Ős PIKO bolondériám újabb állomásához érkezett. Miután lett egy komplett másodosztályú szerelvényem a C4ü-35(36) típusú kocsikból, kitaláltam, hogy össze kéne rakni egy harmadosztályú szerelvényt is. Alapként továbbra is romos, meg kevésbé romos háló, meg étkező kocsikat szedegettem össze, de nemrég szembejött egy korai, még sötétzöld (majdnem fekete bakelit alapanyagú másodosztályú változat, amit olcsó pénzért meg is vettem. Elhatároztam, hogy barbár leszek, és a domború 2-es számot levakarom, és 3-asat matricázok a helyére. De előtte volt más tennivaló, mert egy korábbi gazdája nálam sokkal barbárabb volt, és az eredeti forgóvázat kicserélte (azt hiszem) Märklinre, de igazi Mekkmester módjára rögzítette valami facsavarral - belül ronda állapotokat teremtve. (Az, hogy az ütköző le volt törve, pici probléma. Rondább volt, bár lényegében orvosolható, hogy az alvázba mély karistok voltak - én nem tudom, hogy az a barbár német, akié volt, hogy tudta ezt tenni vele...) Így nézett ki szegény:
A facsavarok egyik lukja ferde volt, és összeért az ablaktartó kengyelével. A másik végen sem volt sokkal jobb a helyzet. Végül egy kb. 2.1 mm belső átmérőjű csődarabot rögzítettem a gyári helyére szódabikarbóna-pillanatragasztó kombóval. Ennek annyi pozitív hozadéka van, hogy a forgócsap kevésbé fog lötyögni. (Sajnos az eredeti állapotról nem készítettem képet.)
Javítás után ilyen lett:
A kocsi másik végén még a forgóváz billegését gátló bordát is pótolni kellett, mert persze az is le volt darálva. Egy ~1,8 mm-es öntecs tökéletes megoldásnak bizonyult. A szegecsét vesztett ablaktartó U profilt egy kis csavarral rögzítettem.
Alapos maszkolás, nyomdázás jött. Ennél a régebbi gyártásnál (ahol a rev dátum '55-ös) a feliratok domborulatai sokkal élesebbek, szebb a végeredmény:
A piros Raucher felirat már nem ilyen tökéletes domborulat, csak egyetlen helyen volt megfelelő a kiemelkedés, amiből az következett, hogy az ecsetelés alatt tovább őszültem.
Az iránytáblát fehérre festettem, a domború feliratról meg lekapartam a festéket. A felirat sajnos nem fekete lett, hanem zöld (nem mertem jobban kapargatni), de nagyon nem ordít. A 3-as szám pedig matrica, az alatta levő kidomborodó táblát pedig nemes egyszerűséggel alkoholista filctollal feketítettem be.
A kocsi végébe PIKO einheitswagen peronüvegét szabtam be, kocsibelsőt pedig maradék kocsibelsőkből - ami volt, kétféle, de kialakításában hasonló. Persze nagyon nem ordít kívülről. Meg le is festettem világos okkerre, mert a rendelkezésemre álló képek alapján valami ilyesmi színe lehetett eredetileg.
Lakkozás, öltöztetés után ilyen lett:
A kocsi belső az egyik végén a két oldal felől:
A forgóvázak természetesen SCHICHT gyártmányúak, NEM-esített SCHICHT vaskerekekkel.
Adta meg már valakinek magát a Piko V43 1282 mozdony. Digitools hangdekóder van benne de hiába cserélem fel a másik Piko Szilijével a hangdekódert, ugyan azt produkálja.
Olyan mintha koszos lenne a pálya, akadozva megy majd megáll, noszogatásra kicsit megy majd megtorpan megint aztán csak pár perces állás után mozdul meg újra. Akkor is csak 1 centit megy és megint akadozik. Átnéztem, áramszedési gondjai nincsenek, sínek tiszták (másik szili megy hibátlanul ugyan ott), áramszedő lemezek tiszták.
Motor adta meg magát?
Olvastam a fórumon, hogy volt már rá nem is egy példa. Ezeket a tüneteket produkálja egy motorhibás Szili? Hátha valakinél ez már megtörtént az ittlévők közül.
Egy jó hete a börzén az egyik fórumtárs meghirdetett egy régi Hruska BR 84-est. Mióta az érdeklődésem az ilyen ősrégi NDK-s modellek felé is fordult, valamint kaptam néhai róbertke fórumtárstól ~2 éve pár '50-es évek végi Hruska 3. osztályú altenbergi kocsit, így némi töprengés után úgy döntöttem, hogy hibái ellenére megveszem a mozdonyt. Ugyanis kíváncsi voltam arra is, hogy milyen egy 60-65 éve 7 pólusú (!!!) motorral gyártott modell.
Állapota ilyen volt, a legszembetűnőbb az idegen gyártású futókerék volt, de voltak más apróságok: ragasztófolt, levágott eredeti kapcsoló cseréje valami barkácsra, törött illetve hiányos hátsó létra.
Eljátszadozni jó lesz vele - gondoltam. De azért piszkálta a csőrömet, hogy a mozdonnyal együtt kapott létrát valahogy rávarázsoljam a járgány végére. Aztán végül a múlt hétvégén mégis a futókerekeknek, meg a kapcsolóknak estem neki. A hátsóval nem tudtam mit kezdeni, végül egy kicsit följebb kellett hajtani, hogy a kocsi kengyele bele is akadjon. Az elöl levő régi kengyeles Liliput kapcsoló is túl mélyen volt, azt végül egy Fuggerth magasságállítósra cseréltem. Kicsit jobb lett a kapcsolhatóság itt is, elviszi a korabeli kocsikat.
A kétféle futókerék ki lett cserélve egy (korábban tévedésből vett) régi Piko BR 64-es futókerékpárjaira. Gondolom, hogy Gerhard Hruska nem gyártott külön futókereket is, hanem megvette attól a készítőtől (talán a Pikótól), aki ezt gyártotta. De akárhogy is volt, ebben a formájában jobban hasonlít az eredeti állapotára a mozdony.
A mozdony hátulról ilyen volt, a bal oldali létra teljesen hiányzott, a jobb oldali meg egyik oldalán törött volt. (Az ütköző melletti ragasztófoltot lepattintottam, ami persze vitte a festéket is - ezt persze majd pótolni kell.)
A létrán töprengtem egy sort, mert amit kaptam, azt nem lehetett egy-az-egyben beilleszteni a gyári lukakba, amiknek a többségébe ráadásul az illesztőcsonkok bele is voltak törve. Végül azt találtam ki, hogy egyrészt a lyukakat helyreállítom, a csere létrákra pedig 0,25-ös rézhuzalból barkácsolok tüskéket. Persze oda kellett figyelni, hogy a tüskének fúrt 0,35-ös luk a helyére kerüljön, mert gyakorlatilag csak annyi hely volt a művelet céljára, amekkora a lyuk átmérője.
A nagy luk és a kis tüske átmérő miatt a beillesztés nem okozott gondot, inkább csak az gondolkodtatott el, hogy ha a tüskékre teszem a ragasztót, akkor a kasztnira is fog jutni, ami nem kívánatos még akkor sem, ha az átlátszóvá váló faragasztó is az anyag. Végül azt találtam ki, hogy egy órás csavarhúzóval a lyukba teszem a ragasztót.
A javítás eredménye szerintem jobb lett, mint a gyári megoldás, ugyanis maga a javítás nem látszik, viszont a létra filigránabb, szebb lett.
Természetesen meleg fehér ledes. Van benne egy poti, azzal le lehet csavarni a fényerőt, én meg is tettem. Sajnos ilyenkor a zárfény pedig már túl halvány lesz...
Hát ugye az akkori időkben a kocsik (de szinte bármi: lakás, munkahely) megvilágítása melegfényű volt. Leszámítva a nagyobb csarnokvilágítások pl. higanygőz lámpáit.
És persze a ledekkel brutális a fényerő, nem tudom, lehet-e csökkenteni valamilyen módon a fényerejüket. Mert alapból betéve rettentő életszerűtlen, ahogy a pálya környezetét kivilágítják a kocsi mellett.
Ismer valaki esetleg valami gyűjtő oldal régebbi Roco mozdonyok leírásairól? Van több mozdony ami már a modernebb kék-narancs, vastag dobozos kiadás, nem az a vékonyabb olcsóbb kartonos verzió, viszont ezeken gyakran nem szerepelt még a digitális dekóder jelölés, így van ahol ténylegesen nincs és van ahol elvileg van. Emiatt lenne jó megnézni leírást, mert az alapján egyértelmű lenne, akár egy alkatrészlistás ábrával, hogy lehet e könnyen dekódert belerakni, vagy külön forrasztgatni kell. Pl Roco 43288 vagy hasonló 4XXXX sorszámú mozdonyok. Még régebben találtam, valamilyen BR 50, BR 51 vagy BR 52 mozdonyt, ami 4XXXX sorszámú volt, de nem volt jelölve a dekóder foglalat, viszont elméletben volt a szerkocsiban egy rendes 8tűs foglalat a szén imitáció alatt. Az újabb 6XXXX szériától már átállt a Roco a sötétkék dobozos mozdonyokra, ott elvileg már minden rendesen jelölve volt amit néztem.
Vennék pár gőzmozdonyt ebayről és emiatt lenne jó, ha tudnám, hogy még külön költeni kell e digitalizálásra vagy nem. Esetleg a szerkocsi és a mozdony közötti kábelek lehetnek az árulkodóak ilyen esetben, ha több kábel megy akkor dekóder lehet bennük? Amit utoljára vettem digitálisként az egy Roco 43203 BR 58-as. Ez mint kiderült egy foglalat nélküli forrasztott dekóderrel jött, és sajna világítását meg kellett szervizelni, mert nem működött jól (nem ment át kábel az első fényekhez a szerkocsiból).
Már korábban is piszkálta a csőrömet, hogy ez az őslény (is) belül üres. A múlt hétvégén úgy döntöttem, hogy szánok egy kis időt ennek a kocsinak is a berendezésére. Mivel sok régi PIKO Ci-33b (?) einheitswagent földaraboltam, így a maradék kocsibelsőkből volt alapanyagom bőven. Kellett még valamilyen étkezőkocsi belső is, de olyan is akadt még szétfűrészelve is. Úgyhogy nekiláttam.
Először a kasztnit rögzítő csonkot kellett egy kicsit megfaragni, mert a gyári rögzítés meglehetősen primitív volt: egyszerűen ráolvasztották az alvázra.
Ezen művelet után lehetett szétválasztani a két kocsirészt.
Nekiálltam vagdalni, fűrészelni, ragasztani a kocsibelsőket, majd ráhelyeztem próbaképp az alvázra. Arra is figyelemmel kellett lenni a kialakításnál, hogy a kasztni rögzítőcsonkjai a kocsi belsejében egy még vastagabb dudorban folytatódik, így ott a kocsibelsőnél némi bemarásra is szükség volt.
Mivel így nem lehetett összerakni a kocsit, két lehetőség volt: az alvázra, vagy a kocsi belsejére (pontosabban az üveget imitáló műanyag fóliára) ragasztani. A pontosabb megoldás az utóbbi volt azzal, hogy a nagyobb darab kellően hozzászorult a dudurhoz, így azt nem volt szükséges ragasztani.
A kocsi így már jobban néz ki, főleg, ha bele világítunk, merthogy a gyári fólia füstszínű.
Az majd egy következő projekt, hogy az ablakok közül az a feketére festett dudort lecsiszoljam, majd újrafestés után feliratozást is kapjon. A III-as korszak második feléhez illően meg az osztály jelzést is el kell tüntetni.
Egy kis javítási techológiai ötlet annak, aki nem ismeri.
A múltkor vettem egy régi poggyászkocsit, aminél a forgócsap lukja sokkal nagyobb volt, mint kellett volna. Valami zárlat miatt korábban megolvadt a műanyag:
Nem voltam túl boldog a látványtól, de úgy gondoltam, hogy egy próbát megér, hátha sikerül meggyógyítani. A kocsi belseje felől leragasztottam a lyukat egy maszkoló szalag darabbal (de bármi más is jó, pl. szigetelő szalag, cellux). Az alja felől a luk alsó részébe szódabikarbónát szórtam. Arra figyeltem, hogy a luk köré ne kerüljön, illetve ami oda jutott, azt egy kis ecsetel besöpörtem a lyukba. Ezek után folyékony pillanatragasztót cseppentettem a szódabikarbónára. A még folyékonyan maradt ragasztóra ismét került egy kis szódabikarbóna. Így már begyógyult a lyuk, sőt, egy kis dudor is keletkezett. Ezt optikai okokból egy kicsit simábbra martam egy drémel segítségével, igazából annyi a lényeg, hogy a forgóvázat támasztó két léc szintje alatt maradjon ez a dudor, illetve a felület nagyjából párhuzamos legyen a kocsi aljával, hogy az ezt követő fúrás véletlenül se ferdüljön el. Megjegyzés: a szódabikarbóna-pillanatragasztó kombóból egy jó anyag keletkezett, mert sokkal szilárdabb, mint a megkeményedő pillanatragasztó. Érzésre még a műanyagnál is szilárdabb, de erre vonatkozóan nincs adatom, mérésem.
A fúrás helyét a maszkoló szalag levétele után először megpontoztam egy árral, majd 0,6-ostól kezdve több lépcsőben kifúrtam a ~2,2 mm átmérőjű lyukat.
Az eredmény belülről:
Az alváz felől meg ilyen lett:
A művelet tökéletesen sikerült. Belül a javítás helye nem ordít, gyakorlatilag nem látszik, alul meg a forgóváz takarja. Tehát igazából a kocsi úgy vált tökéletesen használhatóvá, hogy optikailag is rendben van. Persze ettől nem vált még gyűjteményi darabbá. A képen az is látszik, hogy a forgóvázat később kicseréltem a porosz rendszerűre (amilyen a SCHICHT "oldtimer" kocsi alatt van), ugyanis ennek a típusnak ilyen forgóváza volt eredetileg. A forgóváz cseréhez a poggyásztér lépcsőjét le kellett sarkítani, hogy a forgóváz ne akadjon el benne. (Hogy a SCHICHT miért hattyúnyakasat tett ennek ellenére alá, azt csak találgatni tudom.)
