáliaié is, ami arra utalhat, hogy a római korban ide több itáliai eredetű telepes érkezhetett, mint a félsziget többi részére.
Észak-Portugália ugyanakkor erőteljesen a kelták előtti ősi nyugat-európai, ún. atlanti népesség, valamint a kelta migrációk hatását tükrözi, de kimutatható itt a germán szvébek és vizigótok hatása is.
Arról sem szabad elfeledkezni, hogy Portugáliába, főleg Lisszabonba már 1440-től elkezdtek fekete-afrikaiakat betelepíteni. A 16-17. században Lisszabonban volt a legmagasabb a feketék aránya az egész európai kontinensen.
Szóval összegezve az eddigieket, egy szinte hihetetlenül komplex, szövevényes és érdekes etnogenezis a portugáloké.
A HLA-A25-B18-DR15 és A26-B38-DR13 is magas frekevenciákat mutat a portugálokban, ez utóbbiról feltételezik, hogy ősi portugál marker, a mai portugálok az ország legősibb lakóitól, az Oestrimniktől és a Cynetektől vagy más néven Coniiktől örökölhették...
Tehát egyfajta nagyon ősi genetikai kontinuitás Portugália területén napjainkig tartóan.
Ezek a HLA genetikai vizsgálatok nem a klasszikus mitokondriális mtDNA, ill. az apaági Y-DNA vizsgálatokra vonatkoznak, hanem az ún. human leukocyte antigen, azaz az emberi leukocita antigének vizsgálatára.
Itt lehet olvasni róla angolul, de alapképzettség nélkül marha bonyolultnak tűnik:
In Europe, the A25-B18-DR15 gene is only found in Portugal, and it is also observed in white North Americans and in Brazilians (very likely of Portuguese ancestry).
Tehát ez valami sajátos portugál gén, a pozitív mintát adó brazílok és észak-amerikaiak is portugál eredetűek lehetnek.
