Ebben a topikban nem csupán a csillagászati észlelésekről, hanem minden más a csillagászattal kapcsolatos kérdésről, így elméleti kérdésekről is szó eshet (fekete lyukak, sötét anyag, sötét energia, a világegyetem gyorsuló(?) tágulása, sorsa, keletkezése...és hasonlók).
Az űrállomást időnként fel kell gyorsítani, aminek hatására lelassul (égi mechanikai paradoxon), viszont magasabb pályára áll. No, akkor nem lebeg ott se toll, se ceruza, mert nem orbitális a pályaszakasz.
A másik vicces az űrállomásban, hogy teljesen hülye helyzetben látszanak a csillagképek - de ez mondjuk Ausztráliában is így van. Az űrhajósok sokszor ellenlábasok. :o)
Volt valaha egy igen rövid életű (10 megjelenést ért meg) Androméda csillagászati folyóirat, abban nagyon jó tesztek voltak. Igen, olyan "van-e szcintilláció a Holdon?" szerű is belecsúszott.
Nagy a bizonytalanság, a nemzetközi helyzet fokozódik, a 3IAtlasz olyan dolgokat produkál, amitől a tudósainknak álmatlan éjszakái vannak. Az istenhívők várják az apokalipszis angyalait, akik fellebbentik a fátylat, és kiderül valami, ami megváltoztatja az emberiség sorsát. Avagy, meglátogatott bennünket E.I. a földönkívüli?;-)
- Belső súrlódás nélkül a palacsinta nem lehet végállapot, elvileg oszcillálnia kellene (shell crossing). Kivéve, ha tehetetlensége sincs.
- Viszont ha feltételezzük a belső súrlódást, akkor az ebből származó sötét disszipáció hozhatta létre az anyaghalmazokat. De ennek ellentmond a háttérsugárzás eloszlása.
Úgy látom, hogy a 3IAtlasz elviszi a showt a kozmológiában. Kíváncsian várom a fejleményeket, hogy a; egy más csillagrendszerből idetévedt üstökös, amely átsuhan a rendszeren, b; egy idegenek által vezérelt bárka, amely Napkörüli pályára áll és megfigyel, vagy befolyásol bennünket.
„Palacsintává nem az excentrikus tömegek torzítják az eredetileg gömbszimmetrikus eloszlásokat, hanem saját maguk. Így van ez mindig, ha a saját gravitációjuk által egyben tartott anyagcsomók részecskéi között nagyon csekély a kölcsönhatás. A csillagok csak a jelentős belső kölcsönhatások miatt kialakuló nyomás miatt gömbölyűek. Maga a gravitáció lassan palacsintává lapítaná őket. Hisz amelyik irányban egy kicsit is kisebb az átmérőjük, abban az irányban nagyobb lesz a tömegvonzás, ergo abban az irányban még tovább zsugorodnak.”
Ezt a „megoldást” nem akkor vesszük figyelembe, amikor a gömb szimmetrikusan eloszló tömeg álló, vagyis nem forog a saját tengelye körül? Mivel ha forogna, akkor a centrifugális erő miatt lapulna be a forgástengelyére merőlegesen. (ahogy a Föld sem tökéletesen gömb alakú a forgása miatt.)
Amennyiben a gömbalakot csak a belső nyomás alakítja ki, akkor az a teljes térfogatra érvényesen, egyenletesen oszlik el? Ezzel szemben a gravitációnál csak a sűrűségeloszlás, a gradiense számít?
Én úgy tudom, hogy a galaxisok többsége a sötét anyag palacsintáinak áthatásainak belsejében (vagyis a szálakban) kezdett el létrejönni, s ezek a szálak sokkal-sokkal nagyobb léptékű struktúrák, mint maguk a galaxisok. A galaxisok léptékéből nézve a sötét anyag helyi alakzatait, azok mint a szálak szivar formájú sűrűbb magjai mutatkoznak, amelyek galaxisok körül alakulnak ki. Mint babszemek a hüvelyben.
A palacsintaképződés pedig szerintem kinetikailag olyan folyamat, mint pl. az üstökösök erősen elnyújtott pályája. Ez az excentricitás hatalmasra nőhet akkor is, ha közben alig csökken az átlagos pályasugár, tehát alig csökken az átlagos gravitációs potenciál (illetve mozgási energia). Vagyis egy ilyen elrendeződéshez nem kell energiát disszipálni.
Mármint úgy érted, hogy a hidrogén atom nem engedi oda a másik hidrogénatomot, ahol ő van. A sötét anyag viszont átesik önmagán. Ezt elég nehéz követni.
