Keresés

Részletes keresés

Nagy Zoltáán Creative Commons License 2019.06.28 0 0 1678

A legjobb dolgok talán
a pillangók a hasban
mikor a másik úgy mosolyog rád
és ettől hirtelen csapatban
lepik el a bal szívkamrád
az éppen kikelt lepkék.
Szalóczi Dániel

<empatia> Creative Commons License 2019.01.28 0 0 1677

"Az igazság egy, akárhogy számítjuk."

"Bár minden ember az volna, aminek látszik; vagy pedig ne látszanék olyannak, ami nem!"

"Színház az egész világ"


/ William Shakespeare /

<empatia> Creative Commons License 2019.01.28 0 0 1676

"On ne voit bien qu'avec le cœur. L'essentiel est invisible pour les yeux."

/ Antoine Marie Jean-Baptiste Roger de Saint-Exupéry /

 

 

<empatia> Creative Commons License 2019.01.28 0 0 1675

Arany János: A WALESI BÁRDOK

Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Hadd látom, úgymond, mennyit ér
A velszi tartomány.

Van-e ott folyó és földje jó?
Legelőin fű kövér?
Használt-e a megöntözés:
A pártos honfivér?

S a nép, az istenadta nép,
Ha oly boldog-e rajt’
Mint akarom, s mint a barom,
Melyet igába hajt?

Felség! valóban koronád
Legszebb gyémántja Velsz:
Földet, folyót, legelni jót,
Hegy-völgyet benne lelsz.

S a nép, az istenadta nép
Oly boldog rajta, Sire!
Kunyhói mind hallgatva, mint
Megannyi puszta sir.

Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Körötte csend amerre ment,
És néma tartomány.

Montgomery a vár neve,
Hol aznap este szállt;
Montgomery, a vár ura,
Vendégli a királyt.

Vadat és halat, s mi jó falat
Szem-szájnak ingere,
Sürgő csoport, száz szolga hord,
Hogy nézni is tereh;

S mind, amiket e szép sziget
Ételt-italt terem;
S mind, ami bor pezsegve forr
Túl messzi tengeren.

Ti urak, ti urak! hát senkisem
Koccint értem pohárt?
Ti urak, ti urak!... ti velsz ebek!
Ne éljen Eduárd?

Vadat és halat, s mi az ég alatt
Szem-szájnak kellemes,
Azt látok én: de ördög itt
Belül minden nemes.

Ti urak, ti urak, hitvány ebek!
Ne éljen Eduárd?
Hol van, ki zengje tetteim -
Elő egy velszi bárd!

Egymásra néz a sok vitéz,
A vendég velsz urak;
Orcáikon, mint félelem,
Sápadt el a harag.

Szó bennszakad, hang fennakad,
Lehellet megszegik. -
Ajtó megől fehér galamb,
Ősz bárd emelkedik.

Itt van, király, ki tetteidet
Elzengi, mond az agg;
S fegyver csörög, haló hörög
Amint húrjába csap.

„Fegyver csörög, haló hörög,
A nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad:
Te tetted ezt, király!

Levágva népünk ezrei,
Halomba, mint kereszt,
Hogy sírva tallóz aki él:
Király, te tetted ezt!”

Máglyára! el! igen kemény -
Parancsol Eduárd -
Ha! lágyabb ének kell nekünk;
S belép egy ifju bárd.

„Ah! lágyan kél az esti szél
Milford-öböl felé;
Szüzek siralma, özvegyek
Panasza nyög belé.

Ne szülj rabot, te szűz! anya
Ne szoptass csecsemőt!...”
S int a király. S elérte még
A máglyára menőt.

De vakmerőn s hivatlanúl
Előáll harmadik;
Kobzán a dal magára vall,
Ez íge hallatik:

„Elhullt csatában a derék -
No halld meg, Eduárd:
Neved ki diccsel ejtené,
Nem él oly velszi bárd.

„Emléke sír a lanton még -
No halld meg, Eduárd:
Átok fejedre minden dal,
Melyet zeng velszi bárd.”

Meglátom én! - S parancsot ád
Király rettenetest:
Máglyára, ki ellenszegűl,
Minden velsz énekest!

Szolgái szét száguldanak,
Ország-szerin, tova.
Montgomeryben így esett
A híres lakoma. -

S Edvárd király, angol király
Vágtat fakó lován;
Körötte ég földszint az ég:
A velszi tartomány.

Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba velszi bárd:
De egy se birta mondani
Hogy: éljen Eduárd. -

Ha, ha! mi zúg?... mi éji dal
London utcáin ez?
Felköttetem a lord-majort,
Ha bosszant bármi nesz!

Áll néma csend; légy szárnya bent,
Se künn, nem hallatik:
„Fejére szól, ki szót emel!
Király nem alhatik.”

Ha, ha! elő síp, dob, zene!
Harsogjon harsona:
Fülembe zúgja átkait
A velszi lakoma...

De túl zenén, túl síp-dobon,
Riadó kürtön át:
Ötszáz énekli hangosan
A vértanúk dalát.

<empatia> Creative Commons License 2019.01.28 0 0 1674

Földi János: Vége koronázza...
 
Vége koronázza a' tselekedetet.
Mig valamelly munka nem ér végezetet,
Nem tehetsz felőle igaz itéletet;
Napot estve dicsér, halál az életet.

<empatia> Creative Commons License 2019.01.28 0 0 1673

Dayka Gábor: II. Leopold Koronáztatására
 
Eleje egy nagyobb kőlteménynek,
mellyet készített T. Bárdosy János
a Lőtsei Iskoláknak hellybéli Igazgatója
fordítt. Deákból 1792.
 
Üdvözlégy méltó Phoenixe Theresa porának
Te, kiben árva Hazánk egyedűl hellyezte reményjét!
O Leopold! kit az Ég példáúl kűlde világra
A koronás Fejedelmeknek, hogy merre hanyatlik
A nap arany szekerén, vagy az éj bús fellegit űzi:
Tűndöklő Virtussaidat bámúlva tsudálják.
Űlj-fel öröm-riadás köztt a diadalmi szekérbe!
Öltözködj bársonyba, s el-húnyt Testvéred helyébe
Fogj páltzát, mellyet rettegjen az Osmani Porta.
S homlokodat kerekítve minap nyertt új koronáddal
Érdemes oldalodat szentelt pallossal övezd-fel.
Tí pedig Eggyházunk Fejedelmi! vigyétek előtte
Eldődink módjára jelét a drága Keresztnek:
Mellyet elébb István a fényes Stambuli háztól
Égnek ajándékát, mint Constantinus előtte -
Mert a Nap-keleten fekvő nagy Bírodalomnak,
Melly Európában végetlen közre ki-terjed,
Bírta nagyobb részét - tzíműl nyere Pannon! hazádnak;
És ugyan azt mai nap Leopoldnak nyújtja, ki által,
Dőlő félbe levén a Muselmannok hatalma,
Mellynek alatta nyögött az igaz Hit századok ólta:
Szent koronánk örökét terjeszteni kardal akarja,
Indúlsz, hogy meg-erősíted a Nemzeti Végzést,
A hitet Eldődid módjára le-tenni Hazánknak.
Így fogod a kormányt kezeidbe, s az hajdani törvényt
Nem sérted, s el-nem-mellőzöd az innepi pompát,
A Haza boldogsága tiéd s tele rész-vétellel
Örvendessz javain, bal sorsán könnyeket húllatsz.
Ím! az egész Természet el-hányván hajdani gyásszát
Új artzát öltöz meg-elégedtsége jeléűl.
Nézzd! paripád az ülő terhétől gőgre hevűlvén
Tajtékzik, s lépésit alattad dölyfösen hányja.
S még a nép sokasága tolyongván nyomdokid űzi:
Száz tűzzel viselős ágyúk ropogásokat adnak,
S tőltött vas-tsöviből ártatlan mennyköveket szór
A Sisakos, s az eget füst-fellegzetbe borítja;
A víg mennydörgés közbenn értz trombita harsog,
S a ki-terűlt levegőt örvendetes hanggal hasítja -
A népek felesen gyülekeznek, s eggybe zavarva:
Gyermeki kor, hőlgyek, férjek, s a gyenge leányzók,
Merre szabad menetelt engednek az öszve-sereglett
Nemzetiek, koronás Urokat meg-látni sietnek.
Test-őrzőid alíg nyitnak szabad útat előtted:
Meg-teltek minden sorsú rendekkel az útzzák.
Nézd az Egek bóltját öröm-ábrázatba borúlva!
Innepi fényt ereget sugárival, és ha lehetne,
Meg-tartóztatná lovait, s a tenger öblébe
Tűz-szekerével alá későbben hanyatlana Phoebus.
Úgy vagyon: őt az egész Kún-föld Attyának ohajtja
Eggy szívvel, ki minap Toskánai thrónuson űlvén
Most a nép örömére fel-hág a Pannoni székbe;
S kintseit híveinek szívében hellyezi, s e'ként
A birodalmok egyébb koronás fejedelmit előzi.
A hódolni be-gyűlt hív nemzet már is előre
Érzi jövendőbéli javát Attyának alatta.
Így tettzik jobbágyainak, s így tettzik az Égnek
A Koronás; így hajtja fülét hozzája kegyessen
A Tehetős, s köz-haszonra törő kérelminek helyt ád.
Így az időt meg-győzi, s örökre ki-terjed az ország
Hol kormányt ember-szerető nép-attyai fognak.
Boldog örök! mellyet szánt a Tisza szőke vizével,
S termékeny hegyeit Bacchus meg-rakta gerézdel:
Ó bizonyára, ha vólt sok századok ólta királyod,
Akinek országunk méltán kötelezte-hitét-le:
Aki javát egyedűl népének mérte javához:
Aki alatt mezeidre az ég áldása ki-terjedt:
Boldog hazám! e nap szent légyen előtted örökké!
Űld emlékezetét, és értz táblára ki-mettzvén
A feledékenység zavarába merűlni ne engedd.
Álmodom é? vagy homályt von az Éj örömünknek
egére? sat.

<empatia> Creative Commons License 2019.01.28 0 0 1672

Komjáthy Jenő: POGÁNY VAGYOK

 
Pogány vagyok. Nincs bennem semmi
Alázatos, tömjénszagú;
Zsolozsma, zsoltár, istenesdi
Nem ejti lelkemet rabul.
 
Nem verem én bűnbánva mellem,
Nem mondok szánom-bánomot,
Olcsó dicséretét se zengem
Annak, ki - majmot alkotott.
 
Nem ejt meg engem semmi földi,
Se földöntúli hatalom:
Az eget ostrommal bevenni,
Nem lekoldulni akarom.
 
Nem járok templomaitokba,
Miket a hízelgés emelt,
Bálványotok előtt a porba
Lelkem sohase térdepelt.
 
A földön úr szolgái vagytok,
S urat imádtok mennyben is;
A szív, a szolgaságba hajtott,
Csupán a zsarnokokba hisz.
 
Szeretek én, s ti hízelegtek,
Csúsztok ti, míg repülök én!
Imátok lenn a porba reszket,
Fönnszárnyaló enyém.
 
Arcotokon a kegy malasztja;
Fő vágyatok a nyugalom:
Én nem születtem hódolatra;
Szívem örök forradalom.
 
Pogány vagyok. Dac ül szememben,
Gúny és harag rezg ajkimon;
Pusztító tűz feszíti mellem,
A harcok élvét áhitom.
 
A gyűlöletnek óceánja
Csap olykor át a szívemen;
A viharoknak orgonája
Játszik most benne rémesen.
 
Mert gyűlölöm sivár világtok,
Amelynek neve: unalom;
Ásító kéje nekem átok,
Rothadt nyugalmát eldobom.
 
És gyűlölöm a lomha szörnyet,
Gyűlölöm arcod, rút Közöny!
Rég fekszi tetemed a földet,
Gőzébe hal milljó öröm.
 
S gyűlöllek téged, korcs Alázat,
Törpék álarca, pórerény!
Hiszen te adtál kúszni lábat
A Gyávaságnak, látom én.
 
És gyűlölöm a Szolgaságot,
A bűnök bűnét mindfölött:
Haragtól reszketek, ha látok
Egy elnyomót vagy görnyedőt. -
 
Pogány vagyok. Merész szememben
A szép Igazság szomja ég.
Istennő az; ha fátyla lebben,
Gyönyörbe tör a föld, az ég.
 
A szeretetnek óceánja
Csap akkor át a szívemen;
A teremtésnek orgonája
Szól mostan oly fönségesen.
 
Megzendül a szférák zenéje;
Az égi gömbök szózata,
Zokogva, zengve hull beléje
Az örök fájdalom maga.
 
Megnyílik a világ köröttem,
A légi kárpit széthasad,
Lebegni szigorú körökben
Látok csodás, nagy tárgyakat.
 
Nem tárgyak ők, dicső személyek;
A régi istenek talán:
A lelkük test, a testük lélek,
Tapintom s mégis látomány.
 
Alattam a föld is kitárul,
A por rajong, a kő beszél,
Jelt ád a némaság magárul,
És fölragyog a titkos éj.
 
A mélység mély szivét kitárja,
Leveti lepleit az Ég ...
Úgy érzem, egy világ királya,
Ugy érzem, egy isten levék.
 
Természet! Élő templomodban
A tárgyak lelkét szíhatom:
Szent falaid közt égre lobban
Minden leláncolt hatalom.
 
Határtalan nagy templomodban
Az isten testét érezem;
Szivem szivével összedobban,
Szemébe néz ihlett szemem.
 
Világok teste lett a testem,
Amit látok, az mind enyém;
Átcsapnak a lángok felettem:
Égek, de el nem égek én!
 
A lelkek lelke lett e lélek,
A szívek szíve lett e szív,
Az ember bennem istenné lett,
Olimp dicső követje hív!

<empatia> Creative Commons License 2019.01.28 0 0 1671

Karinthy Frigyes: Egy reggel dátum nélkül

 
Nem segít ezen se filozófia se vallás még a költészet se használ
Részeg hasonlatok és János Jelenései és rajongó hallucinációk
És nincs tudományos rendszer és nincs hindu szelídség és Buddha-mosoly,
És agyafurt magyarázatok amiket külső mintákra kieszeltem
Mindez nem segí mindezt hiába hívom mindez szerteszalad
Nincs múzsa akinek gyámolítását hívhatnám mint a régi poéták
Nincs Herceg akinek kegyes tetszését remélve ajánlani merném
Mielőtt belefognék elgondolni most azt a Dátumnélküli Reggelt
S még képzeletem is akivel íme ily furcsán magamramaradtam
Vakaródzik és vonakodik nem akar tudni erről a képtelen ügyről
Oldalt pislog menekülni szeretne itthagyni magamra egészen
De én torkon ragadom én kényszerítem és nem engedem őt el
És visszafordítom arcát s a nyakát is hogy szembekerüljünk
Hogy merőn belenézzek rebbenő két rémült szembogarába
Hogy vacogó szájából töredezve bár és kusza de töredelmes igékkel
Kicsaljam a szót a vallomást hogy elmondja mit lát ha elhangzik a kérdés
Látod-e a Dátumnélküli Reggelt én képzeletem s ha látod láttasd velem is
Hogy sebtiben ahogy vallasz rögzítsem és lejegyezzem a képet
Pár perccel vagy pár órával előbb még világos volt ez a kép
Ami azért különös mert pár órával előbb még éjszaka volt
Most kezd pirkadni éppen de milyen furcsa pirkadat ez
Amihez képest ragyogó fény és hő és értelem volt az előbbeni éj
(Vedd úgy mint negatív filmszalagot amin fehérek az árnyak
S a hajnalodó horizont s a lámpák s fönt a hunyorgó csillagok feketék
Hirdetve közeledését egy vakító mély luknak az égen a fekete Napnak)
Igy indul e reggel egyébként pedig nincs rajt semmi rendkívüli
A külvárosi széles úton dübörögve és nyikorogva egy tejeskocsi megy
Még csukva a kapuk s a redőnyök alszik a fáradt Budapest
Aztán lassan siseregni kezdenek sarkok körül a viciseprők
S a pálinkamérések felső ablakán betegen kiszüremlik a lámpa
Kutya vakkan valahol már kinyílt a kapu utána álmosan ásitozón
Tárja a többi is egyenkint kikukkan egy borzas fej támasztja a szárnyát
A pék is kinyit nagy recsegéssel zajjal szalad fel a vaslap
Ládákból gyüjti kupolás kocsijába hajnali kincsét a szemetes
Megy minden mintha térben volna s időben okkal és okozattal
A kávéház üres asztalsora végén leül az első hajnali vendég
Most hozzák épp a lapot a pincér lerakja és rámába feszíti
A kenyereslány mellecskéi himbálva inganak ahogy viszi a kosarat
Túl a járdán aktatáskával egy hivatalszolga s az ablakból csecsemősírás
Az órás is nyit mindjárt s a piperebolt s a hentes a benyílósarkon
Mindenki úgy tesz mintha ébredni élni akarna folytatni a táncot
De furcsa bolond reggel nem tudja senki mi történt és mi akadt el
Lendület nélkül még darabig zajtalanul rohan tovább a kerék
Egy mámoros züllött tanár sejt csak valamit egész éjjel ivott
Ordít most különös szavakat dülöngve zokog nekidőlve a falnak
Testvérek segítség mi van itt hiszen kiesett a világ feneke
Nem vagyok én beteg biztos úr tessék hagyni bár az volnék igazán
Élnék betegen és boldogan hogy élek és félek a szörnyű haláltól
De tessék felgondolni hogy én soha nem éltem hogy nem is vagyok én
Engem csak álmodott valami úgy jöttem ide úgy tengődtem darabig
Most pedig vége ennek is már nem akar engem álmodni tovább
Karját fogja a rendőr nehány kíváncsi lódul utánuk elmarad ismét
Iskolatáskával nézi a bolond menetet egy nyurga kamasz
Bánat fogja szíven vajaskenyérbe harap tünődve ballag az úton
Mit is gondolt ezzel az álommal és élettel ez a züllött alak
Mégse volna igaz amit algebrából tanít és fizikából
Medveczky s amiből készült valahogy épp most memorizálta
S földrajzot pedig sokszor érezte földrajz és történelemórán
Hogy hátha ebből az egész sok mindenféle dologból egy szó se valóság
Hogy nincs is Afrika sohasem volt s nem létezett Julius Caesar
Mert mindezt csak úgy kitalálták hogy legyen miről beszélni vitázni
Hogy legyen iskola és műveltség és érettségi-vizsga és tananyag
Igaz hogy mammuth-csontot is mutattak a szertárból és régi követ
S a nagybátyja járt Amerikában s a nagybátyja nem hazudik
De lámcsak másrészt arról is szó volt a lélektan - propedeutikában
Hogy régi és nagyon okos és vén szinte szentnek számító bölcsek
Hirdették komolyan hogy nincs is valóság csak emberi lélek az ám
Cogito ergo sum ez így van de viszont ezenkívül semmi se biztos
Most jut eszébe éppen ezen kínlódott tegnap este az ágyban
Elalvás előtt (miután átesett a megszokott kéjes rémületen
S a mámoron amit asszonyi testrészek és arcok gomolygása kiváltott
S amiről ő tud csak senki más amit ő fedezett fel) a paplan alatt
Hogy ezek is mint minden csak az ő képzeletében született
Kóválygó álmok s a térben nincsenek de hát igazán mi is az a tér
Rém messze csillagok ezt látni lehet de viszont azokon túl
Valahol végének kellene lenni de hiszen nem lehet mert mi van ott
Ahol végre van fal vagy nincs fal s ha van milyen vastag a fal
Ha meg nincs fal hol van a vége hiszen ez iszonyú és rettenetes
Hiszen mindjárt megőrül s a feje szétrobban vagy elájul az ablakon át
(Szerencsére mindez nem történt hanem dobogó szívvel elaludt)
Elaludt s most megint ébren van megy a suliba reggel
Ámde ő-e az csakugyan ő-e az aki este aludni feküdt
Nem bomlott-e fel valami éjjel miközben figyelni nem ért rá
Nem bomlott ki a férc valahol hogy most szétfeseljen az ürbe
Ahogy ez a részeg kiabálta világgá mikor elvitte a rendőr
Igy évődik hórihorgas gondolatok közt ez a nyakigláb diák
Életet nem látott még s a szerelmet is csak feltalálta fel nem fedezte
Megy még pár lépést hirtelen halványodni kezd tűnő körvonala
Teste áttetsző lesz mint a köd látni rajta keresztül halványan a járdát
Egyszerre csak eltűnik mintha mintha keresztülment volna valami rajta
Talán ez volt az utolsó rögzített pont ebben a reggeli képben
Ez a pár gondolatfoszlány egy kósza diák agyvelejében
A többit nem tudja látni már összefüggően kínlódó képzeletem
S hogy hajszolom és űzöm és korbácsolom csak makacsabb lesz
Visszatorpan behúnyja a szemét mint ki meredély szélére jutott
Most még egy végső erőfeszítésre unszolom nézzen le a szakadékba
Ott forog valami ott villan valami örvénylik és szerteszalad
Néhány részletét talán el lehetne még kapni sietve belőle
Mintha a látcső fordított felével látnám kicsinyítve az előbbi körutat
Apró pontok az emberek az ónszínű fémes ködfátyolon át
Valaki szól mellettem az a furcsa hogy egészen közel van a hangja
Mégsincs senki közelben csak távoli távoli nagyon távoli tájak
A hang valakit kér hogy nyujtsa kezét s fektesse a takaróra
De nincs takaró sehol s ha van a kinyujtott kéz átfut szövetén
Ámde forogni kezd egy számlap s a számlap minden mutatója
Egy másik vidéket jelent nem tudni a Messziben vagy a Régben
Egy kedves olasz lány arca egy langyos dunaparti este
Egy dallam mint az arany olvadt arany a gordonka szívéből
Osztriga tengervize hűvös szél hatéves kislány mohó két szembogara
Szöcske kúszik a fűszálon s Napoleon áll a gúla tövében
Mind csupa más dolog mégis mind hasonlít valamiben
Állj meg Számlap hallgass Hang erőlködj képzelet fejtsd meg a titkot
Mi az amiben egy mi az amitől összefügg mi az amitől kép ez a sok mozaik
S ahogy a zakatoló motor pillanatra megáll szikra pattan ki belőle
S már tudom is fényében elolvasom kép keretén a címet: fájdalom
Ez fáj ez mind fáj ez mind a fájásnak más alakja előttem
Jelmezbe öltözött más-más szerepet domborító egyetlen drámai hős
Gyötrelem-Fregoli ugyanaz mind egy színpadon ötven alakban
Futkos és mókázik ő a pincér és ő a vendég és ő a tányér és ő az asztal
És ő az olasz lány s az alkony s a dallam s a szöcske s a császár
Ötven darabba tört éles kínzó fájdalom mint az üvegcserepek
Ez a császár egy fájó borda ez a szikla egy fájó nyakszirt
Ez a Pán-síp egy fájó sípcsont és ez az örvény egy görcsbeszorult szív
Ez a mennydörgés a langyos tavaszi délben egy zakatoló halánték
És ez a szférák zenéje se más mint egy hörgő tüdő robaja
És ezek a hegyszakadékokon át tajtékzó messzi zuhatagok
És ez se más csak a homlokról lassan a szemekre folyó hideg veríték
Itt valami szenved és gyötrődik itt él valami ami már nem akar élni
De fél nem lenni mert nem tudja marad-e utána valami
Lesz-e hely lesz-e tér újszülöttje számára odakinn és odalent
Ez a görcsbefutó szív ez a hörgő tüdő ez a rémült agy ugyanis
Ez az én ami már nem lesz ez most azért hörög és lüktet mert vajudik
Ez most akarja megszülni önnönhelyébe azt amit soha nem ismert
Azt amit borzongva sejtett csak a külső valóságot amelyben
Nem lesz és nem volt ami születését megelőzte s követi most a halálát
Ami számára nincsen mintahogy nem volt ő a világ számára valaha
Most szüli meg most nyomul ki lelkéből most születik a világ
Az a teljesség ami eltűnt nem tudott lenni mióta ő megszületett
Az üres semmibe és káoszba most fordul ki lihegve és nyöszörögve
Egy ember egy isten egy emberlélek méhéből az Abszolutum
(Ding an Sichnek nevezte Kant) amit sötétben rejtegetett
E dátumnélküli reggelig méhében emberivé átalakítva
Ezt az újszülöttet akit fájdalom szült de ő már nem fog fájni magának
Mert ő Valódi Világ ő a Nemén ő az Éntelen Élet
Íme ily szavakat dadog és hörög szorongató ujjaim közt fuldokló képzeletem
Még egy kérdésem van még erre felelj ó képzelet mielőtt elájulsz
Látod-e a jelent a mostanihoz hasonló pillanatot
Abban a reggelben mikor az az Én semmibe torzul
S ha látod mondd el de csak egy furcsa folyó kanyarog
Kanyargó folyó amiben vergődve próbál úszni egy emberalak
Úszik s nem jut előre mert mögötte jéggédermed a hullám
Előtte pedig köddépárlik a víz a lába befagy keze semmibe kapkod
Ez a dermedt jég a Múlt ez a megfoghatatlan köd a Jövendő
Ebben úsztál ezért álltál egy helyben ezért nem tudtál jutni előre
Látsz-e még valamit látok pattanni szines buborékot
Előbb csak egy picikét akkorát mint mikor egy atom belseje pattan
Ami egyre terjed robban a többi atom körülötte robban a test
Börtönét az anyag szétveti formáját és keretét robbantja a kristály
Már szétrobbant a Város az ország amiben éltél amihez
Emlékeid kapaszkodtak most pedig szétrobban a földrész
Utána - hangtalanul - bolygód s a Naprendszer s terjed a láng
Robban már a Tejút robbannak távoli ködfoltok robban a kozmosz
Egyre távolabb odáig ahova már úgyse küldtél engem soha el
Odáig ahonnan már csak egyetlen Hang kiabál süketülő füleidbe
Ezt kiabálta nos akarsz-e még kell-e még s ha akarsz még
Mondd meg mit akarsz és meglesz én megteszem ints a fejeddel
De te már nem intesz mert már nem tudod mit akartál
S aki nem tudja mit akar annak már semmise kell
S még mintha rezegne valahol egy ámuló távoli kérdés
S még mintha mozogna valamerre egy pont a híg levegőben
S még mintha keresne valamit valahonnan egy tétova szem
S még mintha felelne valamiért szavára ha tudna felelni
Ám ez a semmi már nem is fekete annyira nincsen
Ez már semminek is olyannyira semmi hogy már csaknem valami
Ott ahol semmi sincs ez a semmi nagyon hasonlít valamihez
Egy ágyon az emeleten nemlétező tárgy fekszik nemlétező párna fölött
S egy nemlétező arc hajlik az arca fölé s nemlétező ujjaival
Lefog egy nemlétező szemhéjat s egy nemlétező cselédlány
Fut le az emeleten s a házmester felé valamit lihegve kiabál
Nemlétező portás hoz éppen egy nemlétező levelet
Torpanva megáll fejét csóválja mert a nemlétező házmester
Rászól portás úr álljon meg nem kell már szegénynek az a levél
A jó író úr nincs többé nem létezik most halt meg épp az előbb

<empatia> Creative Commons License 2019.01.28 0 0 1670

Reviczky Gyula: A szamár

 
Élelmes ficzkó volt s jól számitott,
Kiről olvastam, a mi jönni fog:
 
Vazulnak hivták; szülte Oroszország;
Mutogatott jó pénzért egy oroszlánt.
Bejárta véle már a félvilágot,
S egyszer Magyarországon is megállott,
Hirdetve: «Itten látható egy állat,
A melynél nem volt, nem leszen csudásabb.
 
Más annak, a ki okos ember,
S más annak, a ki nézi korpa-fejjel.
Azért tehát tudják meg jóelőre,
Hogy a kinek nem híg az agyvelője,
E csudalényben oroszlánt talál,
Ha nem: - nyiltan kimondom - sült szamár.»
 
S tolong a nép; Vazul titkon nevet.
Óh, csuda-lény; megtölti a zsebet!
A ki megnézi, mind meg is csodálja:
Dicső oroszlán, állatok királya!
Mert hol van ember, beismerni kész,
Hogy együgyű, hogy korpafej, hig ész!...
Akadt egy mégis nagysokára,
Ki a bámész tömegben állva,
Paraszt észszel ki merte mondani:
«Hunczut legyek, ha ez nem egy csacsi:»
 
S mint a mikor tüzet kiáltanak:
«Szamár! szamár!»... ezt zúgja száz ajak.
«Szamár! szamár!» - hangzik mindenfelül.
Az így szidott sietve menekül;
De a szabadban sincsen maradása.
«Szamár!» - kiáltják mindenütt utána.
Mi ebbül a morál?
Hol oroszlánnak néznek szamarat:
Mondd rá te is, hogy az; mert a szamár
Különben te leszel magad.

<empatia> Creative Commons License 2019.01.28 0 0 1669

Kisfaludy Károly: A legszebb gyöngy.
 
Van egy gyöngye a világnak,
Létünk legfőbb értéke,
Minden földi boldogságnak
Kútfeje s legszebb éke;
 
Melynek remegő tükrében
A szív magát képzeli,
S adóvevő örömében
Fájdalmait öleli.
 
De a nagy világ zajában
Az csak ritkán láttatik,
A romlott szív birtokában
Soha nem találtatik.
 
Csak szelíd s jó embereknél
Fakad égi forrása,
Érzékeny s meleg szíveknél
Tenyészik szent áldása.
 
Mely jó isten adománya
Ez a ritka drága kincs?
Mely szent érzet alkotmánya
Hogy el földön mássa nincs?
 
Egykor szívem nagy ínségét
Barátomnak beszéltem,
S érettem hullatott könnyét
E szép gyöngynek ítéltem.

<empatia> Creative Commons License 2019.01.28 0 0 1668

Fazekas Mihály: A tavaszhoz

 
Már a gyenge kökörcs fel-felemelgeti
A nyálkás avarok leple alól fejét
És pelyhes koszorúját
Lassanként nyitogatja ki.
 
Jer, lágy szél, jer! öleld és nyalogasd körűl
A felkölt gyereket, jer, nehogy a fogas
Fény megverje szemével
Vonj enyhébb levegőt reá.
 
Már sok kis madarak messze kerűlgetik
A füstös levegőt, melyben az emberek
Szomszédsága miatt nem
Legbátrabb telelés vala.
 
A kedves szabadért megvetik a gyanús
Kézzel szórt eledelt, melynek alá fogó
Lépet rejte az álnok
Embernek ravaszabb fia.

<empatia> Creative Commons License 2019.01.28 0 0 1667

Török Sophie: Versek
II.

Örömre születtél, s ki tudna
boldogabb lenni nálad? Elérhetetlen
örömeid ize égetőbb, mint égi parázs.
Édesebb és mélyebb és esztelenebb
a te örömed minden földi örömnél!
Izeket tudsz és szineket tudsz,
hangokat tudsz és káprázatot,
amit csak a te véred ért,
a te titok-oldó arcot ért.
Egy világot kell megölnöd magadban
ezért halsz meg ily nehezen.
Már régen halálra itélted magad,
már régen halálra itélt a sors.
Verheted fejedet faltól-falig őrjönge
mint tőrbeesett vad - minden hasztalan.
Körül vagy zárva, be vagy falazva!
számodra nincsen irgalom. Gyötrelmeid
száz életet megöltek volna,
s a te egy életed még mindig lobog.
Menekülni sem tudsz és meghalni sem tudsz!
mert oldhatatlan kinjaid fölött is
az öröm tündöklő arca hivogat.
Ugy kell meghalnod izenkint
ahogy sziklához láncolt óriás halódik
üvöltve s birkózva önnön dühödt erőivel.
Ugy fognak szétszakgatni izenkint!
s még látnod kell azt is
iszonyodó eleven szemeiddel látnod kell még
amint elesett testedet
a dögkeselyük kikezdik.

<empatia> Creative Commons License 2019.01.28 0 0 1666

Ányos Pál: Gyöngyösi árnyékához
 
Et statuent tumulum et tumulo sollemnia mittent.
VIRG. Aeneid. VI. v. 380.

 
Állj meg, Te nagy lélek tünő szárnyaiddal,
Mellyek Parnassusra visznek Musáiddal,
Közölj egy pillantást hiv onokáiddal,
Kiket már utánad emelsz tollaiddal!
 
Nézz le, hogy röpdöznek Duna mellyékéről,
Hogy füstöl temények Musák tüzhelyéről,
Hogy szóll furuglyájok őseik lelkéről,
Hogy nyög, hogy mosolyog Gellért tetejéről?
 
Szebben ragyog Fébus köztök sugarával,
Hangosb a pacsirta pihegő torkával,
Flora többet festi réttyét virágjával,
Többet játszik Zefir rózsák illattyával.
 
Miolta eljöttünk Tanais partyáról,
S nyilak nem csüggenek magyarok válláról
-Nem keltek illy napok világunk sarkáról,
S nem törött annyi ág Apollo fájáról.
 
Ha ezt mind megláttad, menny repülésedben,
Könyveztesd Murányi Kálipsót versedben!
De magad mosolyogj érzékeny szivedben,
Hogy még van, ki örül versszerző tüzedben.
 
Mi pedig elmenünk Gömör vármegyében,
Hol egy borostyánfa enyészel tövében, -
Ott áldgyuk lelkedet polgárink nevében,
Rózsát s ciprust hintvén sirod tetejében!
 
1777

<empatia> Creative Commons License 2019.01.28 0 0 1665

Török Sophie: Versek
I.

Fekszem hanyatt, süllyedő fejem alatt
kulcsolva haszontalan karjaimat.
Szemem oly nehéz, mintha ravatalos
krajcár nyomná, csak szivem vak ütései
dörömbölnek mellemen, mint őrjöngő
dühödt öklei a közönyös falakon.
Összetört életem uszkál körülöttem,
látom magamat - öreg anyóka vagyok.
Megyek fáradt nyütt inakkal az uton,
karjaim oly vékonyak, mint téli fa
töredező ága. Föld felé görbülő hátamon
kegyetlen nehéz batyu, lihegve járok
s már nincsenek könnyeim.

Mondanám: irgalom! de hangom sincs már,
S fonnyadt szivem az irgalom nevére
emlékezni is elfelejtett.
Igy roskadok össze hirtelen,
mint aki mindennek végéhez ért.
Már homorul a nyüzsgő föld alattam.
De emberek jönnek sietve
részvét és szeretet megindult melegével.
Simogatnak kézzel és szemmel és szóval
s kérdik sorsomat aggódó akarattal.
Fájdalmaim fölébrednek, s már segitséget váró
szemekkel mosolygok. Meleg karok emelnek,
szorgos jó kezek kötözik égő sebeimet.
Már mosolygok, süt a nap, s az élet
gyengéd jósággal tekint reám.
Már semmi baj! - mondják megkönnyült szivvel,
s arcukról a jócselekedet fénye ragyog.
Már semmi baj! - s míg ruhámat porolgatják
gyengéd biztatással életem lezuhant súlyát
mind visszarakják rám -
s meginditanak ujra könyörtelen utamon.

1933. ápr. 7.

<empatia> Creative Commons License 2019.01.28 0 0 1664

Eötvös József: SZÖRNYEN SZÉP.
 
Miként Vesuv virágtakart tövében
Megrázva, most egyszerre ingadoz,
S tetőjén láng kitör s szilárd dühében
A bájvirányon széjjeláradoz:
Ekkép remegsz te is, ha részegűlve
Merész karom erősen átfogott,
S a szenvedély, mint láva, elterűlve,
Arczod felett pirosan elfutott.
 
S miként a tenger kél, erős karával
Ha szélvész átkarolta árjait,
S a sziklafalra csap hullámzatával,
S fehér tajtékkal önti partjait:
Ekkép emelkedik melled dagadva,
Szélvész-hatalmú érzeményivel,
Míg végre könnyü leplén áthaladva,
Mint hab kiárad a fehér kebel.
 
S Vesuv ha áll lángoknak bíborában;
Ha tenger kél, mert szélvész fölveré
Bár térdre húll a nép bámúlatában,
Gyönyörrel néz a szép szörnyek felé:
Igy nézek én reád, ha szenvedélyek
Átdúlják lelkedet; ha veszni kell,
Mit bánom én! oly szépek a veszélyek,
Gyönyör között ha veszhet e kebel.
 

<empatia> Creative Commons License 2019.01.28 0 0 1663

Kaffka Margit: Fényben
 
Tudom, hogy a tavasz nem tart örökké,
Hogy elmúlnak mind a derűs napok,
Hogy a dal, hogy a tavasz idehagynak,
És ősz fejemmel magam maradok.
 
Zörgő avarban, ködös alkonyattal,
A darvak búcsúzása idején
Ráérek majd jövők titkát keresni,
S borongva sírni emlékek ködén.
 
De ki töpreng édes tavaszi reggel
Fagyos pusztákon, hulló levelen, -
Mikor csillámos, szőke napsugárral
Végigragyogja útját a jelen...

<empatia> Creative Commons License 2019.01.27 0 0 1662

Ady Endre: Megpihent...
 
Megpihent a szived,
Nagyasszonyunk, végre,
Rászállott bánatod
A pirosló vérre,
De pirosló véred
Minden hulló cseppje
Egy felszálló kétség
A magas egekre.
 
Megpihent a szived...
Milyen sötét átok,
Hogy neked szenvedés
Volt egész világod,
Hogy te, ki szent voltál
Őrangyallá válva,
Százszor tettél utat
Nehéz Golgotára!
 
Óh! mert egyre sújtott
A kegyetlen végzet,
Elrabolta minden
Földi üdvösséged;
A te nemes szived,
A te érző lelked
Nem talált a földön
Csak örök keservet.
 
De mégis. »A regék
Ősi erdejében«
Megszállott az ihlet
A szomoru éjben
S amig messze szálltál
Egy tündérvilágba,
Elhagyott egy percre
Életednek átka.
 
Óh! azok a percek
Írt adtak szivednek,
Fényesebb világot
Fényes szellemednek...
Nyugalmat a csodált,
Üldözött költőnek,*
Mert besüppedt sírján
Új virágok nőnek.
 
Aztán ujra tűrni
Szivettépő átkot,
Feketén, komoran
Járni a világot.
Hogy szent szivedet, mely
Millióknak őre,
Átjárja egy gaznak
Megvillanó tőre!...
 
Megpihent szent szived,
Nagyasszonyunk, végre,
Rászállott bánatod
A pirosló vérre,
De pirosló véred
Minden hulló cseppje
Egy felszálló kétség
A magas egekre.

 

Törölt nick Creative Commons License 2019.01.27 0 0 1661
tengerigyöngyszem Creative Commons License 2019.01.27 0 0 1660

John Keats : A Reményhez

Ha a bánatommal egymagam vagyok,
s lelkemben nincs, csak a kétség maga,
álmom csillagfénye kihamvadott,
szirmot se hord a lét sivataga,
szép remény, kínálj balzsam-serleget,
ezüst szárnyad bontsd szét fejem felett.

Ha kinn járok, s leszáll az égi est,
fönn holdat rejt a sűrű szövedék,
s a csüggedés bús arccal rám ijeszt,
s szaggatja lelkem fényes szövetét,
verd át sugárral a lomb sátorát,
s e rút leselkedőt kergesd tovább.

Ha a reménytelenség, egyszülött
fia a csalódásnak, lelkemet
meglepni kész, s mint felhő a rét fölött
sötétlik, s mindjárt rám csap, eltemet,
ragyogtasd fel, remény, szép arcodat,
s ijeszd el, mint az éjt a virradat.

Ha kedveseim sorsán megriad
szívem,s szorongva gondot gondra szít,
Ó szép szemű! Vidítsd beteg fiad,
hadd nyeljem vigaszod telt kortyait,
szórd körém égben-fogant fényedet,
ezüst szárnyad bontsd szét fejem felett.

Ha a szívem szenvedélytől megdobog,
ha kínoz kedvesem kemény szava,
add, hogy hihessem, nem hiú dolog,
szonettekben merengni éjszaka,
szép remény kínálj balzsam-serleget,
ezüst szárnyad bontsd szét fejem felett.

S míg száll majd évre év, add, hogy honom,
becsületét ne feketítse folt,
hadd lássam: híre ép, magas orom,
szabadsága tündöklőbb sose volt.
S ragyogtasd ritka-szép tekinteted,
tetőt tarts szárnyadból fejem felett.

Nagy szabadság! Míly nagy lehet kopott
köntösében, és királyi fejék
s dús bíborok alatt mily elnyomott.
Csak haldokol, lehajtja szép fejét.
Ó jöjj, remény! Lám, szárnyad itt lebeg,
s színig telíti fénnyel az eget.

Mint felhő-csúcsot bolygók fényei
aranyoznak, vidítván a sötét
eget, míg fél-arcát fátyol fedi,
ha lelkem felölti bús köntösét,
vidíts, remény, ha a gond rászakad,
s nyisd szét fölöttem hószín szárnyadat.

/ Fordította: Tóth Judit /

<empatia> Creative Commons License 2019.01.27 0 0 1659

"Az a barátunk, aki annak látszik és valójában az is. Mert aki csak látszik, de valójában nem az, az csak látszat-barát, nem pedig igazi barát. És ugyanez érvényes az ellenségre is."

 

/ Platón /

 

 

<empatia> Creative Commons License 2019.01.27 0 0 1658

Kányádi Sándor Téli alkony

Nyírfák közé zuhant a nap.
Vereslik a nyírfa kérge.
Szájuk szélét nyalogató
farkasok gyűlnek a vérre.

Szűggyel törik a nagy havat,
árnyaik a völgybe vesznek:
borzongató
arabeszkek.

Szűkölnek és vonyítanak,
s egymás irhájának esve,
széttépik a vérző napot:
üvöltve száll le az este.

 

<empatia> Creative Commons License 2019.01.27 0 0 1657

Ady Endre: Meg akarlak tartani

 

Őrjít ez a csókos valóság,

Ez a nagy beteljesülés,

Ez a megadás, ez a jóság.

 

Öledbe hullva, sírva, vágyva

Könyörgök hozzád, asszonyom:

Űzz, kergess ki az éjszakába.

 

Mikor legtüzesebb az ajkam,

Akkor fagyjon meg a tied,

Taposs és rúgj kacagva rajtam.

 

Hóhérok az eleven vágyak,

Átok a legszebb jelen is:

Elhagylak, mert nagyon kivánlak.

 

Testedet, a kéjekre gyúltat,

Hadd lássam mindig hóditón,

Illatos vánkosán a multnak.

 

Meg akarlak tartani téged,

Ezért választom őrödül

A megszépítő messzeséget.

 

Maradjon meg az én nagy álmom

Egy asszonyról, aki szeret

S akire én örökre vágyom.

<empatia> Creative Commons License 2019.01.27 0 0 1656

Székely Magda: Az ítélet

 

Nem enyhülhetek, mert helyettük élek,

akikben többé nem kelhet bocsánat.

Ők nem változnak. Mint föld a követ,

úgy viselik a mozdulatlan vádat.

 

Tavaszodik. Én eszem és növekszem.

Az eleven hús élőhöz hajolna,

kapaszkodnék a létező világhoz,

mint növény a karóra,

 

de úgy kell élnem, könyörtelenül

és enyhületlen, ahogy ők halottak.

Meg kell maradnom, mint földön a kő,

igazságukban meg nem ingatottnak.

 

Heged a föld, kihasított helyük

a születőkkel lassan megtelik,

minden nyomukat benövi az élet.

Magam vagyok az utolsó ítélet.

<empatia> Creative Commons License 2019.01.27 0 0 1655
<empatia> Creative Commons License 2019.01.27 0 0 1654

Kosztolányi Dezső: Szerenád

 

A kormos égből lágy fehérség

szitálja le üres porát.

Didergve járok ablakodnál

a hófehér nagy úton át.

S amint megyek itt éji órán,

lépésem mégsem hallható,

mert zsongva, súgva, és zenélve

halkan szitál alá a hó.

 

S körülvesz engem, zordon árnyat

egy hófehér, szelíd világ:

angyalpárnáknak tollpihéje,

zengő, szelíd melódiák,

habpárna selymén szunnyadó arc,

mit angyalok fényszárnya ó,

minek szelíded altatóul,

halkan zenél a tiszta hó.

 

Oly mély a csend, a város alszik,

mind járjatok lábujjhegyen!

Pihék, zenéljetek ti néki,

hogy álma rózsásabb legyen.

Egy hófehér hálószobává

változz át csendes utca, ó!

Fehér rózsákként hullj az éjben

reá, te szálló, tiszta hó!

<empatia> Creative Commons License 2019.01.27 0 0 1653

„Ember vigyázz, figyeld meg jól világod:
ez volt a múlt, emez a vad jelen, -
hordozd szívedben. Éld e rossz világot
és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte,
hogy más legyen.”

/ Radnóti Miklós /

 

 

 

<empatia> Creative Commons License 2019.01.27 0 0 1652

Garai Gábor: Tél

Csomókban hanyatló gesztenye-levél,
éjjel ujjaidhoz érkezett a tél.
Disznótoros faggyal támad az idő,
tűleveli füsttel telnék a tüdő,
boróka levével telnék a torok -
háborog a hideg, foga csikorog.

Engem ugyan űzhet, el nem fog a fagy,
lélmelegítőm utamon te vagy;
tekinteted röpdös, karcsú madarát
kerülik a felhők, varjak, vadkacsák;
zuzmara-sziromban hangod kanyarog,
hópehely-viharban kedved kavarog;
minden lélegzetem ízeddel telik:
szállok - más tipródik, vagy a körmeit
fujja, és bort nyakat - te is szállsz velem:
nincs szükségem szeszre, fűt a szerelem.

<empatia> Creative Commons License 2019.01.27 0 0 1651

Arthur Rimbaud: Részeg hajó

Hogy jöttem lefelé egykedvű, vén vizeknek
Folyásán, vontatóim már nem jöttek velem:
Lármás rézbőrű raj közt céltábláúl sziszegtek
Bepingált cölöpökhöz nyílazva meztelen.

De hogy mi sorsra jutnak, mindegy volt nékem ez,
S hogy búzám belga búza, vagy hogy gyapotom angol, -
Alighogy véget ért a parti, furcsa hecc,
Vizek szabadja lettem, ki vígan elcsatangol.

És tél jött, szörnyü zaj közt s engem, kiben siket
Csend hallgatott tunyán, mint a gyermekagyakban,
Felvett az ár: s ha süllyed egy málló félsziget,
Nem szállhat a habokba dicsőbben és vadabban!

Kegyes volt a vihar: a tengerig vetődve
Tíz éjen át lebegtem vidám parafaként
A mélyen, mely a romlás örök hömpölygetője,
S nem néztem: vaksi lámpás vet-é utamra fényt?

Fenyő-ducos begyembe zöld víz lágy íze folyt,
Mint almák hűvös húsa csúszik a gyermek-torkon;
S hányások s bornyomok, sok kékes lomha folt
Letisztúlt rólam és levált a kormány s horgony.

Azóta egyre fürdök a roppant tengerek
Költészetében, melybe csillog csorog és béke
S nyelem e zöld azúrt, hol fulladt emberek
Lebegnek olykor mélán s mintegy gyönyörben égve,

Mert kékes színüket átfesti drága mámor
S ringatja enyhe rengés a réz-szín nap alatt,
S nincs alkohol, csitítóbb, se dal, mely ily puhán szól,
A rőt s rosszízü vágyak ettől megalszanak!

S villámtépett eget s tölcsért, mit a vihar hajt,
S a mélységek hintáit s kanyargó áramát
Láttam s az alkonyt s hajnalt: ez izgatott galambrajt,
S olyast is, mit az ember, ha sejt is, sohse lát.

Láttam sülyedt napot, vad titkokkal befolyva,
Míg alvadt messzeségek violája ragyog
S hallottam, mintha antik tragédiát dalolna,
Messzire elhörgő zajt s mely reszket és gagyog.

S vakító hó-csucsokról álmodtam zöldszin éjen,
Míg messze tengerszemhez rejtelmes útra kelt
Az óceánok csókja: izes áram a mélyben
S mentem vele s a sárga s kék foszfor énekelt.

És át sok hónapon, mint ha dagály robog
A sziklahátak ellen: holdkóros vízi csorda,
Rohantam, nem törődve, hogy szentszüzes fokok
Ragyogó lába zúz és orrom elsodorja.

S találtam tengeren túl s alúl a horizonton
Párduc-szem fényű és virágos szigetek
Kék és furcsa raját, hol ostorként kibomlón
A pőre nép fölött szivárvány libegett.

Láttam maró mocsárt, hol mint egy szörnyű hálón
A sás közé akadt Rém poklos teste reng,
És vizeket rohadni örök szélcsendben állón,
S örvényt, mely tág kerékben az égaljig kereng.

Gleccsert, ezüst napot, gyöngyházhabot, parázs
Eget, sok reves roncsot, mik barna öblön úsznak,
Hol szörnykigyókat kínoz az élősdi marás
S enyhűlni bús szagú vén görbe fákra kúsznak.

S a gyermekeknek én beh szívesen mutatnék
Halat, minőt találtam, aranyból s énekelt,
S züllött utamra olykor rózsát sodort a tajték
S olykor hizelkedőműl édes szél lengve kelt.

S olykor a minden tájak únottja, pólusok
Bús kószája: a tenger, míg ringatott panaszlón,
Beszórt árnyék-virággal, mely kén-szájjal susog
S térden e vak virág közt merengtem, mint egy asszony.

S ringtam, kóbor sziget, és szennyükkel bekentek
Szőkeszemű sirályok, csetepatés család,
Ringtam s némely tetem tört testemen pihent meg,
Majd elhagyott sülyedve: aludni még alább...

Imé, ez vagyok én! züllött hajó, hináros,
Kit elvitt a vihar élőtlen étherig,
S zord flotta s békés bárka ki nem halássza már most
Részeg roncsom, mely a vizekkel megtelik,

Im, bátran, párát fújva, mely rajtam ködként kékűl,
Utam kapút az ég izzó falába fúrt,
S zsákmányúl téptem onnan, finom poéta-étkűl,
Izes nap-cafatot s szakadt, nyulós azúrt!

Bitang deszkám belepte a villamos medúza,
S nyaranta apró szörnyek tintás raja lapúlt
Reám, midőn a hőség tűzvesszejétől zúzva
A reszkető bibor lég izzó tölcsérbe nyúlt.

Oh én, ki immár ötven mérföldnek távolából
Hallottam reszketőn a Poklot, mint üvölt,
S kit újra s újra vár a kék és merev távol,
Megvetlek Európa, únt gátú, ócska föld!

Im én! kit túl az égen várt csillagos sziget,
Hol már a mámoros menny örök kapúja nyitva,
S hol végtelen mély éjben arany fénnyel piheg
Alvó madárseregként a boldog Jövők titka!

- De mégis, sokat sírtam: testem hajnal gyötörte,
S kegyetlen volt a hold és keserű a nap,
Már lázas derekam gyötrelmes görcstől görbe:
Bár megszakadna már s benyelné már a hab!

Oh ha van Európában öböl még, melyre halkan
Vágy vonna: kicsi víz az, egy vak tócsa, hideg,
Hol bús fiúcska guggol az ámbrás alkonyatban
S papírhajót ereszt el, mely lepkeként libeg...

Mert kit megfürdetett minden vizeknek búja,
Nem szállhat révbe többé kalmárhajók után,
S jelzászlók és tüzek hívalgó gőgjét únja,
S hogy hídak vad szeme bámúljon rá bután...

/ Fordította: Tóth Árpád /

<empatia> Creative Commons License 2019.01.27 0 0 1650

HELTAI JENŐ : SZABADSÁG

 

Tudd meg: szabad csak az, akit

Szó nem butít, fény nem vakít,

Se rang, se kincs nem veszteget meg,

Az aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,

A látszatot lenézi, meg nem óvja,

Nincs letagadni, titkolni valója.

 

Tudd meg: szabad csak az, kinek

Ajkát hazugság nem fertőzi meg,

Aki üres jelszókat nem visít,

Nem áltat, nem ígér, nem hamisít.

Nem alkuszik meg, hű becsületéhez.

Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.

Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,

Sem azt, kinek volt, és volt-e őse,

Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre

S embernek nézi azt is aki pőre.

 

Tudd meg: Szabad csak az, aki

Ha neve nincs is, mégis valaki,

Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,

Tüzet feleslegesen nem harangoz,

Van mindene, ha nincs is semmije,

Mert nem szorul rá soha senkire.

Nem áll szemére húzott vaskalappal,

Mindég kevélyen szembe néz a Nappal,

Vállalja azt, amit jó társa vállal

És győzi szívvel, győzi vállal,

Helyét megállja mindég, mindenütt,

Többször cirógat, mint ahányszor üt,

De megmutatja olykor, hogy van ökle...

Szabad akar maradni mindörökre.

 

Szabadság! Ezt a megszentelt nevet

Könnyelműn, ingyen ajkadra ne vedd!

Tudd meg: szabad csak az, aki

Oly áhítattal mondja ki,

Mint istenének szent nevét a jó pap.

Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.

Ínség,veszély kín meg nem tántorít

És lelki béklyó többé nem szorít.

Hiába őrzi porkoláb s lakat,

Az sose rab, ki lélekben szabad.

Az akkor is, ha koldus, nincstelen,

Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.

Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,

Hol áldozat nincs, nincs szabadság.

Ott van csupán, ahol szavát megértve

Meghalni tudnak s élni mernek érte.

 

De nem azért dúl érte harc,

Hogy azt csináld, amit akarsz,

S mindazt, miért más robotolt,

Magad javára letarold,

Mert szabadabb szeretnél lenni másnál.

A szabadság nem perzsavásár.

Nem a te árud. Milliók kincse az,

Mint a reménység, napsugár, tavasz,

Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva

Ráönti illatát a szomjazó világra,

Hogy abból jó testvéri jusson

Minden szegénynek ugyanannyi jusson.

Míg több jut egynek, másnak kevesebb,

Nincs még szabadság, éget még a seb.

Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,

Te sem vagy még szabad, te is csak

gyáva rab vagy.

 

<empatia> Creative Commons License 2019.01.27 0 0 1649

ADY ENDRE: VALLOMÁS

 

                       

Te, akinek annyi szived van,

Ahányat lelked megteremt,

Aki színes kaméleonként

Varázsolsz multat és jelent,

Kinek a szín fényes világod,

Melyet lánglelked áthevít -

Ki tudnád-e vajon nevetni

Egy bús poéta könnyeit?...

 

Ki tudnád-e vajon nevetni,

Mert úgy imád, mert úgy szeret,

Ahogy nem a színpadon szoktak,

Vagy az életben - emberek;

Hogy szép lelked teremtő lángját

Úgy nem áhítja senki más;

Hogy szerelmét el nem rabolná

Sem távolság, sem megszokás.

 

Te, aki már ezer élet közt

Osztottad szét a lelkedet,

Elképzeled, hogy egy egész szív

Mást nem, csak tégedet szeret.

Hogy azt, ki a festett világban

Elvesztette önnönmagát -

Egy bús poéta úgy imádja,

Mint az igazság angyalát...

 

Elhiszed-e egy ismeretlen,

Álmot szövő költő szavát?

Elolvasod szivéből vérző,

Szerelmes, bánatos dalát?

Meg fogod-e szived kérdezni,

Vajon szeretni tud-e még,

Vagy trubadurod megsajnálni

Lelkednek kegy gyanánt elég?...

 

Szivem szorul a félelemtől

S megrendül a kétség alatt,

Hogy szeretni csak szinpadon tudsz

S magadnak élned nem szabad.

Hogy szíved e rajongó álmon

Csak gúnyolódik, csak nevet...

- Még nem érzéd szivem szerelmét,

Már itt a vég... Isten veled!...

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!