Aki ezt írta, menjen el Giessenbe, nézze meg az előadást és ha 10 perc után nem szalad ki, akkor nézze végig keservesen, mit lehet egy könnyű, szép operettből egy hazát, a magyarokat megszégyenítő politikumot rendezni.
Látni fog fehér ruhába öltöztetett férfiakat, akiknek a fején francia idegenlégiós sapka ékel, amelyeket az osztrák sas ékesít. Ők természetese osztrák fehér zászlóval - benne a fekete sassal - vonulnak be. Ezek a"huszárok" szünet után amerikai katonaruhákban jelennek meg, hogy legyen egy kis változatosság.
Szegény Bence bácsi, a szolga. Mint majmot mutogatják a turistáknak, beszédre, majd köpködésre ösztönzik, míg végül a köpetjét mint Isteni áldást fényképezik.
Majd bemutatkozik a bárói birtok gazdája mint meleg egyéniség, aki a zsidó huszárt szemelte ki, illetve közelítette meg eredményesen.
Ugrok, mert túl hosszú lenne a rendezői baklövésekből.
Ugyanez az úr egy hosszabb dialógusban megmondja, hogy bezárjuk a Balkán-utat (Balkan-Route), szétrúgjuk az úniót (EU), bevezessük az orbánizmust, majd visszatérünk kis piszkos országunkba.
EZ Kovalik Balázs sikere sikere?
Undorítólag hatot, hazám megszégyenítésének, a nézők udvariasan tapsoltak, kétszer felhúzták a függönyt, hogy kikényszerítsék a tapsot.
Megjegyzem még, hogy én a német nyelvet 60 éven keresztül beszéltem, hisz ott éltem és élek, tehát nem volt mit félreértenem.
Egy ilyen rendezőt ilyen munkáért dícsérni, ehhez pofátlanság kell.
Ez sajnos igaz. És az is, hogy legyél művész vagy itész, állj be a szekértáborba, érts egyet velünk, a mi egyedül korszerű gondolatainkkal, esztétikai elveinkkel, művészi ítéleteinkkel, és javulnak az ersélyeid. Lehet, hogy nem úgy, nem annyira, de enélkül végképp ne számíts semmire.
Én soha nem állítottam, hogy Kovalik nem lenne jó vehíkulum. Kovalik tökéletes közvetítő lehetne. A baj, hogy alkotóművésznek képzeli magát. Manapság az új kvalifikációs rendszernek ez az alapja.
A különböző eredetű, összeköttetésű családokból logikusan és egyértelműen egyenlő valószínűséggel képződő tehetségek "furcsa" módon eltérő arányban kerülnek közel a tűzhöz. Így pl. az afroamerikai és hispán Nobel-díjasok száma aszimptotikusan közelít a nullához pedig összlétszámuk 30% az USA-ban. Pozitív diszkrimináció ide vagy oda. Tehát van egy hatalmas tehetségtelen tömeg pozícióban. Na ezeket fel kell turbózni a médiában.
És mivel a média reprezentánsok is híján vannak minden tehetségnek a kritikai csatornákat azonnal lefojtják. Érzik, ha egy egzisztencia megroggyan a tálentum megkérdőjelezése miatt az egész gátrendszer beomlik.
Tegnap este Tordy Géza ugyanarról a jelenségről beszélt a színházakban, mint amiről mi az operákban: ötletparádé koncepció, mondanivaló nélkül, külsőségek a mélyebb rétegekbe ásó, érzelmileg árnyalt játék helyett. Szerinte a kritikának nagy szerepe van ebben, mert ilyen értelmű elvárásokkal áll elő.
A zene sokkal absztraktabb valami, mint a nyelv, az irodalom, így sokkal bonyolultabb mechanizmussal rezonálunk rá. Ezért ha a színpadi nyelvezet elkezdi egyszerűsítve, zavarosan értelmezgetni, átértelmezni, vulgarizálni, aktualitások üzengetésére felhasználni, kivonni a nézőt az illúzió bűvöletéből, egy sokkal mélyebb élményben háborítja a hallgatót, mint amilyen a színpadi megjelenítés valaha is lehet.
Hazudnánk, ha azt állítanánk, hogy Kovaliknak nem láttuk jó rendezését. Albinoni Il Nascimento dell'Auroráját a színlap szerint ő rendezte az Olasz Intézetben, bár inkább csak némi díszlet- és jelmezkészítési feladat látszott az egészből. Nem tudom, mért titulálták félig szcenírozottnak. Mindenesetre nem volt semmi zavaró. Az igazi rendezői tehetség szerintem akkor derül ki, ha minden tárgyi segédeszköz nélkül képes megállni a helyét. A tárgyakba való kétségbeesett kapaszkodás gyengeség, pótlékkeresés.
Nevetségesnek tartom, hogy mi nem értjük Kovalikot, azért bíráljuk a rendezéseit. A tehetséggel létrehozott produktumnak vannak objektív kritériumai is, ezért nem tudom elfogadni, hogy valaki ilyen érvek mögé bújjon.
Igen, ugyanarról, a különbség, csupán teljesen természetes karakterfüggő tényezők eredménye.
Népballadáink, Arany,Maupassant, Zola vagy Kosztolány rettenetes hallgatásai, kimondathatatlan körüli téblábolásai sokkal jobban megviselnek, mint a Regiethetater vér és székletpasszálásai.
A bennünk lévő rém ingerlése, saját félelmeink felébresztése, majd a lidércekre társaságára hagyottság sokkal rettenetesebb, mint a konkrétumok révén, asszociációk híján biztos távolságot sugalló előadás. Csak utóbbihoz kreativitás kell. Alap pszihológia. Ennyit arról, hogy ez a mai valóság ezt kell mutatni.
Az hogy haladni kell a korral, az a fejlődés, arra pedig a lamarckizmus, a Couvier-féle Özönvíz-elmélet, a frenológia, a micsurinizmus, az éter elmélet, a flogiszton teória, a falanszter elmélet, a dadaizmus és számos hasonló valaha oly népszerű divatos "újdonság" tanulmányozását ajánlom. Egy vastag könyv nem lenne elég a reál és humán szféra ezen "forradalmi" ötleteinek taglalására. Hála Istennek a fontolva haladók kontrollja révén a perpetuum mobile és a hidegfúzió megfelelő kordában volt tartva.
Ma a média politikai színezetű támogatása a kontrollt nehezebbé teszi, ami nyilván érthető annak fényében, hogy az EU-n belül Cohn-Bendit-féle távdiagnosztizálható elmebetegek diktálnak.
Engem a tabuk döntögetése nem önmagában zavar, hanem a hogyanja miatt. Amiért a néző tudatában felszámolja a művészet és a legszánalmasabb közönségesség, üresség világos határait: nyelvileg (pl. argóba átírt pusztán "marha poénosnak" szánt recitativók), gesztusokban (pl. a Serse kukás jelenetben a szerepek és a primitív, poénos gesztusok disszonanciája, vagy pl. a Barna-Sabadussal készült előadásban ahogy Serse az állánál keményen megragadva az énekesnőt ráncigálja, taszigálja), a szerelmet, erotikát felváltó pornográfiában (pl. abban a rendezésben, amelyiknek Barna-Sabadus áldozatul esett, megpróbálja "meghágni" a fát, majd páncélba domborított nemi szervén orális szexet imitál egy énekesnő, aki a nézőkben keresve a cinkost olyan primitív, ízléstelen gesztusokat tesz Sersére vonatkozóan, mintha legalábbis egy bordélyban lennénk, Serse pedig egy szexőrült volna. Az erotikus étvágyra való nyílt utalgatások pl. a társasági beszédben csak a társadalom meglehetősen értékvesztett rétegeiben bevettek, ahol ez virtus a "férfierő" nyílt fitogtatására, szánalmas igazolására szolgál.)
Az erőszaktevő eszközökkel való folytonos hadonászások, fenyegetések a társadalomban a konfliktuskezelés elutasított eszközei, ám a rendezők úgy tesznek, mintha az erőszak rafináltabb és gyakran sokkal hatásosabb eszközei nem is léteznének. Teljesen mint a legprimitívebb normák szerint élő családokban, közösségekben az erőszaktevők, vagy az ugyancsak primitív, nyers erőszakra épülő filmekben, amelyikben az izomagyú főhős akkor is megdicsőül, ha másfél órán át mást nem tesz, mint terminátorként gyilkol.
A zene, a szöveg, azok az érzések, amiket kifejeznek, nem ezen az otromba érzelmi skálán mozognak, a rendezéstől viszont átértelmeződnek, degradálódnak. Ez kioltja, hamis vizuális, érzelmi pótlékokkal helyettesíti az erejüket. Az erőszak, a pornográfia, a társadalom legalsóbb rétegeiből átvett gesztusok ezekben az előadásokban nem a művészi ábrázolás eszközei, aminek a létjogosultságát soha nem vitattam, hanem külsőség, (üzleti) kellékek a tárgyi kellékek egyre harsányabb arzenálja mellé. A nézők ízlésén erőszakot tevő, rossz esetben azt se tevő, hanem az igénytelen nézőt képmutatása alól felszabadító hatáseszközök (hogy ti. a saját primitívsége legalizálódik azáltal, hogy a színpadról pozitív visszajelzést kap, miszerint az a "magas kultúrában" is bevett, ami őt fűti).
Egyszerűen összefoglalva: az operarendezés művészetének kútjaiból feltör a kultúra alatti csatornalé, amit eddig soha nem vezettünk a tiszta vízbe, és erős vasfedő alatt tartottunk.
Ez ugyanaz a folyamat a színpadon, ami megpróbálja felszámolni számos művészeti ágban a tehetségen, intuíción, mesterségbeli tudáson alapuló művészet és a szélhámosság korábban világos határait, mindenféle blöffökkel előállva indoklásul. Mint erre már többször utaltam a Fidelión, ezt azért is veszedelmes folyamatnak tartom, mert a kulturális elit feladata és felelőssége az értékek fenntartása és átörökítése, és nem a bűzhödt szemét összeseprése és odalapátolása az újabb nemzedékek orra alá.
A Minkowski-féle Platée rendezése - bár nincs olyan rendezés, ami minden ízében megfelelne az ízlésemnek - azért áll nagy becsben előttem, mert rendkívül intelligens, kifinomult, ötletgazdag a gesztusrendszere, a balettkoreográfiák, rengeteg bájjal, minden harsányságtól mentes, igényes humorral. Ugyancsak lehengerlőnek találtam a Fasolis-féle Artaserse rendezését, mert egyszerre volt puritán, eredeti, intelligens, és maradéktalanul megadta a tiszteletet a zenének. Hasonló jókat mondhatunk a Christie-féle Theodoráról azzal, hogy nagyon sikeres volt az aktualizálása is.
Míg ezek intelligens rendezőkre vallanak, a Kovalik-féle rendezések nem többek gyakran össze nem tartozó ötletek kényszeres tűzijátékánál.
És amikor már eleged van abból, hogy ez a lobbi kiszorít az Operából meg a Nemzeti Színházból, a nyilvános ízlésterrorral, akkor beírsz egy pikírt hozzászólást egy ilyen teljesen jelentéktelen zenei fórumra.
Erre időről-időre felbukkan a slepp néhány képviselője, hogy EZ! ízléstelen és durva. Mi???
Ezek a kis pamfletek és karikatúrák, amiket talán féltucat ember lát és legkevésbé a koriefusok? Abszurd.
Rameau önkényes felszabdalása az durva.
Az durva, hogy Kovalik úgy gondolja, hogy a magyar közönség Rameau művéről csak Csortos Gyulára asszociálhat (egykorúak vagyunk de én már akkor Rameau-t hallgattam és jétszottam, amikor Kovalik még a bohóc karierről álmodott).
"A nem érek rá 2017-ig" című nagyképűsége az a durva.
Várjuk az igét, mi külföldre nem járó és nyelveket nem beszélő, az emberi lét határán tengődő véglények. Ebben az abszurd fordított értékrendű világban, ahol nem a géniusz arat, hanem az ügynök.
Természetes, hogy ilyen publikus dologban fontos a tapintat, hiszen az ízlésterror a fogyasztás gátja.
Ugyanakkor - lehet, hogy ez a képzésből fakad - én például igen toleráns vagyok.
Nekem tehát nem a tabuk döntögetése a zavaró. Engem az olcsó, még minimális asszociációkat kiváltani sem képes, orrom alá dugdosott, szememet bökdöső, fülembe ordított eszközrendszer zavar. Az a mód, ahogy közlik velem a véleményüket. Nem feltétlenül a véleményük, hanem, ahogy a közlés során a nyál ráfröcsög a fülemre és érzem az újhagyma szagát, amit tegnap vacsoráltak.
Természetesen ennek mind a tehetségtelenség a forrása. Pontosabban az az atmoszféra, ami ebben rendszerben megengedi a továbblépést. Annyi referencia, megoldási lehetőség és minta van, hogy egy adott kifejezési szintet a végtelenségig, a tökéletességig lehetne csiszolni.
Az alapvető probléma a "kortárs művészet", "funkcionális művészet", "populáris művészet" kifejezések léte. Ezek baljós indikátorok. Ugyanis véleményem szerint a művészet sine qua non-jai a: kortárs, funkcionális, popláris.
A felújítás, múltba nézés lehet elem, de nem lehet központi, csócsálást érdemlő téma. Akiken most rugózunk, azoknak elvbarátai pusztították el a művészetet és hajtották el korbáccsal és tüzes vassal a közönséget. A múlt zenéje pompás pótlék, de mégiscsak pótlék az élő lélegző a korral interakcióban lévő alkotások mellett. Amit persze a populáris művészetbe menekült és képzésbe nem került tálentumoknak kellene művelni zseniális szinten, a mai izzadtságszagú, a középszer által kisajátított, nepotista kínlódás helyett.
Valójában, ha megnézzük az efféle színpadképeket és akciókat, alapvető és egészséges társadalmi tabuk megsértése zajlik. A szereplők erőszaktevő eszközökkel fenyegetik egymást, folyton minden túlhevül az agressziótól, s míg az utcáról bevinne a rendőr minden pucérkodót mint normasértőt, a színpadon épp csak a tényleges nemi erőszak nem esik meg, a meleg énekes más mezítelen figurákon fetrengve elégül ki, és erről utóbb elégedetten tudósít, hogy milyen marha jó ez így, máskor sokszor szépnek sem épp mondható testek kerülnek a nép elé közszemlére, minősíthetetlenül sértve az egyébként védeni rendelt személyes szférát. És akkor még nem beszéltünk a durva, de sokaknak kevésbé szembeszökő kulturális kihágások tömegéről, mint amilyen a Kovalik-féle Serse már kivesézett, döbbenetesen primitív kukadöntögető jelenete. Ha erre a publikum összeüti a tenyerét, az vagy leleplezi véghetetlen képmutatását, amiben a műveltség, a kulturális igény nem több szánalmas, haszug pózolásnál, vagy jobb sorsa érdemtelen birka. Harmadik esetként egyszerűen szánja és áldozatnak nézi az énekest, holott semmi szánandó nincs rajta. Gyávaságáért, igénytelenségért, amiért a silányra képtelen nemet mondani, és elköveti a művész által elkövethető legsúlyosabbat, hogy ti. elárulja a művészetet, inkább megvetés illeti.
Magam is azt látom számos rendezések egyik fő problémájának, hogy nélkülözik a finoman, árnyalni képes eszközöket, képtelenek intelligens jelképekkel, jelzésekkel dolgozni, minden harsány, erőszakos mennyiségileg és minőségileg, művészet címén minden "egyezményes" korlátot felrúgnak. Az általad betett képek, meg amiket erről az előadásról a neten találni, a beidézett beszámoló mind erről a teljes fékevesztettségről árulkodik.
A globális és egyre gyorsuló mértékű néphülyítésnek ezek a "rendezések" természetes velejárói.
Ha valaki számonkéri a minőséget, akkor a tartuffe-i manipulált tömeg "önként" lehurrogja.
Miért? Azért, mert ha önként beállnak a sorba, józan eszüket elvetve, akkor megkaphatják a kivételes érzékenység, a majdnem művészi szintű kifinomult ízlés, a globális maximumot jelentő szociális intellektus mellkasdomborító érdemrendjét. Kiválasztottként léphetnek be ezután a kultúra szentélyeibe, csak a falanxot kell tartaniuk.
Azon nincs mit csodálkozni, hogy annak a folyamatnak részeként ahol a terméket felváltotta annak jelképe (pénz), majd annak teljesen virtuális megjelenítése, a valódi művészi teljesítménynél fontosabb az a virtuális amit a léhűtőkből szerveződött média kreál ezen "művészek" számára. Természetesen ebből következik, hogy a huncut médialovagok támogatását csak intrinsic érték nélküli, ráutalt így függésben lévő teljesítmények válthatják ki.
Ezen bezáruló nepotista kör minden minőségi standardtól retteg, mint ördög a tömjénfüsttől. Azonnal felismeri annak veszélyét és beveti a nivelláló, középszerűséget idolizáló libertinus politika szólamait. A valóban kiváló tehetségek gyér száma, a kisebbrendűségi komplexustól szenvedők tömegei miatt persze a hadjárat sikere garantált.
Több, mint 100 éve tart ez az őrület azt eredményezve, hogy a művészet már lassan ősöreg alkotásai továbra is a "véleményes" kategóriába kerülnek. A szavak, hogy konszenzus, antológia, kánon továbbra is idegenek ettől az időszaktól. Percemberkék szupermaratonja...
Bieito "Szöktetésé"-ről szóló egyik hivatalos beszámoló:
"Bassa Selim is lord of a brothel, rather than a harem, and keeps Konstanza on a leash in a cage. Bieito has decided Mozart's opera is about prostitution and the slave trade, and he has hired real hookers to prove it. The opera opens with Osmin using one. He sings his first aria naked in the shower, giving his genitals a good scrub. Later he urinates in a glass and forces Blonde to drink it. Then, while Konstanza sings "Martern aller Arten", he hacks up a whore with a knife, finally offering the soprano a pair of bloodied, severed nipples. No wonder she shoots herself at the end."
A probléma mélyen gyökerezik. Nem kérdéses, hogy egy Serse, egy Hippolyte et Aricie egy Fidelio bármely Mozart opera stb. megáll a lábán minden rendezés nélkül. Természetesen ez függvénye annak is, hogy a befogadó milyen zenei képességekkel illetve képzettséggel bír.
Azzal, hogy a kortárs zene tehetségtelen felkent papjai leszámoltak a figyelmükre méltatlan közönséggel sajnos kialakult egy olyan korlátozott befogadóképességű zenebarát réteg, ami csak egy igen szűk spektrumra reagál kénye, kedve és sznobsága okán. Egy nárcisztikus-exhibicionista előadóművész esetén mindeképp ez a megcélzott oeuvre, minden egyéb csak kényszerpálya.
A vékony komolyzenei standardon kívüleső szférában minden feltétel igen flexibilis.
A közönség egy része a művelt, értékelvű, vájtfülű majdnem bármilyen előadást tolerál.
A közönség másik része jellegzetes, felszínes mindenbe belekapó, semmihez nem értő "nyitott". Számára ez kérkedési, protestálási alkalom.
Az előadók gyakran örülnek a lehetőségnek, nekik a fősodorból kiszorulva, a szereplési lehetőség minden kompromisszumot megér.
Így válik ez a perifériás művészeti régió morális-etikai senkiföldjévé, ahol az érdekeltek egymást támogatják.
Az amúgy teljesen lényegtelen szereppel bíró operarendezői státusz ebben az anarchiában felértékelődik. A tehetségtelen, de erőszakos figurák maguk alá gyűrik a bámész tömeget és kiélik saját szereplési vágyukat.
Művészet és jelképek nélkül a modern színház világában.
A valódi színház jelképrendszere révén érezteti velünk a sebek fájdalmát, a fekália bűzét. A Regietheater "szájbarágos" IQ hiányos rendszerében, ehhez (egyenlőre még mű)vér és (egyenlőre még mű)sz.r kell.
Mint egy rossz horror. Pedig már közel 100 éve tudjuk, hogy a feszültség addig van magas szinten mí meg nem jelenik a gyilkos, utána alábbhagy. A direkt impulzusok hatása sokkal kisebb, mint a körmönfont asszociációké.
És persze az egész jó nagy adag politikai töltettel és média támogatással.
A minőség (ennek központjában természetszerűleg a zenével) kellene, hogy számítson egyedül. Ennek alapján a Serse nem, hogy felújítást nem érdemelt volna, hanem a színpadra állítás során kemény felülvizsgálatot kellett volna indítani tisztán művészi szempontok alapján.
A Moderálva által említett nyilatkozat a da capo áriákról az egyik énekesnő szájából hangzott el - emlékeim szerint itt a Fidelión. Olyanéból, aki egyébként gyakran énekel barokk műveket is.
A miskolci Rameau Hipplolyte-előadás harmada hiányzott. Nem zárom ki, hogy ebben Németh Pálnak is szerepe lehetett, de nem valószínűsítem, hogy a teljes nézősereg és a zenekar folytonos költöztetésének (tán 6-szor) semmi szerepe nem volt. (Ha jól emlékszem, Németh Pál nevét ki se nyomták a programelőzetesekben, hanem csak Kovalikét, meg a kétes eszmefuttatását a művel kapcsolatban, többek közt arról, hogy miért keresztelte át a művet Artemisz diadalává, hogy ti. az eredeti cimről minden derék magyarnak a Hippolite, a lakáj jut eszébe. )
A zenének egyik operaelőadásban sem volt központi szerepe, bár a miskolcra toborzott fiatal stáb derekasan helytállt, mégha az énekesek időnként el is vesztették a kontaktusukat a más térben játszó zenekarral. Ezzel szemben jelentős járműpark vonult fel például mindkettőben, és tele voltak jópofa ötlettel. A miskolci előadás rendezése Kovalik nyilatkozata szerint csapatmunkában készült, nagymértékben az énekesek ötleteire építve. Jó-rossz ötleteire, nem koncepcióra. Csak akkor mások szellemi termékét használva milyen alapon mondja, hogy rendezés volt? Mi a különbség egy összeollózott doktori és e között? Annyi, hogy az egyik bevallja, a másik nem, mert egyébként mindkettő skrupulusok nélkül ráírja a saját nevét.
Biztosan jól értetted, amit mondott? Mert a Xerxes pont nem csak da capo áriákkal dolgozik, lásd, ugye, Ombra mai fu. Ami a húzásokat illeti, Wagnerban nyilván nehéz volna a kreatív rendezőknek metszegetni a darabot, de aki csak az Operában látta A végzet hatalmát, Rigolettót, Traviatát, Lammermoori Luciát, az még soha nem hallotta a teljes darabot, kreatív muzsikusainknak köszönhetően.
Eddig nem szóltam hozzá ehhez a topikhoz, annak dacára, hogy Kovalik Balázsnak jó pár rendezését láttam (Turandot, Vérnász, Anyegin, Fidelio, Elektra).. Viszont, ha Kovalik Xerxes rendezése nyomán bármilyen tehetséges művész vagy művésznő úgy nyilatkozik, hogy a da capo áriákat ki kell hagyni, mert -leírni is szégyellem - unalmasak, mindannak ellenére, hogy csökött ismeretem szerint a da capo áriák a barokk operák lényeges jellemzői, nos, bármennyire elfogadom a rendezői újítást, és a színpadtechnikai kreativitást, az ilyen megnyilatkozásokat és rendezői ötleteket egy adott mű integritása elleni durva sértésnek kell, hogy tekintsem.
Annak ellenére, hogy - mint mondtam - a barokk repertoárban ismereteim igen hiányosak, de ha valaki egy da capo áriát unalmasnak tekint, jogosan merülhet fel a kérdés, mikor húzzák meg kreatív rendezőink mondjuk a Trisztán és Izoldában Marke király monológját vagy mondjuk a Parsifalban Gurnemaz elbeszélését (ami szintén nem feltétlenül slágerszámba megy...)
Százalékokról volt szó, aminek pontosan utánanéztem. A Kékszakállú egyértelműen a vulnerábilis kategória, a klasszicizmus is enged mozgásteret. Épp a többi adja a 20-25%-ot bár ezek között is tudjuk jól sok az egzotikus, de hadd fusson. Én a Kovalik-féle Tosca és Traviata eshetőségén göcögtem.
Na nézzük, csodáljuk a száműzöttet, mi nyelveket nem beszélő, legfeljebb a horvát tengerpartig eljutó bunkók. Mit üzen?
Akkor szomrú ne legyél.Főeg azért,mert visszatérve a topic címéhez, egy innét ezer kilométerre zajló előadás biztosan nem befolyásolja károsan a hazai régizenét. Talán Zsölénynek van igaza,hogy bizonyos daraboknak Kovalik volt az ára, nem úgy, hogy akkor aztán biztosan pozitív a fogadtatás, hanem azért, mert amíg tanított a Zeneakadémián, addig olyan vizsgadarabok voltak, mint a Poppea, a Giustino vagy a Giulio Cesare. Amire Vörösbegy fórumkolléga talán azt mondaná, hogy lám, kerüli az alaprepertoárt, némi nagyvonallal megfeledkezve a Turandotról, a Mozartokról, A sevillai borbélyról, Anyeginről, Kékszakállúról, Fidelióról, Gianni Schicchiről, de hát nem lehet mindenkinek tetszeni. Meg talán nem is kell.
Én kérdeztem. Kovalik rendezéseinek mi a köze Handel és Rameau zenéjéhez.
Nem vagyok ideges. Szomorú vagyok.
Az általad feltett kérdésnek még a közelében sem voltam.
1. Mint mondtam, a giesseni Agrippina 5 perces trailere elég hozzá, hogy lássam Kovalik megint erőszakot tesz egy darabon.
2. Ezért tettem fel a kérdést, hogy miért nem változtat és hunyászkodik meg a zsenik előtt?
3. Miért nem szolgál közemberként és legfőképp minek politizál. Rendben, megtudtuk külföldön adott interjúiból, áttételesen, hogy minden magyar műveletlen és korlátolt. Nem jár külföldre, nem beszél nyelveket stb.
OK. De legalább a műveket hagyja békén és ne alakítsa őket politikai hadszintérré. Nagyon gáz.
4. Régizene rajongó vagyok és nem Kovalik rajongó. Bár tény, hogy ha beállna a sorba és mondjuk felvenné a Varázsfuvolás-Turnadotos fonalat igen jó darabokat tudna csinálni némi alázattal.
Egyébként tényleg nem úgy látszik kettőnk közül megis te vagy a nagyobb rajongó. De a kerdes nem ez volt hanem hogy mi köze Rameau-nak a giesseni Agrippinához. Ne legyél ideges.
Kedves Zsölény, nyilván igazad van és természetesen ehhez borítékolták a kedvező kritikát is, jól tudjuk.
Az az egészben a bosszantó, hogy most kapásból tudnék mondani tucatnyi darabot, amihez Kovalik ("ércnél maradandóbb" konokságú) rendezési koncepcióját passzintani lehetne (tehát nem fordítva). Sőt ilyen értelmeben kifejezetten jó alternatíva. Egyfajta provinciális színházi változata a Gaultier és Rabanne epigonoknak, aki igenis tudna ízléses és nemzetközileg is versenyképes produkciókkal előállni.
Ebben az elméhült vitában még kevesebb lenne a kompetenciám, mivel Kovalik-számom mindösszesen 3. Ami engem illet, különösebben nem tudom megemészteni a felfogását, de azt el tudom képzelni, hogy bizonyos felújításoknak eleve Kovalik volt az ára, amit meg kell fizessünk.
