Amikor Farkasházy Tivadar meghívott a szárszói összejövetelre, levelet írtam néki, melyben elmondtam, mi történt ott József Attila temetésén. Mire megkért: beszéljem el ezt Szárszón is. Amikor az ünnepségen megemlékeztem erről, felszólítottak: írjam meg mindezt a Magyar Hírlapban. A felszólításnak azért is szívesen teszek eleget, mert Cserépfalvi Imre halála óta már csak ketten maradtunk Fejtő Ferenccel, akik jelen voltunk a temetésen. Meg aztán sokat láttam és még többet éreztem ott, amit akkor senkinek nem volt módja megírni; azóta sem nagyon.
Attila öngyilkossága után Cserépfalvi telefonált nékem, és megkérdezte: van-e elég merszem, hogy a temetésre lejöjjek vele Szárszóra? A lemenetelért nem tulajdonítottam magamnak semmiféle bátorságot, és nem értettem, Cserépfalvi mire gondol. Talán arra, hogy Attilára a kormány és a jobboldal ellenségesen nézett mindig, és a csendőrség esetleg megzavarja a temetést. Imre kocsijában Mónus Illés, a szociáldemokrata párt titkára jött le velünk. Gyönyörű, téli nap volt december elején: az utat vagy két centi porhó borította, kék ég és ragyogó napfény a Balaton fölött.
Lassan gyülekeztünk az országúton, a temető mellett. Fejtő, Gáspár Zoltán, K. Havas, Horváth Béla, Ignotus Pál, Német, Remenyik Zsiga – nem voltunk sokan. Ignotus elmondta: mert görögkeleti pap nem akadt a közelben, a boglári plébánost kérték fel, de az megtagadta részvételét a temetésen, mert Attila öngyilkosságot követett el. Az orvosi bizonyítványt lelki betegségéről hiába mutatták neki, nem vette tekintetbe. Így református papot bíztak meg a szertartással, de mert József Attila nevét sem hallotta még, megkérték, hogy beszéljen röviden.
Ott álltunk, és bár az út porhavas volt, azt hiszem, úgy éreztük magunkat, mint a tizenhárman a nyári zivatar alatt, akik a montparnasse-i temetőbe jöttek egykor Baudelaire temetésére. Mindnyájan tudtuk, hogy Attila a kor legnagyobb költője volt, és minden gyászunk mellett némi büszkeséget éreztünk, hogy idejöttünk, nagyon kevesen, akik ismerjük a valóságot. Az úton ekkor temetési menet közeledett. Mikor már majdnem hozzánk értek, az élen haladó pap jobbja rózsás hüvelykjével többször felénk bökött. „Kik ezek?” kérdezte ministránsától, aki mellette haladt a füstölővel. „Pesti urak”, válaszolta az. „Egy bolond temetésére jöttek.”
Alighogy eltűntek, Jolán, Attila nővére kezdte verni a kaliba zárt ajtaját, mely mögött a koporsót tartották a költő testével. „Attila, drága bolondom, gyere ki! Attila, drága bolondom, gyere ki!” harsogta rekedten, szünet nélkül. Addig csendesen beszélgettünk, de most egyszeriben elhallgattunk. Arra gondoltam: mi vagyunk a bolondok, néhányan itt, meg a hatvan vagy nyolcvan ember az országban – mert nincs több –, akik Attila nagyságában hiszünk. A millióknak van igaza, akik nem hisznek benne. És mit hoz a jövő? Hitlert és cselédeit, akik Attila emlékével együtt minket is elmosnak. Ahogy a többit néztem, úgy sejtettem: ők is valami hasonlót gondolnak.
A falu népe közben a másik oldalról, a Balaton felől bevonult a temetőbe, és mi is fölmentünk. Attila koporsója már ott feküdt a kiásott sírhely mellett. Ami meghökkentett, az öt csendőr jelenléte volt. Ezek közül kettő-kettő a koporsó két oldalán állt, mintegy négy és nyolc méterre tőle, míg az ötödik, a fiatal hadnagy, ide-oda szaladgált, láthatóan minden ok nélkül. Mi volt a célja a csendőrök kivezénylésének a temetésre? Egyelőre elválasztottak bennünket, úgynevezett pestieket a falu népétől, akik a csendőrök túloldalán álltak. Így az érintkezés lehetőségét elzárták előlünk, bár ilyesmi nem volt szándékunkban. A falusiak közül egyik se tudta, ki volt Attila.
A szertartás elég simán zajlott le, és a beszédek sem hangzottak túlságosan lázítónak, kivált azok számára, kik, mint a csendőr hadnagy, láthatóan nem értették, mit mondtunk. Csupán akkor merevedett mozdulatlanná, amikor Horváth Béla olvasta fel Attila halálára írt, valóan lázas hangú költeményét. Le akartunk már menni az autókhoz, amikor a hadnagy odalépett Horváth mellé, és megkérdezte: „Maga írta ezt a költeményt?” Horváth igenlő válaszára azt felelte „Akkor, kérem, lázításért és nemzetgyalázásért letartóztatom.”
Felteszem: parancsot kapott, hogy kössön belénk. Az egyik csendőr már hozta is a bilincset. Ez még a régifajta volt. A két csuklót és a két bokát egy-egy lánc kapcsolta össze, túl a bilincsen, de a láncok közepe is össze volt kötve egy hosszú lánccal a test közepe előtt. Mónus Illés ott állt velünk, és megnyugtatta Horváthot: ne féljen, mert Fehérvárról telefonál a belügybe, és elintézi a dolgot. A hadnagy erre gúnyosan mosolygott és intett a két csendőrnek: vegyék közre Horváthot. Mi meg autóba szálltunk, nem tudva mást tenni.
Az ügyről akkor senkinek nem állt módjában írni. Úgy tudom, hogy a Szép Szóban közölt temetési tudósítás is elhanyagolta az incidenst. Horváthot viszont másnap vagy harmadnap láttam újra, azt hiszem éppen Cserépfalvi könyvkereskedésében a Váci utcában. Elmondta, hogy a bokáját összekötő rövid lánctól botorkálva jutott el a csendőrőrsre. A hadnagy szobájába vezették, senki nem szólt hozzá egy árva szót, és magára hagyták.
Rövid idő múlva a hadnagy is megérkezett, aki szintén nem vett jelenlétéről tudomást: leült íróasztalához és a Nemzeti Újságot kezdte olvasni nagy gonddal. Horváth nehéznek érezte a bilincset, leült a földre, előkotort a zsebéből egy cigarettát és rágyújtott. Jó félóra múlva megszólalt a telefon. A hadnagy kiment a szobából, hogy másutt vegye fel. Nem jött vissza. Tíz perccel később a két csendőr nagy karosszéket hozott be – a szobában, a hadnagyén kívül, nem volt más ülőhely –, és udvariasan lekapcsolták róla a bilincset. Megkérdezték: kíván-e valamit inni.
Ezután megjelent a hadnagy. Szervusszal köszöntötte és elmondta, hogy vacsorára csirkepaprikás lesz házában, felesége már főzi is. Vacsora után, tíz órakor kikíséri a pesti személyvonathoz, mert más vonat már nincsen. Minden így is történt. A vacsora kitűnő volt, és ha a hadnagyot unta is, jól szórakozott csinos feleségével, aki csöppnyi gyerekét fél kézzel tartotta mellén vacsora alatt. Aztán, mint ígérték, kikísérték vacsora után a pesti vonathoz. Horváth Béla hozzátette elbeszéléséhez: milyen jellemző mindez a korra – Horthy korára –, ahogy a csendőr hadnagy hideg közönnyel láncra verette, majd a belügyminiszter telefonja után szeretetteljesen megvendégelte és a vonathoz kísérte. „Ha nem lenne tél, még virágokat is adott volna kertjéből.”
Váratlanul Attila országos elismerése és diadala jóval hamarább jött ezután, mintsem gondolni mertem. Szinte mindjárt, mégpedig a számára korántsem kedvező háborús évek előtt és alatt. Temetése résztvevőit nem kísérte szerencse. Röviddel Attila halála után Remenyik Zsiga kivándorolt az Egyesült Államokba, Ignotus Londonba, Fejtő, Hatvany, Német Andor és én Franciaországba. K. Havas Gézát német SS lőtte le, Mónus Illést a nyilasok gyilkolták meg, és Gáspár Zoltánt, mikor 1945 februárjában kijött egy budai házból és boldogan szétnézett, hogy vége a háborúnak, eltévedt golyó találta homlokon.
József Attila temetésén néhány fényképet készítettek a koporsóról és rólunk. Imrédy, Bárdossy miniszterelnöksége alatt és később a sajtóban nagyrészt mint hazaárulók szerepeltünk; így József Attila életrajzaiban arcképeink kínosan hatottak. Később, a kommunizmus idején börtöntöltelékek, majd emigránsok lettünk, és arcképünk még kínosabb lett Attila sírjánál. Ezen a különféle biztosok, cenzorok és kiadók úgy segítettek, hogy arcunkat felismerhetetlenné torzították, bajuszt és kecskeszakállat rajzoltak reánk, csak azért, hogy az olvasó ne tudja, kik vettek részt Attila temetésén.
Kőrösi Csoma Sándor, a messzeségek vándora, kis székely fiúból vált az ősmagyarok kutatójává és az első európai tudóssá, aki tanulmányozta a tibeti nyelvet és kultúrát. Már gyermekkorában kitűnt társai közül fáradhatatlanságával. Gyaloglásban senki sem versenyezhetett vele, ha séta közben feljutott egy domb tetejére, egyből arra volt kíváncsi, mi van a következőn túl. Az erdélyi hegyek közt edzette testét-lelkét a későbbi nagy kihívásokra. Kőrösön, egy erdélyi kis faluban született 1784-ben. Mindig is büszke volt származására, ahogy írta, „én a székely nemzettség szülötte vagyok”, angol nyelvű könyveiben pedig székely-magyarnak nevezte magát.
Ifjúkorában állítólag azon ritka fiatalemberek közé tartozott, akiről soha senki nem mondott rosszat, nem panaszkodott rá, és ő sem szidott senkit. A híres nagyenyedi kollégiumban végezte tanulmányait. Itt kapta az első inspirációt egyik tanárától, aki felvetette annak lehetőségét, hogy Ázsia szívében tán fellelhetőek még az ősi magyarság nyomai. Kőrösi ekkor szent fogadalmat tett, mely egész további életét meghatározta: fölkutatja Attila népének maradékát, akiket a hun hódító a keleti pusztákon hagyott. Ahogy később írta: „Vajha nemzetünk homályfedte eredetét földeríteni sikerülne!”
Tanulmányait kiemelkedő eredménnyel végezte. Egyszerű és önmegtartóztató életet élt, takarékosság és belső fegyelem jellemezte. Testét, lelkét, elméjét egyaránt fejlesztette, a munkát és fáradtságot rettenthetetlenül tűrte. Egyik tanára szerint nem volt lángelme, ám ezt a hiányosságát szorgalmával és páratlan emlékezőtehetségével ellensúlyozta. Jelleme édesapja példájára kemény, katonás vonásokat mutatott, emellett ott élt benne – édesanyja hatásaként – a lírai kedély és a messzenéző álmodás. Szelíd vonású arca szimpátiát sugallt, nem volt szószátyár, de ha megszólalt, nyájasan szőtte a szót – emlékezik rá Hegedűs Sámuel, egykori tanára, később jó barátja.
A tudományok közül leginkább a nyelvészetet, a történelmet és a földrajzot kedvelte. Zseniális nyelvérzékkel rendelkezett, elképesztő tehetsége volt a nyelvtanuláshoz. Élete során tucatnál is több nyelvet sajátított el: a latin, görög, német, francia, angol, orosz, szerb (illetve horvát), héber, perzsa, arab, török, tibeti, szanszkrit, hindi nyelvet.
Nagyenyedi és németországi tanulmányai elvégzése után visszautasította az állásajánlatokat és készülődött a nagy útra, melyhez fogadalma kötötte. Hiába rémisztgették az utazás ismeretlen veszélyeivel, a rettentő fáradalmakkal, döntésében megingathatatlan volt, és nem ismert lehetetlent. 1819-ben, 35 évesen indult el Ázsiába, úgy, mintha csak a szomszéd faluba kerekedne fel, tarisznyával és elmaradhatatlan tölgyfa botjával felfegyverkezve. Pénzt gyűjtöttek számára az útra, de ő – szokása szerint – nem fogadta el a támogatást.
Céljának ezt tűzte ki: „Elhatároztam, hogy elhagyom hazámat, keletre jövök, s ahogy lehet, biztosítván mindennapi kenyeremet, egész életemet oly tudománynak szentelem, melyek a jövőben hasznára lehetnek az európai tudós világnak és különös világot vethetnek bizonyos, még homályban lévő adatokra nemzetem történetében.”
Útja nemcsak a megtett távolság miatt döbbenetes – több mint 12 ezer kilométert járt be, s ennek legnagyobb részét gyalogszerrel, hiszen szegény volt –, hanem a rengeteg veszély, az emberi tűréshatárt súroló és sokszor meghaladó körülmények miatt is. Pontos részleteket nem mindig tudunk róla és útjáról, mert szerénysége, valamint az a törekvése, hogy elkerülje saját személyének előtérbe helyezését, megakadályozta abban, hogy személyes élményeiről részletesen beszámoljon.
Küzdelmes út során jutott el Ázsiába, ahol eredeti célja mellett vállalt még egy feladatot: az Európa számára addig ismeretlen tibeti nyelv és kultúra tanulmányozását. Ezt a kutatást ugyanolyan pontosan és lelkiismeretesen végezte, mint eredeti munkáját. Nyolc évet töltött különböző lámakolostorokban Nyugat-Tibetben, és tudós lámák segítségével tanult. Tibeti tanítója Szangje Püncog, akiről Kőrösi így ír útinaplójában: „Szangje Püncog nem szenved semmitől, se hidegtől, se éhségtől, se bezártságtól, sem a piszoktól, amelyben fetrengünk. E nagytekintélyű orvos, sőt a kormánynak is tagja, hogy tudta elfogadni ilyen könnyen ezt a mélységesen megalázó állapotot? Úgy hiszem, soha az életben nem találkoztam senkivel, aki ilyen elképzelhetetlenül fittyet hányt minden rosszra.”
Ám ő sem viselte sokkal rosszabbul az embert próbáló körülményeket. Spártai módon élt, tűrte a hideget, a rideg környezetet, és ételként nem vett magához mást, mint a szerzetesek szokásos eledelét, a jakvajas, sós teát. A fűtetlen kolostorban éjt nappallá téve kutatott, olvasott, írt, éveken keresztül.
gy angol orvostól, Gerard doktortól többet megtudunk Kőrösi mindennapjairól: „Egyszerű tápláléka az itteni szokás szerint készített zsíros tea volt. De a kanumi hideg évszak zordonsága eltörpül, ha összehasonlítjuk azt a zanszkári zárdában uralkodott telek fokával, ahol Csoma egy egész évet töltött. S ott ő a Lámával és egy szolgával kilenc négyszög lábnyi szobában 3-4 hónapon át el volt szigetelve. Szobácskájából egyikük sem mert kimozdulni, a környék hóval volt fedve és a hőmérő rendszerint a 10-16 fokon állott zéró alatt. Ott ült ő ködmönébe öltözve, kezeit ölébe téve; és ily állapotban olvasott reggeltől estig, melegítő tűz és alkonyat után világító mécses nélkül. A föld szolgált nyoszolyául, s az egyszerű csupasz falak voltak egyedüli oltalma az égalj zordonsága ellen. A hideg oly szigorú, hogy nehéz feladat volt a kezeket a gyapjútakaró alól kiszabadítani a könyv leveleinek átlapozása végett.”
Tanulmányainak gyümölcse két könyv, amelyek 1834-ben jelentek meg: az első hiteles tibeti-angol szótár, valamint egy tibeti nyelvtankönyv. Ezeken kívül összefoglaló tanulmányokat is írt a tibeti vallásról, kultúráról, művészetekről, tudományokról. A tibeti kolostorok után Kalkuttában folytatta tanulmányait, ahol saját anyagainak feldolgozása mellett a Bengáliai Társaság könyvtárának gazdag keleti anyagát rendezte. A tibeti után a szanszkrit nyelv vizsgálatának szentelte magát, itt is eredeti célja vezérelte, hogy talán némi információra bukkan a magyarság eredetét illetően.
Kalkuttában is visszavonult, zárkózott aszkétaéletet élt, akárcsak a kolostorokban. Minden támogatást visszautasított, már-már fanatikusan. Konok makacssága nem engedte meg, hogy akár hazai, akár indiai felajánlást elfogadjon. Ha mégis hajlandó volt erre, azt kölcsönnek tekintette, és amint módjában állt, megtetézve küldte tovább szülőhazájába, Erdélybe, alapítványi célokra. Talán túlzottan is szerény volt, magáról nem írt, nem beszélt, pedig tanulságos lett volna az utókor számára, ha például útjáról részletesen beszámol. Munkájában rendkívüli lelkiismeretesség, pontosság, alaposság jellemezte. Széchenyi szerint a „törhetetlen honszeretet, zarándoki önmegtagadás és vas akarat” voltak a jellemvonásai.
1842-ben felkerekedett, hogy eljusson a tibeti fővárosba, Lhászába – természetesen nem feledve eredeti célját. A Dalai Láma híres könyvtárában szeretett volna kutatásokat folytatni, ám az úton maláriát kapott, és szervezete nem tudott megküzdeni a kórral. „Nemzetének bölcsőjét kereste és a maga sírját találta itt – de halhatatlanságát is.”
Sokat elárul róla, hogy miből állt személyes hagyatéka: négy óriási láda tele könyvekkel és iratokkal, ezenkívül egy öltöny, némi fehérnemű és egy főzőedény. Halála után szenteket megillető tisztelet övezte, a „nyugati tanítvány” néven emlegették. Sírhelye zarándokhellyé vált. Eredeti célját, a magyarság felkutatását ugyan nem érte el, de két fő műve és egyéb, a tibeti kultúrát bemutató tanulmányai megírásával csodás kincsekkel teli ládát nyitott fel az utókor számára.
Szilágyi Ferenc a tudomány Kolumbuszának nevezi Kőrösi Csomát, aki „mást – többet – fedezett fel, mint amiért indult”.
Arthur Schopenhauer szerint „...ólmot keresett, és aranyat talált, és ami még ennél is több, nagyon jól felismerte a nemesfém értékét.”
Élete jól példázza, hogy egy egyszerű ember, szegényen és tengernyi viszontagságot szótlanul tűrve, pusztán hősi megszállottságtól fűtve hogyan állhat helyt, és hogyan küzdhet meg egy teljesen ismeretlen nyelv és kultúra megismeréséért. Segítségére volt kimeríthetetlen tudásszomja, melyre vándorbotként támaszkodhatott. Elméjét, kutatásra irányuló koncentrációját nem gátolták a szenvedélyek. Személyiségét teljes egészében a vállalt ügynek, fogadalmának ajánlotta, és élete minden pillanatában arra törekedett, hogy előbbre jusson kutatásaiban. Állhatatosságának csak halála vethetett véget. Példaképpé válhat hite, eltökéltsége, egy eszméhez való hűsége miatt.
" Minden cselekedetem célja kizárólag a szabadság szeretete volt,
és az a vágy, hogy hazámat az idegen járom alól felszabadítsam...”
II.Rákóczi Ferenc fejedelmünk 1676 március 27-én, a felvidéki Borsi várkastélyában született, 343 évvel ezelőtt. I.Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona második gyermeke. Főnemesi származású, erdélyi és magyar fejedelem.
A Habsburg elnyomás ellen indított 8 éves szabadságharc hadvezére. Történelmünk kimagasló hazafia, az Ősmagyar Egyház példaképe, szentje.
Születésnapján emlékezünk és tisztelgünk lángoló magyar lelkülete és hazaszeretete előtt. Részleteket közlünk a belső tanításaiból:
" Isten saját képmására teremtette az embert, ezért Isten gyermekei vagyunk. Fontos felismerni, hogy a Teremtő minden egyes gyermeke számára a legjobbat akarja. Minden egyes személy az élő Isten temploma.
Aki meglátja e tény jelentőségét és eszerint él, annak élete teljesebb és boldogabb lehet. A bennünk lévő isteni erő mindig megmutatja a helyes utat, és megoldást talál minden helyzetben.
Mindenkiben él az élet isteni lángja, ennek az Isteni erőnek megismerése és életünk vezetésében megfelelő helyre való juttatása által jutunk el a teljes tudáshoz, a bölcsességhez.
Érzelmi világunk őrzése elsődleges feladat. A vágyak, az érzelmek befolyá-solják a gondolkodást. Tudatunk legkevésbé védelmezett megnyilvánulása az érzelmi tevékenység.
Az érzelmek által gerjesztett és felgyülemlett energia hajtja gondolatainkat a legkisebb elemi részecskék szintjén, és így a gondolatok megvalósulhatnak.
Érzéseink, érzelmeink óvásának szükségességét nem lehet eléggé hangsúlyozni, ezek egyensúlyban tartása az élet egyik legfontosabb tevékenysége. Az egyensúly megteremtése, megőrzése szellemi és testi egészségünk alapfeltételeinek egyik fontos eleme.
Gondolatok csak az érzéseken keresztül válhatnak valósággá. Megfelelő körülmények között minden kívánság megvalósulhat. Minél erősebb a vágyban lévő érzés, annál gyorsabb a megvalósulás.
Azonban, ha valaki felelőtlenül olyat kívánna, ami Isten bármely gyermekének kárt okozna, vagy a teremtett világ bármely részén zavart keltene, az saját életében váltja ki azok megvalósulását.
A szeretet törvénye ellen a legnagyobb vétek az a sok-sok zavaró és pusztító gondolat és kívánság, amely szinte folyamatosan áramlik az emberiség jelentős része felől.
Ezek okozzák világunkban a bajok legnagyobb részét. Ma az emberi gondolkodást a saját maga által létrehozott korlátok akadályozzák; féli, vagy nevetségessé teszi, amit nem ért, sőt tudatlanságból azt mondja, hogy amit nem ért, az lehetetlen.
Bizonyos dolgok, bizonyos emberi körülmények között megvalósíthatatlan-nak tűnnek, de az ember isteni része számára semmi sem lehetetlen.
Minden igaz szándékban benne van a beteljesedéshez szükséges erő. Minden vágy, melyet bölcsesség és jóakarat hoz létre, áldást áraszt az egész teremtett világra.
Az életenergia helyes felhasználásának és az összhangnak alapja a szeretet. Aki szeretet nélkül akar élni, annak keserű az élete, és nem sokáig marad meg.
A szeretet a tökéletesség megnyilvánulása, és békességet, örömöt hoz minden teremtmény számára. Emberek! Óh, emberek! A földi mennyországot csak elég szeretet hozhatja vissza.
A jónak egyetlen forrása van, az Isten. Az egyénben lévő isteni erő felismerése, megbecsülése, tudatos irányítása és építőileg való használata vezet a tökéletesedés felé. Minden földi akadály legyőzéséhez, sőt a természeti erők tudatos irányításához is.
E szint elérése függ: először: a bennünk lévő isteni rész tudomásul vételétől. Másodszor: az érzések tökéletes egyensúlyban lététől, minden körülmény között. Harmadszor: az erővel való visszaélés minden kísértése fölé emelkedéstől, a jó szándéktól.
E szint elérése a legtöbb ember számára túl nehéznek tűnik, mivel évszázadokon keresztül abban a tévhitben éltek, hogy az Istentől külön is lehet létezni. Ugyanakkor miden nap minden percében használják az isteni életet, erőt és tevékenységet mindenben, anélkül, hogy ezt felismernék.
E tények tudatos, őszinte beismerése és jó irányba fordítása szabadítja fel a teljes erőt a megváltozott egyénen keresztül. A siker elérésének eredményessége attól függ, hogy mennyire állandósul, mennyire mélyül a bennünk lévő isteni résszel való egységünk érzése és tudata.
A jó szándék, az igaz vágy az ima legmélyebb formája.
A gondolat az egyedüli erő a világegyetemben, ami oly rezgéseket hoz létre, ami által életünkben és világunkban mindaz létrejöhet, amit akarunk, amire összpontosítunk. A gondolatok és érzések élő, lüktető erők.
Ha az emberek láthatnák a saját gondolataik, érzéseik, szavaik és cselekedeteik által kiváltott, elindított erőket, melyek a világűrbe érve ott felgyülemlenek, s visszatérve a földre megvalósulást nyernek, nagyon megfontoltak lennének.
Minden egyén minden pillanatban az isteni életerő tökéletességét kapja. Ugyanakkor bizonyos erőket bocsájt ki magából a világmindenségbe.
A belőlünk kisugárzó erő hozzá hasonló erőket vonz magához és sugároz vissza az egyén életébe, mert a világegyetemben a körforgás törvénye szerint történik minden.
Saját magunk határozzuk meg a ránk ható erők milyenségét, akkor, amikor egy gondolattal vagy érzéssel építő vagy romboló erőt indítunk útjára, ami előbb-utóbb hozzánk visszatér!
A gondolatok képpé alakítása (képzelet, látomás) Isten adománya.
Amikor valaki tudatosan képzeli el (alakítja képpé) vágyainak beteljesedését, akkor a legerőteljesebb módot használja ahhoz, hogy óhaja látható, tapintható valósággá váljon.
A világegyetemben olyan forma nem is jöhetett létre, melyet valaki, valamikor gondolatban tudatosan el nem képzelt. Minden gondolatban benne van az ötlet megvalósulásához szükséges kép.
A következő gyakorlat által fejleszthetjük képzelőerőnket, valamint annak tudatos ellenőrzését és irányítását.
Első lépés: szilárdan eldönteni, hogy milyen terv vagy kívánság nyerjen megvalósulást. Ez legyen építő, tisztességes és fontos. A vágyat létrehozó indító erő őszinte elemzése lényeges.
Nagy különbség van például a vágy és az étvágy között. Az étvágy csak testi megszokás, melyet bizonyos szervek hoznak létre. A tiszta vágy annak az isteni tevékenységnek része, melyen keresztül létrejönnek és tökéletesednek a különböző jelenségek.
Második lépés: a tervet szóban is el kell ismételni (a magunk számára), közben összpontosítva figyelmünket. Ezután írjuk is le a tervet.
Harmadik lépés: szemeinket becsukva képzeljük el, hogy tervünk, vágyunk a lehető legtökéletesebb formában valósul meg. Majd elmélkedjünk azon, hogy a képzelőerő Isten adománya.
Naponta gyakran olvassuk el leírt tervünket, vagy óhajunkat, de lefekvés előtt feltétlen, mert a képzelet ereje akkor tudja befolyásolni a tudatot a legkedvezőbben.
Jól átgondolt tervünket, óhajunkat ne mondjuk el másoknak. Számtalan vágy, törekvés, elképzelés hiúsult meg azáltal, hogy a barátok és ismerősök gondolatai, érzelmi világa módosította a jó szándékú megvalósítandó tervet.
Isten mondotta: „Legyen világosság!" És világosság lett. Ennek a hatalmas Istennek erejéből benned is van, s ha ezt igazán felismered, megérted és tudatosítod, akkor az isteni erő rajtad keresztül is megnyilvánulhat.
Emlékezz arra, hogy a vezetés joga tartósan csak annak adatik meg, aki először megtanult engedelmeskedni az örök isteni törvényeknek.
Emelkedett mesterré az a személy válik, aki öntudatos törekvéssel elég szeretetet és erőt tud gerjeszteni saját magában ahhoz, hogy az emberi kötöttség béklyóitól megszabadulva teljes szabadsággal járja az isteni utat,
és ezáltal bizalmat nyert az isteni erők használatára.
Az a mondás, hogy „Sok a meghívott, de kevés a választott" – nagyon igaz. Mindenki kapja a hívást, de kevesen ébrednek magukra, kevesen ismerik fel valódi énjüket, kevesen ismerik fel azt az örömet, melyet isteni részük nyújt. Nem látják, és nem hallják meg az isteni fény hívó szavát, amely örökkön-örökké hív mindenkit a Teremtő Atyához.
Emberek! Óh, Emberek! Adjatok hálát az életért, a szeretetért, mely felétek árad minden pillanatban, minden órában, nap-nap után, évről-évre. Ezt az élményt magatokénak mondhatjátok, de tudni kell, hogy mindez a Mindenható Istentől árad felétek, aki az élet, a fény, a szeretet, és minden jó forrása. Az örök ifjúság az emberi testben lévő isteni láng függvénye.
A szellem és a test fiatalságát csak azok tudják tartósan megtartani, akik elég erősek ahhoz, hogy minden zavart kizárjanak életükből. Ezzel a tökéletesség kifejezői és fenntartói lehetnek.
Élet mindig volt, és mindig lesz. Az életet elpusztítani nem lehet. A szellemi és testi világ különböző tevékenységein keresztül a formák felbonthatók, vagy ideiglenesen megszűntethetők, de csak a formák.
Az egyén öntudata örök. ifjúság, szépség, tökéletesség annak az isteni szeretetnek következménye, mely teremtményei felé árad állandóan.
Minden egyénben megvan az erő és lehetőség arra, hogy fenntartsa és növelje a teremtés eme csodálatos tevékenységét. Az Isten-adta szabad akarattal való visszaélés következménye az a sok akadály, iga, mely az egész emberiséget akadályozza a teljes kifejlődésben.
Isten minden olyan gyermeke, akinek tudatosul az isteni jelenlét szívében, aki átérzi annak jelentőségét, és naponta többször gondol arra a valóságra, hogy ő az isteni erő részese. Annak egész lényét úgy feltölti fénnyel és mennyei erővel, hogy zavaró hatások nem is tudnak érvényesülni, és az egyén szabaddá válhat.
Valójában csodák nincsenek, mert minden törvényszerűség szerint történik. Az élet valóságának helyes értelmezésekor minden jelenség, mely csodának tűnik gondolkodásunk mai állása szerint oly természetes élmény lesz, mint a szavak formálása az Abc-t ismerő számára.
Az emberiség legnagyobb koponyáinak tudása úgy viszonyul belsőnk isteni bölcsességéhez, mint a kisgyermek értelme a legnagyobb tudósokéhoz.
Magyar Testvér! Te a Teremtő megnyilvánulása, a tudatos élet, a szeretet és fény lángja vagy. Minden kétséget vagy félelmet vess el, mert csak azután teljesedhetnek őszinte vágyaid. Az eredmény megvalósulását ne kösd időhöz.
Az emelkedett élet alaptörvényei állandóak, ezeket meg kell tanulnunk. Többek között létezik: az Egy törvénye, a szeretet törvénye, az egyensúly (összhang) törvénye, a körforgás és a tökéletesedés törvénye.
Amikor az emberiség valóban megismeri az Igazságot, és azt beépíti életébe, akkor minden pusztító tevékenység megszűnik a Földön.
Mindenki saját maga határozza meg sorsát. Csak azt kaphatjuk meg, amiért teszünk is valamit. Csak a Mindenható Isten nagy ! "
Never mind, ahogy az angolok mondják. De hadd folytassam elbeszélésemet. Episztemon úr három hónappal ezelőtt egyik napról a másikra megsüketült. Igen, tökéletesen süket lett, olyan süket, amilyen süket csak a szimuláns lehet. Ez, kérem, nem szélhámosság. Egyáltalán nem. Episztemon úr jellegzetesen olyan ember, aki, ahogy én szeretem mondani, oda van pörkölődve. Ha ön azt mondaná neki, hogy jó napot kívánok, ő rendkívüli előzékenységgel óráját elővenné, és azt mondaná, tizenegy óra negyvenöt. Tökéletesen jól játszik. A süketeknek még azt a szokását is megtanulta, hogy süketségüket igyekszenek palástolni. Episztemon úr jó pszichológus, mint általában azok, akik oda vannak kozmásodva, mind jó pszichológusok.
Toporján friss cigarettát vett elő, rágyújtott, aztán sima hangon folytatta.
Mivel ebben az esetben magam tehetetlen voltam, két nappal ezelőtt elutaztunk, elvittem őt jó nevű ideggyógyász barátomhoz. Ez a barátom igen józanul kifejtette, hogy a süketség, vagyis a kozmásodás jelen fázisa sem ön-, sem közveszélyes, és legjobb, ha Episztemon urat ebben egyáltalán nem háborgatjuk. Ne zavarjuk őt, mondta, ebben az aránylag ártalmatlan szórakozásában, nehogy valamely veszélyesebb szerepre vállalkozzék. Hiszen el lehet képzelni, hogy ha süketségét feladja, kleptomániás lesz, vagy titkos kéjelgő, vagy morfinista, sőt ki tudja? Valószínűleg átöröklött vagy még a csecsemőkorban szerzett súlyosabb természetű válság következményeiről van szó. Az sem lehetetlen, hogy arról a bizonyos Sehnsucht nach der Liebéről, amelyről Goethe beszél, s melyet Thackeray a Hiúság vására című regényében oly pompásan használ fel. Ismeri? Ajánlom, olvassa el. A szeretet melegére való sóvárgás ez, amely sokkal több sors titkos rugója, mint ahogy gondolnánk –
„Az igazság nincs mindig a kút fenekén. Sőt, ami a fontos dolgokat illeti, én azt vallom, hogy mindig a felszínen lebegnek. A mélység ugyan lent van a völgyben, de a hegycsúcsról pillanthatjuk meg."
„(…) kortársunk – költő, jelenség, életművész, díva, nagyvilági nő. Akinél nem megy át az alkat, annak elég idegesítő lehet. Egy költőnő legyen komoly és szigorú, mint Nemes Nagy Ágnes, és nézzen úgy ki, mint Károlyi Amy. Szerzőnk szemmel láthatóan nem olyan. Parókában és boában slattyog be a szent poézis templomába – kezében pár frissen írt vers és nemrég készült aktfotó. Más észjárás, más természet – saját, szuverén szempontok alapján építkezik. Hangsúly az utóbbin, mármint hogy nem blöfföl: építkezik. Behozza a celebtempót, használja a celebvilág kellékeit, de nem celeb. Lírája nem lesz tűzijáték, esztrádműsor attól, hogy dallamos. Néha felhangzik egy sanzon, de semmiképp sem kuplé az, amit énekel. Maszkokat hord, de nem a farsang alkalmából, hanem mert úgy látja jónak. Költészete számomra onnantól izgalmas, ahonnan félni kezd. Amikor megbillen a benne lakó Szenes Iván, és hősünk hirtelen egyedül találja magát. Addig csak szuverén és eredeti, biztos kezű, érdekes. Onnantól viszont az van, hogy egy ilyen attitűdből a kemény ügyek hogyan lesznek költőileg kezelhetők és feldolgozhatók. (…)”
– Miért zajongsz, te, költő, a csendet zavarod. – Zajos a világ úgy is, ha csöndben maradok. – Lehetnél akkor bátrabb, nem érteni szavad. – Elég a sokból egy is, ki érteni marad. – Magánügy, amit mondasz? Szerelmes vagy csupán? – Csupán? Hiszen az lángol a gyűlölet után. – A gyűlölet szerinted előbbre tart tehát? – Előbbre nem, de fénylik, akár az ostobák. – Zavart beszéd ez, költő! Egyél, igyál, ölelj! – Félek kicsit a csöndtől, mi szavam után jön el. – Maradok akkor, ülj le, és mondd el bánatod. – A bánat lassan engem egy más világba lop. – Tudnék neked szerezni örömöt, hogy maradj? – Tudnál, de így is, úgy is elérkezik a nap, mikor mint vonatablakból kihajló gyerek, kizuhanok a mából. Még mástól szenvedek. Eltört bennem az öröm bicskájának ezüst pengéje, és kiszállt belőlem, mint a céda füst, a bizalom, és az illatok sem repítenek el, egy összetört gyerek sír bennem verset, térdepel. – Mi történt, költő, és mikor? Ki törte szét hited? – Törődtem. Árvaságom nem bűne senkinek. Attól félek, hogy árva lesz mindenki egyszer itt. Engedj, barátom, énekelni végső csendemig.
