Keresés

Részletes keresés

nereusz1 Creative Commons License 2019.01.29 0 0 184

Rainer Maria Rilke:

 

A KÖRHINTA

 

(Das Karussell)

 

                                                          Jardin du Luxembourg

 

 

 

Tetővel és árnyékával forog

a csapat, mely színes lovakból áll;

ami idáig küldte, az a táj,

hogy elmerüljön, soká habozott.

Noha szekérbe fogva némelyik,

képükön mégis büszkeség honol,

egy bősz oroszlánt is követ a sor,

s egy fehér elefánt fel-feltűnik.

 

Egy szarvas, lám!, akár a berekben,

bár nyereg alatt, és szíjak tartanak

egy kékruhás kislányt: le ne essen.

 

Fehér fiú ül az oroszlán-hátra,

a sörényt forró, kis kezek gyűrik,

az állat nyelve gőzöl, szája tátva.

 

S egy fehér elefánt fel-feltűnik.

 

Köröz lovas és ló, vágtába kap,

és mennyi lány, ruhájuk hava lebben,

már nagyobbacskák, jár önkívületben

szemük, hogy ránk s mögénk pillantanak.

S egy fehér elefánt fel-feltűnik.

 

Fut az egész, és nincs hossza, se vége,

se célja nincs. Pörög tág szalagban

a folt: vörös, zöld, szürke. Arcok éle

felénk fordul, azután kilobban.

S egy-egy mosoly, játék kegyelme, béke,

s az áldás, amely pazar menekülésre

lett nyiladék ziháló forgatagban.

 

 

(Botár Attila fordítása)

parsifal hendrix Creative Commons License 2018.02.25 0 0 183

Rilke: Evening

Like old retainers, trees
hold out day’s evening dress
while the fading view
wavers between heaven and earth

and leaves you not quite part of either
neither the quiet of the dark house
nor the grave certainty of light
of the rising star

that leaves you, voluble and dumb,
in the deserts and gardens of your life
alternating border with vista
and the stone in you with the star.

Rilke’s “haunting and penetrating sweetness” is  crucial in maintaining the balance between what he sees with his eyes and feels in his heart, so that if the music fails, the ideas, too, fall to bits. Since  Rilke’s verse draws in “a few clear but subdued colours, things whose hidden meaning must be delicately wooed . . . into the light of intelligence” the slightest tonal error risks straying towards the certainties he is in fact so careful to avoid.

Törölt nick Creative Commons License 2018.01.06 0 0 182

Rainer Maria Rilke: Pont Du Carrousel

 

A hídon szürkén egy vak ember áll,

mint névtelen ország szélén határkő.

Talán az a mindig-egyforma tárgy ő,

amely körül a csillagóra jár;

a csillagzatok közti néma pont:

minden körötte fut, ragyog, bolyong.

 

Ott áll sok-sok szeszélyes út tövében,

a rendületlen Igazság maga;

az alvilág sötét bejárata

a fölszinen tenyésző nemzedékben.

 

[fordította Rónay György]

Törölt nick Creative Commons License 2017.12.20 0 1 181

 

Rainer Maria Rilke :

Csak ámulj és fülelj, éld csöndedet

 

 

Csak ámulj és fülelj, éld csöndedet,

mélyes mély életem, te;

mit akar a tőled, ah, értsd a szelet,

mire a nyír remegne.

 

Szól hallgatás hozzád, ne láss,

ne hallj, hagyd érzékeidet.

Add magad, engedj – s minden suhanás

ringat majd, úgy szeret.

 

S akkor, lelkem, terülj, kiterülj,

hogy élned sikerüljön,

áradj szét ünnepi öltözetül

mindenen itt eme földön.

 

/ Fordította: Tandori Dezső /

 

 

 

nereusz1 Creative Commons License 2017.12.08 0 0 180

Rainer Maria Rilke:

 

 

ADVENT

 

A téli erdőben havat hajt

pille-nyájat szél pásztorol,

néhány fenyő gyanítja, hogy majd

szent fény övezi mély, komoly;

s csöndben figyel. Fehér utakra

terül sok ága – készen a

szélre, nő, nyúlik magasba

az egy, az áldott éjszaka.

 

 

Fordította: Botár Attila

Törölt nick Creative Commons License 2017.11.05 0 0 179

DAY IN AUTUMN

 

After the summer's yield, Lord, it is time

to let your shadow lengthen on the sundials

and in the pastures let the rough winds fly.

 

As for the final fruits, coax them to roundness.

Direct on them two days of warmer light

to hale them golden toward their term, and harry

the last few drops of sweetness through the wine.

 

Whoever's homeless now, will build no shelter;

who lives alone will live indefinitely so,

waking up to read a little, draft long letters,

and, along the city's avenues,

fitfully wander, when the wild leaves loosen.

 

~ RAINER MARIA RILKE, translated by Mary Kinzie in *Autumn Eros and Other Poems* © 1991, Knopf

 

[PAINTING: "Autumn's Garland" by Tom Thomson, Winter 1915. Oil on canvas, 48.25 x 52.16. National Gallery of Canada, Ottawa, Ontario.]

 

 

Előzmény: Törölt nick (127)
Törölt nick Creative Commons License 2017.10.19 0 1 178

DAL

 

Rainer Maria Rilke

 

Te, akinek nem mondottam, hogy éjjel

sirok az ágyon,

te, ki bölcsőként ringatsz lassú kéjjel,

ha vágyom,

te, ki nem mondtad, hogy dúl szerteszéjjel,

mit nem csókoltál rám, a csók:

mi lenne, ha azt, mit vágyunk nem ér el,

e nagy pompát elfojtanók

és így vágnánk az útnak?

 

*

 

Nézd, a szerelmesek,

mihelyt a vallomásuk megesett,

mingyárt hazudnak.

 

*

 

Magányossá teszel. Mindennel elcseréllek.

Kissé vagy, aztán zúgás vagy, te lélek

és illat is vagy, omlatag.

Mind elvesztettem őket karjaimban,

csak te születsz meg újra, mindíg ifjan:

mert sose fogtalak, szilárdul tartalak.

 

ford: Kosztolányi Dezső

Előzmény: Törölt nick (177)
Törölt nick Creative Commons License 2017.10.19 0 0 177

ÉVA

 

Rainer Maria Rilke

 

Egyszerűen áll a székesegyház

csúcsívén, az ablakrózsa mellett,

almapózban, egy almát emelget

és övé a bűnös-bűntelen láz,

 

a növő fiú miatt, kit ő szült,

amióta elindult szeretve

az örök dolgoktól új keretbe,

ifjan, a vén földön, mely megőszült.

 

Ó, kicsit be kedvvel lakta volna

azt a kertet még, békét találva,

nézve a bölcs, jámbor állatokra.

 

Ám a férfi döntött és ő is ment,

véle együtt, vágyva a halálba,

bár alig ismerte még meg Istent.

 

ford: Kosztolányi Dezső

Előzmény: Törölt nick (176)
Törölt nick Creative Commons License 2017.10.19 0 0 176

ÁDÁM

 

Rainer Maria Rilke

 

Megdöbbenve áll a székesegyház

csúcsivén, az ablakrózsa mellett

és mellében elfúl a lehellet,

hogy hová nőtt az a végtelen láz,

 

amely őt ily polcra állította.

S fölmagaslik s örvend élni, szívós

tetterővel, mint az a földmíves,

aki dolgozott, nem tudva nyomba

 

az új föld felé utat találni

a telt és kész Édenkerten által.

Istennel nehéz volt pörbe szállni,

 

mert nem engedett s felette bőszül,

újra és meg újra, új halált hal.

Ám az ember megmaradt: a Nő szül.

 

ford: Kosztolányi Dezső

Előzmény: Törölt nick (172)
Törölt nick Creative Commons License 2017.10.19 0 0 175

Szia, köszönet!

 

 

Előzmény: nereusz1 (174)
nereusz1 Creative Commons License 2017.10.19 0 0 174

Rainer Maria Rilke:

 

BODENSEE

 

                                                (Emanuel von Bodman)

 

Mint a kertben: falvak sora.

Harang szól tornyokban: fura

formák fölzendülése.

Erőd vár, parti palota,

s lőrés árnyán látnak oda

lomhán a tó delére.

 

Dagadt hullámok játszanak,

s fodroz arany gőzös alatt

a könnyed, fénylő futam;

s elérve parti célokat

ezüstben feloromlanak                               

a hegyek sokan-sokan.

 

(Fordította Botár Attila)

nereusz1 Creative Commons License 2017.10.19 0 0 173

Rainer Maria Rilke:

 

BODENSEE

 

                                                Emanuel von Bodman

 

Mint a kertben: falvak sora.

Harang szól tornyokban: fura

formák fölzendülése.

Erőd vár, parti palota,

s lőrés árnyán látnak oda

lomhán a tó delére.

 

Dagadt hullámok játszanak,

s fodroz arany gőzös alatt

a könnyed, fénylő futam;

s elérve parti célokat

ezüstben feloromlanak                               

a hegyek sokan-sokan.

Törölt nick Creative Commons License 2017.09.17 0 0 172

A FLAMINGÓK

 

PÁRIZS, JARDIN DES PLANTES

 

Rainer Maria Rilke

 

Ha festi őket vásznán Fragonard,

                     fehérjük és rózsás színük fakócska,

olyan szegényes és olyan kopár,

                    mint kedvesedről e pár semmi szócska:

 

álomtól lanyha volt még. Mostan íme

                    a zöld gyepágyba nyílnak, tétován

lábuk virágzik, rózsálló kocsán

                    kelletve önmaguk, mint holmi Phryne;

 

aztán szemük elrejtik a pihében,

ahol gyümölcsvörös vegyül el ében

tollak közé, borzongva és repesve.

 

Majd egy madár rikolt, de a flamingók

meredten állnak s mint a lázban ingók

egyenként lépnek át a Képzetesbe.

 

 

Kosztolányi Dezső

Előzmény: Törölt nick (171)
Törölt nick Creative Commons License 2017.09.17 0 0 171

HÖLGY A TÜKÖR ELŐTT

 

Rainer Maria Rilke

 

Mint a fűszert az álomitalban,

feloldja a tükre mélyiben

lankatag mozgását szeliden,

majd mosolyát is bedobja halkan.

 

És vár, míg folyékony tükre pezsdül

gyöngyöt hányva; aztán a haját

a tükörbe önti és agát-

fényes vállait emelve restül,

 

inni kezd a képből. Félve issza,

mit mámorral inna egy szerelmes,

kémlelő gyanúval, téveteg les,

 

s a komornát akkor hívja vissza

hogy tükrébe már egy láng, egy bútor

árnya ing, az alkonyi borútól.

 

Kosztolányi Dezső

Előzmény: Törölt nick (170)
Törölt nick Creative Commons License 2017.09.17 0 0 170

NŐI ARCKÉP

A NYOLCVANAS ÉVEKBŐL

 

Rainer Maria Rilke

 

Várakozva állt, körötte pompa,

elborítva atlaszfüggönyökbe,

melyek az ál-szenvedélyek tompa

pátoszát göngyölték föl körötte;

 

lánykorából mintegy elsodorva,

most egy új asszonnyá ébred ő:

tornyos kontya fáradt és mogorva

búval tűnik el a sok fodorba

s őt vigyázza mindegyik redő,

 

hogyha vágyik, vagy tervez szegényke,

mint lehetne a világa más:

izgatóbb, valóbb, mint a regénybe,

végzetes, viharzó lángolás, -

 

hogy legyen számára egy-egy emlék

s eltehesse az iskátulába,

illatokkal ringatgatva lelkét;

és a naplójába már ne kába

 

vágyat írjon, mely, míg rójja, gyenge

köddé olvad s szertefoszlik nyomba

s hogy egy rózsalevelet tegyen be

a nehéz, üres medálionba,

 

mely a mellét fekszi nappal-éjjel.

Hogy az ablakon át egyszer intsen

felgyűrűzött karcsú, kis kezével,

erre vágyik és más vágya nincsen.

 

Kosztolányi Dezső

Előzmény: Törölt nick (167)
Törölt nick Creative Commons License 2017.09.16 0 0 169
Előzmény: Törölt nick (168)
Törölt nick Creative Commons License 2017.09.16 0 0 168

Rainer Maria Rilke - Az apostol

 

Der Apostel

 

Asztal N. legelőkelőbb szállodájának éttermében.

 

A magas, pazar világítású terem márványfalain megtörnek a hangok: suttogás, késcsikorgás. Megannyi néma árny, szorgosan suhannak fel s alá ezüsttálcáikkal a fekete frakkos pincérek. Fényes, magas talpú jegesvödrökből kandikál a sok pezsgőspalack a sírna poharakra. Minden csillog és villog a villanylámpák sugarában. A szemek meg a hölgyek ékkövei, az urak kopasz feje búbja és a szavak is, melyek szikra gyanánt pattognak ide-oda. Ha tüzet lobbant a szikra, hol emitt, hol amott kurta kacaj lángja csap ki egy-egy hölgy torokból. Azután mohón felhörpintik a hölgyek áttetsző csészéjüknek illatos tartalmát, az ifjabb urak pedig eközben az orrukra biggyesztik csíptetőjüket, és szigorú pillantással mustrálgatják a színes asztaltársaságot.

 

Már napok óta együtt ültek. Csak az asztal végén foglalt most helyet egy új, idegen vendég. Az urak tekintete hamar átsiklott ezen a jelenségen, minthogy az alvégen ülő sápadt, komoly férfi nem viselt divatos ruházatot. Magas, hófehér gallérja az álláig ért, és széles, fekete kravátli díszelgett a nyakában, olyan, amilyet századunk első harmadában volt szokás viselni. Fekete kabátja alól egytenyérnyi ingmell nem sok, annyi sem látszott ki, és ünnepélyesen feszített benne a széles vállú ember. Még ennél is jobban viszolyogtatta azonban az urakat a jövevény nagy, szürke szeme, mely fensőbbségésen és méltóságteljesen mintegy áthatolt az egész társaságon, a terem falain, és úgy világított, akarna valamely távoli, csillogó cél tükröződnék benne folyvást. A hölgyeket ez a szem indította kíváncsi, titkos pillantásokra. Suttogva célozgattak rá az asztal fölött, nagyon finoman megböködték egymás lábát, találgattak, kutakodtak, vonogatták a vállukat, de hiába, nem lettek okosabbak.

 

A társalgás központja a lengyel Vilovsky bárónő volt, egy szellemdús, fiatal özvegy. Az ő érdeklődését is szemlátomást fölkeltette a hallgatag idegen. Feltűnő állhatatossággal függesztette fekete, nagy szemét a férfi átszellemült vonásaira. Karcsú ujjai idegesen doboltak a terítő fehér damasztján; csak úgy lövellte a villámokat kisujján a drága briliánsgyűrű. Az asszony gyermeki mohósággal újabb és újabb témákba kapott, ám kisvártatva kurtán-furcsán félbeszakította magát, mivel az idegen nem és nem volt hajlandó a beszélgetésbe elegyedni. A bárónő művészembernek nézte őt. Csodálatra méltó ügyességgel kanyarította a társalgás fonalát sorra mind az egyes művészetek köré. Hiába. A fekete férfiú hatalmasan és komoran meredt a távolba. Vilovsky bárónő mégsem adta meg magát.

 

- Ugyebár, hallotta, micsoda tűz pusztított B.-ben? - fordult az egyik mellette ülő úrhoz. S az igenlő válaszra így folytatta; - Mi lenne, ha alakítanánk egy bizottságot, valamilyen, gyűjtéssel egybekötött jótékonysági rendezvény megszervezésére? - Kérdően nézett körül. Csupa elismerő helyeslés. Az ismeretlen férfi vonásain gúnyos mosoly suhant át. A bárónő nem látta, mégis érezte ezt a mosolyt; elfutotta a méreg.

 

- Mindenki egyetért? - kérdezte most kiáltva, mint egy fejedelemasszony, aki nem tűr ellentmondást. Hangok egyvelege: „Igen!" „Egyetértünk!" „Természetesen!" A vele szemben ülő kölni bankár mintegy a nyomaték kedvéért már nyúlt is a belső zsebe felé, melyben a bankjegyek lapultak.

 

- Önre is számíthatunk, uram? - fordult a bárónő az idegenhez. Remegett a hangja. Amaz megemelkedett kissé ültében, és moccanatlan tekintettel elbődült:

 

- Nem!

 

A bárónő megrezzent. Azután mosolyt kényszerített az arcára. Minden szem az idegenre szegeződött. Az meg az asszonyra nézett, és így szólt:

 

- Ön a szeretet nevében cselekszik; én azért járok a világban, hogy megöljem a szeretetet. Legyilkolom, ahol reáakadok. És épp elég gyakran akadok rá kunyhókban és palotákban, templomokban és a szabad ég alatt. De kérlelhetetlenül a nyomában vagyok. És ahogy a szilaj tavaszi szél letöri a rózsát, mely időnek előtte merészelt kinyílni, ugyanúgy pusztít az én nagy, haragvó akaratom: mert időnek előtte kaptuk a szeretet törvényét.

 

A hangja tompán kongott, mint a harangszó "Őrangyalakor. A bárónő válaszolni akart, de a férfi folytatta:

 

- Ön még nem ért engem. Hát ide hallgasson: - az emberek éretlenek voltak, amikor a Názáreti eljött hozzájuk, és elhozta nekik a szeretetet. Nevetségesen gyermeteg nagylelkűségében azt hitte, jót tesz velük! Egy gigászi fajnak a szeretet fenséges nyoszolya lehetne, melyben kéjesen álmodozhatna új tettekről. A gyöngéknek azonban maga a végromlás.

 

Egy katolikus pap is volt a társaságban, baljával úgy kapott a nyakravalójához, mintha egyszeriben túl szorosnak találta volna.

 

- Végromlás! - dörögte az idegen. - Nem a test szerelméről beszélek. A felebaráti szeretetről beszélek, szánalomról és könyörületről, kegyelemről és megbocsátásról. Nincs, ami ezeknél cudarabbul mérgezné a mi lelkünket!

 

A pap vastag ajkai megremegtek.

 

- Mit tettél, Krisztus! Úgy neveltek bennünket, érzem, mint ama ragadozókat, melyeket hideg számítással megfosztottak leglényegibb ösztönüktől, hogy azután, ha megszelídültek, ostorral vághassanak végig rajtuk büntetlenül. Hát lereszelték agyarunkat és karmainkat, és azt hirdették: szeretet! Lehántották rólunk az erő páncélját, és azt hirdették: szeretet! Kicsavarták kezünkből büszke akaratunk gyémántos dárdáját, és azt hirdették: szeretet! Levetkeztettek, lecsupaszítottak hát, és így löktek ki az élet viharába, a sors bunkócsapásainak zivatarába, és azt hirdetik: szeretet!

 

Lélegzet-visszafojtva figyelte mindenki a szónokot. A pincérek moccanni sem mertek, és - kezükben ezüsttálca - zavartan álltak az asztal mellett. A megszállott szavainak villámai forró mennydörgéssel hasítottak belé a fülledt hallgatásba.

 

- ...mi pedig: engedelmeskedtünk - folytatta a különös idegen. - Vakon és bambán engedelmeskedtünk ezen őrült parancsnak. Odamentünk a szomj azokhoz, odamentünk az éhezőkhöz, a betegekhez, a bélpoklosokhoz, a gyöngékhez, a nyomorultakhoz; és közben mi magunk is szomjassá, éhessé, beteggé, nyomorulttá lettünk! Azzal töltöttük az életünket, hogy az elesetteket fölsegítsük, a kétkedőket eligazítsuk, a csüggedőket megvigasztaljuk; és közben mi magunk is kétségbe estünk! A gazt, aki felkoncolta asszonyunkat és gyermekeinket, aki tulajdon tűzhelyünket széjjelzúzta a háborúság bárdjával, nem csaptuk agyon, hanem házikót építettünk neki, hogy ott éldegéljen békésen mindhalálig!

 

Rémisztő gúny reszketett a hangjában.

 

- Az, akit Messiásként dicsőítenek, kórházat csinált az egész világból. A gyöngék, nyomorultak, magatehetetlenek az ő gyermekei és kedvencei, mondta. Az erősek tehát arra valók, hogy emez erőtlen sarjakat védjék, ellássák, szolgálják?! Hát ha itt ég bennem, mélyen és mennyeien, a szilaj, fény felé törő vágy, hát ha szilárd léptekkel hágok egyre feljebb a beteljesülés meredek, köves ösvényén, hát ha látom is már, mint világlik a lobogó, isteni cél, akkor hajoljak le az útfélre roskadtan kuporgó nyomorékhoz., magasztaljam, segítsem fel, támogassam, és hagyjam, hogy lázas erőm őbenne szivárogjon el, a béna hullában, aki néhány lépés után úgyis leroskad ismét? Hogyan jussunk föl, ha erőnket a nyomorultaknak adjuk, a szűkölködőknek, a lusta, oktalan és erőtlen bitangoknak?!

 

Nyugtalanság morajlott föl.

 

- Csönd legyen! - mennydörögte a fekete ember. - Gyávák önök ahhoz, hogy ezt belássák. Mindörökké a mocsárban akarnak gázolni; önök azt hiszik, hogy az eget látják, de csak azt bámulják, amit a csatorna mocska tükröz... Értsék már meg, mit beszélek! Erőnket a földhöz kötötték. Ott kell elhamvadnia nyomorultul a könyörületesség áldozati oltárán. Vajon csakis arra volt jó, hogy meggyújtsa a szánalom tömjénét, hogy tulajdon érzékeinket kábítsa el ez a füst? Hát erre való az erő, melynek szabad, nagy, ujjongó lángjai az eget nyaldoshatják?!

 

Mindenki hallgatott. Mosolyogva folytatta a nagyszerű ember.

 

- S tegyük föl, hogy majmok voltak az elődeink, roppant ösz-tönű vadak, és tegyük föl, hogy támad egy Messiásuk, aki felebaráti szeretetet hirdet nekik; bizony, ha hajlanak a szavára, sohasem vergődhettek volna magasabb fejlettségre. Sohasem lehet a bárgyú, sokarcú tömeg a haladás letéteményese; csak az „Egy ", a Nagy, aki gyűlöli a csőcseléket tulajdon kicsisége, tompa ösztönének mélyén, csakis ő járhatja isteni erővel és győzedelmes mosollyal az akarat kíméletlen útját. Ami fajunk sem a csúcsa az alakuló lét végtelen piramisának. Mi sem vagyunk tökéletesek. Mi is éretlenek vagyunk, s nem pedig túlérettek, hiába áhítoztok rá gőgösen. Előre hát! Vagy tán ne jussunk följebb megismerés, akarat és hatalom dolgában? Ne törhessenek tán ki az erősek az irigy tömeg nyomasztó kényszeréből, föl a fény felé?!

 

Halljátok szavam, ti mind: harcban álltok! Jobbra is, balra is kidől egy-egy szomszédotok; kidől, mert telibe találja gyöngeség, kór, bűn, téboly... s ki tudja, még mi a neve mind a többi lövedéknek, amit az az iszonyú sors köpdös magából! Hadd essenek el! Hadd pusztuljanak el magányosan és nyomorultul. Legyetek kemények, legyetek rettentőek, legyetek kérlelhetetlenek! Előre hát, előre!

 

Miért bámultok oly döbbenten? Ti is puhányok vagytok, mind? Ti is rettegtek attól, hogy lemaradtok? Hát maradjatok! Dögöljetek meg, mint a kutyák! Csak az erősnek van joga élni. Aki erős, az megy... előre,.. és megritkulnak majd a sorok; de néhányan, nagy, erős. isteni lények, naptól sugárzó szemmel eljutnak az új ígéret földjére. Meglehet csak évezredek múlva. És erős, izmos, fejedelmi kézzel birodalmat építenek a betegek, a gyöngék, a nyomorékok tetemein...

 

- ...Örök birodalmat!

 

Lángolt a szeme. Állt. Óriásként tornyosult a fekete alak. Mintha fény koszorúzná.

 

Olyan volt, mint egy isten.

 

Tekintetét a messzi-messzi látomásra függesztette; azután egyszer csak visszatért a távolból, és azt mondta:

 

-Azért járok a világban, hogy megöljem a szeretetet. Legyetek erősek! Járok a világban, és azt hirdetem az erőseknek: Gyűlölet! Gyűlölet! És még egyszer: gyűlölet!

Szótlanul meredtek egymásra a jelenlévők. A bárónő a szemére szorította zsebkendőjét; leírhatatlan érzés kerítette hatalmába.

 

Midőn fölnézett, az asztal végén üres volt a hely.

 

Mindenki megborzongott.

 

Mindenki hallgatott.

Senki sem beszélt.

 

A pincérek tétován nekiláttak, hogy felhordják az ételt.

 

Elsőként szemközti asztaltársaimnak, a kövér bankárnak eredt meg a nyelve.

 

Azt dörmögte nekem: - Ez vagy bolond, vagy pedig... - A folytatást nem értettem, mert teli szájjal rágott egy falat homárpástétomot.

 

Fordította Barna Imre

Törölt nick Creative Commons License 2017.09.16 0 0 167

A KALANDOR

 

Rainer Maria Rilke

 

Amikor a társaságba tévedt:

a Váratlan volt s a Hirtelen

és körötte villogó veszélyek

fénye rezzent a riadt teren,

 

és fölkapta bókoló zavarba

a földről a princesz legyezőjét,

melyről éppen az imént akarta,

hogy lehulljon. És mikor a nő-nép

 

nem bujt véle meg az ablakokban,

(honnan a park álomködbe lobban,

hogyha a kezével rámutat)

kártyaasztalhoz ült ő nyugodtan

s nyert. És nézte azt a sok urat,

 

aki kártya közbe méregette

és a nőt, ki símogatta kéjjel,

vagy tükörből leste őt, megette.

És föltette, hogy nem alszik éjjel,

 

mint tegnap, mivel harcolnia

kell ma is, s nézése oly merő lett,

mint kinek sok nőtől van fia

és távolba gondoztatja őket.

 

Kosztolányi Dezső

Előzmény: Törölt nick (166)
Törölt nick Creative Commons License 2017.09.16 0 0 166

HULLAMOSÓ NŐK

 

Rainer Maria Rilke

 

Már hozzászoktak lassan. Ámde most a

cselédlámpás föllobogott ijedten

a léghuzam árnyán s az Ismeretlen

oly furcsa volt. Még a nyakát lemosta

 

a kandi nép s mert nem ismerte, aztán

ezt-azt hazudta róla, ágya mellett,

míg mosta. Egyiknek köhögni kellett

s az ecetes spongyát ott hagyta arcán,

 

úgy köhögött. Hogy a hullát kutassa,

megállt a másik nő is. Tompa csöppet

sírt a kefe; s a végtelen utassa

öklét mozgatta már, hogy megmutassa,

nem szomjúhozik immár soha többet.

 

És megmutatta. Mert sürögve, némán

folytatták a bús némberek a dolgot,

kicsit köhögtek is, a vén tapétán

halk, görbe árnyuk imbolyogva bolygott,

 

a fal pedig csupa folt és ragacs volt.

Be is fejezték, egy kis idő mulva.

Az éj, az ablakokba megsimulva,

kietlenül nézett. S egy szörnyű hulla

mezítlenül feküdt ott és parancsolt.

 

Kosztolányi Dezső

Előzmény: Törölt nick (165)
Törölt nick Creative Commons License 2017.09.16 0 0 165

JÉZUS KERESZTRE-FESZÍTÉSE

 

Rainer Maria Rilke

 

A tar vesztőhelyre már gyakorta

fölcepelték a gonosztevőket,

a nehéz pribékek, lökve őket,

most vicsorogva nézték hébe-korba,

 

mit tesz a kereszten az a Három.

Ámde fönn gyors volt a szörnyű munka

és hogy elkészültek, a határon

őgyelegtek, magukat elunva.

 

Míg az Egyik (egy vérszínü, foltos)

szólt: Ez ott ordított, kapitány.

Az? - kérdezte ő, mint holmi boltos,

és úgy rémlett, hallja sírni, tán

 

Éliát kiált, mint néki mondják.

Mind akarta látni, hogy mi lesz

és hogy éleszgessék teste rongyát,

egy epés, ecetbe ázott spongyát

tettek ájult ajka szélihez.

 

Mert játékot vártak, cifra dolgot,

s Éliát tán a felhők felett.

Ámde messze Mária sikoltott

s Ő üvöltött és kiszenvedett.

 


Kosztolányi Dezső

Előzmény: Törölt nick (164)
Törölt nick Creative Commons License 2017.09.16 0 0 164

AZ OSZLOPOS SZENT

 

Rainer Maria Rilke

 

Népek álltak ott, hódolva mélyen,

hogy válasszon köztük és itéljen;

ámde néki több volt már a csend

és a nép bűzéből titkos éjen

egy kőoszlop magasára ment,

mely tovább szökött föl a kavargó

égbe és hogy fönn volt a tetőn,

látva, hogy a teste-lelke gyarló,

az Urat dicsérte reszketőn;

egyre csak hasonlít-háborog;

hogy kicsiny Ő s óriás a Másik.

A parasztok és a pásztorok

látták, hogy e kis pont mint tusázik

 

és a roppant égbolttal pöröl,

néha fényben, néha meg esőben

s ordítása, mint a vaspöröly

ráhull az arcokra leesőben.

Évek óta élt magába s ő nem

vette észre azt se, hogy alant

a tömeg folyton hullámozik,

meg se látott hercegi aranyt,

mely nem ért föl emez oszlopig.

 

Ámde amint fönn elkárhozottan,

a közönytől már véresre rágva,

egymagában, ordítozva, reggel,

rázta a sok démont a magasban:

sok sebéből imbolyogva, lassan

csúf, nagy férgek hullottak sereggel

a bársonnyal ékes koronákra

és a nyűvek sokasodtak ottan.

 

Kosztolányi Dezső

 

Előzmény: Törölt nick (163)
Törölt nick Creative Commons License 2017.09.16 0 0 163

UTOLSÓ ÍTÉLET

 

Rainer Maria Rilke

 

Most szívük egyszerre összeretten,

                         átlyukasztva, holdnál epedőbben,

sárga tarlón ülnek, megmeredten

                       s megmarottan, síri lepedőben,

 

melybe szinte régen belenőttek.

                      Ámde nézd az angyalok csapatját,

lágy olajt hoznak s vén serpenyőket

                    s a hívőknek hónaljába rakják

 

a jótettet, melyet még korábban

végeztek lenn, a föld bús porában,

hogy a hónalj kis melege fújja

 

s meg ne hüljön az Úr drága ujja,

hogyha odanyúl az ég királya

s tetteik, érintve, megbirálja.

 

 

Kosztolányi Dezső

Előzmény: Törölt nick (161)
Törölt nick Creative Commons License 2017.09.16 0 0 162
Előzmény: Törölt nick (156)
Törölt nick Creative Commons License 2017.09.16 0 0 161

HALÁLTÁNC

 

Rainer Marie Rílke

 

Nem kellenek zenészek;

szivük huhog, e redves

és bagolylakta fészek.

Levedzenek s a kedves,

büdös sír szaga repdes,

amikor táncra készek.

 

A táncos kedve részeg,

és paszománya borda,

igazi, úriforma,

elegányos lovag.

Az apáca kelendő

bomlik fején a kendő;

lovagja járja csalfán.

S a viaszgyertyahalvány

nő imakönyve alján

szelíden ránt egyet

és kicseni az olvasó-jegyet.

 

Aztán beléhevülnek

e leples síri bomlók;

izzadnak és lehülnek,

egy víz a far, a homlok;

és vágynak arra, vajha

lennének meztelen,

mint kisded és a szajha:

cifrázzák esztelen.

 

Kosztolányi Dezső

Előzmény: Törölt nick (160)
Törölt nick Creative Commons License 2017.09.16 0 0 160

ESZTER

 

Rainer Maria Rilke

 

És fésülik a szolganői hét nap

haján a bút, mely hamumódra szétcsap

s a kín savát, mely megfakul haján,

és süttették a nappal, égi tűzzel

és balzsamokkal kenték, hogy a fűszer

lágyítaná meg: és aztán a lány,

mint az, akit már semmi baj sem érhet,

hivatlanul, mint a bitang kisértet,

a fenyegető, nyílt kastélyba ment,

hogy komornáival, új vágytól égvén,

meglássa Őt, majd hosszú útja végén,

ki halállal vár minden idegent.

 

Úgy fénylett a Király, hogy enrubinját

lángolni érzé, röpködött a fény,

a Király arca forrott benne, inkább

teher is volt már és mint az edény

túlcsordul rajt s a pompa is taszítja

még ott se volt a harmadik terem,

melynek hideg, nyugalmas malahitja

zöld fényt vetett rá. Ekkor hirtelen

 

úgy látta, hosszú az út, fáj a kő is,

mit súlyossá tett a Király meg ő is,

aki szorongva ment. És ment vadul.

 

És hogy már ott állt közelébe, ingón,

pompázva a tündöklő turmalin-trón

és fenn mint bálvány a hatalmas úr:

 

a jobbik szolganője átölelte

őt, aki szédült s odavitte halkkal.

A Király intett az arany jogarral,

s a boldogságtól elalélt a lelke.

 

 

Kosztolányi Dezső

Előzmény: Törölt nick (159)
Törölt nick Creative Commons License 2017.09.16 0 0 159

ABSALOM BUKÁSA

 

Rainer Maria Rilke

 

Villámlottak a kürtök:

a zászló fénybe fúrdött

s a harsonák zajától

megduzzadt. És a bátor

szép ifju imperátor

a hűvösöblű sátor

mélyébe vitte át

tíz ifju asszonyát,

 

kik (apja hűvös ajka

csókolta még e nőket)

úgy ringtak, mint a sajka,

mert ő ringatta őket.

És a tanácsba ment ő

oly könnyedén, mint máskor

s a szépségén merengő

szédült e ragyogástól.

 

Majd hadba száll kevélyen

s ragyog, akár a csillag;

és minden dárdaélen

haja csigája ring csak,

mit még sisak se föd be,

úgy hogy gyakran gyülölte,

mert súlyos diszruhája

sem volt nehezebb nála.

 

A Király parancsba tette,

kiméljék Őt, a Szépet.

De hogy a hadba lépett,

sisaktalan, a tépett

marakodó seregbe,

vitézkedett felette

a vérpiros gomolyban.

 

Soká nem tudták, hol van,

a hulla-hegybe botlók,

míg egy kiáltott: Ott lóg,

ahol a cserfa zöldel,

magasra vont szemölddel.

 

Joáb mint a vadorzó

meglátta a haját: - a porzó

ágon lógott a torzó.

Indult már, hogy lerántsa,

átdöfte szíve alját,

aztán jobbját s a balját

átszúrta más két lándzsa. . .

 

Kosztolányi Dezső

Előzmény: Törölt nick (158)
Törölt nick Creative Commons License 2017.09.16 0 0 158

JEREMIÁS

 

Rainer Maria Rilke

 

Egykor voltam, mint a zsenge búza,

ám te jöttél, háborgó Erő,

mely szivünk tövissel koszorúzza

s szívem, mint oroszlán szíve fő.

 

Mit adtál nekem, miféle szájat,

már, hogy apró gyermek voltam én:

seb lett most belőle: fáj és fájat

s vért kiáltok, bút bomoltan én.

 

Minden nap csak a jajt és bajt zengem,

mit, te Telhetetlen, ránk kimérsz

és nem ölhetik meg szájam s Engem

csöndesitsd le búját, ha kimélsz.

 

Hogy, mikor mi rontók, lenn a porba

fekszünk, a világot eltiporva

és a földön nem lesz semmi más,

 

csak romhalmok néznek föl az égre,

megzengessem hangom újra, végre,

mely jaj volt mindég és orditás.

 

 

 

Kosztolányi Dezső

Előzmény: Törölt nick (157)
Törölt nick Creative Commons License 2017.09.16 0 0 157

PRÓFÉTA

 

Rainer Maria Rilke

 

Tág szemében óriási arcok

s az itélet tűzcsóvája, vak

tombolása, mely pusztítva harsog, -

a szemöldök ívei viharzók

és busák. A mellében vihar-szók

ágaskodnak, újra csak szavak,

 

nem övéi (mert a szava félszeg

és szelíd, ha megfedd valakit)

más szavak: kövek, kemény vasércek,

melyeket mint vulkán alakít,

 

hogy a szája kráteréből bomlott

átkokat okádjon szüntelen;

míg a homloka, mint kutyahomlok

vinni vágyik engedelmesen,

 

mit az Ura elvesz homlokárul;

Ő az Úr, kit annyi sok farag

és nem látja, mely neki kitárul,

mélységét, mert mélye: a harag.

 

Kosztolányi Dezső

Előzmény: Törölt nick (153)
Törölt nick Creative Commons License 2017.09.16 0 0 156
Előzmény: Törölt nick (155)
Törölt nick Creative Commons License 2017.09.16 0 0 155

Azóta játszom az Utolsó Élet című játékkal, amióta gondolkodni tudok. És éppen ennyire elegem is lett belőle minden alkalommal. Meg kell mondjam, hogy a struktúrák (textures) és a fényeffektusok nem rosszak, és általában a szakadozás sem sok. De a feladatok, a kihívások (quest-ek) egyhangúak és fárasztók, a jutalmak pedig nem érik meg a fáradságot, amivel megszerzi őket az ember, az npc-k mesterséges intelligenciája pedig - óvatosan szólva is - szerény….

 

Mindig ugyanolyan módon izgalmas a játék, és ez éppoly frusztrálóan egyhangú, mintha változatlanul maradva lenne egyhangú. Ez az újra és újra kilátásba helyezett ígéret következménye, amely minden alkalommal csak látszólag, és nem ténylegesen valósul meg: új környezet, új lényeg, új képességek, új legmagasabb szint; magasabbra, messzebb, gyorsabban, többet és mindez mindig ugyanúgy. Minden szerver hasonlóan működik: minden játékos a magasabb, a messzebb, a gyorsabb és a több taposómalmának a foglya, és a legtöbben észre sem veszik, hogy mennyire szellemtelen, értelmetlen és butító ez a végtelen rutin. A játéknak önmagában nincsen szándéka, nincsen célja és vége sem. A játékosok többsége elégedett a nyeremény, a siker és a javulás utáni vég nélküli vadászattal. Ez teljesen lefoglalja őket. Azok, akik mindent elértek, ami a játékban elérhető, arrogánsan és pökhendien kéjelegnek abban, hogy ők mindennel minden erőlködés nélkül rutinszerűen megbirkóznak. Aki azonban, mint én, elérte a határt, ahol fel kell ismernie, hogy minden az értelmetlen és állandóan ismétlődő, vég nélküli körökben forog, annak ez a hajsza és felhajtás egyhangú sivataggá válik, amelyben sem szín, sem az életnek bármilyen apró jele nem örvendezteti meg a fáradt szemet. A torkom kiszárad a portól, melyben az égbe akarok kiáltani, el akarom átkozni a Földet a monotónia értelmetlen kínja miatt, amelyről még azt sem tudom, hogy mivel is érdemeltem ki.

 

Ebben a játékban még a halál sem hoz békét és megváltást. A játékos elveszíthet minden egészséges kapaszkodót, majd meghal, de csak hogy közvetlenül utána felébresszék, és hogy tovább játsszon onnan, ahol abbahagyta. A halhatatlanság régi álma itt szinte valósággá válik, egy torz, letűnt komédia kérlelhetetlen vigasztalanságával („ugyanabból mégtöbbet”), melyből nincs kiút. Ezért a szerverek (melyeket ironikusan „kiszolgálóknak” is neveznek) számomra labirintussá váltak, melyben fogságban érzem magamat, és a játékkezelők a fogvatartóim. Valószínűleg meglepődnének és megsértődnének, ha megtalálnám a módját, hogy ezt közöljem velük. Végül is nem tesznek mást, mint amit elvárnak tőlük. És ez jól van így. Ez azonban semmin sem változtat.

 

Rabnak érzem magamat, életerőmtől megfosztottnak, nem szórakoztatnak és gondoznak többé, mint játékostársaimat, akikkel szintén nem tudok erről beszélni. Ezt is megpróbáltam ugyan, de gyorsan feladtam. Nem értették, és azt gondolták, hogy túl magas követelményeket támasztok, túlérzékeny vagyok, vagy olyasvalaki, aki nem tud többé rendet tenni a fejében.

 

 

Ilyen pillanataimban elmegyek valahová, ahol nincsenek játékosok, ásványt gyűjtök, gyógynövényeket szedek magamnak és átadom magam az álmaimnak. Ekkor nem konkrét, kézzelfogható történéseket élek át, inkább szubtilis, alig észrevehető megérzéseket, inspirációt, melyre nincsen megfelelő szó vagy kép. Honnan jönnek, nem tudom…

 

… amikor elkezdtem szellemi állapotommal foglalkozni, kaptam hirtelen egy levelet. Ez is az Utolsó Életben történik. Nem hosszú, se nem csodálatos. A feladónál egyetlen szó áll csupán: „Barátok”. És ez a levél mindent megváltoztat. Néhány mondatban, kertelés nélkül közli, hogy az Utolsó Élet játékvilágában a játékfigura nem más, mint az igazi tudat leképeződése. Amíg a tudat kizárólag a játékos cselekedeteire irányul a játék világában, addig mintegy fogoly, és nincsen ismerete sem a saját valódi mivoltáról, sem a világ többi részéről. Emiatt sem felelhet meg valódi jellegének és rendeltetésének.

 

A legtöbb játékos esetében ez az eredeti tudat még teljesen be van temetve, hatalmába kerítette a játékfigura és a játékos, aki azt irányítja. Ha azonban - így áll a levélben - elegendő tapasztalat és egyfajta telítettség lép fel a játék cél és vég nélküli ismétlései után, akkor keletkezik a játékos tudatában egy olyan szabad tér, amely előzőleg a magasabb, messzebb, gyorsabb és több utáni vadászattal volt teli. Ebbe a szabad térbe aztán olyan intuitív érzések lépnek be, melyek teljesen elidegenítettek engem attól az egyetlen valóságtól, amit ismertem.

 

Ez szíven ütött. Minden, amit addig tudni véltem, minden, amit nyilvánvalóan igaznak és valóságosnak tartottam, úgy durrant szét belső szemem előtt, mint egy hangtalan robbanás.

 

Akkor olyat tettem, amit addig elképzelhetetlennek tartottam, már csak azért is, mert nem is tudtam, hogy menni fog: kijelentkeztem.

 

Ekkor minden más lett, új. A szemek, melyek már nem is az enyémek, kinyílnak. Olyan világot látnak, melynek semmi köze ahhoz, amit korábban ismertem, és amely ennek ellenére olyan eredeti, mint ennek az imitációnak az eredetije.

 

Egy tudat, amely mellett az enyém olyannak látszik számomra mint egy atom a Nap mellett, ezekkel a szemekkel látja ezt a világot, érzékeli, és otthonosan mozog benne, egy vele. És én is látom, mellette vagyok, benne vagyok, még mindig én vagyok, de egyúttal ő is, és így mindennel egy. Minden benne van mindenben, minden egy mindennel, és én ennek a része vagyok. Én egy atomja vagyok ennek a Napnak, és a sugárzásom része a Nap sugárzásának. Mindig is így volt, és mindig is így lesz.

 

Végtelennek tűnő idő elteltével, amelyben süketen és csodálkozva észlelem ezt a csodavilágot, megteszem az egyetlen dolgot, melyet jól ismerek és tehetek: ismét bejelentkezem.

 

Végül is nem tudom olyan könnyen otthagyni a szervert, amíg olyan játékosok vannak bejelentkezve, akik nem tudják, hogy kik és mik ők a valóságban. De a szerver és az adminisztrátorok már nem tartanak fogva többé. A szerveren vagyok ugyan, de már nem a szervertől függő.

 

Pentagram 2011/3/ Felvilágosítás játékosok számára

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!