Lehetséges-e hogy a testek tehetetlenségének jelenségét egyfajta autogravitáció okozza? Vagyis elmozdulásuk az önmaguk által keltett téridőgörbülethez képest, ami nem azonnal, hanem csupán fénysebességgel követi az elmozdulásukat gyorsításnál.
"Hátha csak olyankor csomók, amikor részecskékkel bombázzák az anyagot, ami ugyebár durva beavatkozás az ő kis világukba..."
csakhogy ezek a részecskék állandóan/szakadatlanul/sűrűn 'mérik' egyást. szerintem ezért tapasztaljuk a szilárd anyagot szilárdnak. különben nem tudnál az asztalra könyökölni.
(és a zománckék szakálú vágner úrnak sem attól kellene félnie, hogy megmelex a sör. inkább attól, hogy átfolyna a poháron, mint egy szitán.)
„ A Mach-elv szerint egy test tehetetlen tömege az Univerzum összes tömegének egymással való kölcsönhatásából ered, vagyis az állócsillagokhoz rögzített viszonyítási rendszerben mért gyorsulás oka, az állócsillagok és más tömegek által keltett erők eredménye. „
A klasszikus Newtoni mechanikából kiindulva: A test nyugalmi súlyos tömege és a tehetetlen tömege nem azonos, mivel a tehetetlenségét, a gyorsulásának, nem egyenletes mozgásállapotának köszönheti. A test nyugalmi, vagy súlyos, gravitáló tömege a mozgásállapotától független, mivel mindig azonos értékű gravitációs erőhatást fejt ki a többi tömegpontra. Ma már nem evidencia, hogy a gravitáció csak vonzó lehet. Egy olyan test, aminek a súlyos tömege nem vonzó, hanem taszító, elképzelhető ugyan, de még nem tapasztalható. Amennyiben a gravitáció hatóerejét, a tömeget, az elektromos töltésekhez hasonló, gravitációs töltések adják, akkor a taszító hatást is az anyag belső tulajdonságához kell kötni. Mégpedig egy olyan anyagfajtához, (sötét anyag) aminek nincsen elektromos töltése, de taszító és vonzó változata is van. Ez a kétfajta, fényes és sötét anyag tölti ki az univerzumot úgy, hogy az elektromos töltésű anyag fraktálos eloszlásban, a gravitációs töltésű pedig ennek háttere szerinti homogén eloszlásban létezik. Ez az eloszlás teszi lehetővé, hogy egy végtelen világegyetem, végtelen térben úgy viselkedjen, ahogy azt a Mach-elv leírja, és egy véges, izotróp tehetetlenségi erőkhöz vezessen. Mivel az elektromosságnak és a gravitációnak saját kölcsönható képessége van, a kettőnek egymástól függetlenül kell érvényesülni a térben. Ez viszont, olyan mezőket feltételez, amelyek egymásba olvadnak, mintegy közös közeget alkotva az anyagok számára. Ez lesz az izotróp közös tehetetlenségi erőtér, vagyis a fékező hatású mozgástér. Amelyben a gyorsulásokat elsődlegesen az elektromos töltések, másodlagosan a gravitációs töltések okozzák, a köztük lévő több nagyságrendű hatóerő különbség, (töltéserősség) miatt. Ez egyben magyarázatot ad az elektromos töltésű anyag fraktálszerű elrendeződésére, a nála gyengébb, de egyenletesebb eloszlású gravitációs töltésű anyagban. Ez töltések közötti és anyageloszlási ín homogenitás, magyarázat lehet a sötét energiára is, amelyet a taszító gravitációjú anyag hatásának tekinthetünk. Mivel az anyagból eredő töltések hatása azonos sebességű, az anyag mozgásállapotától függetlenül, vagyis a közös tehetetlenségi erőtér, a mozgástér nem befolyásolja. Ez még nem ad magyarázatot a kölcsönhatások véges terjedési sebességére. Amit szerintem a mozgástérnél is sűrűbb és homogénebb görbületlen háttér, a négydimenziós diszkrét téridő okoz.
nem ez a fő probléma vele. hanem az, hogy a tömeg eloszlása nem egyenletes. az atommagok lokalizált csomókban vannak. még ha a jóval kisebb tömegű elektronok viszonylag egyenletesen szét is vannak kenve. emiatt még egy tökéletesen henger alakú test is gravitációs hullámokat kelt.
"Legyen egy forgó henger! Miből ered a tehetetlenségi nyomatéka?"
ismét az elektromos és gravitációs erőtörvény (?látszólagos?) hasonlóságából indulnék ki.
1/ ha van egy henger, amiben lokalizált elektromos töltések (pl. iontörzsek) vannak, és a hengert megforgatjuk, akkor a retardált potenciál miatt a gyorsuló töltéseknek sugározni kell. viszont egy fém hengerben delokalizált elektronok vannak. ezekhez nem tartozik retardált potenciál a henger megforgatásakor. ezt például ki lehetne mérni egy módosított einstein de haas kísérlettel. (az effektus kicsi, ezért rezonanciára kell hangolni.)
2/ a henger anyagát képező atomok/molekulák tömeg eloszlása nem egyenletes. vagyis a henger megforgatásakor is tapasztalni kell gravitációs retardált potenciált. a forgó henger is gravitációs hullámokat kelt. sajnos az energiaveszteség olyan kicsi, ami jelenleg mérhetetlen.
" Homogén rúd tömege arányos a hosszával. Tehát a tehetetlensége is arányos a rúd hosszával. "
Arányos, de a relativitáselmélet szerint nem egyenesen arányos. (hosszabb rúd készítésekor ugyanis erősebb gravitáció ellenében kell dolgozni. A befektetett plusz energia pedig plusz tömeget képvisel.)
'Ez a magyarázat nem indokolja, hogy miért kell gyorsítani? Miért nem lép fel tehetetlenség az állandó sebességű elmozdulás esetén?'
"De. Szerintem indokolja. A térgörbület csak a változásokhoz képest van lemaradva. Egyenes vonalú egyenletes mozgásnál nincs változás, így lemaradás sincs. Ha pedig nincs lemaradás, akkor az autogravitáció sem jelentkezik."
a klasszikus elektrodinamikában már ki van dolgozva a mozgó töltés által keltett elektromágneses mező. (és a mágneses mező nem konzervatív.) habár az elektromágneses tenzor csak tapasztalati leírás. például ha egy pontszerű elektromos töltés fénysebességgel zúgna el mellettünk, akkor csak mágneses mezőt tapasztalnánk. (graimágneses hatást azonban még nem tapasztaltak.)
a fénysebességgel terjedő elektromos kölcsönhatásból hogyan lehet kihozni a mágneses hatást? és a fénysebességgel terjedő gravitációs hatásból miért nem jön ki hasonló jelenség?
vegyük figyelembe, hogy kvantum szinten egy állapotnak a szuperpozíciója önmagával nem jelent új állapotot.
ebben az értelemben egy hullámnak nincs visszahatása önmagára. a kvantum gravitáció szintjén tehát a tehetetlen tömeget mint a súlyos tömeg visszahatását önmagára nem tudjuk értelmezni, mármint a jelenlegi (normalizált valószínűségi) kvantumfizika szerint.
(az más kérdés, hogy a hullámot mégis egy belső kölcsönhatás kell meghatározzon. de ez már egy mélyebb szinten van, ami a kvantumelmélet jelenlegi axiómáiból nem hozható ki.)
"Tehát eszerint a tehetetlenséget is a gravitáció jelensége okozná, mégpedig a tehetetlen tömeg egyfajta öntömegvonzása, autogravitációja, vagyis elmozdulása a sajátmaga által keltett téridő görbület centrumához képest"
ez nagyon hasonlít ahhoz, amit elektromágneses tömegnek neveznek. lásd: poincaré szalagok és a mozgó elektron visszahatása önmagára. ezen a fizikusok már nagyon sokat agyaltak, de tudomásom szerint a mai napig sem találtak megnyugtató választ a problémára.
nekem van egy alternatív magyarázatom: a részecske nem egy tárgy, hanem egy esemény.
amikor mérést végzünk, a hullámfüggvény állapotredukciója következik be. (ne felejtsük el azt sem, hogy méréskor mindig energiacsere történik amérőműszer és a mért rendszer között. a mérőműszer pedig nem feltétlenül kell egy böhöm nagy eszköz legyen, mert az lehet egy másik részecske is. kvantum szinten minden mérés egyben durva beavatkozást jelent, nem tudunk óvatosan mérni. mert ha tudnánk, akkor a jelenlegi ismereteink szintjén mértékinvariáns mennyiségeket kellene mérnünk, ami egyelőre képtelenségnek tűnik.)
"Engem mindigis nagyon érdekelt az az egyszerű kis kérdés, hogy mi is a kapcsolat a két látszólag különböző dolog között, hogy a tárgyaknak súlya van, vagyis hat rájuk a gravitáció - praktikusan itt a környezetünkben jellemzően a Föld gravitációja.
És aközött a látszólag teljesen másik dolog között, hogy ha ezt a tárgyat arrébb akarjuk taszítani, akkor ahhoz erőt kell kifejtenünk. Vagy ha valaki már megtaszajtotta, akkor erőt kell kifejtenünk a megállításához.
Azaz mi a különbség súlyos és a tehetetlen tömeg között."
nem győzöm hangsúlyozni, hogy számunkra a tömeg fogalma a klasszikus fizikából származik.
azonban a jelenség emergens, a kvantumfizikából illene származtatni. méghozzá a korrespondencia szerint.
ehelyett a száz éves múltra visszatekintő kvantumfizika átvette a klasszikus tömeg fogalmát.
nem vagyok róla meggyőződve, hogy ez helyes.
fel kellene tenni a kérdést a kvantumfizika szintjén, hogy valójában mi a tömeg.
Figyelj már! Nem igazán értem hogy miért hivatkozol állandóan egy sem nem mérnök sem nem fizikus sem nem olyan tanáregyéniségre aki egyébként trágár szóvirágos katedra a legfőbb műve. Semmit se csinált. Se publikációs listája se kiváló tanítványok doktoranduszok. Nyoma sincs. Gyanum szerint nem csoda hogy senkit se tudott semmire megtanítani. Trágárságból leckéket vehet tőlem. És tartózkodni kéretik ezzel a nullával való műveletekre. Borzalom volt minden youtubos videoja.
Az elektron modellje kvantált mezőelmélet, a SM. A gravitáció leírása a SM módszerével nem működik, nem jó modellje a valóságnak. Egyelőre nem sikerült működő kvantum-gravitációs modellt kidolgozni.
A gravitáció jelenleg legjobb modellje az ÁR, ez klasszikus elmélet. Minden ellenőrizhető előrejelzése stimmel, így nincs ami segítse az intuíciót, hogy hogyan lehetne összeegyeztetni az SM-mel. Ehhez olyan kísérletek, megfigyelések kellenének, amelyekben egyszerre játszik szerepet nagy téridő görbület és kvantum effektusok - ez pedig a jelenlegi technikával nem megy. A kozmológia esetleg segíthet, de ehhez is új ötletek kellenek.
Labdát dob fali tükrére nem merőlegesen egy gyermek. Majd ugyanő, ugyanonnan, ugyanúgy fényt bocsát rá - mármint a tükörre.
Észreveszi, hogy a beesési és visszaverődési szög megint azonos.
- Hát ezt mivel magyarázod öreg? - kérdi tőlem.
Becsületes lévén közlöm: - Csak tippem van. Úgy képzelem, hogy a labdát a benne lévő elektromágneses hullámok irányítják, és ők azon vannak, hogy a labdára is teljesüljön a rájuk vonatkozó természettörvény. Az iskolában ezt nem tanultátok?
- Nem.
- Köszi. Gondolom ez amiatt nem tananyag, mert még nincs kidolgozva a matematikája! :)
Az üres térről, a semmiről, nem lehet elmondani azt, hogy abszolút, hogy áramlik, hogy görbíthető, mert nincs közege, struktúrája. A 4D téridőt eseményekből álló pontok képezik, ezért egy abszolút létezést reprezentáló tömb, ami kívülről megváltoztathatatlan. A 3D tér, azonban egy hely az időbeli események számára, ahol résztvevők és még az események közötti kapcsolat is relatív, vagyis szemlélő függő, ahol a tudat elkerülhetetlen jelentőséggel bír.
A globális téridő, mint egy önálló halmaz, nem végez haladó, más néven helyváltoztató mozgást. A halmazt alkotó téridő kvantumok azonban a fénysebesség sokszorosával felérő sebességnek megfelelő mozgási energiával, munkavégző képességgel rendelkeznek saját határaikon belül. A teljes halmaz munkavégző képessége, helyzeti energiája, a belső struktúrájának megváltozása során válik „mozgási”, vagy pályamódosító görbületté a fény és annál kisebb sebességű energiacsomagok, a tömegek, és töltések számára. A téridő kvantumai, ebben az értelemben korlátlanul mozoghatnak a belső struktúra megváltoztatása érdekében, mint ahogy a víz egyes molekulái a tenger hullámzása, örvénylése során. Ezzel biztosítják az „azonnali” kölcsönhatásúnak tulajdonított, kvantum effektusokat is.
A téridő kvantumaiból álló, fénysebességet korlátozó közeg, a „nyugvó” téridő halmaz az, ami egyben tömeget és tehetetlenséget ad a benne lévő fénysebességnél lassúbb mozgású entitásoknak. A tömeggel rendelkező, és elektromágneses sugárzást kibocsájtó objektumok között, a kölcsönhatást fénysebességű fotonok közvetítik. A mozgó, vagy relatíve nyugvó tömeg, és a téridő közötti kölcsönhatást, maga a tehetetlenségi faktor közvetíti, ami visszahat a globálisan nyugvó téridőre, a hatás, ellenhatás szabálya szerint. Ez a hatás helyről helyre, időről időre megváltoztatja a téridő struktúráját. A téridő hullámzását is, a periodikus mozgást végző tömeg és annak téridőre visszaható tehetetlenségi nyomatéka adja.
Ha a kölcsönhatásban résztvevők, és az általuk keltett hatások közvetítője is fénysebességgel mozog, akkor csak a változók, frekvencia és az amplitúdó az, amit érzékelni tudunk belőle. De ki tudja ma megmondani azt, hogy az a gravitációé, vagy az EM hullámé?
A téridő görbületét a visszaható tömeg, adja, amely görbületnek az érintője merőleges a tömegközéppont sugarára, vagyis a tehetetlenségi nyomaték, egy eseményhorizont szerű gömbfelületet, azon belül lokalitást alkot a tömegközéppont és a globális téridő között, ezzel a kifelé ható nyomással, módosítva annak struktúráját.
Ha az univerzum tágulásának, és a kozmikus vörös eltolódásnak, a gravitációs potenciál állandó „globális” növekedése az oka, vagyis a belátható lokális univerzumban, a gravitációs hullámok által szállított energia, mint valami nyomás, kitágítja a lokális univerzum méretét, eseményhorizontját. Ami viszont a fénysebességi, vagy információs korlát miatt a belátható horizonton is túl terjedhet a növekvő gravitációs potenciál, és a visszaható tehetetlenség miatt.
A megértés, az elme elfogadása szempontjából, először is definiálni kellene az univerzum fogalmát, vagyis meg kellene határozni azt, az univerzumot, ami a globális téridőben található. Nem egyszerű dolog, mivel túlterjeszkedik a megismerhetőség határán, a korlátolt sebességű információ terjedés miatt. A rendelkezésünkre álló információk alapján, ami a kozmológiai elvben csúcsosodik ki, a homogenitás a kulcsszó. Ennek alapján azonban nehéz különbséget tenni az univerzum és az őt magába foglaló téridő között, mivel különbséget tenni a globalitásban, csak a lokalitások között lehet. Ha a globális téridőben az univerzum csak egy elem, a lokalitások között, akkor más univerzumoknak is léteznie kell a sajátunk megkülönböztetése, a definiálása érdekében. Ha csak és kizárólag egy univerzum létezik a globális téridőben, akkor viszont nem lehet definiálni a fellépő információhiány miatt. Mivel a valós univerzum túlterjeszkedik a definiálhatóság határán, feltevésekre, intuíciókra szorulunk az információhiány miatt. A Tér barátunk, mert átölel, befogad minket. Az Idő, nagyon sok tekintetben az ellenségünk, mert megállíthatatlan, könyörtelenül kimért adagot ad számunkra. Az időnek jövő aspektusa azonban elhozza számunkra az intuíciók, feltevések helyességének, vagy helytelenségének megválaszolását, az akkor aktuális valóságban.
Szerintem az a baj, hogy van nekünk ez az elektromágnesességünk, meg van ez a monopólus vagy félbevágott dipólus, féligkész dipólus, a gravitáció.
Ezek nem igazi jó analógiái egymásnak.
Az lenne jó, ha lenne két-három elektromágnesességszerűségünk meg két-három gravitációszerűségünk, és kedvünkre nézegethetnénk bennük a kötelező párhuzamokat.
Így viszont mindig keresnénk a párhuzamot, de mindig fennakadunk, hogy dehát a gravitáció az tök más.
De szerintem az ötlet jó. Különösen ha kiderülne, hogy c=∞ esetén megszűnne.
