Mióta a vizák eltűntek a vizekből, Magyarország legnagyobb hala a harcsa. Bár másfél évszázada még kétmázsás példányokat is fogtak, napjainkban már a 100 kilogramm fölötti példány is ritkaság
az is előfordulhat ahogy nézem a mumiát, hogy kutya, aki pl. 200 éve belemászott egy mély lyukba és eltemetődott valahogy, rázuhant az üreg. A réteg éppen 66 millió éves volt és szerencsés körülmények révén nem bomlott le, hanem mumifikálódott a kutyusz?
Az nem őslény. Az őslények csontjai és szövetei is ha fennmaradnak megkövülnek a millió évek alatt.
.
Többször előfordult már ilyen: pár évtizede, évszázada vagy akár évezrede egy talajlakó állat (akár nagyobb rágcsáló) a járatában elpusztul és ott olyanok a körülmények, hogy nem bomlik le.
.
Ezért kerül 66 vagy 200 millió éves talajrétegekbe, mert egyszerűen ez az életmódja: talajlakó és talajban fúró.
.
Pl. ausztrál dinocsontok között is találtak már vombat maradványokat. Ami nem azt jelenti, hogy máig túlélő dinók lettek volna, hanem csak annyit, a talajlakó vombat járata ütközött a dinocsontokkal és szerencsétlen vombat épp a járat azon részén pusztult el.
Na most akkor a szürkemarha honfoglaló eleink állata volt, vagy csak a Kárpát-medencében alakult ki keresztezés útján? Addig is kedvcsinálónak egy szürkemarha fesztivál:
275 centis 158 kilós harcsát fogtak Eszék közelében a Duna - Dráva torkolatánál:
Antos Zoltánnál olvastam annak idején, hogy 1945 körül egy magyar horgász szintén valami kapitális példányt akasztott meg a Dunán, amely folyásirányban kb. egy napon át vontatta a csónakját, a kimerült horgász végül kénytelen volt elvágni a damilt... (12-13 évesen olvastam, de bárki ellenőrizheti, mennyire emlékszem tisztán.)
Egyre többen "utaztak" tehát marhaexportban, tudatosan nemesítették, válogatták az állatokat tenyésztésre, és ehhez csak a kezdő lökések egyikét adhatta a befogott őstulkok sikere valamikor a 14-15. században. A magyar szürke testméretbeli gyarapodása egyébként ma sem állt meg, mindössze talán a szarv hossza esett vissza, vagy stagnál, és persze a tenyésztés volumene, a 19. század végi gépesítésektől és tejtermelésre való átállástól kezdve.
Genetikailag tehát nem feltétlen kellett bevonni a "fajtanemesítésbe" a rohamosan fogyatkozó őstulokállományt. A török hódoltság idejére a hatalmas igavonók kezdtek teljesen kiveszni, szinte már alkalmilag sem használták őket, de igény mutatkozott a pótlásukra, egy hasonlóan erőteljes és sok húst biztosító fajta kitenyésztésére. Mint "eszménykép" jelentek meg konjunkturális szinten, a szétszabdalt országrészeken felpörgő exporttevékenység során.
Az őstulok Árpád-kori munkára történő befogása, külföldön való alkalmazása serkentőleg hathatott a tenyészkiválasztás megindulására,csakúgy, mint az osztrák-német városi lakosság gyarapodása, megnövekedett hús- és igaerő-szükséglete. A moldvai primigenius fajtákkal való próbálkozások, kísérletezés után végül a podóliai fajták behozatala és elterjedése hozta meg a 18-19. századra a kívánt eredményt.
Kraniológiai elemzések szerint az őstulok szarvai nem emelkednek magasan a fej fölé, hanem inkább előre irányulnak, mint az elefántagyar (Kőrösi i.m. 81.). Al-Garnáti kiváló megfigyelőképességéről árulkodna tehát az az utalása, hogy az említett vadon élő „tehenek” vagy „gazellák” tülke az elefánt agyarára hasonlít. Hiszen egy magyar szürke ökör majd' másfél méteres szarvdísze is tekintélyt parancsoló látvány, nemhogy az őstuloké! Ugyanez nem mondható el a bölény rövid tülkéről; az a legkevésbé sem juttatja eszünkbe az elefántagyart. A szürkemarha-koponyák hosszúsági abszolút méretei nem érik el az őstulokét, köztük a különbség 10–20 százalék (Kőrösi i.m. 82.). Ha a befogott őstulkot kasztrálták, a szarv méretei természetesen ugyanúgy növekedtek.
Matolcsi János1985-ben közzétett helyszíni vizsgálati adataiból kiderül, hogy a 8-9. századi szaltovó-majacki zónában igen elterjedt a primigenius szarvasmarha, amelyből végső soron a magyar szürkét ezer év múlva "kinemesítették". Az erdős sztyeppén ugyanúgy tenyésztették ezt a primigenius fajtát, mint a Volga-deltában és környékén.
Ezek keltették volna Abu-Hámidban az elefánt képzetét? nehezen hihető. Inkább az őstulok, amely valóban arra a benyomásra vezethette a szemlélőt, hogy az elefántok közeli rokonaival állunk szemben. Hatalmas tülkeiknek, vastag bőrüknek köszönhetően ezek az állatok bizonyos szempontból valóban emlékeztethettek az elefántra. Zavarba ejtő az arab vándorkereskedő azon megjegyzése is, hogy az elefántra emlékeztető tehenet vadásszák, ráadásul az ökröt, marhát jelentő attajta helyett egyesek szaital-t olvasnak al-Garnátinál, ami annyit tesz, mint kőszáli kecske vagy hegyi antilop. Ez megint csak az állat vadon élő voltára utal, így jogos a feltevés, hogy a leírásban nem háziasított marhaféléről, hanem őstulokról lehet szó, melynek utolsó hazai példányáról, egy befogott példányról utoljára 1527-ből hallunk. Szemben a magyar szürke jelenlegi 130-140 cm-es marmagasságával, az őstulok a két métert is elérthette. Nem volt ritka a másfél tonnás példány – ez a tömeg az amerikai bölényeknél már kivételesnek számít. Mazóviában az irtóztató állat 1627-ben még élt, s Lengyelország mellett fő élettereként a Magyar Királyságot tartatták számon. (Bölényeink később haltak ki, Petényi János Salamonszerint az utolsót 1814-ben Udvarhelyszéken ejtették el.)
Abu-Hámid al-Garnáti, a granadai származású, világlátott mohamedán jogtudós-kereskedő 1150-ben vetődött el Magyarországra. Három évet élt itt, és sok érdekes megfigyelést hagyott hátra. Tőle idézek: „Básgirdban elefánthoz hasonló tehenek élnek, egynek-egynek a bőre olyan súlyos, mint két öszvéré együttvéve, a feje meg egy egész szekérrakományt kitesz. Vadásszák, és attajtának nevezik. Ez az egyik legcsodálatosabb állat. Finom húsú, szarvai nagyok és hosszúak, mint az elefánt agyarai.”
Az utazó iménti sorai alaposan gondolkodóba ejtették a történészeket. Melyik az az állat, amelyiknek elefántagyarhoz hasonló hosszú szarvai vannak, és amelyik leginkább az ormányosra emlékeztet? Őstulkot (Bos primigenius primigenius) látott volna a Granadai? Egyes kutatóink szerint ez a Kárpát-medencében már a 10-11. században kihalt...
Az ukrán szürke és a magyar szürke koponyaméreteinek összehasonlításából kitűnik, hogy a magyar szürke koponyaméretei, különösen a szarvai, lényegesen nagyobbak. Ezt a különbséget véleményem szerint két tényező okozza. Egyrészről a kedvezőbb tartási és ökológiai környezet, mely kihozta az állat testméreteiben jegyeiben rejlő maximális potenciált, másrészről a döntő szerepet játszó emberi szelektáló, „nemesítő” tevékenységével a szebb, nagyobb egyedek kerültek továbbtartásra. Ezek alapján kijelenthető, hogy az ásatási anyagokban egy, a mainál valamivel kisebb testű, kisebb koponyával és feltehetően kisebb szarvakkal rendelkező, de a primigenius típus jegyeit testalkatában és koponyájában is magán hordozó marha csontmaradványait kell keresnünk.
Összességében a magyar szürke marha kialakulásának környezetéről, a középkor végi és újkor kezdeti alföldi környezethez alkalmazkodásáról egyértelműen megállapítható, hogy ez a fajta remekül hasznosította a szikes és csernozjom talajokon kifejlődött, mozaikos szerkezetű nedves és száraz gyepeket, valamint a mocsaras területeket. A valószínűleg podóliai származású magyar szürke marha az alföldi környezetben átalakult, igen jelentős húshozamú, szívós, távolsági kereskedelemre és igavonásra egyaránt alkalmas, alföldi környezetet kiemelkedően jól hasznosító fajtává vált, amit az ember szelektáló tevékenysége jelentősen segített.
Jelenlegi ismereteink, az archaeozoológiai leletek, különféle illusztrációk és a gazdaságtörténeti szakirodalom alapján a magyar szürke marha őse a 16–18. század között kezdetben Moldvából, majd később a 18. században Podóliából, a Kelet-európai síkság pereméről származhatott (Vörös, 2004). Az adatok alapján a kelet-európai eredetű, primigenius típusú podóliai marha behozatalára azért volt szükség, mert az intenzív itáliai, osztrák és német kereskedelem, valamint a pusztító állatjárványok (Szepes (Schütz), 1942: 10.) következtében a történelmi Magyarország (Magyar Királyság) területén hiány alakult ki a nagyobb méretű, lábon hajtható, kereskedelemben felhasználható húshasznosítású marhából. Ennek a podóliai, korábban „darvasnak”, „fehérnek”, majd a 20. században „szürkének” elnevezett – fej- és testalkata alapján egyértelműen primigenius típusú – szarvasmarha fajtacsoportnak a tagjai tekinthetők a magyarországi „szürke marha”- állomány 18. századi elődjének és alaptípusának, közvetlen ősének (Vörös, 2004). A podóliai marha az alföldi környezetben, a ridegtartás és tudatos tenyésztési szelekció nyomán átalakult, rendkívül ellenálló, nagy testméretű, lábon hajtásra és jelentős távolsági kereskedelemre is alkalmas fajtává vált. Az impozáns méretű, igavonásra, szántásra használt, 1 tonnát is elérő magyar szürke marha ökröket a mezőgazdaság gépesítése, a fajtát pedig a tej- és vegyes hasznosítású szarvasmarha-fajták előtérbe kerülése szorította háttérbe. Ez a folyamat egészen az 1960-as évek végéig tartott, amikor a fajtavédelmi intézkedések nyomán a folyamatot megfordították, és a tradicionális fajták megőrzésében elkötelezett gazdák és a nemzeti parkok szakemberinek erőfeszítése nyomán a magyar szürke marha állomány folyamatos növekedésnek indult (Bodó, 2000, 2001).
