Ivan, 2OO4 A zene,zene marad,mindegy,honnan közelítünk felé.
Claviator 2OO4
Nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele, de én annyira megszoktam, ahogy Kocsis vezényel, hogy fel se tűnik, hogy nem is tanulta
Ivan
Én is megszoktam.......de azért feltűnik....dehát who cares??
Hugo:
hát a másik zongoristából lett karmester vajon megtanulta? Vásáry Tamás nárcisztikus ön-passióit a pódiuzmon bizony elég nehéz nézni, ám a keze alatt játszó zebészeket állitólag nagyon inspirálja szókiforditom-beforditom: tehát a zeneszerzés belülről jön, nem kell tanulni, a vezénylés nem belülről jön, hanem külsőséges, betanúlt pózok ismétlése, tehát tanulható és tanulandó. A karmesternek a háta és a feneke (is) a munkaeszköze, tehát mint a jap-n no szinésznek neki is gyerekkora úta élete végéig kell tanulnia a "kifejezés művészetét", hogy űgy vezénylejen, ahogy senki, mert minden nagy karmester eredeti módon bánik a pálcával, kézzel sőt a szeklllemi kisugárzásával is. A tanulható az, ami vonzza a közönséget. Kb annyi mint egy mellbőség egy szinésznőnél. Nem baj ha van, de sokat zavar néha... Hugotok megint szkeptikus ma
Tn. (egy barom)
Nem tudom,hogy te kinek vagy a Hugoja,de nekem biztos nem!És az sem érdekel senkit,hogy milyen a hangulatod!!!EZ NEM RÓLAD SZÓL!!!!Jó lenne,ha ezt felfognád!Nyiss egy honlapot magadnak és ott leírhatod,hogy milyen napod van!!! Don Quijote ideges ma!-kímélj meg minket a hülyeségeidtől!Köszi
ralphott
Tapasztalatból és más zenészekkel történt beszélgetésekből leszűrve azt gondolom, hogy általában jóval jobban kezeli egy zenekai zenész (vonós, fúvós, ütős - mindre van bőven kiváló példa)pozícióból "kiemelkedett" karmester, mint egy zongorista. Kocsisról már régen mondják, hogy bár zenei megfogalmazásai, egyes darabok értelmezései kifogásolhatatlanok, mégsem tudja ezt a pálcán keresztül közölni a zenekarral. Mostanában ezt már Vásáryról is többször hallottam, viszont tényleg meg lehet szokni. Illetve muszály...
Hugo
szegény, szegény magyar nép, nyomorult zenekedvelők, nektek csak ez jutott. a karmesterversenyewk hiába löknek előtérbe vezényelni nyilván tudó egyedeket, a lekonyuló kezű, kiábrándult, és/vagy hatalomvágyó zongoristák, magauk-mutogató alakok, akiknek semmi nem elég, azok bitorolják vezető zenekaraitokat. jaj, sirás, jaj gyász. Pedig milyen komoly emberek TUDJÁK a képernyő előtt, hogy mit tesz az, hogy VEZÉNYELNi. Bánom is, hogy magán-hangulataimmal beleavatkoztam vitájuk mélységes magasságaiba, én vétkem, én vétkem én igennagy vétke. Bocsáss meg savanyú, bocs "búsképű" lovag, hogy még rokonod sem vagyok, mégis elrontom az örömöd. Hugó ma este a mellét veri, ököllel döngeti, s bűnbánatot taert,. két napig nem ül a számitógéphez, hátha ezzel kiengesztel másokat, akik szépek, komolyak, és mindent BIZTOSAN tudnak (mertt nyilván csak azt csinálják egész életükben, amire az iskolai végzettségük felhatalmazza őket). üdv és békesség mindazoknak, akiknek sem hugója sem unokája nem vagyok :)
kertitörpe (!!!)
Kocsis kezdetben valóban darabosan vezényelt, szegény Kroó egy darabig b...tatta is ezért, utána viszont még őt is meggyőzte Zoltánunk teljesítménye. Mára sokkal ihletettebbek a tolmácsolásai az ősellenségévé vált hajdani harcostársáénál (=F. I.) aki pedig igencsak elit helyen tanulta a karmesterkedés szakmáját, ha pedig olyan ember ülne be, aki nem tudja, mekkora pianista is Kocsis, azt hinné, mindig ezt csinálta (mármint Kocsis).
Zoltán Kocsis - Beethoven, Symphony No. 3 in E-flat major Eroica
!!!!!!! Nem ertesz te semmit!!! Elotte tiltakoztam, de amikor megtanultam, akkor szerettem emg a komolyzenet. Bartok a kedvenc zeneszerzom a mai napig! Nem tudom milyen magyar vagy, azt sem en milyen, de ne Bartokba akard beleelni magad, csak hallgasd meg a Concertot, vagy a Tanc szvitet, a 3. Zongoraversenyt (most szandekosan a megszeretes szempontjabol light-osabbakat irom), a Mandarint, a Kekszakallut vagy a Zenet (hm ez mar nem lightos). IMADOM BARTOK ZENEJET!!!! YEEEEEEEEEEEEEEEEEEE:)))))))))))))))
amint alkalom nyílik természetesen jönn egy kis jazz:
La Folia 2OO2 (őt nem ismerem)
Úgy tűnik lassacskán a magyar jazz is kitör kis hazánk szűkös keretei közül nagyvilágba ahová zené- szeink képességük alapján mindig is tartoztak. A baj csak az, hogy jazzistáinkat itthon szinte senki nem ismeri, a lemezek terjesztése katasztrofális, a műfaj a médiában gyakorlatilag nincs jelen és az egész néhány elvetemült megszállottat kivéve senkit sem érdekel. Persze ez más művészeti ágakkal is így van korunk dicsőségére.
(A cikkben Winand Gáborról van szó. Belehallgattam néhány felvételébe, hát nagy hátszéllel megy a semmitmondásba)
én nem szoktam tapsolni, ha a koncerten nem éreztem az előadó(k) igazi odaadását. Túl sok az "iparos", túl sokan pénzre játsszák ezt az egészet, s -ó, jaj! - túl kevés az igazi, lélekben örök gyermeknek megmaradó, a művekre az 13794. előadás után is rácsodálkozó muzsikus, azazhogy: MUZSIKUS! A közönség meg tapsoljon, ha akar.
- ezt egy komolyzenei koncert kapcsán írja Tn, de jól passzol a Syriushoz
hoppá! És itt van Judit!!!!!!!!!!!!!!!!!!(mekkorák már a székely pulyák!????)
Erről a témáról egy érdekes "taps élményem": Kovalik Balázs rendezte Kékszakállú, Judit: Kovács Annamária, Herceg: Rácz István. 5. ajtó után a Herceg mögött reflektorok gyúlnak, diadalmas zene, stb.. leénekli gyönyörűen Rácz István, ahogy szokta, utána minden elsötétül, és bizony, a nézők egy része tapsolni kezdett, Judit vaksötétbe, és szórványos tapsba énekelte bele: Szép és nagy a te országod. Ennyit a tapsról. :))))
itt meg unoka hugo -egy sümegi estről:
harsány jótékonyság! eleinte még nem is undorodtam tőle, aztán amikor kiderült hopgy egyszerű sztárcsinálásról, önjelolt zsenialitásról van szó, a túl ügyes menedzselés a saját ellentétébe fordult és OKLENDEZTETŐ kivitelben kaptuk a műd sort, akkor berágtam. Van egy korrekt énekesnő, aprócska nemzetközi karrierrel, pl TORONTO operaházában szép sikerei vannak évről évre, s előadják róla hogy ő az új magyar csoda, a ki szegény beteg gyerekekért még szólócédét is összehoz, s a lemezbemutató koncerten egy valóban tiszteletreméltó agg világsztár is fellép. a trieri operaház vezető karmester n meg vezető baritonistája viszont kb oilyan mintha székesfehérvár sztárjairól beszélnénk nemzetközi összefüggésben. A művésznő véh gigorditja az estet négy toalettben, hogy megmutassa, ő tuda a leghangosabban énekelni S Z Á N A L M A S -!!!!!!!!
Nem a Giacominivel volt a baj, hanem a jóizléssel, az erkölcvsi érzékkel, azzal, hogy jó ügy érdekében tehetséges emberek ROSSZAT xcsináltak és rosszul IZLÉSROMBOLÁS, hitelrontás, az Opera megszentségtelenitése. A rocjktárok öltözzenek különböző toalettekbe és hivják meg a gazdag adakozó geciket, egy operaénekesnő énekelje, ahogy szokta JÓL a szerepeit, és ne sztároltassa magát mint egy való világos rüfke bocs a csúnya szavakért, az ESEMÉNY FELHÁBORITÓ -!!!!!
Tn.
unoka hugo Szerintem egy kicsit a női írígység füstöl belőled. Tény,hogy az est címe így túlzás,de ezelőtt néhány héttel ilyen maszlaggal csináltak teltházat az Operettben,az aztán volt a szégyen a bp-i zenei életre.
Unoka
jajjjj istenkém, csak már megszorongatná azt a csapocskát valaki, amelyen keresztül a női irigység füstölög belőlem :) -!!!!
és színre lép Ivan Kozlovsky is! 2OO4!
Március 25-én véget ért az Első Nemzetközi Bartók Béla Zongoraverseny Szegeden.A 3 fordulós verseny zsűri tagjai voltak:Lantos István-elnök,Szokolay Balázs,Némethy Attila,Csiky Boldizsár,Felicia Stankovici.A döntőben a szegedi szimfonikus zeneklar működött közre Gyüdi Sándor vezényletével. És most a végeredmény:BÁLL Dávid,a Zeneakadémia III.éves növendéke nyerte az első díjat és a Bartók -díjat,a Szonátájának előadásáért! A 2.díjat Fehér Ernő,3-ikat Harada Ayako nyerte,mindketten a Zeneakadémia növendékei.Március 25-én véget ért az Első Nemzetközi Bartók Béla Zongoraverseny Szegeden.A 3 fordulós verseny zsűri tagjai voltak:Lantos István-elnök,Szokolay Balázs,Némethy Attila,Csiky Boldizsár,Felicia Stankovici.A döntőben a szegedi szimfonikus zeneklar működött közre Gyüdi Sándor vezényletével. És most a végeredmény:BÁLL Dávid,a Zeneakadémia III.éves növendéke nyerte az első díjat és a Bartók -díjat,a Szonátájának előadásáért! A 2.díjat Fehér Ernő,3-ikat Harada Ayako nyerte,mindketten a Zeneakadémia növendékei.
vAJH MI TÖRTÉNT AZ ELMÚLT TÖBB MINT ÉVTIZEDBEN a győztesekkel?
Tn
azt hogy hany evente rendezik meg, meg nem lehet tudni, mint ahogy sok mindent sem a versnyrol, nincs rendesen publikalva, sot szervezve sem, dehat ez az elso, majd csak belejonnek a szervezok. a lelkesedes mar legalabb megvan, es a joindulat is, no meg a csaladias legkor, az elso NEMZETKOZI bartok zongiversenyunkon ugyanis kb 1 kulfoldi volt, azt is kiszortak az elödöntöben, pedig szerintem volt olyan jo, mint masok, akik tovabbjutottak. viszont minden zeneakademista es szegedi versenyzo szamithatott a zsuri kiemelt figyelmere es szimpatiajara, es talan azon sem lepödtünk meg nagyon, hogy minden dijat zeneakademista nyert. egyebkent az elsö 2 dijas ketsegkivul kiemelkedett a mezonybol, megerdemeltek, nem is azert mondom mindezt. csak hogy remeljuk, a kovetkezo jobban lesz hirdetve külföldön, es akkor majd a nyertesek tenyleg azzal buszkelkedhetnek, hogy megnyertek egy nemzetkozi versenyt. ez most inkabb csak egy kis hazi mulatsagnak tunt-----ketsegkivul nagyon magas szinvonalon ugyan.
Teher alatt nő a pálma... pár éve Kiss B egy rosszarcú, depressziós, közepes tudásu, figyelemre méltó képességű fiú volt, nem lehetett tudni, hogy az alkoholizmus várja vagy a világhir most úgy tűnik, az utóbbi jött be, a feladatok megsokszorozták az ereját, a koncentrációját, sikerült rendezőivel, vagy a filmen a Káel Csabával megoldani, hogy ember módjár tudjon nézni és kinézni. azóta MER énekelni, Marton Évával a koncertje a múlt nyári fesztiválon kiváló volt, MER kockázatot válklalni, s élőben egészen illuziókeltő, pl a Normában is, de pl ugyanannak a rádió-felvételén már ronda nyivákolós hangszin jellemezte, amit előadáson a férfias fellépés ellensúlyoz a filmben kiválóan sikerült a hangszin kikeverése, jobb mint élőben lehetne BÁRMIKOR
Tn
unoka hugo: kemény szavak, de van bennük igazság... Ám summa summarum: azért el bírnánk még viselni egy-két Kiss B.-t a hazai operaszínpadokon...
unoka hugo
felülbirálom maga: a teher alatt nő a pálma nem mindig érvényes. a legtöbb tenorista összetörik a tul korai terhelés alatt most éppen a fekete Attila van pusztulóban a túlvállalásai miatt, előtte volrt az az ügyeletes zseni, a farkasházi vagy hogy hivták, tavaly méhg láttam romjaiban a szeegedi Faust cimszereplőjét, de most éppen nem jutnak eszembe a nevek... el lehet őket felejteni egy kát évad után, Bándit meg nem tudja megfizetni állitólag az Opera, pedig ő máég ordithatna egy két évet, azzal nagyszerűen el lehet kábitani a közönséget: hangerő, kiállás, bátorság, drámai erő... d de a francba miért nerm jut eszembe a tavalyi meg a tavalyelőtti évb tenoristája... :)
Nekem nagyon tetszett Bándi a pikk dámában, sőt, ő tetszett a legjobban, meg annak is örültem, hogy egy művet megismerhettem, amit eddig csak ritkán hallgattam, egészben meg talán még soha... Szoval Bándi nafyon nagy húzóerő, a közönség is szereti... Sajnálom, hogy a Rálik Szilviát nem hallottam, meg hogy őt mindig kiirják különböző szerepekre, aztán elmegy Miskolcra operettet énekelni, gondolom, hogy megéljen valamibvől szomorú...:)
DD11 2OO3
Kinek lenne kedve az Erkel Szinházba a Cármenre, Traviátára ill. jövőre a Denevérre velem eljönni. Kösz., bogr.@freemail.hu
-vajh lett-e partnere DD-nek? Mit jelenthet a 11? 1911-ben született? Akkor nemigen. 11 éves? Akkor se nagyon valószínű.
Holnapra /2003.12.19-re/ Zemeakadémiára van egy fölösleges jegyem. Kell-e valakinek. Kösz, DD11
-úgy látszik nem akadt jelentkező
unoka hugo 2OO3
kedves Kivagyi, én nem zenekritikusra gondoltam, mert közülük igen kevesen vannak, aki méltónak találják az opera műfaját komplex módon értelmezni, s azt gondolják, vagy ki is mondják, hogy a zeneszerző zsenijét kell illusztrálni a szinpadon. ehhez nekem semmi közöm, azt hiszem egy komplex, mondjuk összművészeti műfajtléehet a másik oldalról IS kritizálni. Én a szinikrituikusok CÉHÉNEk egyik fő figurájára gondoltam, aki operával kapcsolatban is szivesen nyilatkozik, hiszen szereti és rendszeresen néz, elemzi az előadásokat itthon és néha külföldön is. az igazi MÉRTÉKADÓ persze FODOR GÉZAm, aki mint esztéta, elméleti iró a napi kritikábasn is nagyon érdekeset és eredeti dolgokat fogalmaz megt. nos, az én beszélgetőpartnerem Koltai Tamás volt, de nem mint szaktekintélyt kérdeztem meg, csak olyas valakit, aki Kesselyák operarendezői tevékenységét figyelemmel kisérte eddig is. ha meg a helyesirással és a gépelési problámáimmal vitatkozna valaki, akkor inkább forditsa fontosabb do9logra az idejét.. :-)
kedves Norina, azt hiszem két dolog a zenehallgatás és az operába járás. ez utóbbi SZINHÁZ, élő emberek esetlegesen és különböző szempontokat figyelembe véve egyetlen szubjektiv, vagy kollektive-szubjektiv OLVASATOT nyújtanak át. a lemezek , - ha nem élő felvételek - igyekeznek nem szélsőségesen állást foglani bizonyos dolgokban, hogy lehetővé tegyék a többszöri meghallgatást, a tanulás céljából történő ismételt lejátszást. a szinházi előadás lényege éppen az ellenkezője (kéne hogy legyen) - nevezetesen vállalni a történet MAI-ságát, jelenidejűségét, azt hogy egy ország egy város az adott pillanatban mire képes, mit akar megmutatni magából és az ÖRÖKÉRVÉNYŰ remekműből. tehát járnak-kelnek, füttyögenk, kellék-irógépet vernek és dobálnak, hordókat guritanak mindent megtesznek azért, hogy ÉLETRE KELTSÉK a holt betűt és a kottafejeket. ha valaki jobban szereti az ÖNKIELÉGITÉST otthon, vegye kezébe a partiturát és csinálja, ahogy neki tetszik vagy hallgassa a lemezen tárolt egyen-pornográfiát. aki meg az életet szereti, a húst,a zamatot, az illatot, az erőfeszitést és a kockázatot, az meg menjen OPERÁBA és ÉLJEN !!!!! Próbáljon meg élni
és fidelio történelmi pillanat!
Shíla megjelent! (2OO4)
Ahogy csak így beleolvasgatok a hozzászólásokba, látom sokmindenkinek nem tetszett a Don Giovanni! Igaz, tényleg nem a legjobb darab az Operaház repertoárján! A premiert láttam én is dec.6.-án! Igaz, itt - ott nekem is voltak problémáim! Az itteni fórumon most jártam először, de szerintem nem utoljára! A színhaz.hu-n nem igaz vannak operabarátok. Ami egy kicsit elszomorít! Itt viszont látom szép számmal akadnak emberkék. :O) Ennek örülök !!!
Mivel a Fidelio lényegében megszünt, mostantól az lesz az alternatív Fidelió, ami BENT/MEGMARADT("ÖRÖK")
Leo 2OO3
Mintegy hatvanegynéhány Gould-CD-m ismeretében lassan egyre jobban kikristályosodik bennem, hogy Gould legnagyobb felvételei mégis azelQtt készültek, mielQtt ez a hihetetlen technomán stúdióimádata eluralkodott volna rajta. Tessenek a Beethovenjeit megnézni: a régi felvételei sokkal jobbak, mint az újabbak. Minél többet pöcsölt a felvétellel, annál rosszabb lett. Szerintem nem véletlenül. Richter ugyanekkor sose ment stúdióba (ld. a Richter-könyvet, Gould nem is értette a Mestert). Nekem az örök példám Klemperer Oxford-szimfóniája, ahol a menüett triójában az oboa egyszerqen rosszkor lép be. A hatvanas évek stúdióviszonyaiban elég lett volna azt a "sort" újra felvenni, nem kellett volna az egész tételt megismételni. Klemperer viszont úgy gondolta: jó lesz így is. Tessenek meghallgatni:igaza volt.
Törölt nick:
Gould csodálta Richtert és joggal. A Monsaingeon filmben is beszél erről, elég hosszan. És viszonylag érthetően. Leónak: Richter is jónéhányszor stúdiókba kényszerült, főleg 1961-1973 között (London Abbey Road, Salzburg Schloss Klesheim, sőt Anif -who is afraid of H. v. Karajan?), de később Tours és Yamaháék minden tekintetben átvették a stúdiók feladatait.
Tn:
Éppen most fejezte be Gould a magáét( nincs lemezgyűjteményem, csak a Bartók rádióra-alas! szorítkozom). Patikamérlegen adagolt, embertől idegen, avagy elidegenített? produkció. A hektikus a -ról finom népek! nem is ejtenek szót. Állítom,hogy a mi fiaink( Ránki, Kocsis és főleg Schiff) Szóval Gould, mint idegen. Valóban az volt, nem véletlen, hogy a babonás oroszok- többségben imádói- más planétáról valónak tekintik. Alien. Egyébként csúnya volt, hogy az épp ezt tupírozó MEZZO műsorban (nem azonos a Monsaingeon féle 6-részes adásnak - biztos Ti is láttátok)- Szláva láthatóan rossz lelkiismerettel bezengi, hogy Richter csak azért nem tanulta meg a Goldberget, mert a ráfordított munkával összehasonlítva NGYON NEHÉZ.
Az említett Szláva félreérthető: Rosztropovicsról van szó.
J.S. Bach, ♪ MÚSICA P/ RAMOS ROSA ♪, 'Goldberg Variations', Glenn Gould 1981 )
Carmencica 2OO3:
Domingot én is a védelmembe kívánom venni - az egyik kedvencem. Tény, hogy azért lassanként be kellene látnia, örökké nem fog tudni énekelni. Viszont amit már eddig is produkált, az fantasztikus. Igazi tenor, ráadásul 'értelmesen' énekel. Nekem személy szerint egy Carmenre lett volna jegyem még korábban, ám erről már valószínűleg egy életre lemaradtam...
- nos az "isteni"José Simpson azóta is bátran és gátlástalanul ugra-bugrál a színpadokon, az úri közönség legnagyobb megelégedesére
Tn
Domingo is beleesett abba a hibába, amelyikbe szinte minden lehanyatlott világnagyság: nem tud idejében elköszönni a színpadtól, és ezzel nem tesz egyebet, mint a saját mitoszát rombolja. Kár !! Jómagam is, ha mindent tényezőt mérlegelek, a legnagyobb tenornak tartom, noha egyes szempontból voltak jobbak nála. Voltak, mégpedig sokan, akiknek jobbak voltak a magas hangjai (Gedda, Pavarotti, Kraus, Corelli, stb), volt akinek még jobb volt a stílusérzéke (Gedda), de azt a komplexitást, amelyet ő elért egy szerepben, zene és dráma teljes egységét, valószínűleg senki nem tudta elérni. Ami egyébként most Bécsben történt vele, nem az első esete volt, nagyon hasonló megtörtént két éve a Scala második Otello előadásán és tavaly a MET Andrea Chenier premierjén is. Domingo két jelentős amerikai operaházat igazgat, vezényel, tanít, és a bécsi előadásra közvetlenül egy amerikai fellépés után érkezett. Nem lehet, nem szabad így becsapni a közönséget! Megérteni nem tudom, miért nem hagyja abba időben, miért nem hagy szép és teljes emléket magáról és művészetéről. De ezt, sajnos, magyar nagyságokról is el lehet mondani. Aki hallotta Tokody Ilonát tegnapelőtt a Don Carlosban, megérti mire gondolok. Teljesen elvesztette a hangját, a szerep kétharmadában egyáltalán nem hallatszott, hogy engedheti az Operaház vezetősége világsztárok mellett színpadra? Ekkora hangon már csak szobakoncertet adhatna, de semmiképpen nem énekelhetne operát. Úgy, hogy a közönség felemelt helyárakon, a földszinten 10000 forintért kénytelen hallgatni
Gyuresz 2OO3
>azt hallottam, olvastam róla, hogy jobb koncerten, >mint lemezstudióban Ennek az összehasonlításnak sajnos nincs sok relevanciája, mivel Szokolov tizenkét éve be nem tette a lábát egy hanglemezstúdióba... Valódi stúdiófelvétel nem is igazán létezik tõle, leszámítva néhány korai Melogyija LP-t és Opus 111 CD-t. Viszont ezek a stúdiófelvételek - talán a kevésbé meggyõzõ Chopin prelûdöket leszámítva - szerintem elsõrangúak, és intenzitásban, kifejezõerõben semmivel sem maradnak le koncertelõadásai mögött. Szokolov nem hajlandó lemezstúdióba zárkózni, csak az élõ koncertekben hisz. Sajnos, emiatt igazán csak szûkebb koncertlátogatói körökben ismert, ami nagy kár, mert véleményem szerint õ az egyik legnagyobb ma élõ zongoramûvész. És igen, benn van a programja a Fidelio koncertnaptárjában.
(Domingoba persze nem hallgattunk bele, de Szokolovot illik megnézni/hallgatni -ha lehet
unoka hugo (róla egyszer zsölény emlékezett néhány szóban szomorúan)
egy barátom megigérte hogy néhány nap alatt átteszi nekem feketéről ezüstre a SZOKOLOV játszotta 1972-es móncheni Chipon e-moll zongoraversenyt és a Schumann karneválját melogyijáról akkjor aztán már CD-ről is lehet hallgatni, ha valakit érdekel még a koncert előtt, vagy majd csak utána H:
megpróbálok mindenkit kielégiteni, ha én megkapom a másolatot... de nem kell kiabálni hétfő előtt biztos nem :-)
Tn
A kielégítés nem hangzik rosszul... de legalább annyit jó lenne tudni, hogy az unoka hugo nick milyen elsődleges nem jelleget takar...:) a kiabálás is elsősorban ennek függvényében alakul majd... :)) Ja és az is tuti, hogy én is ott leszek a koncerten
az UH a Victor Hugo unokaöccsét takarja, már ahol takargatni kell... kiabálásra nincs szükség, mindenki megkapja, amit akar, főleg ha lesz koncert, adja Ég ! Már a kezemben van a cd, de még nem hallkgattam meg, és az első éjszaka joga engem illet... remélem ma lesz... :-)
mna reggel Szokolov Karneváljára ébredtem... nagyonm erőteljes, bár éppen a lirai részekben jeleskedik, mint Eusebius, ahhoz van affinitása mintha 1951-ben szülketve a forradalmár, indulókban és kirobbanásokban gazdag Florestan nem volna hitele szaámár. Elidegeniti a karnevál hősi, patetikus figuráit, úgy hogy közben nagyon korrekt, telten hangzik, amit h játszik, csak a HIT, a LELKESEDÉS nem ott koncentrálódik ez az első, felületes benyomás, ha nem zavar, majd folytatom, de ahhoz elmélyülten kellene hallgatni egyszer majd el kéne jutnom odáig, hogy a kottát is kezembe vestzem. De ez egyelőre sokl nehézségbe ütközik. Hála azért nektek, hogy rákényszeritetek a figyelmes zenehallgatásra ég veletek, HUGO LEÓ GRÁCIÁSZ
- hallgassuk hát a Karnevált és emlékezzünk unoka hugo egy szép reggelére)
szokolovisták, figyelem! a koncert szünetében találkozom elvtársaimmal, a kis lemezárus standja mellett, nem a főbejárattal szemben, hanem kb a Pénztáron tul, ha szemben állunk a teremmel, akkor balkézre... ismertető jel nincs, interaktiv a vállalkozás, akinek lesz szokol rádio a kezében vagy nyakában, azt biztos megszólitom Fórum élőben. csááátok Hugo
Jesszuskám! azt hittem senki nem vitázik itt... én csak a boldogságomat oszthatom meg veletek, akivel szombat este találkoztam, azokkal meg is tettem. Érdekes viszont, hogy többen érdeklődtetek,kölcsönadom-e a Schumann Karneválját, meg Chopin e-moll koncertjét CD-n, és végül senki nem jelentkezett az itteniek közül, végül mégis gazdára talált a CD.... (...) szóval lenyűgözü az élmény. Előzetesen otthon meghallgattam alaposan Szopkolov Schumannját, és nem vártam ilyen intenzitást. a bachokban elsősorban az áttört, finom tételkezdésekből BEPÖRGŐ, szinte megnyilm méálységektől elszédülő, extázisba-kábulatba kerülő művész rafgaditt, meg, ez a jellegzetesség még erősebben megnyilvánult a ráadásszámokban, elsősorban a barokk, vagy barokkizáló jellegűekben. (sajnos sokról én sem tudom, pontosan mi volt). a Beethovenekről pedig alig lehet beszélni, főleg a c-moll szonáta első tétele az, amelyhez fogahatót ritkán hallottam, erő. elkötelezettség, hatalmas tartalékok... na én az ilyen őrült negyedórákért járok koncertre...
kedves psszisz! kár hogy nem találkoztunk az akadémián. az a drab amit ott játszott Szokolov, az Brahms egyik öntörvényű darabja volt, megspékeklve az önként válllat nehézséggel, hogy csak egyik kéz szerepelhetett benne.. lehet, hogy ez durva fogás, engem mindenesetre nagyon méklyen érintett. a Busoni féle mindenható-mindentudü változattal szemben, amit meg ÉPPEN AZÉRT szeretek, ez egy a hatalmas alkotás tövében eltörpülő embert juttatott eszembe, aki nagyot akar, aki tör fölfelé... nagyon hősies és romantikus a darab a fiatalkori bach, vagy talán nem is eredeti Bach szonátácska, tulajdonképpen szvit, arra volt jó, hogy Szokolovot felefedezzük magunknak. és ez a hozzáállása nagyon szimpatikus a ráadásokhoz is, nem akarta előtérbe tolni magát, komolyan vette a játékokat is, de pőontos értékrendet tükrözött azzal, hogy minden a MAGA HELYÉN szólalt meg. Nem kurrválkodni akart az ARIETTA után, ez valóban nem is illett volona, nem tetszelegni, hanem levezetni a hatalmas feszültséget, ami mindannyiunkban felhalmozódott. A taps is erről szól, az embernek magának is hangot kell adnia, miután megnyilt az ég (és talán a pokol tüze is beklátszott kicsit)... utálom azokat a sznobokat akik befogják a fólóket amikor a többiek tapsolnak, sajnos ma már senki nem fütyül és orditozik, pedig az sokkal spontánabbá tenné a koncerteket Ne menjen hangversenyre, akit zavar a másik ember szuszogása, fujtatása, kéjes nyögései, az csak hallgassa otthon a steril stúdiófelvételek pornőját, és legyen eltelve magától meg a saját hozzáértésétől... Éljen az ÉLŐ koncert, néha legalább legyen ilyen jooooo, minta dagi SZOKOLOV volt a zeneakadémián...majd még emlegetni fogjuk !
Parsifal visszaemlékezik Faust és Lulu találkozására és közben jó érzéssel látja, hogy bizony Alban Beg Denkmal.
Gestern, Montag, präsentierte die Alban-Berg-Stiftung im Kulturministerium in Anwesenheit von Kulturminister Josef Ostermayer (SP) die Pläne für das Alban-Berg-Denkmal, das im kommenden Frühjahr auf dem Herbert-von-Karajan-Platz vor der Wiener Staatsoper aufgestellt werden soll.
"Eigentlich hasse ich die Metapher von Architektur und gefrorener Musik, weil sie ein Blödsinn ist", sagt Wolf Prix, der für den Entwurf – eine abstrakte Variation über vier Notenbilder – verantwortlich zeichnet. "Aber in diesem Fall stimmt es wirklich."
Wolfgang Rihms „Die Eroberung von Mexico“ als erste Opernpremiere der Salzburger Festspiele in der Felsenreitschule
Gut, dass wir verglichen haben. Zweimal innerhalb von 24 Stunden aufgeschnittene Pulsadern und zwei Liebestode auf der Bühne: erst in Katharina Wagners Bayreuther „Tristan“ und nun bei Wolfgang Rihms „Die Eroberung von Mexico“, der ersten Opernpremiere des Salzburger Festspielsommers.
Und da werden Unterschiede deutlich. Katharina Wagners Liebespaar schlitzt sich die Arterien am stählernen Liebesgehäuse auf. Aber nach Markes Auftritt hat die Regisseurin ihren Einfall vergessen. Eine Wunderheilung? In Peter Konwitschnys Salzburger Inszenierung wird eines aus dem anderen entwickelt: Erst läuft der Mann wild herum. Er kippt einen Tequila. Dann wählt er den schönen Freitod auf dem Sofa. Seine Ex setzt sich im Finsteren neben ihn. Liebestod – anders als bei Wagner aber im Duett.
Konwitschny hat eindeutig mehr Lebens- und Beziehungserfahrung. Von der Theatererfahrung ganz zu schweigen. Beides bringt er ein. Aber erzählt die „Eroberung von Mexico“ nicht die Konfrontation zwischen Cortez und dem Aztekenherrscher Montezuma als Vergewaltigung der indianischen durch die europäische Kultur?
Die musikalische Atomisierung eines verblasenen Szenariums des französischen Theatervisionärs Antonin Artaud zielt deutlich auf einen Geschlechterkampf: Rihm schrieb den Montezuma für dramatischen Sopran und die Rolle des Cortez für Bariton. Der Sprechchor „Neutral. Weiblich. Männlich“ bildet das Leitmotiv der Partitur. Vorweggenommene Gender-Theorie sozusagen.
„Wie Affen greift ihr nach dem Gold“, schreit der Chor ins Publikum
Konwitschny zog da nur die letzte Konsequenz. Anfangs erwartet eine junge Frau in ihrer Wohnung einen Liebhaber. Der streicht draußen mit einem Rosenstrauß herum, raucht nervös eine Zigarette, ehe er es wagt, an die Türe zu klopfen. Der Wunschtraum vom wilden Sex endet im Katzenjammer. Der Mann benimmt sich, wie Kerle so sind: Er vergewaltigt die Frau, verwüstet die Wohnung und vervielfältigt sich, um vor seinesgleichen mit einem Porsche zu prahlen und einen Kasten Bier leerzusaufen.
Warum überhaupt noch Bilder auf die Bühne bringen? Antonin Artaud , der französische Utopist und geniale Zeremonienmeister des Surrealen, hat es beim Gedankentheater belassen: Sein Prosaentwurf in vier Aktskizzen „Die Eroberung Mexikos“ ist lediglich die sprachmächtig und metaphernwütig aufflackernde Vision eines Bühnenstücks. Ein Theater, das nur im Kopf des Lesers spielt und so eine lineare Dramaturgie und jede Bühnenrealität meilenweit hinter sich läßt.
Die Historie vom Einmarsch des Konquistadoren Cortes ins Land der Azteken, von seiner Begegnung mit Montezuma, der Zerstörung der indianischen Hochkultur in einer „Schlacht aller gegen alle“ ist für Artaud nur rudimentär angedeuteter, äußerer Rahmen seines Mexikostücks. Er halluziniert vielmehr ein alle Sinne übersteigendes Schau-Spiel in fiebrigen Sätzen („Auf allen Ausdrucksebenen erscheinen gleichsam taube Blüten, Töne, Worte, Giftblumen, die dicht am Erdboden explodieren.“) und kühnen Regieanweisungen („Montezuma zerschneidet den eigentlichen Raum, spaltet ihn wie ein weibliches Geschlecht, damit das Unsichtbare aus ihm entspringt“).
Dazu gibt es ein toll gemachtes, schwules Cowboy-Ballett und ganz viele, starke Anspielungen auf die Verlogenheit der Gesellschaft.
Gluecklich werd ich nirgendwo Der finger rutscht nach mexico Doch er versinkt I'm ozean Sehnsucht ist so grausam Sehnsucht
Geschichte eines weltmännischen, gebildeten und doch sehr arroganten Außenseiters. Die Frauen, die Eugen Onegin lieben und begehren, werden von ihm vor den Kopf gestoßen. Ebenso sein Freund, den er im Duell tötet. Ist es Onegins Sehnsucht, sich stets in anderen widerzuspiegeln? Ist es seine Unfähigkeit, sich gesellschaftlich anzupassen? Die Antwort für ihn und für die Menschen, die mit ihm in Berührung kommen, ist bitter. Sie heißt: Einsamkeit.
Die Mutter hat das Meer geholt. Laichzeit, Laichzeit! Die Schwestern haben keinen Zeit. Lauchzeit, Laichzeit! Der Hund stieht winkend am Gestade. Laichzeit, Laichzeit! Der Fisch brauch seine Einsammskeit
Hu! der Kauz! wie er heult, Wie sein Furchtgeschrei krächt. Erwürgen ? ha! du hungerst nach erwürgtem Aas, Du naher Würger, komme, komme.
Sieh! er lauscht, schnaubend Tod ? Ringsum schnarchet der Hauf, Des Mordes Hauf, er hörts, er hörts, im Traume hört' ers, Ich irre, Würger, schlafe, schlafe.
die Arbeiter sollten am Wochenende nicht zuallererst in die Kneipe, sondern besser erst mal ins Konzert gehen
Wir spielen hier das, was anderswo nicht gespielt wird!
Aber im Mittelpunkt müssen immer die künstlerischen Werte stehen.
Das Glück ist mit den Furchtlosen
Es heißt „Der nächtliche Wanderer“, ist so groß besetzt wie ein Mahler-Orchester, mit Fernmusik hinter der Bühne und einem Solotrompeter vom Rang, auch solistischen Streicherpartien, vier Schlagzeugern und vollem Bläserchor, und dauert knapp eine Stunde. Am Anfang hören wir die „irren Hunde“ bellen aus Schuberts „Winterreise“. Auch das titelgebende Hölderlin-Gedicht inmitten, gesprochen von Steven Schaerf, kommt vom Band. Am Ende rastet der Saal aus, alle erheben sich, de Leeuw wird gefeiert mit Standing Ovations - eindeutiger, unmissverständlicher Publikumszuspruch, wie er in den niederländischen Theatern und Konzertsälen übrigens üblich ist. Schlimm, wenn alle sitzen blieben. Dann wäre es nix gewesen.
Ein Wort fällt im Gespräch mit ihm immer wieder, ein Schlüsselwort, es lautet: „Risiko“. Man müsse Risiken eingehen wollen, sagt er, für das, was man „für richtig und wichtig“ halte. Man dürfe keine Angst haben. Keine Angst vor den Zahlen, keine Angst vor der nächsten Sparwelle, keine Angst vor der Reaktion des Publikums, vor den Kollegen, vor der Kritik. So sind sie, die furchtlosen Niederländer. Sie fahren ja auch Fahrrad grundsätzlich ohne Helm. http://fidelio.hu/kiallitas/forum/mutasdabringadmegmondomkivagy
Jeden Samstagnachmittag strömen zweitausend Menschen ins Amsterdamer Concertgebouw, um neue Musik zu hören. So etwas gibt es nirgendwo sonst auf der Welt.
arum sind Ausstellungen mit Gegenwartskunst so gut besucht und Konzerte mit Gegenwartsmusik so schlecht? Wieso sind Kunstfreunde grundsätzlich eher neugierig auf das Neue, die klassischen Musikfreunde aber dem Neuen gegenüber entschieden misstrauisch? Warum muss jeder einzelne Hörer trickreich mit „Education“-Programmen für zeitgenössische Musik angeworben werden, aber vis a vis, vor den Museen, stehen die Leute aus freien Stücken Schlange? Dies fragen sich, nicht ohne Neid, Konzertagenten, Festivalintendanten, Musiker und Komponisten überall auf der Welt. Nur Kees Vlaardingerbroek, der fragt sich das nicht.
" A szíveket kell képezni, máskülönben kis szörnyetegeket nevelünk. Utána pedig ezek a kis szörnyetegek fogják tanítani Isten népét. Ettől pedig libabőrös leszek” – mondta Ferenc pápa.
A pápa szerint „korszakváltás” ment végbe, s ennek tükröződnie kell a papnevelés újfajta módjában is. Úgy vélte: ma már hibás lenne a papneveldékben csupán arra alapozni az oktatást, hogy megtiltunk dolgokat, és megelégszünk azzal, hogy a papnövendéket a szabályok merev betartására kötelezzük. Ebben az esetben ugyanis ezek a fiatalok megannyi mosoly közepette, összeszorított foggal próbálják elkerülni a nyilvánvaló hibákat, hogy aztán egy szép napon azt mondják végre nekik: „Rendben, átestél az oktatáson.”
Az egyházfő szembehelyezkedett a papnevelés korábbi, „képmutató” jellegével. Visszaemlékezett arra, hogy fiatal korában azt a tanácsot kapta: „Ha előre akarsz lépni, világosan kell gondolkodnod, és homályosan kell fogalmaznod.” A pápa szerint ez közvetlen felhívás volt a képmutatásra. A katolikus egyházfő úgy véli: a „korszakváltás” azt jelenti, hogy ezzel a fajta magatartással is szakítani kell.
Ezzel összefüggésben a pápa hangsúlyozta azt is, hogy a papi nevelésnek nem kizárólag az egyéni előmenetelt, hanem a hívőket kell szolgálnia.
fidelióra/zenére lefordítva:
A ZAK -nek LEGALÁBB a kisteremben kellene a "másként gondolkodó/érző - zenélők" számára lehetőséget -nyújtani, vagy akár: központot adni. A hajdani "kis szörnyetegek" -azok ma 50-60 évesek, a zeneéletet döntően befolyásolják, és "vén fasz szörnyetegek".
A zenei nevelésben nem az előmenetelt, a kapcsolatok kiépítését, a PR-t, és a money-t (vö. pecunia non olet ) kell szolgálnia, hanem a hallgatóságot. A képmutatásról / sunyiságról/ szervilizmusról, uram/bátyámozásról /mi kutyánk kölykezésről stb.stb. meg talán jobb ha szót sem ejtünk.
Persze ahogy az egyházban úgy a zenei életben se fog EZ A VÁLTOZÁS megvalósulni -az ember már ilyen. Meg a vallás is meg a zene is.
Kathyt érdeklődéssel figyeltem, de érdekes módon egy perc alatt megtalálta a módját, hogy megemlíttse Demszkyt. Aztán jött a fideszes zsidósága, meg a holocaust meg Barenboim, aztán meg a schicksallosigkeit. Ettől tovább nem tudtam hallgatni.
Pedig ő is egy lehetőség lenne - de talán jó szimbolikája van annak, hogy ő "MINDEN" hangszeren jól tud játszani. Ezért hiteltelen számomra.
Eszembe jutott az alábbi nagyszerű előadás felemelő élménye, és ebben nagy szerepe volt az improvizációnak is, amit a két remek muzsikus nyújtott. Takács Bence kiváló szövegei így különleges hátteret kaptak és még hatásosabbak voltak.
Hideg vízben fürdetett gondolatok | irodalmi est 2013.11.27 | 19:00 Kupola
Hideg vízben fürdetett gondolatok, három hangszerre - adott egy zongora, egy hegedű és egy hang.
Vajon képesek-e még ma is "szólni és üzenni ők mély szellemhangokon", avagy a magyar irodalom és a magyar cigány-, és komolyzene mint posztumusz dereng csak a fejekben? A feltett kérdésre a MOM Kupolatermébe érkezik a válasz, no és a három férfi Szakcsi-Lakatos Béla, Kathy-Horváth Lajos és Takács Bence Ervin, akik egy összekacsintás után egészen egyedi és új hangot ütnek meg: a múltból vett komolyzenei hangok és improvizációs - olykor egészen zseniális - zongora és hegedű játék mellé beemelt költészet harmóniáját.
Avagy improvizáció három hangra, mester fokon - ahol csak egy biztos: van három előadó, akik a közönséget hívják egy nagy-nagy közös játékra a mély szellemhangok kortárs megszólaltatására.
Az improvizáció fontos szerepet tölt be Kathy Horváth Lajos művészetében: az újszerűt, a váratlant, a konvenciók és az unalom elhajítását jelenti számára.
Tisztában van ezzel Szakcsi Lakatos Béla is, aki egy közös lemezfelvételük előtt a következő tanáccsal látta el: ne gyakorolj, mert csak elrontod! Aztán kigyulladt a piros lámpa a hanglemezgyár stúdiójában, ők pedig fejből hozták a variációkat Ligeti György, Kurtág György, Eötvös Péter és Pierre Boulez tiszteletére. A Fővárosi Roma Oktatási Kulturális Központot vezető Kathy Horváth szerint éles határvonal van az interpretátor, vagyis a csupán művek eljátszásával foglalkozó és a szerzőként is működő zenészek között. Mozart vagy Bach hatalmas művész volt, ám a ma emberének olyan újabb hangzásokra is van igénye, amelyek korunk fájdalmaira, problémáira reagálnak.
Az idén hatvanegy éves művész szerzőként ezekre válaszol: például arra, ha valakinek lelép a csaja egy másik fickóval, mert annak nagyobb BMW-je van. Vagy éppen aznap kirúgják a munkahelyéről. Vagy lerobban a kocsija, és összevész az autószerelővel. De az is lehet, hogy csak szimplán boldog. Amikor ott ül a koncerten, azt fogja érezni, hogy az ő mindennapi érzéseit, örömeit, bánatait mondja el valaki a színpadon.
Kathy Horváth számos mű szerzője, elég például a Cigányok a holokausztban, valamint az Alfa és ómega című nagyzenekari művet említeni, amelynek felvétele során minden egyes akusztikus hangszert a szerző maga játszott fel a lemezre. Ennek köszönhető, hogy az Európai Tudományos és Művészeti Akadémia ez év végén beválasztotta rendes tagjai közé. A huszonnyolc Nobel-díjas taggal bíró szervezet indoklásában kiemelte, a zene történetében évszázadok óta nem volt példa arra, hogy ilyen mennyiségű hangszeren ilyen minőségben legyen képes valaki műveket létrehozni.
A művész úgy gondolja, az elismerés nemcsak neki szól, hanem a magyar kultúrának és zeneművészetnek is. A feladat adott: új generációk, szerzők kinevelése és a művészeti oktatás megreformálása. A zsenit ugyanis nem kell elnyomni és utánzásra kényszeríteni, hanem bátorítani kell, és teret, lehetőséget biztosítani számára. Így ő is önmaga lehet, és a közönség is újra a saját érzéseire találhat a művészetekben.
Kathy ugyan nem marad kia Fidelióból, de a Fidi mára úgy felfejlődött, hogy már a cikkekhez sem tudok hozzászólni. Ezért, hogy NE MARADJON KI, ide írok.
A lényeget mégegyszer:
a ma emberének olyan újabb hangzásokra is van igénye, amelyek korunk fájdalmaira, problémáira reagálnak.
Az idén hatvanegy éves művész szerzőként ezekre válaszol: például arra, ha valakinek lelép a csaja egy másik fickóval, mert annak nagyobb BMW-je van. Vagy éppen aznap kirúgják a munkahelyéről. Vagy lerobban a kocsija, és összevész az autószerelővel. De az is lehet, hogy csak szimplán boldog. Amikor ott ül a koncerten, azt fogja érezni, hogy az ő mindennapi érzéseit, örömeit, bánatait mondja el valaki a színpadon.
......... A feladat adott: új generációk, szerzők kinevelése és a művészeti oktatás megreformálása. A zsenit ugyanis nem kell elnyomni és utánzásra kényszeríteni, hanem bátorítani kell, és teret, lehetőséget biztosítani számára. Így ő is önmaga lehet, és a közönség is újra a saját érzéseire találhat a művészetekben.
Ezért is érzem kissé siralmasnak, hogy Soltiról nevezték el a KISTERMET. Ennek e teremnek ugyanis éppen ez volt a lényege számomra: új generációk, szerzők kinevelése és a művészeti oktatás megreformálása
új generációk, szerzők kinevelése és a művészeti oktatás megreformálása
új generációk, szerzők kinevelése és a művészeti oktatás megreformálása
A közönség és a művészek együtt teremtik. Alkotják. Team work. Szimbiózis. stb.
" Walker éppen a Halálos iramban (Fast and Furious) sorozat hetedik darabján dolgozott, amely jövőre került volna a mozikba. Egyelőre nem tudni, hogy folytatódik-e a Vin Diesel főszereplésével készült széria forgatása, amely 2001 óta bruttó 2 milliárd dollár hasznot hozott készítőinek."
Ebből a filmből évekkel ezelőtt kb. 10 percet birtam ki aztán gyorsan tovakapcsoltam (Pedig én nagyon szeretem az akciófilmeket Belmondostúl, Rambóstul stb.) ) . Most látom, hogy már a hetedik résznél tartanak! és azt is most látom, hogy kiapadhatatlan dollárpatak ez a film(sorozat).
Despite his 1914 marriage to Dorothy Shakespear, Pound always had a keen eye for women, equating seduction with artistic creativity. Dorothy was aware of her husband’s philandering but chose to overlook it. In the fall of 1922, when he was 36, he spotted 26-year-old American violinist Olga Rudge, and later began a love affair with her that lasted until Pound died in 1972. Rudge was a well-known concert violinist working often with Italian composer Ildebrando Pizzetti and pianist Renata Borgatti. Pound, who occasionally worked as a music critic, wrote a review of one of her concerts, but the two didn’t meet formally until 1923 at the home of playwright and novelist Natalie Barney. Even though Pound and Rudge moved in different social circles, they hit it off sexually and intellectually, and Rudge even performed some music Pound had composed.
Olga Rudge, while sentimentally involved with Pound, lived in Venice in a small house given to her by her father in 1928. Pound visited her there when he could get away from Rapallo, a trip of about 168 miles, one way, and he nicknamed the Venice house the “Hidden Nest.”
In February 1927, Rudge met with Italian dictator Benito Mussolini, who was also a fair violinist, and the two discussed the differences of music for violin and music for piano. Starting in 1931, she and Pound organized and played often in the Concerti Tigulliani, in Rapallo. The concerts allowed Rudge and Pound to promote the music of the then-almost-forgotten Venetian composer Antonio Vivaldi, introduce Bela Bartok’s String Quartets to Italian audiences, and to play publicly music written by Pound.
Since during the tough economic times of the 1930s, music performers also suffered, in 1933 Olga took a job in Siena as secretary in the Academia Musicale Chigiana, a center of advanced musical studies founded in 1931 by Count Guido Chigi Saracini. Rudge, with the occasional assistance of Pound, started and transcribed original manuscripts of Vivaldi’s music, identifying over 300 new pieces, and in 1938 founded the Centro Studi Vivaldiani within the Academia Chigiana.
Ezra Pound, then, was not only a superb poet and a superior literary critic, but a music scholar and composer – and he believed himself to be a political economist and monetarist, beliefs that led him to see conspiracies to control economic output and finances in the capitalist countries … and, fatefully, to side with Fascism as a political system that, theoretically, could put the brakes on the free market excesses.
Having studied in the 1920s the cultural theories of German ethnologist Leo Frobenius, who believed that culture is the product of particular races, Pound concluded that Mussolini was the genuine embodiment of Italian culture: he had overthrown rapacious plutocrats, made politics into an art form, and supported a revival of culture. He stated: “Mussolini has told his people that poetry is a necessity of State, and in this displayed a higher state of civilization in Rome than in London or Washington.
Later, in February 1927, Olga Rudge played a concert at Mussolini’s residence. The Duce, as noted, was a competent violinist, and he enjoyed music. One contemporary report from Youngstown, Ohio, where Rudge was born, states, “Mussolini complemented [sic] Miss Rudge on her technique and musical feeling, saying that it was rare to see such depth and precision of tone, ‘especially in a woman.’” It was then that Pound got the grand idea that perhaps Mussolini could also be swayed to become a promoter of avant-garde writers and artists.
Pound also spoke of his Chinese studies and about the Confucian concept that in order to arrive at correct definitions and clarify one’s ideas, it is necessary to “put order into words.” Mussolini did not really understand what Pound was saying and asked him: “Why do you wish to put order in your ideas?” a reply that Pound found acute and genial.
In Venice, Pound and Olga had to contend with myriads of visitors, all of whom wanted to see and talk to the old, eccentric poet. During the last few years of his life, he had stopped speaking, except to intimates when strictly necessary, and his occasional sallies with spoken words had assumed an oracular undertone. When in a rare interview he was asked why he spoke so little, he answered: “I did not enter into silence, silence captured me.”
His funeral was a sedate affair, with only close relatives in attendance, except for his wife Dorothy, who was unable to travel from London to Venice. Four gondoliers dressed in black rowed the casket to the island Cemetery of San Michele, where he was buried in the Protestant Section, near where 1987 Nobel laureate poet Joseph Brodsky is buried and not far from the Greek-Orthodox section where composer Igor Stravinsky and ballet impresario Sergei Diaghilev also rest.
Dorothy Shakespear Pound died in London in 1973, but Olga Rudge lived on in her house in Venice for the next 24 years after Pound’s death, passing away in 1996 at the age of 101. She inherited most of Pound’s papers, correspondence, and books, and became an active defender of his literary and personal reputation, participating in the social and cultural life of the lagune city. She indicated several times that it was her intention to establish a foundation to house Pound’s artifacts and papers, but she never got around to it. In 1986, when she was 91 and apparently getting forgetful, some of her alleged friends appear to have taken
- Imruskáról itt találtam valamit. Bartók, Liszt, Ezra . Velence és Nápoly.
Vom Balkon im dritten Stock einer römischen Wohnung habe Max Frisch, tobend vor Eifersucht, sogar Möbel geschleudert auf den Komponisten, den er bei Ingeborg Bachmann angetroffen und verjagt hatte, erzählt Michael Kerstan, der langjährige Assistent und Weggefährte von Hans Werner Henze. Tempi passati und doch so nah. Vor nicht einmal drei Monaten ist Henze gestorben, und irgendwie ist er noch da. Im Mainzer Opernhaus sitzt Kerstan und stimmt das Publikum auf den Prinzen von Homburg ein, entstanden Ende der fünfziger Jahre, eben in der Zeit, als die Dichterin dem Machomonster Max in die Hände fiel. Ehe dessen Dominanz sie bis zum Suizidversuch trieb, schrieb sie eines der besten Libretti, die es gibt.
Max Frisch rekapituliert den Hergang der beginnenden Liebesbeziehung: "Die ersten Küsse auf einer öffentlichen Bank, dann in den Hallen, wo es den ersten Kaffee gibt. Ihre Reise nach Zürich. Die Verstörte am Bahnhof, ihr Gepäck ihr Schirm, ihre Taschen. Eine Woche in Zürich als Liebespaar und aus klarer Erkenntnis der erste Abschied." Es soll aber nicht bei der Trennung und Ingeborg Bachmanns Rückreise nach Neapel bleiben, denn sehr bald reist Frisch ebenfalls nach Neapel. Ein für ihn typisches Schwanken und Unentschlossensein in dieser Beziehung setzt ein. Doch Max Frisch gesteht: "In ihrer Nähe gibt es nur sie, in ihrer Nähe beginnt der Wahn." 1959 macht Max Frisch Ingeborg Bachmann einen Heiratsantrag. Auf diese Beziehung lässt sie sich nicht ein. Und sie zieht auch andere Grenzen. Sie weigert sich, ihr Leben völlig auf diesen Mann auszurichten.
Die Beziehung gilt als intensiv, jedoch auch als für beide Seiten problematisch: Frisch, der seine sexuelle Untreue selbst stets offen eingestand, reagierte mit starker Eifersucht auf seine neue Partnerin, die für sich die gleichen Rechte einforderte.[15] Sein 1964 veröffentlichter Roman Mein Name sei Gantenbein gilt – wie auch später Bachmanns Roman Malina – als literarische Reaktion auf die Beziehung, die im Winter 1962/63 in Uetikon zerbrochen war
Wirkt hier immer noch das Verdikt des Robespierre Boulez, der 1967 die Opernhäuser in die Luft sprengen wollte und den Prinzen von Homburg als Verdi-Aufguss abtat? Wohl kaum. Diese Oper nach Kleist ist ganz einfach nicht so leicht zu spielen.
Nicht an Verdi, sondern an Strawinsky knüpft Henze an: verzwickte Rhythmen, metrische Wechsel, Klangfarben, die aus der Konstruktion entstehen, verbunden mit einem theatralischen Elan, den Strawinsky jedenfalls als Opernkomponist nie besaß. Vielleicht wurmte es Boulez auch, dass serielle Techniken zwar vorkommen – allerdings in der Musik fürs Militär. In der einzigen derzeit lieferbaren Aufnahme mit dem Bayerischen Staatsorchester unter Wolfgang Sawallisch geht das alles in spätromantischem Nebel unter
Die mehrjährige Beziehung zu Frisch war - zumindest empfand sie es so - zu einem mörderischen Existenzkampf ausgeartet, der sie als Verlierer auf allen Linien zurückgelassen hatte. Versuchte Nähe und Distanz, Gemeinsamkeit und uneinholbare Ferne scheinen sich in dieser Beziehung besonders konfliktreich ausgewirkt zu haben.
Die Musik bewegt sich auf der Höhe der Kleistschen Sprache, sie erfindet an ihr das Singen neu als einen Belcanto, der nichts verschönt, sondern die Wahrheit sucht. Dafür musste Ingeborg Bachmann erst einmal den Weg bahnen. »Streiche dümmlich im Homburg rum«, bekannte der Komponist, ehe er die Freundin überreden konnte. Kleists Drama war im »Dritten Reich« zum Heldenstück heruntergekommen. Bachmann nahm alles Säbelrasseln heraus und legte einen Träumer frei.
Max Frisch hat in seinem Werk viele Rollen besetzt und sie miteinander in einen ewigen Kampf um die Ichbilder geführt. Das Muster des Autors als Familienvater war dabei nicht sehr ausgeprägt. Es war eine eher befehdete Erfindung: Familienleben hielt er in der produktiven Phase für ein Hemmnis. Die Vereinbarkeit seiner Ehe mit der Schreibexistenz zerbrach früh; nach „Stiller“ trennte sich Frisch 1954 von der Frau und seinen drei Kindern. Zweifel und Schuldgefühle blieben zurück
Friedrich von Homburg – den gab es, der Rest ist Dichtung – ignoriert 1675 im Kampf gegen die Schweden einen Befehl des Kurfürsten, führt gerade dadurch den legendären Sieg bei Fehrbellin mit herbei, wird aber wegen Insubordination zum Tode verurteilt. Die ihn liebende Prinzessin von Oranien kann den Kurfürsten gnädig stimmen, der verbindet seine Begnadigung aber mit Bedingungen, die den Prinzen zur Lüge zwängen. Als echter Idealist lehnt er natürlich ab. Dass er überlebt, ist, bei Kleist, ein fast irrealer Sieg der Empfindsamkeit über das Gesetz. Vielleicht hat Luchino Visconti gerade deswegen Henze dieses Sujet empfohlen, der im Prinzen von Homburg auch das eigene Outsidertum komponierte.
Er hatte länger geschwiegen und dem Gespräch auf seiner Terrasse gelauscht, es ging um seinen Nachbarn, den Papst. Auf einmal sagte er: "Ich finde es gut, wenn die Leute an nichts glauben. Keine Religion. Mit dem Tod ist finita la commedia. Es macht unser Leben intensiver und klüger, wenn wir das wissen." Das war vor fünf Jahren in Marino, südlich von Rom, wo im Sommer die vatikanischen Helikopter im Anflug auf Castelgandolfo gelegentlich die Ruhe des Komponisten störten. Mit Blick auf die alten Olivenbäume seines Gutes konnte Hans Werner Henze stundenlang da sitzen, ab und zu auf die fünf Telefondrähte über der Mauer wie auf Notenlinien blickend. Hier hatte ihm sein Lebensgefährte das Leben gerettet, hier, so mag nicht nur er gehofft haben, würde es eines Tages enden. Eines möglichst fernen Tages.
Der Prinz ist eine der anspruchsvollsten Titelpartien der jüngeren Operngeschichte, die es neben Reimanns Lear für Bariton gibt. Nicht nur der enorme Ambitus, auch die Vielschichtigkeit vom Schwärmen bis zur Attacke, von der Angstfantasie des offenen Grabes (das die Bachmann in ihrem um zwei Drittel gekürzten Text ganz real aushebt) bis zur verklärten Resignation mit Flöte und Bratsche reizen die Besten des Fachs, zuletzt etwa Christian Gerhaher in Wien.
Aus Gräben ragen bestiefelte Beine, der Lorbeerkranz hat Grabkranzgröße, der Kurfürst (Alexander Spemann mit gehärtetem Tenor) thront auf Menschenleibern und ist auf Natalie so scharf wie einst Max auf Ingeborg.
A Blood Sweet and Tears az buzik gyülekezete volt a Syriushoz képest. Én inkább a Crimsonhoz hasonlítottam volna őket- de végül is őket nem nagyon lehet hasonlítani senkihez. .
A zenei - és az egész társadalmi életre is - jellemző egyébként, hogy ennek a zenekarnak már több mint a fele a csillagok között nyomja a szférák zenéjé miközben az alkalmazkodók, az álmuzsikusok, az üzleti és megélhetési muzsikusok meg fitness klubból ki, díjátadásokra be.,
És, hogy a mai világ MENNYIVEL ELQURÓSABB MINT a kádári:
1, Ma eszébe se jut senkinek, hogy Egy IGAZI Syrius létrejöjjön.
2, Ezek - a mai titánok - éppen úgy utálják a Syrius szövegét mint a komcsik.
Széttört álmok a hetvenes évek elejének borúlátó közhangulatát fogalmazza meg szövegeiben, az akkori hivatalos indoklás szerint azért nem jelenhetett meg lemezen, mert szövegei a szocialista embertől idegen kilátástalan gondolkodásmódot képviselik. A szövegvilágot tekintve ez igaz .....i Több mint egy évig kerestünk szponzort a mai estéhez, a Szegedi Kortárs Balett-tel év eleje óta próbálunk.” „A mi üzenetünk természetesen nem a kilátástalanság, ezért hozzányúltunk a szövegekhez” – tette hozzá Vasicsek János.- !!!!!!????
Nem is kissé gyomorforgató világban élünk.
A HALADÓ zenei életre az ÜZLET rosszabb hatással van mint a komcsik voltak.
Sein berühmter Satz "Wer nur etwas von Musik versteht, versteht auch davon nichts" könnte wie eine Leuchtschrift über seinem Leben stehen - denn seine Musik, so vielschichtig und innovativ sie war, verlor nie den Bezug zu Leben, Politik und Gesellschaft.
Eisler war Schönberg-Schüler und überzeugter Sozialist. Was er sonst erdachte, oszilliert zwischen stampfenden Marschrhythmen für den Arbeiterkampf und fein ziselierten Kompositionen für kleinste bis größte Besetzungen. Feine Klavierwerke, filigrane Lieder und eine "Deutsche Sinfonie" mit 400-köpfigem Chor: Eislers Musik umfasste alles. Eine Musik, die perfekt die Persönlichkeit und das Leben des Komponisten widerspiegelt. Wie eng Musik und Person zusammengehören, zeigt Friederike Wißmann in ihrer soeben erschienenen
Hanns Eislers Lebensgeschichte führte ihn von den rauschenden zwanziger Jahren in Deutschland und Europa in die Jazz- und Konzertszene der USA, um später in die deutsch-deutsche Nachkriegsgeschichte zwischen DDR, Sowjetunion
Igen. A budapesti közönség megérdemelne már egy Stockhausen maratont is. Már felnőttek vagyunk. Legyen Mága is, legyen Lajcsi is, legyen Wagner is, de szerintem ki tudunk állítani egy 5OOO fős Stockhausen fan-csapatot is.
Vielsprachig singende Engelschöre strömen herbei. Klänge verbinden sich mit Räucherdüften. Die Wunder der Schöpfung werden einzeln aufgerufen und besungen, das Kristall wie das Maiglöckchen, die Schwalbe wie das Flusspferd, Mutter Teresa und der heilige Franziskus
»Etwas gänzlich Neues kündigte sich an«, schreibt Bauermeister im Rückblick auf die ersten sieben Nächte und Tage, die sie in Stockhausens Bett erlebt: »Ich würde sein Musikinstrument werden; ich würde zu Klang werden.« Aber wäre eine so ergebene Metamorphose wirklich neu oder do
träumt davon, »zwei Menschen mitreißen zu wollen in Gedanken, dass Liebe alles verwandelt«. Und muss – im Lauf der Zeit – feststellen, dass sein »kleines Projekt einer zukünftigen Menschheit« bis auf Weiteres in den Wolken schwebt.
Das spärliche Publikum, das oft nur ein Konzert besucht, weil es zum Abonnement gehört, sitzt dieser Musik häufig verständnislos gegenüber. Fast jeder kennt den
Der seit Pythagoras’ Zeiten unternommene Versuch, angenehme musikalische Klänge auf ganzzahlige Frequenzverhältnisse der Töne zurückzuführen, ist schon mathematisch zum Scheitern verurteilt. Außereuropäische Kulturen beweisen schließlich, dass unsere westliche Tonskala genauso wenig naturgegeben ist wie eine auf Dur und Moll beruhende Harmonik: Die indonesische Gamelan-Musik und Indiens
ó a gamelan ó a gamelan és a raga és a raga és a raga
Musik muss sich gegen die Dummheit der Welt richten, sagt Michael Gielen
Neue Musik ist anstrengend. Neuro- und Musikwissenschaftler erforschen, warum die Klänge von Schönberg, Stockhausen und Cage nur eine Minderheit begeistern
In 50 Jahren werde man seine Musik auf der Straße pfeifen, soll der Komponist Arnold Schönberg Anfang des 20. Jahrhunderts gesagt haben. Unbegründet war diese Hoffnung ja nicht: Auch ein Neuerer wie Beethoven war zunächst auf Unverständnis und Ablehnung gestoßen, bevor Freude schöner Götterfunken zum Welthit wurde.
Schönberg aber ist seit 58 Jahren tot, und seine Zwölftonserien haben ebenso wenig einen Eingang in die populäre Kultur gefunden wie die elektronischen Experimente Karlheinz Stockhausens oder die Geräuschcollagen von Pierre Henry.
Anzeige anzeigeanzeigeanzeige
Neue Musik ist einsam alt geworden, die Zeitgenossen der »zeitgenössischen klassischen Musik« sterben langsam aus. Das spärliche Publikum, das oft nur ein Konzert besucht, weil es zum Abonnement gehört, sitzt dieser Musik häufig verständnislos gegenüber
seit Pythagoras’ Zeiten unternommene Versuch, angenehme musikalische Klänge auf ganzzahlige Frequenzverhältnisse der Töne zurückzuführen, ist schon mathematisch zum Scheitern verurteilt. Außereuropäische Kulturen beweisen schließlich, dass unsere westliche Tonskala genauso wenig naturgegeben ist wie eine auf Dur und Moll beruhende Harmonik: Die indonesische Gamelan-Musik und Indiens Raga
o gamelan zene o gamelan zene o párizsi világkiállítás
Etwas gänzlich Neues kündigte sich an«, schreibt Bauermeister im Rückblick auf die ersten sieben Nächte und Tage, die sie in Stockhausens Bett erlebt: »Ich würde sein Musikinstrument werden; ich würde zu Klang werden.« Aber wäre eine so ergebene Metamorphose wirklich neu od
Stockhausen träumt davon, »zwei Menschen mitreißen zu wollen in Gedanken, dass Liebe alles verwandelt«. Und muss – im Lauf der Zeit – feststellen, dass sein »kleines Projekt einer zukünftigen Menschheit« bis auf Weiteres in den Wolken schwebt
Es hat etwas von einem Ur-Ereignis, das fünfsätzige, knapp einstündige «A végsö Tavasz» (2009–11) für Sopran und Ensemble des in Wien lebenden, aus Kuba stammenden Komponisten Jorge E. López. Der Titel bezieht sich auf Poesie des ungarischen Dichters Endre Ady. Die Sopranistin
Dunkel, energetisch, haptisch sind die Klänge, die López hier aufeinanderprallen lässt.
Kinderlieder, ein Walzer, viel Ungarisches
Lawinenartig nimmt die Besetzung zu, es entstehen hochvirtuose Situationen mit Klavier, Streichern, Horn, später auch Schlagzeug, Tuba, Flöte, Altsaxofon, Gesang, geladen mit Hochspannung. Auch formal wird auf die Gattung der Sinfonie, auf Mahler rekurriert: Im Zentrum ein langsamer Satz, der zwischen zwei scherzoartigen Gebilden steht und durch einen Kopfsatz, der Urklänge
Die fragile Innenwelt der Musik prallte permanent am Kunst-Gegen-Beifall-Tauschgeschäft ab. Lopez schauderte: Ein besonders abschreckendes Beispiel für kunstfeindliche Auswirkungen des gängigen (europäischen) Konzertrituals.
Gegen dieses Ritual erhebt die Musik Lopez' immer lauteren Einspruch. Einspruch melden generell Lopez' Inspirationsquellen an: mächtige Landschaften, durch die er wochenlang wandert und die Musik in ihm wachrufen, in der anderes als die "natürliche Harmonie" widerklingt; seine Natur - endlose Steppen, dichte Urwälder, schroffe Berghänge, klirrendkalte Schneefelder - verweigert sich der Zivilisation, und genauso klingt seine Musik, etwa
Er sieht seine Wurzeln gleichermaßen in der westlichen Kunstmusik, im Surrealismus (als Methode verstanden), in der Wissenschaft und in dem Erleben der wilden Natur.
Er sieht seine Wurzeln gleichermaßen in der westlichen Kunstmusik, im Surrealismus (als Methode verstanden), in der Wissenschaft und in dem Erleben der wilden Natur. Er sieht seine Wurzeln gleichermaßen in der westlichen Kunstmusik, im Surrealismus (als Methode verstanden), in der Wissenschaft und in dem Erleben der wilden Natur.
SURREALISMUS- WISSENSCHAFT- NATUR
ve´gso? Tavasz Op. 23 Mein Op. 23 hat, wie Op. 1 bis 22, mit der sogenannten „Neuen Musik“ so gut wie nichts zu tun. Zu meiner Jugendzeit wurde ich zwar von einigen europäischen Komponisten der zweiten Hälfte des vorigen Jahrhunderts beeinflusst, z. B. Xenakis oder B. A. Zimmermann, aber die wahren Wurzeln meiner Arbeit liegen in der Musik der früheren Jahrhundertwende sowie im Surrealismus. Ich höre praktisch keine „Neue Musik“ und gehe fast nie in „Neue Musik Konzerte“. Ich sehe es als meine Aufgabe Geschichten zu erzählen, Emotionen zu vermitteln, Assoziationen zu erwecken, und Bilder zu evozieren
Dementsprechend hat Hagen ein für Donaueschinger Verhältnisse skandalös unterkomplexes Werk präsentiert, mit naiv säuselnder Melodik und Schrummelbegleitung, eine Art Weihnachtsmusik aus der Bauernkate mit Strohsternen und Hüttenschuhen
