„Nagyszerű esélyt látok arra, hogy a jövőben románoknak és a magyaroknak közös céljaik lehessenek.”
„Olyan Közép-Európát, ami nem csak beszállítója a nyugati gazdaságoknak, hanem a világ egyik legsikeresebb és legversenyképesebb térsége is. (...) Ahol mindenkinek van munkája, ahová visszatérnek a munkásaink, ahol az okoz majd fejtörést, hogy mit kezdjünk a Nyugat-Európából jelentkező munkavállalókkal. Ha összefogunk, ha együttműködünk, akkor lehetségessé válik.”
Palányi a Polbeatben azt mondta: Kocsis-Cake „nem magyar, full színes bőrű, látszik, hogy etnikumilag nem tartozik ide”. Amikor Dezse közbeveti, hogy ezt ne mondd, Palányi reakciója az, hogy
„jó, lehet, hogy megvannak a papírjai, hogy magyar, de látszik rajta, hogy nem magyar származású, nem itt vannak a gyökerei”.
Dezse inkább elmerül a mobiljába, Szarvas pedig nem szól egy szót sem....
Tegnap a nemzeti együttműködés rendszere félmillió magyart kilökött az állami egészségügyből. Magyarország minden korábbinál nagyobb lépést tett a latin-amerikai banánköztársaságok, a fallal határolt lakóparkok meg az azokat övező nyomortelepek végletekig atomizált társadalmai felé. Jól ismerjük ezt a neoliberális receptet: kedvez a tőzsdének és a milliárdosoknak, tragikus a természetnek és a szegényeknek. Orbán Viktor egyértelműen elkötelezte magát Horthy Miklós társadalmi hagyatéka, a zsellérek és cselédek Magyarországa iránt. Ennek fényében valósággal eltörpül a kultúrában osztogatott pénzek és pozíciók ügye. A probléma sajnos messze túlnő a kormánypárton: kár volna elhallgatni, hogy az ellenzéki pártok zöme éppúgy a neoliberális doktrínák foglya, mint maga a Fidesz. Az elmúlt harminc év egyetlen állandó mozzanata, hogy egy neoliberális politikus benyújtja a számlát a szegényeknek és a középosztálynak.
Szó sincs arról, hogy engem ne zavarnának a társadalombiztosítási rendszer potyautasai – könnyű ugyanakkor belátni, hogy lennie kellene egy szolidaritási minimumnak, amely társadalommá, még jobb esetben nemzetté formálna egy embertömeget. Érteni kellene, hogy a magyarság leszakadó százezrei már nem tudnak felelősséget vállalni a sorsukért: az oktatástól nem kaptak esélyt, a fennmaradásért zajló mindennapos küzdelem ledarálta őket, a szociális hálóból kihullottak, az elidegenült fogyasztók közönye pedig félreérthetetlenül jelzi nekik, hogy senki sem sír utánuk. Ha mi, magyarok hulladékként bánunk egymással, ha kiszolgáltatottjainkat az utca kövére vetjük, nemcsak a lelkünkkel fizetünk majd ezért. Fizetni fogunk a közbiztonságunkkal, fizetni fogunk a magunk sorsával, ha mi leszünk gyengék és védtelenek, fizetni fogunk, amikor el kell majd magyaráznunk a gyermekeinknek, hogy mitől ilyen lakhatatlan ez az ország, amely rég nem a hazájuk, mitől ilyen embertelenül gonoszak, irigyek és önzőek az itt élők, akik rég nem a honfitársaik. Kezdhetünk szégyenkezni, amiért magyarok vagyunk.
