Magyarország rákanyarodott a választásra, így a magyar kortárs kultúra anomáliái kevesebb nyilvánosságot és hangsúlyt kapnak, az egyébként is nagyon szétzilált sajtóban. Az elmúlt nyolc évben az intézményrendszer átstrukturálása megtörtént, a nagy intézmények bekerültek a centrális erőtérbe, alig van olyan köztük, amelynek maradt volna bármi is az autonómiájából. Az egyik legjelentősebb hazai kortárs intézmény, a budapesti Ludwig Múzeum - bár szakmailag értékelhetetlen pályázattal nyerte el mandátumát a jelenlegi főigazgató, Fabényi Júlia, emellett -, mégsem vált a jelenlegi kurzus célpontjává. Nem azért, mintha nem lett volna rá szándék; hiszen volt próbálkozás arra, hogy a Liget Projekt részeként beolvadjon az Új Nemzeti Galériába, de ehhez az acheni székhelyű Ludwig Alapítvány nem járult hozzá és Fabényi sem szeretett volna egy többszörösen alárendelt státuszban vezetni egy intézményt és talált magának szövetségest ahhoz, hogy ezt a lépést sikeresen kikerülje.
Most azonban úgy tűnik, hogy a hatalom gyakorlói számára ez mégsem egy lejátszott játszma. Hogy miért is erős a gyanú, hogy ez így van? Nos, azért, mert Lázár János, a Miniszterelnökséget vezető miniszter ígéretet tett Petrányi Zsolt művészettörténésznek, hogy ő lesz a Ludwig Múzeum következő igazgatója. Az, hogy erről nem lehet túl sokat hallani, annak az egyik oka, hogy a kinevezés csak a választás után, májusban lesz időszerű, a másik pedig a kiválasztás módja, amely jól tükrözi a jelenlegi rendszer természetét.
Petrányi már bizonyította megbízhatóságát, amikor tanácsadói szerződést kötött vele az MNB Pallas Athéné alpítványa, amely a Várkert Kaszinó felújításával kapcsolatos műtárgy dekorációs feladatokat bízta rá és még más szakértőkre. (A 600 millió forint értékű felújítást az alapítványhoz köthető egyébként addig veszteséges Vízház Zrt. közbeszerzési pályázat nélkül nyerte el.) Persze nem a semmiből került ennek a feladatnak a közelébe, Baán László miniszteri biztos, a Szépművészeti Múzeum főigazgatójának alkalmazottja. Azt hiszem nem csak egy gyenge gondolatkísérlet azt feltételezni, hogy Baán László nem járna rosszul azzal, ha Petrányi vezetné a Ludwig Múzeumot, hiszen akkor nagyobb sikerrel lehetne felmelegíteni a korábbi szándékot, miszerint ezt az intézményt is be lehessen sorolni a Szépművészeti alá.
De ki is Petrányi Zsolt és honnan ívelt ideáig a pályája?
Petrányi Zsolt, művészettörténész, kurátor, oktató, DJ, freestyle gördeszkás. Akkor most melyik is? Mindegyik? Egyik sem? Művész, vagy elméleti szakember? Polihisztor, vagy csak ügyes túlélő?
29 évesen már a Műcsarnok kiállítási osztályának munkatársa, majd vezetője lesz egészen 2001-ig, amikor is Szoboszlai Jánostól átveszi a Dunaújvárosi Kortársművészeti Intézet vezetését. 2005-ben kinevezik a Műcsarnok főigazgatójává. Ekkor még erős látszata van az intézményvezetői kinevezések demokratikus voltának, még létezik egy pályázati rendszer, bár az ezt a metódust támogató szakmai tanácsadó testületről Petrányi maga is így nyilatkozik:
“Talán nem nekem kellene ezt elmondanom, de a kinevezésemet széles körű tájékozódás előzte meg, aminek csak egyik eleme volt a tanácsadó testület véleménye.”
Ezzel azt próbálta meg bagatellizálni, hogy a testület nem őt javasolta igazgatónak.
Petrányin kívül még három pályázó volt, Bencsik Barnabás, Fabényi Júlia és Szilágyi Gábor. Bencsik és Petrányi nyilvánossá tette a pályázatát, Fabényi Júlia nem, arra hivatkozva, hogy azt majd csak abban az esetben teszi meg, ha ő nyeri el a főigazgatói státuszt. (Mindez annak kapcsán kapott nyilvánosságot, hogy egy szakmai szervezet, a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület egy nyilvános fórumot szervezett annak érdekében, hogy a magyar kortárs képzőművészet vezető színterének jövőjéről tájékozódni lehessen. Ez a párbeszéd ezután az FKSE online felületén folytatódott egy fórum és egy szavazás formájában. Erre a szavazásra hivatkozott Petrányi, mert itt ő kapta a legtöbb szavazatot. A szavazást azonban le kellett állítani, mert kiderült, hogy technikailag nem volt teljesen tiszta a folyamat.)
A szakmai testületen belül két jelöltről folyt komolyabb vita, az ezt követő szavazáson Petrányi Zsoltra egyedül Radnóti Sándor esztéta szavazott. Ezek után Bozóki András kulturális miniszter Petrányit nevezte ki a Műcsarnok élére.
“A Műcsarnokban alapvető szemléletváltás szükséges: lassú, kényelmes stabilitásban él - pusztán azért, mert ez az ország legnagyobb kiállító intézménye és a legtöbb képzőművésze-ti érdekszféra ütköző felülete. S mert a legnagyobb, nem érzi feltétlen kötelességének, hogy megfogalmazza alapvető misszióját, hitvallását, célját. A munkatársaimmal hétről hétre átbeszéljük az intézmény működésének alapjait jelentő témákat, hogy mindannyiunkban tudatosodjék: közös célért dolgozunk, és nevezzük is meg ezt. Az együttgondolkodás hiányát komoly hibának éreztem, amikor itt dolgoztam, és ezen radikálisan szeretnék változtatni. “
Petrányi akkor is, azóta is - finoman fogalmazva - visszamutogat elődeire és erős kritikával illeti őket. Természetesen ezzel semmi baj nem lenne abban az esetben, ha elmondható lenne, hogy szakmai szempontból sikerült volna meghaladnia őket, ez azonban nemigen mondható el.
A dunaújvárosi ICA-D-t Deák Nóra, Páldi Lívia és Szoboszlai János építette fel és nagyon magasra tették fel a lécet. Nagyon komolyan átgondolt koncepciók mentén alakították ki az intézményi hátteret, illetve magát a programot. Petrányi ezt, vagyis egy kész, szakmai szempontból izgalmas, progresszív helyszínt vesz át és Deák Nóra hathatós segítségével vezeti addig, amíg nem lesz a Műcsarnok igazgatója. A Műcsarnok korábbi vezetőiről Néray Katalinról, Beke Lászlóról, Keserü Katalinról - bár nyilván lehet kritikával illetni őket -, mégsem mondanám, hogy nem fogalmazták volna meg az általuk vezetett intézmény alapvető misszióját.
Később, már a Magyar Nemzeti Galéria Jelenkori Gyűjteményének vezetőjeként is, mint az új állandó kiállítás kurátora, rendezője visszalő az elődeire:
Elég félrevezető volt, hogy az előző kiállításban Erdélyt egy nyolcvanas évekbeli festmény reprezentálta.
A korábbi állandó kiállítást jogosan lehet kritika, még inkább pedig vita tárgyává tenni, de ez pont egy felszínes és emiatt megalapozatlan vád, amivel az előző kiállítás kurátorait illeti.
Nemcsak erre a kiállításra, hanem eddigi pályafutására is nagyon találó ez az őszinte önvallomás:
Egyedüli dolog, amivel az érdeklődést fel tudom kelteni, a látvány. Azt kerestem van-e olyan kép, ami továbbvisz, inspirál, hogy továbbhaladjon a látogató? Ha így nézed a kiállítást, észre fogod venni, hogyan próbáltam folyamatosan „etetni” a szemet.
Ha valaki mindig csak a felszínt kapargatja, ha mindig csak “eteni” akarja a szemet, akkor az azt is jelenti, hogy egy idő után már elfogynak a valódi tartalom nélküli látványok. Ez pedig azt is jelenti, hogy erre hosszú távú koncepciót, ütőképes csapatot, amit egyben is lehet tartani nem lehet építeni.
(Természetesen a Műcsarnok programjában Petrányi vezetése alatt több komoly kiállítás is szerepelt, ez vitathatalan tény. Egy nagyon erős stábbal dolgozott, ez is tény. Ezek a kurátorok komoly nemzetközi pályát futottak be, miután elhagyták a Műcsarnokot, miközben Petrányi hátrahagyva korábbi munkatársait, ebben a szűk mezőben egyik székből ül át a másikba.)
Vajon jól jár-e a képzőművészeti szakma, ha egy látszatra trendy, fancy kurátor kapja meg a Ludwig Múzeum vezetését? Egy olyan kurátor, aki talán sohasem mérette meg vezetői képességeit? Vajon van-e olyan a magyarországi képzőművészeti közeg, hogy hangosan és érthetően feltegye a kérdést, hogy jó-e 2018-ban, ha Petrányi Zsolt politikai kinevezettként a Ludwig Múzeum élére kerül?
Sajnálatos, hogy a kultúra jelentőségét, az európai reprezentáció értékét nem ismeri fel a politika.
Akkor most Lázár János felismerte?
