Like old retainers, trees hold out day’s evening dress while the fading view wavers between heaven and earth
and leaves you not quite part of either neither the quiet of the dark house nor the grave certainty of light of the rising star
that leaves you, voluble and dumb, in the deserts and gardens of your life alternating border with vista and the stone in you with the star.
Rilke’s “haunting and penetrating sweetness” is crucial in maintaining the balance between what he sees with his eyes and feels in his heart, so that if the music fails, the ideas, too, fall to bits. Since Rilke’s verse draws in “a few clear but subdued colours, things whose hidden meaning must be delicately wooed . . . into the light of intelligence” the slightest tonal error risks straying towards the certainties he is in fact so careful to avoid.
A magas, pazar világítású terem márványfalain megtörnek a hangok: suttogás, késcsikorgás. Megannyi néma árny, szorgosan suhannak fel s alá ezüsttálcáikkal a fekete frakkos pincérek. Fényes, magas talpú jegesvödrökből kandikál a sok pezsgőspalack a sírna poharakra. Minden csillog és villog a villanylámpák sugarában. A szemek meg a hölgyek ékkövei, az urak kopasz feje búbja és a szavak is, melyek szikra gyanánt pattognak ide-oda. Ha tüzet lobbant a szikra, hol emitt, hol amott kurta kacaj lángja csap ki egy-egy hölgy torokból. Azután mohón felhörpintik a hölgyek áttetsző csészéjüknek illatos tartalmát, az ifjabb urak pedig eközben az orrukra biggyesztik csíptetőjüket, és szigorú pillantással mustrálgatják a színes asztaltársaságot.
Már napok óta együtt ültek. Csak az asztal végén foglalt most helyet egy új, idegen vendég. Az urak tekintete hamar átsiklott ezen a jelenségen, minthogy az alvégen ülő sápadt, komoly férfi nem viselt divatos ruházatot. Magas, hófehér gallérja az álláig ért, és széles, fekete kravátli díszelgett a nyakában, olyan, amilyet századunk első harmadában volt szokás viselni. Fekete kabátja alól egytenyérnyi ingmell nem sok, annyi sem látszott ki, és ünnepélyesen feszített benne a széles vállú ember. Még ennél is jobban viszolyogtatta azonban az urakat a jövevény nagy, szürke szeme, mely fensőbbségésen és méltóságteljesen mintegy áthatolt az egész társaságon, a terem falain, és úgy világított, akarna valamely távoli, csillogó cél tükröződnék benne folyvást. A hölgyeket ez a szem indította kíváncsi, titkos pillantásokra. Suttogva célozgattak rá az asztal fölött, nagyon finoman megböködték egymás lábát, találgattak, kutakodtak, vonogatták a vállukat, de hiába, nem lettek okosabbak.
A társalgás központja a lengyel Vilovsky bárónő volt, egy szellemdús, fiatal özvegy. Az ő érdeklődését is szemlátomást fölkeltette a hallgatag idegen. Feltűnő állhatatossággal függesztette fekete, nagy szemét a férfi átszellemült vonásaira. Karcsú ujjai idegesen doboltak a terítő fehér damasztján; csak úgy lövellte a villámokat kisujján a drága briliánsgyűrű. Az asszony gyermeki mohósággal újabb és újabb témákba kapott, ám kisvártatva kurtán-furcsán félbeszakította magát, mivel az idegen nem és nem volt hajlandó a beszélgetésbe elegyedni. A bárónő művészembernek nézte őt. Csodálatra méltó ügyességgel kanyarította a társalgás fonalát sorra mind az egyes művészetek köré. Hiába. A fekete férfiú hatalmasan és komoran meredt a távolba. Vilovsky bárónő mégsem adta meg magát.
- Ugyebár, hallotta, micsoda tűz pusztított B.-ben? - fordult az egyik mellette ülő úrhoz. S az igenlő válaszra így folytatta; - Mi lenne, ha alakítanánk egy bizottságot, valamilyen, gyűjtéssel egybekötött jótékonysági rendezvény megszervezésére? - Kérdően nézett körül. Csupa elismerő helyeslés. Az ismeretlen férfi vonásain gúnyos mosoly suhant át. A bárónő nem látta, mégis érezte ezt a mosolyt; elfutotta a méreg.
- Mindenki egyetért? - kérdezte most kiáltva, mint egy fejedelemasszony, aki nem tűr ellentmondást. Hangok egyvelege: „Igen!" „Egyetértünk!" „Természetesen!" A vele szemben ülő kölni bankár mintegy a nyomaték kedvéért már nyúlt is a belső zsebe felé, melyben a bankjegyek lapultak.
- Önre is számíthatunk, uram? - fordult a bárónő az idegenhez. Remegett a hangja. Amaz megemelkedett kissé ültében, és moccanatlan tekintettel elbődült:
- Nem!
A bárónő megrezzent. Azután mosolyt kényszerített az arcára. Minden szem az idegenre szegeződött. Az meg az asszonyra nézett, és így szólt:
- Ön a szeretet nevében cselekszik; én azért járok a világban, hogy megöljem a szeretetet. Legyilkolom, ahol reáakadok. És épp elég gyakran akadok rá kunyhókban és palotákban, templomokban és a szabad ég alatt. De kérlelhetetlenül a nyomában vagyok. És ahogy a szilaj tavaszi szél letöri a rózsát, mely időnek előtte merészelt kinyílni, ugyanúgy pusztít az én nagy, haragvó akaratom: mert időnek előtte kaptuk a szeretet törvényét.
A hangja tompán kongott, mint a harangszó "Őrangyalakor. A bárónő válaszolni akart, de a férfi folytatta:
- Ön még nem ért engem. Hát ide hallgasson: - az emberek éretlenek voltak, amikor a Názáreti eljött hozzájuk, és elhozta nekik a szeretetet. Nevetségesen gyermeteg nagylelkűségében azt hitte, jót tesz velük! Egy gigászi fajnak a szeretet fenséges nyoszolya lehetne, melyben kéjesen álmodozhatna új tettekről. A gyöngéknek azonban maga a végromlás.
Egy katolikus pap is volt a társaságban, baljával úgy kapott a nyakravalójához, mintha egyszeriben túl szorosnak találta volna.
- Végromlás! - dörögte az idegen. - Nem a test szerelméről beszélek. A felebaráti szeretetről beszélek, szánalomról és könyörületről, kegyelemről és megbocsátásról. Nincs, ami ezeknél cudarabbul mérgezné a mi lelkünket!
A pap vastag ajkai megremegtek.
- Mit tettél, Krisztus! Úgy neveltek bennünket, érzem, mint ama ragadozókat, melyeket hideg számítással megfosztottak leglényegibb ösztönüktől, hogy azután, ha megszelídültek, ostorral vághassanak végig rajtuk büntetlenül. Hát lereszelték agyarunkat és karmainkat, és azt hirdették: szeretet! Lehántották rólunk az erő páncélját, és azt hirdették: szeretet! Kicsavarták kezünkből büszke akaratunk gyémántos dárdáját, és azt hirdették: szeretet! Levetkeztettek, lecsupaszítottak hát, és így löktek ki az élet viharába, a sors bunkócsapásainak zivatarába, és azt hirdetik: szeretet!
Lélegzet-visszafojtva figyelte mindenki a szónokot. A pincérek moccanni sem mertek, és - kezükben ezüsttálca - zavartan álltak az asztal mellett. A megszállott szavainak villámai forró mennydörgéssel hasítottak belé a fülledt hallgatásba.
- ...mi pedig: engedelmeskedtünk - folytatta a különös idegen. - Vakon és bambán engedelmeskedtünk ezen őrült parancsnak. Odamentünk a szomj azokhoz, odamentünk az éhezőkhöz, a betegekhez, a bélpoklosokhoz, a gyöngékhez, a nyomorultakhoz; és közben mi magunk is szomjassá, éhessé, beteggé, nyomorulttá lettünk! Azzal töltöttük az életünket, hogy az elesetteket fölsegítsük, a kétkedőket eligazítsuk, a csüggedőket megvigasztaljuk; és közben mi magunk is kétségbe estünk! A gazt, aki felkoncolta asszonyunkat és gyermekeinket, aki tulajdon tűzhelyünket széjjelzúzta a háborúság bárdjával, nem csaptuk agyon, hanem házikót építettünk neki, hogy ott éldegéljen békésen mindhalálig!
Rémisztő gúny reszketett a hangjában.
- Az, akit Messiásként dicsőítenek, kórházat csinált az egész világból. A gyöngék, nyomorultak, magatehetetlenek az ő gyermekei és kedvencei, mondta. Az erősek tehát arra valók, hogy emez erőtlen sarjakat védjék, ellássák, szolgálják?! Hát ha itt ég bennem, mélyen és mennyeien, a szilaj, fény felé törő vágy, hát ha szilárd léptekkel hágok egyre feljebb a beteljesülés meredek, köves ösvényén, hát ha látom is már, mint világlik a lobogó, isteni cél, akkor hajoljak le az útfélre roskadtan kuporgó nyomorékhoz., magasztaljam, segítsem fel, támogassam, és hagyjam, hogy lázas erőm őbenne szivárogjon el, a béna hullában, aki néhány lépés után úgyis leroskad ismét? Hogyan jussunk föl, ha erőnket a nyomorultaknak adjuk, a szűkölködőknek, a lusta, oktalan és erőtlen bitangoknak?!
Nyugtalanság morajlott föl.
- Csönd legyen! - mennydörögte a fekete ember. - Gyávák önök ahhoz, hogy ezt belássák. Mindörökké a mocsárban akarnak gázolni; önök azt hiszik, hogy az eget látják, de csak azt bámulják, amit a csatorna mocska tükröz... Értsék már meg, mit beszélek! Erőnket a földhöz kötötték. Ott kell elhamvadnia nyomorultul a könyörületesség áldozati oltárán. Vajon csakis arra volt jó, hogy meggyújtsa a szánalom tömjénét, hogy tulajdon érzékeinket kábítsa el ez a füst? Hát erre való az erő, melynek szabad, nagy, ujjongó lángjai az eget nyaldoshatják?!
Mindenki hallgatott. Mosolyogva folytatta a nagyszerű ember.
- S tegyük föl, hogy majmok voltak az elődeink, roppant ösz-tönű vadak, és tegyük föl, hogy támad egy Messiásuk, aki felebaráti szeretetet hirdet nekik; bizony, ha hajlanak a szavára, sohasem vergődhettek volna magasabb fejlettségre. Sohasem lehet a bárgyú, sokarcú tömeg a haladás letéteményese; csak az „Egy ", a Nagy, aki gyűlöli a csőcseléket tulajdon kicsisége, tompa ösztönének mélyén, csakis ő járhatja isteni erővel és győzedelmes mosollyal az akarat kíméletlen útját. Ami fajunk sem a csúcsa az alakuló lét végtelen piramisának. Mi sem vagyunk tökéletesek. Mi is éretlenek vagyunk, s nem pedig túlérettek, hiába áhítoztok rá gőgösen. Előre hát! Vagy tán ne jussunk följebb megismerés, akarat és hatalom dolgában? Ne törhessenek tán ki az erősek az irigy tömeg nyomasztó kényszeréből, föl a fény felé?!
Halljátok szavam, ti mind: harcban álltok! Jobbra is, balra is kidől egy-egy szomszédotok; kidől, mert telibe találja gyöngeség, kór, bűn, téboly... s ki tudja, még mi a neve mind a többi lövedéknek, amit az az iszonyú sors köpdös magából! Hadd essenek el! Hadd pusztuljanak el magányosan és nyomorultul. Legyetek kemények, legyetek rettentőek, legyetek kérlelhetetlenek! Előre hát, előre!
Miért bámultok oly döbbenten? Ti is puhányok vagytok, mind? Ti is rettegtek attól, hogy lemaradtok? Hát maradjatok! Dögöljetek meg, mint a kutyák! Csak az erősnek van joga élni. Aki erős, az megy... előre,.. és megritkulnak majd a sorok; de néhányan, nagy, erős. isteni lények, naptól sugárzó szemmel eljutnak az új ígéret földjére. Meglehet csak évezredek múlva. És erős, izmos, fejedelmi kézzel birodalmat építenek a betegek, a gyöngék, a nyomorékok tetemein...
- ...Örök birodalmat!
Lángolt a szeme. Állt. Óriásként tornyosult a fekete alak. Mintha fény koszorúzná.
Olyan volt, mint egy isten.
Tekintetét a messzi-messzi látomásra függesztette; azután egyszer csak visszatért a távolból, és azt mondta:
-Azért járok a világban, hogy megöljem a szeretetet. Legyetek erősek! Járok a világban, és azt hirdetem az erőseknek: Gyűlölet! Gyűlölet! És még egyszer: gyűlölet!
Szótlanul meredtek egymásra a jelenlévők. A bárónő a szemére szorította zsebkendőjét; leírhatatlan érzés kerítette hatalmába.
Midőn fölnézett, az asztal végén üres volt a hely.
Mindenki megborzongott.
Mindenki hallgatott.
Senki sem beszélt.
A pincérek tétován nekiláttak, hogy felhordják az ételt.
Elsőként szemközti asztaltársaimnak, a kövér bankárnak eredt meg a nyelve.
Azt dörmögte nekem: - Ez vagy bolond, vagy pedig... - A folytatást nem értettem, mert teli szájjal rágott egy falat homárpástétomot.
Azóta játszom az Utolsó Élet című játékkal, amióta gondolkodni tudok. És éppen ennyire elegem is lett belőle minden alkalommal. Meg kell mondjam, hogy a struktúrák (textures) és a fényeffektusok nem rosszak, és általában a szakadozás sem sok. De a feladatok, a kihívások (quest-ek) egyhangúak és fárasztók, a jutalmak pedig nem érik meg a fáradságot, amivel megszerzi őket az ember, az npc-k mesterséges intelligenciája pedig - óvatosan szólva is - szerény….
Mindig ugyanolyan módon izgalmas a játék, és ez éppoly frusztrálóan egyhangú, mintha változatlanul maradva lenne egyhangú. Ez az újra és újra kilátásba helyezett ígéret következménye, amely minden alkalommal csak látszólag, és nem ténylegesen valósul meg: új környezet, új lényeg, új képességek, új legmagasabb szint; magasabbra, messzebb, gyorsabban, többet és mindez mindig ugyanúgy. Minden szerver hasonlóan működik: minden játékos a magasabb, a messzebb, a gyorsabb és a több taposómalmának a foglya, és a legtöbben észre sem veszik, hogy mennyire szellemtelen, értelmetlen és butító ez a végtelen rutin. A játéknak önmagában nincsen szándéka, nincsen célja és vége sem. A játékosok többsége elégedett a nyeremény, a siker és a javulás utáni vég nélküli vadászattal. Ez teljesen lefoglalja őket. Azok, akik mindent elértek, ami a játékban elérhető, arrogánsan és pökhendien kéjelegnek abban, hogy ők mindennel minden erőlködés nélkül rutinszerűen megbirkóznak. Aki azonban, mint én, elérte a határt, ahol fel kell ismernie, hogy minden az értelmetlen és állandóan ismétlődő, vég nélküli körökben forog, annak ez a hajsza és felhajtás egyhangú sivataggá válik, amelyben sem szín, sem az életnek bármilyen apró jele nem örvendezteti meg a fáradt szemet. A torkom kiszárad a portól, melyben az égbe akarok kiáltani, el akarom átkozni a Földet a monotónia értelmetlen kínja miatt, amelyről még azt sem tudom, hogy mivel is érdemeltem ki.
Ebben a játékban még a halál sem hoz békét és megváltást. A játékos elveszíthet minden egészséges kapaszkodót, majd meghal, de csak hogy közvetlenül utána felébresszék, és hogy tovább játsszon onnan, ahol abbahagyta. A halhatatlanság régi álma itt szinte valósággá válik, egy torz, letűnt komédia kérlelhetetlen vigasztalanságával („ugyanabból mégtöbbet”), melyből nincs kiút. Ezért a szerverek (melyeket ironikusan „kiszolgálóknak” is neveznek) számomra labirintussá váltak, melyben fogságban érzem magamat, és a játékkezelők a fogvatartóim. Valószínűleg meglepődnének és megsértődnének, ha megtalálnám a módját, hogy ezt közöljem velük. Végül is nem tesznek mást, mint amit elvárnak tőlük. És ez jól van így. Ez azonban semmin sem változtat.
Rabnak érzem magamat, életerőmtől megfosztottnak, nem szórakoztatnak és gondoznak többé, mint játékostársaimat, akikkel szintén nem tudok erről beszélni. Ezt is megpróbáltam ugyan, de gyorsan feladtam. Nem értették, és azt gondolták, hogy túl magas követelményeket támasztok, túlérzékeny vagyok, vagy olyasvalaki, aki nem tud többé rendet tenni a fejében.
Ilyen pillanataimban elmegyek valahová, ahol nincsenek játékosok, ásványt gyűjtök, gyógynövényeket szedek magamnak és átadom magam az álmaimnak. Ekkor nem konkrét, kézzelfogható történéseket élek át, inkább szubtilis, alig észrevehető megérzéseket, inspirációt, melyre nincsen megfelelő szó vagy kép. Honnan jönnek, nem tudom…
… amikor elkezdtem szellemi állapotommal foglalkozni, kaptam hirtelen egy levelet. Ez is az Utolsó Életben történik. Nem hosszú, se nem csodálatos. A feladónál egyetlen szó áll csupán: „Barátok”. És ez a levél mindent megváltoztat. Néhány mondatban, kertelés nélkül közli, hogy az Utolsó Élet játékvilágában a játékfigura nem más, mint az igazi tudat leképeződése. Amíg a tudat kizárólag a játékos cselekedeteire irányul a játék világában, addig mintegy fogoly, és nincsen ismerete sem a saját valódi mivoltáról, sem a világ többi részéről. Emiatt sem felelhet meg valódi jellegének és rendeltetésének.
A legtöbb játékos esetében ez az eredeti tudat még teljesen be van temetve, hatalmába kerítette a játékfigura és a játékos, aki azt irányítja. Ha azonban - így áll a levélben - elegendő tapasztalat és egyfajta telítettség lép fel a játék cél és vég nélküli ismétlései után, akkor keletkezik a játékos tudatában egy olyan szabad tér, amely előzőleg a magasabb, messzebb, gyorsabb és több utáni vadászattal volt teli. Ebbe a szabad térbe aztán olyan intuitív érzések lépnek be, melyek teljesen elidegenítettek engem attól az egyetlen valóságtól, amit ismertem.
Ez szíven ütött. Minden, amit addig tudni véltem, minden, amit nyilvánvalóan igaznak és valóságosnak tartottam, úgy durrant szét belső szemem előtt, mint egy hangtalan robbanás.
Akkor olyat tettem, amit addig elképzelhetetlennek tartottam, már csak azért is, mert nem is tudtam, hogy menni fog: kijelentkeztem.
Ekkor minden más lett, új. A szemek, melyek már nem is az enyémek, kinyílnak. Olyan világot látnak, melynek semmi köze ahhoz, amit korábban ismertem, és amely ennek ellenére olyan eredeti, mint ennek az imitációnak az eredetije.
Egy tudat, amely mellett az enyém olyannak látszik számomra mint egy atom a Nap mellett, ezekkel a szemekkel látja ezt a világot, érzékeli, és otthonosan mozog benne, egy vele. És én is látom, mellette vagyok, benne vagyok, még mindig én vagyok, de egyúttal ő is, és így mindennel egy. Minden benne van mindenben, minden egy mindennel, és én ennek a része vagyok. Én egy atomja vagyok ennek a Napnak, és a sugárzásom része a Nap sugárzásának. Mindig is így volt, és mindig is így lesz.
Végtelennek tűnő idő elteltével, amelyben süketen és csodálkozva észlelem ezt a csodavilágot, megteszem az egyetlen dolgot, melyet jól ismerek és tehetek: ismét bejelentkezem.
Végül is nem tudom olyan könnyen otthagyni a szervert, amíg olyan játékosok vannak bejelentkezve, akik nem tudják, hogy kik és mik ők a valóságban. De a szerver és az adminisztrátorok már nem tartanak fogva többé. A szerveren vagyok ugyan, de már nem a szervertől függő.
Pentagram 2011/3/ Felvilágosítás játékosok számára
