A germán vallás. Több istenben hittek, hatottak rájuk a kelták, görögök, rómaiak. Az áldozati ajándékokat megtalálták a lápokban, a sírokban is találtak vallási tárgyakat. Tisztelték az ősöket. Voltak férfi és női istenek. A törzsek összetartó ereje az ősök és istenek tiszteletére tartott vallási szertartások megtartása volt. Időnként különböző szövetséges törzsek találkoztak, ilyenkor közös áldozatokat mutattak be az ősök és istenek tiszteletére. A különböző területeken sokszor más isteneket tiszteltek és eltértek a vallási szertartások. A legelterjedtebb istenek Wotan ( Odin ), Donar ( Thor ), Freyra voltak. A déli germánoknál Nerthust is tisztelték. Nem voltak templomaik, a szertartásokat erdei tisztásokon, szent ligetekben, szent vizeknél és lápokban tartották, ilyenkor főleg állatokat és időnként embert áldoztak. Az áldozatok célja a könyörgés és hálaadás volt. Volt egyéni áldozatbemutatás és közösségi meghatározott időpontokban. Volt amikor az áldozatot otthagyták az isteneknek és voltak közös áldozati lakomák. A háborúk után a legyőzött ellenség fegyvereit felajánlották az isteneknek. Az emberáldozat ritka volt, lápokban találták meg az áldozatok testeit régészek. Áldozat bemutatás egyik fajtája volt a rituális tánc. A korai időszakban nem voltak papok, a családfő és törzsfő mutatta be az áldozatot. A római korban és népvándorlás idején kialakult egy papi réteg. Az istennőknek voltak női papnői, akik bemutatták az áldozatokat, voltak külön jósnők. Volt külön írás vallási célra, a rúnák, ezeket varázslatokhoz használták, pl: védő és átokrúnák.
A fő foglalkozás a mezőgazdaság volt. Voltak mesteremberek is, kovácsok, fazekasok, ácsok. A kereket már az indoeurópai korban is ismerték. Nem használtak pénzt, árukat cseréltek, fő értékmérő a szarvasmarha volt. Árpát, búzát, rozst, zabot, kölest. Ezenkívül babot, borsót, lent, kendert. Az erdei gyümölcsöket, vadon élő növényeket és mézet gyűjtötték rendszeresen. Főleg marhát tartottak, ezenkívül még juhot, sertést, kecskét, baromfit. Sajtot is tudtak készíteni. Használtak ekét, ásót, kapát, gereblyét, sarlót és kasszát. A földeket időnként parlagon hagyták. Főleg zabkását ettek, kenyeret csak a tehetősek ettek. A falvakban a férfiak végezték a bőrfeldolgozást, a nők fontak és szőttek. Kereskedtek a rómaiakkal, főleg luxuscikkeket a gazdagoknak, cserébe borostyánkőt, szőrméket és a germán nők levágott szőke haját adták el. A római pénzeket csak értéknek tartották, nem használták a kereskedelemben.
A társadalomban voltak szabad emberek és hadifogoly rabszolgák. A szabad emberek népgyűléseket tartottak, ott hozták meg döntéseket és választották meg a vezetőket. A törzsek élén a királyok álltak. Később kialakultak a hadi királyok, akik háború idején vezették több törzs harcosait. Kialakult egy arisztokrata réteg, akik közül választották a királyokat.
A germánok akkoriban kis falvakban éltek, kb 200 ember egy faluban, nagy faházakban, a házban élt a család és állatai együtt. A ház közepén volt a tűzhely, a füst egy tetőbe vágott nyíláson át távozott, ablakok nem voltak. A halottakat elégették és urnába rakták.
különben egész meglepő dolgot olvastam nemrég, miszerint a germán és italikus nyelvek álltak szoros kapcsolatban, csak aztán az italikusok délre, a germánok északra vándoroltak, egész eddig azt hittem, hogy a kelták állnak legközelebb a germánokhoz
Helyesebben csak egy részük települt Galliába, a másik a Cseh-Morva-medence keleti részére, de Caesar leírása nyomán a balkáni és anatóliai kelták egy részének is a volcák lehettek az ősei.
Persze Caesar is volca adatközlőktől szerezte másod- és harmadkézből az értesüléseit, nyilván egyfajta fenntartással kell olvasnunk azokat.
A félig-meddig mítikus, sűrű, sötét, zárt, alig lakott erdővilág, az ún. Hercyniai Erdő volt sokáig a kelta és a germán világ határa.
A modern kutatások kimutatták, hogy a római kor előtt a mai Közép-Németország területén tényleg egy viszonylag zárt, sűrű lomboserdő-zóna húzódott, egy kelet-nyugati irányban hatalmas kiterjedésű erdőség.
A modern kutatások ezekkel a modern földrajzi régiókkal azonosítják a Hercyniai Erdőt:
- Schwarzwald (Fekete-erdő)
- Odenwald
- Spessart Rhön
- Thüringerwald (Thüringiai-erdő)
- Harzgebirge (Harz-hegység)
- Rauhe Alb
- Steigerwald
- Fiechtelgebirge
- Erzgebirge (Érchegység)
- Riesengebirge (Óriás-hegység)
- Böhmerwald (Cseh-erdő)
Még ezeknek a mai földrajzi nevek némelyikének is elég félelmetesen, misztikusan hangzik a neve...
Ha ezeket megnézzük egy térképen, akkor azt látjuk, hogy ez az övezet a Felső-Rajnától a Cseh-Morva-medencéig húzódott, nagyobbrészt a mai Közép-Németország területén.
Ez talán némileg magyarázatot ad azokra a fehér foltokra, amik egyes történelmi térképeken a kelták és a germánok közé vannak berajzolva.
bár a kontinentális kelta népek és nyelvek eltűntek, a kelták kulturális és főleg genetikai öröksége ma is nagyon erős a kontinens nyugati részén.
Népességgenetikai értelemben pl. Franciaország, Nyugat- és Délnyugat-Németország, Svájc, Észak-Olaszország, továbbá az Ibériai-félsziget északi és északnyugati régióinak népessége nem kis részt ma is a bronzkori és vaskori kelta népesség leszármazottainak tekinthető, persze ma már nagyobbrészt többszörösen átkeveredett formában (lásd az R1b "kelta" subclade-jei, amiről az Európa őstörténete topikban korábban már írtam).
A kelták kulturális örökségét pedig nem akarom eltúlozni, de kisebbíteni sem, főként azért, mert bizonyos vonatkozásban elég nehezen válaszható szét a kontinentális és szigeti kelták, a germánok és a latin népek kulturális öröksége, legalábbis nagyon sok a közös vonás.
A kontinentális germánok sorsát végső soron ez a kettős nyomás - délről a Birodalom, északról a germánok - pecsételte meg.
Sőt volt egy harmadik, egy keletről érkező nyomás is, amelynek során a dákok és a szkíta-szarmata törzsek felszámolták a kelták településterületét a Kárpát-medencében a Duna vonalától keletre.
A kelták túlnyomó többsége a Birodalom uralma alá került és viszonylag gyorsan romanizálódott, kisebb részüket a germánok és más barbár törzsek asszimilálták.
Bizonytalan, hogy a kontinentális kelta nyelvek meddig voltak élő nyelvként használatban.
A legjelentősebb kontinentális kelta nyelv, a gall-kelta a Kr.u. I. században még széles körben használatban volt, sőt egyes források szerint közvetítő nyelvként szolgált a rómaiak, a gallok és a britanniai kelták között.
A mai Anglia területén élő briton törzsek nyelvei a feltételezések szerint eléggé közel állhattak a gall-keltához, a gall nyelvet ez tette alkalmassá a közvetítő nyelv szerepére.
Később persze, amikor Britannia is teljesen római uralom alá került, már kevésbé volt szükség közvetítő nyelvre, megkezdődött a britanniai kelták romanizációja is.
Sajnos nem tudjuk pontosan, hogy mikor haltak ki véglegesen a kontinentális kelta nyelvek, egyes tudósok szerint Hispánia és Gallia egyes elszigetelt hegyvidéki közösségeiben a kelta nyelveket helyi paraszti nyelvként egészen a Kr.u. 5. századig használhatták, tehát lényegében a nagy népvándorlások koráig.
Megjegyezném, hogy a breton nem kontinentális kelta nyelv, hanem szigeti, a bretonok ősei az V-VI. században az angolszászok elől Britanniából húzódtak át a mai Bretagne területére, a breton nyelv legközelebbi rokonai a walesi és cornwalli nyelvek.
Ez a három alkotja a szigeti kelta nyelveken belül a Brythonic (briton) alcsoportot.
A La Téne korszakban a kelta-germán kapcsolatok fő színtere a mai Közép- és Dél-Németország területe volt.
Az egyik első kelta néptörzs, amellyel a dél felé nyomuló germánok kapcsolatba kerültek, a Volca (többes számban: Volcae) volt.
Ennek a törzsnek a nevét átvették a germánok és később "walha" formában az összes kelta népre alkalmazták.
Sőt további jelentésbővüléssel aztán már nemcsak a keltákra, hanem a római birodalom letelepedett, nem germán lakóira is alkalmazták.
Jelentései: kelta, római, latin, újlatin, nem germán, idegen.
Ez a szó a gyökere a vallon népnévnek is, vagy a középkorban a románokra használt vlach, valach, oláh népnévnek, de végső soron a magyar "olasz" népnévnek is.
Amellett az angol Wales és Welsh neveknek, sőt a délnémet nyelvjárásokban is volt egy Welsch népnév, amelyet főként Svájc nem német nyelvű lakóira (francia, olasz és rétoromán svájciak), de tágabb értelemben az olaszokra és franciákra is használtak.
a La Téne korban a kelták egy jóval magasabb kulturális szintet képviseltek, mint a germánok, főleg a vasművesség területén, a vaseszközeik sokkal jobb minőségűek voltak, mint amiket a germánok készíteni tudtak.
Sőt éppen ezért a germánok egy része a keltáktól szerezte be cserekereskedelem révén a vaseszközöket.
Mivel jelentős volt ez a kulturális egyenlőtlenség, a két népcsalád kapcsolatában főleg a kelták voltak az átadó, a germánok az átvevő népcsoport.
A germán nyelvekben kimutatható egy olyan kelta szubsztrátum, amely valószínűleg ebben a korban került át ezekbe a nyelvekbe.
Emellett több kulturális és technológiai vívmány is volt, ami a keltáktól vagy kelta közvetítéssel került át a germánokhoz.
A Kr.e. I. századra azonban ezek a különbségek csökkentek és a harcias germán törzsek katonailag már képesek voltak felvenni a versenyt a keltákkal.
Valóban a Severus-dinasztia 235-ös bukásától egészen Diocletianus hatalomra kerüléséig, vagyis egy fél évszázados időtartam erejéig nagyon zavaros volt a helyzet. A 250-60-as évek ezen belül is a mélypontot jelentették, Decius császár társcsászár fiával együtt 251-ben a gótok ellen esett el, Valerianus pedig 260-ban megalázó vereséget szenvedett a perzsáktól, és életét is perzsiai fogságban fejezte be néhány évvel később.
A Birodalom gyakorlatilag három részre szakadt a fő hadseregcsoportoknak megfelelően, és valamennyi önmagában igyekezett a fő hadszíntereken a külső ellenséget föltartóztatni. Ez végül sikerrel is járt, így ezt követően lehetett nekilátni az egység helyreállításának, amit tényleg Aurelianus vitt végbe, de nagyon nagy szerepe volt ebben elődjének Claudius Gothicusnak is, aki a gótokat verte le, bár ő maga is a mindkét felet erősen sújtó (himlő vagy pestis) járvány áldozata lett.
A katonacsászárok idejében -- Valerianust nem számítva -- Aurelianus és Aurelius Probus szokatlanul hosszú ideig, 5 ill. 6 évig, maradt a trónon, mindazonáltal mindketten gyilkosság áldozatai lettek. De addigra sikerült úrrá lenni a káoszon.
LvT kartárs volt szíves megfejteni ennek a két névnek az eredetét a családneves topikban, ott visszakereshető.
Egyébként 2 tipikusan a német nyelvterület délnyugati részein gyakori családnévről van szó, máshol jóval ritkábbak.
A Haas Haász vagy Hász alakban más magyarországi sváb falvakban is előfordul, a Reebet máshol még nem nagyon hallottam, egyébként Ikladon ma magyaros írásmóddal Rébb-nek írják.
A Gall Császárság egy 259 és 274 közt létező állam volt. Ekkor a germán betörések Itáliába lekötötték Róma erejét, ezenkivül a perzsák elfoglalták a keleti tartományok egy részét, majd kialakult keleten a Palmüriai birodalom, amihez tartozott Egyiptom, Szíria, Judea. Arabia Petrae is elszakadt Rómától. Pannoniában és Germaniában is folyamatosak voltak a kormányzok lázadásai. Ezenkívül időnként polgárháborúk törtek ki a birodalomban. Ezeket használta ki a gall származású Postumus, Germania Superior kormányzója, aki 258-ban győzelmet aratott a támadó frank és alemann seregek ellen, egy másik hadvezérrel Silvanusszal együtt . Ekkor a helyszínen tartózkodott Gallienus császár fia Salonius is. A győzelem után Postumus el akarta osztani a zsákmányt a katonák közt, Silvanus a kincstárnak akarta átadni. A vita végén Postumus serege megtámadta Colonia városát, amit Silvanus és Salonius testőrei védtek. Elfoglalták a várost, megölték Silvanust és Saloniust, Postumust pedig kikiáltották császárnak. A birodalom Gallia, Britannia, Germania és Hispania tartományokra terjedt ki, fővárosa Colonia volt, saját szenátusa, konzulai és pretoriánus gárdája volt, saját pénzt vertek és visszaverték sikeresen a germán betöréseket. 263-ban Gallienus császár sikertelen hadjáratot vezetett a Gall császárság ellen. 268-ban Mogontiacumban kitört egy katonai lázadás, Laelianus Postumus egyik hadvezére lázadt fel, két légió támogatta, kikiáltotta magát császárnak. Postumus legyőzte a lázadókat és elfoglalta a várost, de nem engedélyezte a város kirablását és saját katonái megölték ezért. Halála után anarchikus állapotok alakultak ki, sűrűn váltották egymást a császárok, utódai nagy területeket vesztettek el, Róma sok területet visszafoglalt. 274-ben Aurelianus római császár legyőzte az utolsó császárt Tetricust és visszafoglalta a teljes területet.
Talán érdemes volna megemlíteni, ha van hozzá kedved, a Gall Császárság szerepét, ami rövidke fönnállása alatt magába foglalta a Birodalom germániai tartományait is, és fontos szerepet játszott a barbár betörések megfékezésében.
