Most, hogy a teljes beszámoló fenn van, válaszolhatom azt, hogy dehogynem jött be. Aranyos volt, vagy inkább bájos, romlatlan, megvoltak benne a hamisítatlan karibi jegyek, persze azzal a bodicsekkel, amit a franciák adnak hozzá.
Mondjuk az igaz, hogy a csúcs nyaralási élménytől elég távol maradt, de inkább mondanám középmezőnyösnek, mint csalódásnak.
A második autós napunk merőben más volt, mint az első, itt nem a sziget belseje, hanem pont a szélei, a partok voltak célkeresztben. Az első utunk Les Anses-d’Arlet faluba vezetett. Ez nem annyira a nagyszerű beach-ért került bele az útitervbe, hanem azért, mert amolyan tökéletes kis karibi ékszerdoboznak nézett ki a falu a képeken, amit láttam róla előzetesben. Jelentem, amikor odaértünk, még mindig egy csoda kis ékszerdoboz volt, semmi sem rontott rajta. Amúgy gyönyörű, hívogató beach terpeszkedett el a falu központjában, szélén a halpiaccal, vele szemben a Marchéval, azaz a helyi piaccal, ahol ugyan nem volt 6-7 standnál több, de ott minden kapható volt a mangótól a tápiókáig és persze a turistáknak szánt szuvenírekig, amire itt embernek csak szüksége volt. Odébb, a part középpontjában a szokásos templom-a-parton-vele-szemben-a-vízbenyúló-mólóval. Csak ez a részlet annyira tökéletesen volt megkomponálva, hogy bármelyik képeslapon ott lenne a helye. Az enyémeken is ott lesz, előkelő helyen, miután minden szögből lekaptam. Talán annyit változtatnék a terven, ha még egyszer mennék, hogy délután legyek ott, sokkal előnyösebbek a fények. De az én reggeli fotóimra sem lesz panasz. Kisétálva a mólón újabb apró hangulatmozaik kattant a helyére. A móló felett seregnyi pelikán (magyar leánykori nevén gödény, mégpedig barna gödény) körözött. És hol egyikük, hol másikuk váltott zuhanórepülésre és vágódott a vízbe, hogy egy ficánkoló hallal a csőrében merüljön fel. Megigézve néztem a madarak halászatát.
A következő állomás az Anse Dufour volt lett volna. Az ott történtek egy általános tapasztalat legrosszabb részeként jelentek meg. A Dufour egy aprócska öböl volt, ami teknősökkel való sznorizás ígéretét rejtette. El is indultunk felé, de még kb. 2 km-t mutatott a telefon, amikor gyanús lett, hogy mennyi autó parkol az út szélén. Nem mentünk még 100 m-nél többet, amikor az egyre szűkülő kis falusi utacska totálisan bedugult, se be, se ki. A part felől felfelé jövő franciák egyre csak magyaráztak valamit, amiből nem volt nehéz megérteni, hogy blocké, meg, hogy full. Egyszerűen az öbölhöz nem lehet lejutni. Ekkor kényszerűen azt a döntést kellett meghoznunk, hogy ha az autót nem fogjuk tudni elhagyni valahol, akkor sajnos a Dufour ugrik és nem fogjuk meglátogatni. Visszafordultunk. És ez általános tapasztalássá vált. Ha egy látványossághoz közeledve bárhol megláttad, hogy autók parkolnak az út szélén, máris vagy megállsz, vagy elfelejted, hogy ott jártál, mert annyian akarnak ott lenni, hogy nincs az a parkoló kapacitás, ami ezt elbírja. Ez pedig amiatt van, amit korábban már leírtam: nincsenek, irodák, akik buszokkal összefogják a kirándulási igényeket – mondjuk ez nem akkora havária –, hanem az emberek 90%-a autót bérel, ergo a látványosságoknál nem egy 40 személyes busz áll majd, hanem 20 db autó. Amúgy a sziget útjain guruló autóállomány is ezt igazolja vissza. Az autók szerintem többsége messziről kiszúrhatóan bérelt autó (kicsi, de viszonylag új egyszerű Peugeot 208, Renault Clio, Dacia Sandero és valahány név a naptárba’).
Szóval Dufour ugrott, helyette az mondtuk, menjünk a nap harmadiknak kijelölt állomására, ami a sziget túlfelén volt (Dufour a nyugati végen van, ez meg a keletin volt). A hely neve Étang des Salines volt. Az előzetes leírások szerint „ez Martinique legszebb partja”. Nosza ezt látnunk kell. Átgurultunk a csodapartra, ahol aztán ismét autókból épített barikád fogadott. Olyan méretű tumultus volt parkoló autóból – ahogy egyébként fent leírtam, hogy lényegében minden egyes kiemelt látványosságnál –, hogy majdnem még a legszebb parttól is elment az ember kedve. De addig nyomakodtam a batár autóval, hogy jócskán lemenve még a térképről is, csak lőttem egy talpalattnyi, akarom mondani 4 kerék alatti helyet. Hát végre irány a part. Jó nagy karéj homokos part. Csak valahogy egy dolog dobolt az agyamban: ez lenne a szépség tetőfoka? akkor milyen a többi? A homok se nem fehér, inkább sárgás és vastagon hordta ki a víz a rusnya barna tengerifüvet. Benn a vízben is láthatóan hatalmas fekete foltok mutatják a víz alatt, hogy ott van még a tengerifű utánpótlás, amit még majd kihordhat a partra később a hullámzás. És a jó öreg barna, rothadó növénycsomók a parton olyan bűzt árasztanak, hogy nincs kedved odamenni. Oké-oké, a part nem tehet róla, hogy épp a tengerifűnek milyen szezonja van, de elrontani az összképet igenis nagyon tudja a természet körforgása. Szóval Étang des Salines bizony nem a fő megálló lett barangolásaink során, inkább csak az egyik – majdhogynem említésre sem méltó – a sok közül. Az egyik strandbüfében bedobtuk a megszokott lángosunkat accránkat és már álltunk is tovább.
A nem túl jól sikerült legjobb part helyett után inkább gondoltuk megnézünk még egy kisvárost a közelben, Sainte Anne-t. Ez is teljesen hajazott a mi falunkra, La Diamante-re és az összes többire, ahol jártunk, szóval megtestesítette a karib kicsi falu zsánerét. És marhára örültünk neki, hogy találtunk benne a Carefourt is, ahol vehettünk egy Magnumot, mivel annyira megkívántuk (a fagyi például sziget-szerte ha nem is ismeretlen dolog, de legalábbis kuriózumszámba ment, ha volt egyáltalán). És ahogy a falu tengerbe nyúló mólóján álldogálva nézelődtünk, szemben feltűnt egy hosszú, messziről gyönyörű homokos sáv, 2-3 kilométerre. Nosza GoogleMaps, ez a Városi strand, irány oda. Gyorsan kocsira kaptunk és már ott is voltunk. Az egyetlen rossz pont az volt, hogy fizetős parkoló fogadott – igaz cserébe semmilyen gond nem adódott a parkolással – és pár perc múlva már ott pancsoltunk a vízben. Később derült ki, hogy az egész út egyetlen valamirevaló fürdése volt, amikor mellig, nyakig bemehetsz, úszni is tudsz és jó hűsítő. Egy baj volt csak vele, hogy már délután 4 is volt, mire felfedeztük és 6-kor könyörtelenül naplemente volt (és egy amolyan kicsi sirám még: a part nagyon hasonlított egy siófoki szombat délutánra egy 40 fokos júliusi hétvégén, már ami a népsűrűséget illeti). De ezzel az autós kalandok végére is értünk.
Maradt még két napunk, hogy La Diamante-ban élvezzük a napsütést, a pálmafák integetését, keressük tovább a kreol finomságokat, vagy éppen engedjünk a lustaságnak és aludjunk a napágyon. Az utolsó napokra maradt az is, hogy elővegyem a drónomat és pár szép légi felvétellel gyarapítsam a „portfóliómat”. Szálldostam a kis légi fényképezőgépemmel, jobbra, balra, magasan és éppencsak a pálmafák lombja felett. Apropó drón. Az első ország volt (márha egy francia gyarmatot országnak tekintünk), ahol az előzetes olvasások során semmiféle drónos-szivató regulát nem találtam, hanem szabadon tehettem, amit akartam (oké az alapszabályok, hogy ne repülj tömeg fölé, ne repülj katonai objektum vagy reptér közelébe és tartsd tiszteletben mások privát szféráját, azok itt is megvoltak, de ezzel másutt sincs baj velem, legfeljebb a kockafejű hatóságok szokása szerint azt is megtiltanák, hogy az égre nézzek).
Még kipróbáltuk a megmaradt éttermeket, az utolsó napra felfedeztük a Marché-t (piacot) és a kis strandbüféket, amiket jól kipakoltak a faluszélére (és pont a tőlünk átellenes oldalon) és lassan elkezdtünk kacsintgatni a következő sziget felé. A kacsintgatás akkor fordult célegyenesbe, amikor be kellett már csekkolni az Air Caraibes másnapi járatára, ami Martinique-ről Guadelouope-ra vitt.
Amikor végre eljött a pillanat, hogy továbbálljunk, az a kéjes érzés töltött el, hogy még nem haza megyünk, hanem még egy sziget, még egy hétnyi élmény vár ránk (mellesleg a legeslegelső ilyen egzotikus utunk óta az a kotta, hogy mindig két, néha három helyre megyünk és az első helyek után mindig átélhetjük, hogy hála Istennek még nem haza kell menni, hanem új kalandokért). Amikor kijelentkeztünk a szállodából a recepciós kislány aranyosan érdeklődött, hogy akkor most repcsire szállunk, én valamit félreérthettem és mondtam neki, dehogy, taxira. A mosolyából láttam, hogy hülye válasz volt, de hogy mentsem a még menthetőt, neki is elmondtam, hogy nehogy azt higgye haza indulunk, hanem még megyünk tovább Guadeloupe-ra. A lány szeme csillanásából láttam, hogy éppen a lelke mélyén csettint egyet, milyen menő öreg fazonok ezek😊
Szóval irány a reptér.
De mielőtt kiérnénk és a gép a kifutóra lódulna, összefoglalom nagyon röviden milyen volt Martinique. Hát amolyan bájos karibi kissziget, mindent elsöprően bájos, a hangulata pedig falusi, karibi falusi (a szónak a legpozitívabb, romlatlan értelmében, még csak véletlenül sem valami lenéző, pejoratív megközelítésben). És ez túlragyog mindent, túlragyogja az alig csordogáló csapot a szállodában, a parkolás lehetetlenségét a látnivalóknál, a kicsit szegényes étterem felhozatalt és mindent. Pont olyan, mint amire nyaraláskor vágyik az ember, lassan hömpölygő, könnyed, kedves. Legfeljebb egy kis karibi fűszer hiányzik belőle, mint egy egyébként nagyon finom, de kissé sótlan húslevesből. És még egy dolog kívánkozik ide nagyonis, bár ez látszólag rombolja a képet. A kinti élet értelmezhetetlenül drága. Azt mondják azért, mert mindent oda kell szállítani hajón. De a helyben termett banán is drágább a piacon, mint itthon, pedig azt pont onnan kell ide szállítani. És ha összerakom azt, amit repjegyre+szállásra+kinti költésekre fordítottuk, akkor sajnos le kell vonni azt a kemény következtetést, hogy ár/érték arányban ez a desztináció valahol nagyon-nagyon hátul kullog. Mégis összességében szívesen költöttem el az akár indokolatlanul sok pénzt és melegen ajánlom mindenkinek, aki rugalmasan képes hozzáállni ahhoz, ha az előzetes várakozásai nem jönnek be teljesen, de elfogadja helyette azt, amit kap…
No és ezzel talán az összes negatívumot le is tudtuk, innen jöhet a szép rész. Az első két nap azzal telt a szigeten, hogy felfedeztük a partot és a szálloda környékét. A part gyönyörű volt. Bár a Karib-tenger a fehér homokjáról híres, ám a szálloda előtti part fekete homokos volt a vulkáni eredet emlékeként. És ez a szín legalább olyan különleges parti képet festett a fekete homokjával, a türkizkép vizével és a bujazöld pálmáival, mintha a homok fehér lett volna. Sokszor volt az a program, hogy leszédültünk a partra a medence mellől és fel-alá sétálgattunk hosszan a lábalámosós vízben. Fürdésre viszont sajnos alig-alig volt alkalmas a hely. Nem lévén hullámtörő korallzátony Martinique déli partján, a hullámok simán kifutnak a partra, ergo a tengerbe bemenni fürödni külön kalandtúra, mivel minden második-harmadik hullám elvisz, olyan erős, amikor kimos a partra. Ebből a stílusból van már rossz emlékünk, úgyhogy a fürdést inkább más partokra halasztottuk, itt legfeljebb bokáig, féllábszárig játszott a dolog.
De akár a parton mezítláb, akár benn a főutcán hamar be lehetett bandukolni a főtérig, vagy még tovább. A parti séta a természeti szépségeket villantotta, a főutcai korzó pedig azt a sajátos karib légkört, amit már említettem, a kissé lepukkant, de még így is színes házaival, kicsit rendezetlen portáival, szűk utcájával.
A főutcán második este egy kis különlegességet is kaptunk. Ekkor volt a karneváli felvonulás. A falu összes egyesülete, intézménye képviseltetve volt a mentben. Ki csak táblát tartva vonult, ki igazi karibi módon valamilyen hangszerrel, dobbal zenélve és persze volt egy csomó csoport, aki jelmezben, vagy „népviseletben” – ha ott ez egyáltalán értelmezhető –, jött és képviselte a szervezetét. Nem egy riói karneválra kell gondolni, de nagyon színes és pezsgő volt a kavalkád, amit varázsoltak nekünk, számunkra európai patkányok számára igazi bájos ínyencség volt.
Amikor nem volt karnevál, akkor is számos alkalommal bementünk a főutcán a „downtownba”, csak úgy, flangálni és enni egy palacsintát (márha éppen nyitva volt a palacsintázó), vagy hamburgert. A legérdekesebb színfolt a főtérről a tengerbe futó hosszú móló volt. Vagy sokszor a legviccesebb. A móló egy nagy betonszerkezet volt és egy hosszú részen a járófelülete nagy acélrácsokból állt, a talpad alatt látni lehetett a tengert. És amikor egy-egy nagyobb hullám gördült ki alatta a partra, a betonszerkezet lábain megtörve hatalmasat fröccsent felfelé, te meg kaptál egy váratlan alvázmosást😊.
La Diamante megismerése után következett a sziget felfedezése. Bevallom, a világ más tájain sokszor választjuk a lusta megoldást, amikor kilépve a szálloda ajtaján (vagy akár ki se lépve) kis helyi irodák kínálatából kiválasztjuk, hogy ki kínál a hely nevezetességeit felvillantó és milyen kirándulásokat. Hogy azért nagyjából tisztában legyen az ember, mire számíthat, itthon az utazás előtt jó előre már összeírtam, hova lehet menni. És milyen jól tettem. Ahogy éttermek alig vannak Martinique-n (vagy legalábbis azon a részén, ahol megszálltunk), úgy ilyen kirándulási kínálattal is ugyanez a helyzet. Egy megoldás maradt, autót, vagy esetleg robogót bérelni. Amikor ennek a projektnek nekiláttunk, azonnal tudtam, hogy ezt is otthon kellett volna szervezni, csak nem tettük meg. Robogót egyébként se béreltem volna, de érdemes tudni, hogy ez a kategória a szigeten egyszerűen nem létezik. Marad az autó. La Diamante faluban sajnos egyáltalán nincs semmiféle autókölcsönző, ami volt az is már régen bezárt. Ezért nem volt más, mint a szálloda recepciójához fordulni, hogy segítsen. Előtte azért ránéztem a netes kínálatra és ott ugráltak a 20-30 ezer Ft/napos autók (igaz ezek a legbasicebb Dacia Sanderok, Peugeot 108-asok, Kis Picantok voltak, de nem is volt igény részünkről nagyobb vasra, a sziget távolságaira ezek a kis pöcsköszörűk egérkamionok is bőven jók). Aztán jött az ajánlat, egy bazi nagy automata Peugeot 5008-as SUV, majd 50 ezerért naponta. Hát ha más nincs, akkor jó lesz ez is…
Két napra választottunk tehát autót és barangolást. Az első napra a Balata Jardint, azaz a sziget botanikus kertjét választottuk. Ehhez szépen elhajóztunk a hatalmas Peugeot-val a sziget meglepően jó útjain (és élveztük, hogy hivatalosan Franciaországban járunk és egy EU-s direktíva szerint az otthoni mobilnet tökre működik, azaz a telefon térkép applikációjával navigálva bárhová eljuthat az ember). Szóval Balata. Mindenkinek ajánlom. Bár nem egy fél erdőnyi nagyságú, inkább csak zsebkendőnyi kis attrakció, de annál érdekesebb. Igazi dzsungel feeling fogad itt tengernyi növénnyel, főleg olyanok nőnek bolondul, amiket otthon féltve gondozol cserépben, de egy-két szezonnál többet nemigen bírnak. Aztán ott vannak a bájos kolibrik, a nektár gyűjtögető aprócska madarak, amilyet életemben először láttam élőben. De a kert legfőbb attrakciója az a lomkorona sétány, amelyen magasan a fák törzsén drótkötelekből húzott ingatag égi járdákon járva tud az ember rálátni az erdőre. Kicsit sokat kell hozzá sorba állni, de megéri, egyszerre jópofa élmény a himbálózó alkalmatosságon végigsétálni és gyönyörködni a látványban.
A Balata volt a legtávolabbi pont, innen csak visszafelé csorogtunk és a következő állomás a főváros, Fort-de-France volt. Mire odaértünk, a legkisebb ellenérzést is rég levetkőztük már. Az utazás előtt a felkelés réme azt mondta, hogy ha ebbe valahol is belefuthatunk, az a főváros, de már eszünkbe sem jutott, hogy itt baj lehet. Nem is volt. Becsorogtunk a belvárosba, a Nagy Piac mellé, a nagy batár autónkkal kerestünk egy parkolót – ez nem volt annyira egyszerű mutatvány – és belevettük magunkat a forgatagba. Szétnéztünk a piacon, aztán a mellette vezető combosabb fő utcának tűnő utcán végigsétáltunk egy nagy térig, amin egy roppant katedrális állt. Innen kimentünk a tengerpartra, kívülről megcsodáltuk az erődöt, ami a tengert vigyázta (bemenni nem lehetett, a kapuján levő feliratból még franciául is kisilabizáltam, hogy benne a Francia Haditengerészet helyőrsége székel és katonai támaszpont), majd a tengerparti promenádon korzóztunk kicsit. Innen pedig az óvárost középen kettészelő sétáló utcán korzóztunk végig. Szóval a város belsejét alaposan át- és bejártunk. Benyomás? Hát ez is amolyan „fékezett habzású”. Igazából nem nagyon sikerült nagy különlegességet felfedezni benne és itt is igaz volt, hogy ugyan nagyonis eljött az ebéd ideje mégis alig-alig tudtunk lőni egy gebhedt hamburgerezőt, ahol legalább valamit tudtam enni. Azért Kubában Havanna, vagy Dominikán Santo Domingo, esetleg Jamaicán Montego Bay sokkal-sokkal „karibabb” volt (jó-jó tudom, nagy pénz, nagy foci, kis pénz kis foci).
A fővárost követően még mindig volt idő a napból és úgy döntöttünk, tegyük az autóbérlést hatékonnyá és használjuk ki teljesen, hogy van nálunk autó. Ezért hazafelé menet csak nagyon kicsi kerülőt jelentett, ha Les Trois-Ilets-be kanyarodunk, ahol egy kézműves falut találtam a látványosságok után kutatva még itthon. Nosza nézzük meg. A trois-ilets-i kitérő oda vissza nem volt több 15 km-nél és viszonylag hamar odataláltunk, bár a végén már elég tökön-paszulyon-szántóföldön vitt az út, még jó, hogy terepjáróval voltunk. Odaérve az egész utazáson megszokott vegyes kép fogadott. A franciáknak úgy tűnik, az artisan=kézműves kifejezésbe simán belefér a kínai import gagyi is, bár kétségkívül volt olyan üzlet, ahol a bácsi éppen az orrunk előtt pakolta be a kemencébe a frissen kikorongolt agyagedényeit, hogy kiégesse és másnap már áruljon belőle. Igen, emellett voltak hand made ékszerek is. Sőt ugyancsak ott készült kisebb-nagyobb falidíszek. De volt ott egy csomó a szokásos hűtőmágnes, póló, strandkendő, kisruha, csattogó szárnyú lepke importból, ami Kínából árad mindenhová a világba konténerekben és csak annyi különbözteti meg egymástól, hogy a strandpapucsos hűtőmágnesen vagy az van, hogy Punta Cana, vagy az, hogy Phuket, vagy az, hogy Mallorca, de lehet, hogy Fort-de-France. Szóval emiatt volt vegyes a kép. Amúgy a 10-15 üzletben ami szuvenirt nem tudott valaki megvenni, aki a világ más tájáról sodródott ide, az csal, vagy festi magát. Mire végignézegettük a kisboltokat, addigra kezdett ránk esteledni, így mentünk haza, hogy aznap este is meghallgassuk a „hintabogarak” koncertjét. Mielőtt valaki azt gondolná, megőrültem, erre az apró hangulat-részletre is adok megfejtést: a szigeten (majd később a másikon is), amint leszáll az este, valamilyen bogárféle hangosan elkezd zajongani. Valami kabóca, vagy tücsökféle lehet, mint Horvátországban, vagy akárhol a Mediterráneumban, de egyik ilyen ismert állathoz sem hasonlít a hangja. Ha le kéne írni, milyen, azt mondtam egyszer a feleségemnek, hogy olyan, mint amikor vagy harminc gyerek elkezd egyszerre hintázni és minden gyerek hintája nyikorog, mert kenetlen (nyilván a bogarak számával a „gyerekek száma” is nő). Na ezért neveztem én el hintabogárnak őkelmét. De az este hangulatához hozzátartozik ez a jellegzetes hang.
Sajnálom, hogy nem jött be nektek Martinique.... Nekünk az egyik csúcs nyaralási helyszín volt eddig, pedig sok helyen jártunk a világban. 2017-ben voltunk ott, teljesen saját szervezés volt. Akkor még a LEVEL fapados is járt oda 198 EUR volt egy retúrjegy :)) Airbnb-n foglaltunk szuper apartmant. Mi vissza vágynánk.....
Az első élmény az este melegéből, illataiból, a nem is messze levő tenger hullámzásának zajából és a kert neszeiből összeálló érzésmozaik volt. A szobához egy hatalmas erkély tartozott, ide ültünk ki és szívtuk magunkba a trópusi nyaralás érzését, amit az első este kínált nekünk. Mivel elmúlt este 8, mire behuppantunk a szállodába, sok dolgot aznapra már nem kínált a nap.
Másnap kezdődött az, amit karibi nyaralásnak hívunk. Akármilyen nyaralásról legyen szó, ha leérünk egy tengerpartra, az első nap hagyományosan parti lustálkodással kezdjük. Így itt is ez volt az első napi program. A szállodánk ehhez kicsit „fékezett habzású” megoldást nyújtott. A szállodát talán butik hotelnek nevezhetnénk, nem sok, talán 25-30 szobája lehet. „L” alakú épületének szárai között helyezkedett el a medence, körülötte napágyakkal. Az L egyik szára a tenger felé mutat a másik párhuzamos vele (mi ebbe a „szárba” kaptuk a szobánkat, így full kilátásunk volt a tengerre a pálmafák mögött). Ha lesétáltunk a medencétől a tengerig, ott egy lépcső vitt le a tengerpartra, amit egy, az árapály és talán valamilyen vihar miatt dirib-darabra tört kerítés választott el a kerttől. A tengerpart egyszerre volt gyönyörű és csalódást keltő. Gyönyörű volt a pálmafáival és az elmaradhatatlan száraz mangrove ágakkal, a nagy gránittömbjeivel. És csalódást keltő volt, mert a szállodának gyakorlatilag nem volt partja, mert a hullámok közvetlenül a kerítésig és a lépcső alsó fokáig futottak. Itt szó nem volt arról, hogy majd kifekszünk oda (nem is raktak ki napágyakat, nem volt hová). Viszont arra tökéletesen alkalmas volt, hogy kilométer hosszan sétáljon az ember a víz szélén úgy, hogy a langyos hullámok folyton a talpad alá mosnak, ahogy csatangolsz és megpróbálod magadba szívni a látványt.
A szálloda átellenes vége, a bejárat a falu főutcájára nyílik és amikor kilépsz, máris a pezsgő-nyüzsgő élet kellős közepén vagy. Nem kell 200-300 méter séta és máris a falu főterén vagy, ahol egy jókora templom áll, szélesre nyílik a szűk főutca tere, a tengerparton pedig egy hosszú móló nyúlik be a tenger fölé. Azt hiszem az egész martinique-i ottlétünknek ez adta meg a sava-borsát: csak ki kellett lépned a szálloda kapuján és ott voltál abban a tipikus karib, kicsit ütött-kopott, színes, de mégis napszítta, diszkréten koszos, mégis nagyon jópofa faluban, amilyennek egy karibi települést képzel el az ember. Egyik este valamiféle ünnep volt, ekkor láthattuk meg, mennyien lakhatják ezt a települést, mert a falu egésze lejött, hogy karneváli felvonulást varázsoljon a látogatóknak és a polgármester és a hajóskapitánynak öltözött rendőrkapitány megkoszorúzza a falu első világháborús hőseinek emlékművét…itt érdemes megállni egy pillanatra és ízlelgetni a pillanatot: a nagy Franciahon – a „szabadság, egyenlőség és testvériség” hazája Európába hurcolta a gyarmatok fiataljait, hogy azok meghaljanak érte, miközben az sohasem volt az ő hazájuk és az ő háborújuk, inkább voltak hasonlatosak a rabszolgákhoz, akiket még a kontinensükről is elhurcoltak, hogy szolgálják a fehéreket…hát…legalább egy koszorút kaptak érte…–.
Egy pillanatra vissza a szállodához és a semmitevéshez és akkor legyen kerek a Diamant Les Bains értékelése. Amikor letelepedtünk és jobban körülnéztünk – az első pillantásra, amikor elfoglaltuk a szobát, minden rendben volt, tisztaság fogadott és elég tágas is volt –, jöhettek az apróságok is, amik finomhangolják egy szálloda megítélését. Ekkor derült ki, hogy ha naplemente után, amikor mindenki felmegy a szobájába és megfürdik, bizony, ha egynél több fürdőszobában nyitják meg a melegvíz csapot, akkor úgy leesik a nyomás, hogy az unokám különb sugárban pisil, mint a csap a hotel fürdőszobájában és ott állsz a zuhany alatt, amiből éppencsak csöpög a víz, nemhogy sugárban mosná le rólad a szappanhabot. Aztán ott volt a net kérdése. Már a bejelentkezéskor elnézést kértek, hogy a wi-fi nem mindig a legacélosabb. Nos mindig utáltam azt a netet, ami csak arra jó, hogy az eszközöd akkumulátorát merítse, ahogy szerencsétlen próbálkozik bármit letölteni. Nos ez ilyen volt. Még jó, hogy mivel jogilag Franciaországban voltunk (Martinique Franciaország tengerentúli megyéje, vagy területe, vagy valami ilyesmi), így a mobilnet ugyanúgy játszott, mint itthon, tehát nem volt az ember rászorulva a szálloda wi-fijére. Más kérdés, hogy a térerő sem volt valami acélos errefelé.
Az elhelyezésre, a szobára pedig az a vélemény alakult ki, hogy bár az utazási iroda és a hotel saját utcai táblája is 4*-os szállodának hirdeti a helyet, ez nem egy négycsillagos szálloda, hanem egy nagyon emelt szintű appartman, mint amilyeneket a Balcsin adnak ki (ezt még erősítette is az, hogy a nagy erkély egyik sarkában egy kis minikonyha volt kialakítva, tányérokkal, evőeszközzel, kis tűzhellyel, mosogatóval).
Egyébként reggelis ellátásra voltunk befizetve, így csak reggelit ettünk a szállodában (bár ebédre és vacsira is be lehetett jelentkezni a’la carte üzemmódban). A reggeli finom volt, csak kicsit szegényes, különösen egy 4*-os szállodához képest. Két-háromféle sonka, vagy szalámi, ugyanennyiféle sajt, ugyanennyi gyümölcs és rendelésre tükörtojás, vagy omlett. Ennyi. Kávé, tea rendelésre. Utóbbihoz annyit csak, hogy mivel cukorbeteg vagyok, édesítővel iszom a teát. De amikor próbáltam ilyet kérni, szívélyesen rámutattak a barna cukorra, hogy „de hát ott van”. Nem tudom, hogy csak a nyelvi korlát miatt volt és nem értették, hogy mi az a sweetener, vagy simán nem volt nekik…Mielőtt persze azt hinné valaki, hogy éhesek maradtunk egy hétig, az téved, csak legfeljebb minden reggel sonka-sajt-ananász volt a menü és ettől maradt némi hiányérzet.
Apropó reggeli, ha már itt vagyunk, ez átvezet egy másik témára, ami szintén nem a szigetek erőssége. Mivel a szálloda csak reggelit adott nekünk, a többi étkezést magunknak kellett megoldanunk. Ez persze nem teher, a világon a legtöbb helyen eszünkben sincs befizetni a szállodába ebédre és vacsorára és nem anyagi okokból, hanem mert az ember kíváncsi a helyi konyhára, meg ahol sok a turista, ott az infrastruktúra is felkészült arra, hogy etetni kell őket. Nos Martinique-n és majd Guadaloupe-n is ez a tételmondat nem volt igaz. Az első napok kissé lelombozó tapasztalata volt, hogy az étterem felhozatallal elég nagy baj volt. Konkrétan nagyon kevés volt az étterem – legalábbis más, turistákra szakosodott helyekhez képest. Ráadásul még volt valami furcsa abban is, hogy bármit néztünk – néha még a legegyszerűbb pékséget is –, valami megmagyarázhatatlan random nyitvatartásuk volt, nagy szünetekkel a nap közepén és bizonyos napokon meg teljesen bezárva. Szóval nem volt az, hogy gondolok egyet és ma hamburgert ebédelek kora délután, holnap meg steaket délben, mert rögtön ott volt, hogy ha nyitva lesz az a hely, ahol ilyet lehet kérni. A tételmondat másik fele is legalább ilyen keserves volt. Előre fentem a fogamat, hogy majd hú mennyi ilyen, vagy olyan kreol konyhai csodát fogok enni – a Youtube-on, vagy a Travel Channelen számolatlan olyan video van, ahol a különböző utazó-influenszerek áradoznak, hogy milyen csodákat találhat az ember, ha Karibra megy, csak győzze visszafogni az ízlelőbimbóit. Nos jelentem ezeken a szigeteken erről nem hallottak. A kreol különlegességek az éttermekben kimerülnek a Colombo csirkében, az accra-ban (ez a helyi lángos, mivel a parti büféktől a jobb éttermekig minenkinél volt) és csak Martinique-re értelmezve a nagy tritonkürt kagylóban lakó állatban, franciául a „Lambi-ban”. Soha annyi „tájidegen ételt” (pizzát, carbonarat, steaket) még nem ettem, mint most a nyaralás alatt, csak hát, amik a kínálatban voltak, azokat itthon is megtalálom, nem kell érte 8.000 km-t utazni.
Általában minden helyről, amelynek fóruma van itt az Indexen, írok beszámolót az ottani élményekről, érzésekről és egyáltalán arról, milyen volt az utazás. Így van ez ezúttal is. Fogadjátok szeretettel. (Apró szolgálati közlemény: sosem szokott rövid lenni, akit nem érdekel az ilyesfajta „karakterhalmozás” nyugodtan ugorjon). 😊
Az idén a Karib-tenger felé fordult az érdeklődésünk, az előző 4 évben Ázsiát jártuk (leszámítva 2021-et, amikor a COVID szó szerint bezárt bennünket – nem, nem Magyarországra, hanem majdnem a házunkba –) és volt egy olyan mondatom, hogy „mindegy hova, csak Ázsiába ne”. De nagyon hosszasan kellett nézelődni, hogy akkor hova. Felugrott Kenya, egy szép nagy kövér szafari ígéretével, csak amikor a felkelők által felgyújtott parlamentről jött cikk a sajtóban, ezt elengedtük. Így maradt a Karib-tenger. Azért, mert már voltunk itt úgy, hogy nagy szigeten hosszabb időre (Kuba, Dominika, Jamaika), aztán voltunk már itt úgy, hogy hajó vitt kis szigetről, kis szigetre (St. Martin, St. Kitts és Nevis, Puerto Rico, Haiti egy kis csücske), csak egy-egy napokra kikötve. Mostanra az lett az ötlet, hogy menjünk kis szigetre, csak hosszabb időre. Az út vázát viszont a légitársaságok rakták össze helyettem, a saját töketlenségükkel. Az eredeti terv egy dél-karibi kör lett volna, Curacao-val, Arubával, esetleg Trinidad és Tobago-val, csak az Istennek sem sikerült olyan repjegyet találni, hogy Európa-kicsi sziget 1-kicsi sziget 2-vissza Európa. Végül egyetlen ilyen alternatívát sikerült lőni, az Air France-t, aki Párizsból elvitt Martinique-ra, majd volt neki ajánlata Martinique és Guadeloupe közöttre is, végül pedig Guadaloupe-ról vissza Párizsba. Ez el is döntötte, melyik szigetekre megyünk. Azért, hogy ne legyen ilyen egyszerű a dolog, a szálláskínálattal sem kápráztatott el minket az élet. Már régen van egy szisztémánk a szállásfoglalásra: magyar utazásközvetítőkön keresztül nagy német irodák (Meier’s, DerTour) kínálatában válogatunk (mindig kivétel nélkül olcsóbb, mint a Booking…kivéve talán, amikor a Booking esetleg akciózik, ha akciózik egyáltalán). De a Meier’s-nek ezúttal szigetenként 1, azaz egy szálloda volt a kínálatában. A feleségem morgott is, hogy „az egyet azért nem úgy hívják, hogy választás”.
Végül meglett a döntés. Elfogadtuk a Meier’s „alternatíváit” és az Air France-ot is (picike adalék: pár éve voltunk velük más desztináción, de az akkori „teljesítményükkel” sikerült súrolniuk a „velük, soha többet” kategóriát, így az is egyfajta megalkuvás volt, hogy AF-szal repüljünk). Így teltek múltak a hónapok (általában egy január-februári útra előző nyár végén, ősz elején foglalunk, most ez októberben történt meg). Már csak pont egy hét volt hátra, amikor csöng a telefonon, az utazásközvetítő az: a Meier’s üzeni, hogy Martinique-n felkelések törtek ki és felajánlja, hogy ingyen lemondhatjuk a foglalásunkat. Scheiße, scheiße, scheiße… De ennek az óriási gáláns ötletnek voltak érdekességei is. A telefonhívást 13:30-13:40-kor kaptam azzal, hogy 17:00-ig van időm gondolkodni rajta és írásban (!!!) elfogadni, utána így jártam. A másik érdekesség pedig az volt, hogy oké, de ezzel a Meier’s nem segített sokat, sőt csak kirúgta az utazás egyik lábát alólunk és ez az egész terv összedőlésével fenyegetett. Azaz a befizetett összeg egy kicsi részét visszakapjuk, de a nagyobbik része megy a levesbe. Azonnal elkezdődött a fejtörés a feleségemmel, mi legyen. Előbb az alternatívákkal. Sok nem volt: csak Guadalope-ra megyünk, nem egy hétre, hanem kettőre. A repjegy átbúkolásával és a szállás átfoglalásával ez + félmillióba került volna és egy nappal rövidült is volna az út.
Biztos, ami biztos utánanéztünk, hogy egyébként mi ez az egész. Ebből aztán az bontakozott ki, hogy a Meier”s nem gáláns, hanem szemétláda. Ugyanis a felkelés nem akkor volt, hanem négy hónappal korábban és akkor a német külügy átsorolta Martinique-t az „Utazásra nem javasolt” kategóriába, ergo német irodaként utast oda küldeni már az ő felelősségük lett – mellesleg a mi befizetésünk ezt követően történt (nem csekkoltam betűtől-betűre, de szerintem így volt), tehát már a foglalást sem lett volna szabad elfogadniuk… –. Hogy miért szóltak most? Mert a német külügy felülvizsgálta az „Utazásra nem javasolt” státuszt és fenntartotta azt. Csakhogy három nappal korábban, mint ahogy a 3 órás ultimátumot mi megkaptuk. Szóval seggvédés ment ezerre, persze az utas kárára.
Vettünk egy nagy levegőt és elküldtük a Meier”s-t a picsába és úgy döntöttünk, hogy megyünk, nem lesz ott semmilyen probléma.
Aztán elfogyott a centink és eljött a nap, amikor mehettünk a reptérre. Ébredés hajnal fél háromkor és 6-kor irány Párizs. Ment minden zökkenőmentesen, hacsak a párizsi átszállás 5 óra 50 percét nem számítjuk zökkenőnek. A szokásos vasakkal a szinte végig felhős Atlanti-óceán felett suhanva kicsit több, mint 8 óra alatt „tócsát ugrottunk” és hamarjában a nagy gomolyfelhőket kerülgetve alattunk kis zöld pöttyöket, a Karib-szigeteket is kerülgetni kezdtük, hogy az egyikükre leszálljunk. Az időeltolódás ezúttal nekünk dolgozott, még csak aznap este volt, amikor kiléptünk a kellemes melegre. A leszálláskor még olyan eső volt, hogy a szárnyat alig láttuk, de mire megkaptuk a bőröndünket, már csak az ereszről és a pálmafákról pötyögött a maradék.
Az első feladat volt, hogy fogjunk egy taxit. Ezzel meg is ismerkedtünk egy később szinte általánosságba forduló tapasztalattal. A foglaláskor volt bennem egy kis bizonytalanság, fogalmazzunk úgy, hogy nem vagyok a franciák nagy imádója (és akkor nagyon-nagyon, de nagyon finoman fogalmaztunk), amely alapállásomnak az egyik pillére az a tény, hogy ők úgy tartják, ők megtanultak franciául és ha a világ többi része szót akar velük érteni, akkor a világ többi részének is meg kell tanulnia ezt a nyelvet. Mivel én nem így gondolkodtam eddigi életemben, szembesülnöm kellett azzal, hogy az egyébként egészen jól használható angolom itt semmit sem ér. Ennek első bizonyítéka a taxis volt, aki bizony egy kukkot sem tudott a francián kívül. A megoldás egy fordító applikáció volt a telefonján, amin keresztül tudtunk kommunikálni. Aztán ez a taxis lett az ún. „első benyomás” megalapozója. A fickónál udvariasabb és korrektebb fickóval alig találkoztam még. Nagyon kellemes meglepetéssel szálltunk ki az autójából, amikor befutottunk a La Diamante faluban levő szállásunkra a Diamant Les Bains Hotelbe. Mert végre megérkeztünk a szigetre és a nyaralás csodája kezdetét vehette.
Kellene egy kis help: hova érdemes továbbrepülni a szigetről novemberben.
Guadeloupe-ra érkezünk és majd Martinique-ről fogunk visszarepülni. Ezért úgy gondoltuk, hogy a két sziget között nem csak átrepülünk/hajózunk, hanem közbeiktatunk valamit. Próbáltam keresni multicity jegyet Cuba, Jamaica, Dominican R., Puerto Rico desztinációkra, de nem jártam sikerrel (csak méregdrágán voltak). Kerestem még hajóutakat is a seascanner segítségével, de ebben az időszakban konkrétan nem hozott eredményt a site.
Milyen tippetek lenne, hova és hogyan lenne érdemes elmenni a térségbe úgy, hogy ne triplázzuk meg az utazás költségvetését? Köszi!
Szeptember utolsó napjaiban készülünk Martinique szigetére október közepén hazautazással (air france)
Szállásban kérnék némi segítséget.
Állítólag Grande Anse des Salines a legszebb strandja Martinique-nek.Volt valakinek a környéken jó szállása, és szívesen ajánlaná? - szívesen venném :)
