2019. március 23-án érdemes volt elmenni az Óbudai Társaskörbe, ahol egy kiváló és bátor zongorista adott szólóestet. Fejérvári Zoltánt a bartókos Bolla Milán mutatta be azoknak, akik nem ismerték volna még ezt a fiatalembert. A többiek szinte minden műfajban hallhatták, nagyszerű társakkal és zenekarokkal is.
A FEHÉRENFEKETÉN kétértelmű címnek címnek megfelelően nagyon világos értelmezéseket kaptunk: a zenekari koncerteknek megfelelően egy rövid nyitánnyal (Haydn C-dúr fantáziája), utána a sokkal súlyosabb Beethoven-szonátával (C-dúr, Waldstein), majd a szünet után a két megelőzőnek együttes hosszát kitevő Schumann-fantáziával (C-dúr).
Fejérvári a legösszetettebb előadók közé tartozik, aki tökéletesen elmélyült a darabokban, és magával ragadóan tudja visszaadni a műveket. Előadása kerek egész, fehéren és feketén tolmácsol, nem lehet kihagyni egy pillanatra sem. S ha már műsorába vette a nagyszerű Schumann-darabot, közel hat év után újból bemásolom egy zeneértő iró Schumannt is megidéző hetven éves kis írását egy koncerthez szavakkal való kapcsolódás lehetetlenségéről.
.
Zolihoz még csak annyit, hogy ez az elragadó művész mintha nem tudná, hogy milyen magas színvonalat képvisel. Szerénysége feltűnő, de ez csak a bejövetelekor és a távozásakor, illetve az elismerések fogadtatásán érződik, a köztes időben mágus, kifogástalan közvetítője az érezhetően mélyen tisztelt és értett szerzőknek. Két ráadást is adott, a mai szokások szerint nem közölve a darabok címét, de ezekben is éreztük a szuverén nagy művészt. Zoli még csak 32 éves, de érett művész, akire méltán lehetnek büszkék tanárai, és akit a honlapjáról jobban megismerhetünk.
.
Boldog órát töltöttünk a majdnem megtelt és kiváló akusztikájú teremben, ahol mindenki otthon volt. Nagy élmény volt, köszönjük!
.
.
A zenei tanulmányról
Ami pedig a zenei, sőt képzőművészeti esszét illeti, ezekre vonatkozólag a következő praktikus tanácsokat adhatjuk az elhangzottakkal kapcsolatosan: – Miképp lehessen valamely zeneműről életteljes képet adni szavakban? Sehogy se lehet. Öt-hat szólam áll e tekintetben rendelkezésünkre, mint amilyenek: ez a tétel oly tisztaszép volt, mint a derűs, tavaszi görög égbolt – mondjuk – vagy: ez a második tétel olyan volt, mint a viharos tenger – s még így egypár más dologhoz is lehet hasonlítani a zeneműveket, egy pohár tiszta vízhez, a források üdeségéhez – persze, aki tehetséges, még néhány használható hasonlatot fog találni bizonyára, bárha, mondom, kevés ilyet tudok csak elképzelni, mert nem sok kínálkozik. Mi következik ebből? Hogy tehát ezek szerint a zene dolgaiban, úgy látszik, csakis a szakszerű, tudományos esztétikának van igazi tere és lehetősége, minthogy a zenéket és rajtunk való hatásukat e hamar kimerülő, s épp ezért szegényes hasonlati módszeren kívül alig is lehet más módokon érzékeltetni. Mert hogy is lehessen kellőképp beszámolni, mondjuk arról, hogy egy beethoveni melankóliás tétel milyen és miből áll? S a rám való hatását hogy lehessen kifejezni, szavakkal megközelíteni a megközelíthetetlent? Mondjam azt, hogy szomorúvá tett? Beszélhetek első szerelmi csalódásomról is esetleg, hogy arra gondoltam, mialatt e mű hangzatai elviharzottak felettem, csak viszont e tétel van-e jellemezve ezáltal? Nem a tétel, hanem én. Ezzel szemben a tudományos esztétika ilyen kérdéseket vethet fel, hogy: – ez vagy az az augmentáció mért olyan nagyszerűen lassító hatású, s hogy ez vagy az a feloldás vagy moduláció mért annyira helyénvaló vagy mért annyira hibás éppen azon a helyen… s ez legalább konkrétabb és egzaktabb vizsgálódás az előbbi tehetetlen, szükségszerűen frázisokba vagy fellengésbe vezető lihegésnél. Nem szeretnők, ha félreérthetőek volnának e szavaink. Mi mindenben a művészetet szeretjük, tehát a kritikában is, csak épp hogy a zenei kritika esetében fel kell ismernünk annak felettébb korlátolt lehetőségeit. És mégis! Művészi esztétika mégiscsak létezik a zene dolgaiban is, s minthogy más útja-módja nincs, meg kell próbálnia, hogy szavaival a művet legalábbis körültapogassa. S hogy mi e tekintetben milyen tanáccsal tudunk szolgálni az ifjú kritikusoknak? Hogy ürügyeket keressenek maguknak ahhoz, hogy beszélhessenek a műről is. S ezt úgy értjük, hogy: mivel a művet magát jellemezniök alig is lehet, keressenek maguknak életteljesen feldolgozható témákat körülötte – ahogy azt a német zeneszerzőknek s egyszersmind zenekritikusoknak egyik legkiválóbbja, Schumann Róbert is tette: – beszéljenek a zeneszerző életéről, küzdelmeiről, arról a városról, amelyben műveit írta, a zenei törekvések történetét is beleszőhetik, s ebbe az anyagba aztán csempésszék bele a szóban forgó műért való lelkesedésüket vagy haragjukat. – Hogy is tudnám megmondani, hogy a kiváló Schubertnek ez meg ez a műve miért olyan gyönyörű? – kiáltott fel a szegény, kiváló Schumann Róbert is, s elkezdett szükségszerű tehetetlenségében arról a Bécsről beszélni, amelyben ezek a művek szerzőjükben megfogantak, s azokról a vitákról nemkülönben, amelyeket felidéztek.
Ha csak ennyi lett volna a lényeg, akkor talán nem telt volna meg a Bartók Béla Hangversenyterem január 11-én, de mivel egy egészen egyedülálló négyes vállalkozott arra a feladatra, hogy a fiatal és a középkorú szerző mindhárom ilyen művét, a romantikus kamarazene műfajbeli csúcsteljesítményeit előadja, fokozott volt az érdeklődés. Már régóta nem volt szabad hely, és csak a szokásos téli vírusok stb. miatt maradt üresen néhány szék. Várjon Dénes, Baráti Kristóf, Várdai István és Szűcs Máté korábbi szereplései garanciát jelentettek a sikerre. Remekeltek, remekül éreztük magunkat, és maguk is meg voltak elégedve az előadással.
.
A négyes programjában idén decemberre egy Hungaroton-felvétel van, amihez jó előzetes volt ez az előadás.
.
A szokásos Előhangban a szokásos lazasággal beszélgettek FenyőGáborral a szerzőről, a műsorról, és az előadókról is megtudhattunk újdonságokat. Várdai Pisti bécsi megbízatása, odaköltözése, Szűcs Máté hazaköltözése a berliniekkel való meghatározó hosszú kapcsolatának megszüntetésével, és a másik két nagyon elfoglalt muzsikus számos-számtalan fellépése közti újabb együtt zenélés feletti öröm már akkor is érezhető volt. Hát még az előadáson!
.
Volt meglepetés már az elején, mert az igen tartalmas műsorfüzet - benne Hollós Máté hosszú interjúja (elő-előhangja írásban) Várjon Dénessel - fejlapján az ismert időskori Brahms-metszet látható, amelynek alapja egy 1889-es fénykép volt, holott az első két zongoranégyesét még 28 évesen fejezte be (1861) több évi munka után, de az 1855 és 1875 között megszületett harmadik befejezésekor is csak 42 éves volt.
Vagyis egy fiatalember remekműveiről van szó, ahogy a négy előadó átlag életkora is csak 41 év, hiszen Baráti májusban lesz negyven, Szűcs Máté tavaly volt 41, míg az idén 51 lesz Várjon Dénes tízet letagadhat energiájának mérhetetlensége okán, végül a csak novemberben múlt 33 éves Várdai érettsége vetekszik a többiekével.
A kamarázás lényegéhez kapcsolódva viszont sosem vetekednek egymással a közös fellépéseik alatt, és emiatt jelenthette ki Várdai korábban, hogy "a legjobb csapat adott" e művek előadásához. Nem kell szerénykedjenek, mert külön és együtt is ők a legjobbak jelenleg.
.
Az említett előzetes beszélgetést kiegészítendő érdemes az alábbi linken elolvasni a Pécsi Tudományegyetem friss közleményét, amelyben a három vonós kinevezése kapcsán részletesebben bemutatják őket.
.
A Brahms-zongoranégyesek varázslatos előadásának előzménye között van az a régóta ismert baráti együttműködésük, ami nélkülözhetetlen ehhez a kiemelkedő színvonalhoz (koncertek, fesztiválok stb.), és ezek közül csak kettőt emelek ki, mert emlékezetes volt Várdai budapesti diplomakoncertje, ahol több művet is Barátival adott elő, ahogy Kristóf pécsi diplomahangversenyén Várdai is erősítette a vonósötöst.
.
Szóval: az ilyen kivételes előadások nem véletlenek, nagyon is mély és erős alapjuk van, reménnyel töltve el minket az említett lemezfelvétel és további közös szereplések tekintetében is.
Az előadásról majd a kritikusok alaposabban fognak beszámolni, és remélhetően ennek a koncertnek a felvételét is meg fogjuk tudni hallgatni.
Addig is néhány személyes benyomás, mi tetszett különösen ? stb.:
pl. Várjon Dénesnek a műből adódó meghatározó zongorázása, hol energikus, hol nagyon finom, mindig figyelemmel a többiekre, hiszen zsigerből érzi az arányokat, az egyensúlyteremtő felelősséget. Nekem a lírai részek jelentenek mindig leginkább többet, és ahogy pl. a c-moll darab 3. tételének (andante) elejét a cselló és a zongora bensőségesen felvezeti, amihez aztán a hegedű, majd kicsit később a bárcsa érzelmesen kapcsolódik az maradandó élményt adott. Inkább vonóstrió jellege volt, a zongora csembalószerű finom aláfestésével. Aztán a kvartettezés teljességét kaptuk, benne zongoraszólóval és elmélyült beszélgetéssel a továbbiakban is (például innen!). Emlékezetes marad a ráadás, a másodszor is eljátszott magyaros rondó, mert bár a szépséges művek legismertebb része, de nem ezt vártam a koncert vége után, hanem a c-moll kvartett záró tételét durranásával megzavaró húrpattanás miatt annak újrajátszását. Várdai Pisti nagy rutinnal lett úrrá a helyzeten.
Említhetem még a sokaknak még ismeretlen brácsista remek és mosolygó beilleszkedését a trióba, a hegedű imponáló dallaelőlegeztem, és amit éreztek is általunk csodált játékukban. A nagy létszámú hallgatóság miatt természetesen többszörös volt az a fizikai és szellemi energiaáramlás, ami betöltötte ezen az estén a termet. Óriási teljesítmény volt a legmagasabb szinten, köszönjük!
És nekem most kezdődik az eddig koncerten még nem hallott két darabban való elmélyülés, és ennek jegyében is várom az albumot és az előadók további fellépéseit.
Eredetileg másról akartam írni, de ránézve az előbbire, eszembe jutott megint Kiss Tamás, a kobzos. Visszaidéztem továbbiakat is róla, rövidebb-hosszabb videókat megnézve, hallgatva kiérlelt beszédét, énekét, zenélését. Pár napja emlékeztünk meg a magyar nyelv napjairól, és akkor is elidőztem a Ráday-graduálnál, a csángóknál, hallgatva Őt is.
A halálának első évfordulójára szervezett eseményem én is ott voltam a Pesti Vigadóban, így az alábbi filmet örömmel találtam meg, és akkor is csak azt sajnáltam, hogy a pódium bal szélére kitett gyászkeretes fényképe mellé nem játszottak be felejthetetlen egyedi előadásaiból. Az őt nem ismerőknek tehát sajnos éppen róla nem mond többet a hosszú felvétel.
.
.
xxxxx
.
De most jönnek a frissebb élmények, csokorban, mert a főszereplőt rövid időn belül többször is hallhattam, mert meg kellett hallgatni - korábbi kivételes színvonalú előadásai miatt.
Fülei Balázs elhivatott és nem csupán nagyszerű, valójában nagy muzsikus, aki tehetsége, jó tanárai, szorgalma és rengeteg munkával kiművelt tudása révén szinte elvarázsolja hallgatóit, bármilyen szerepben lép pódiumra. Legközvetlenebb fellépései a sokszor pódium nélküli kisebb termekhez, kamrákhoz kapcsolódik, és mivel tegnap este is egy ilyenben vont bűvkörébe kb. hatvan érdeklődőt, utóbbi tematikus szólóestjeit próbálom megidézni szavakkal. A dolog lehetetlen, emiatt keresek zenéket is hozzá.
Balázsnak küldetése van, amit eddig maradéktalanul teljesített e téren is. Olyannyira elmélyül a zongoramuzsikában, hogy a kapcsolódó zenetörténeti, irodalmi, képzőművészeti stb. találatait is közli hallgatóival, kerek előadásokkal hozni közelebb a zongorához - a különböző helyszíneken sajnos főleg idősebb - hallgatóit. A kört azzal bővítették, hogy egy új televízió péntek esténként sorozatot szentel Fülei Balázs küldetésének tágabb érdeklődői körhöz való eljuttatására, és bár nem ismerem az ottani nézettségét, bizonyára több, mint egy kisterem vagy szalon 30-100 fős közönsége. Szó lesz majd nagytermi szerepléséről is, de ott másokat is bevont különleges programjába, és arra éppen a hallgatói átlagéletkor jelentős letörése érvényes.
.
Kiemelem az említett tv-adó bemutatkozásának első mondatát, hiszen Balázs is a jót keresi, és a jót közvetíti. Igen, ő is egy médium, összeköti a zeneszerzőket velünk, nagyon hatásosan.
A BonumTV hiánypótló csatorna Magyarországon. Elsődleges célja, hogy informáljon és szórakoztasson. Ferenc pápa tanítását követve a jót keresi, és a jót közvetíti. A bonum a jóságot jelenti: jó-ság tagolom, benne van minden. Tehát tegnap és korábban is jó-l szórakoztunk Balázs előadásán.
.
Időrendben említem meg a három utóbbi koncertjét:
Október 29-én a Müpa Szenvedélyem sorozatában természetesen ő a zongoráról beszélt (természetesen) a főleg fiataloknak szánt délelőtti előadáson. Volt ott beszélgető partner (Sípos Szilvia), vetített képek, festmény, zenére alkotó szobrász partner és muzsikus társak is, részben tanítványai a Zeneakadémiáról, részben a nemrég alakult Auer-trió két kiegészítője, a hegedűs Kováts Péter és a csellista Varga István, tanártársai a Zeneakadémián.
A zenékről nem kívánok írni, azt hallgatni kell, de emlékezetes volt a már kiemelt természetesség, a pózmentes társalgás, ami közben figyeltem a túlsúlyban lévő gyerekekre tett hatását, ami a figyelmükben és a szünetben hallott véleményükben testesült meg. A jól megszerkesztett anyag jóval többet adott egy pusztán zeneszámokból álló koncertnél, ahol a műsor számainak címén túl nem kap semmit a közönség. A végső cél mindig a muzsikálás, a zenehallgatás elmélyítése volt, és ezt éreztem a másik két fellépésén is. Most, hogy csatoltam a Müpa felvezető anyagát, olvastam, hogy ők is hasonlót éreznek Balázs küldetése kapcsán.
Rendszeres Hírlevele (hasonlóan informatív és szórakoztató már abban a formában is) egyikében váratlan programot találtam, amikor újból az általa favorizált (a dolog persze kölcsönös) Bartók Emlékházba, és a zenei Fantáziák birodalmába hívta az érdeklődőket november 9-re. Honlapján is olvasni lehet az enyémre rímelő rövid véleményeket pl. a pódium és a hallgatóság között kialakuló áramkörről, a feszültséggel teli művészi szórakoztatásról, ismeretterjesztésről.
A zenei világ kitárul ezeken az előadásokon, ahogy az eljátszott három fantázia előtt és közben éreztük, sajnos nem sokan, mert a Bonum-tv aktuális felvételét kötötték össze hirtelen ezen a nyilvános koncerten. A bemutatott Haydn-C, Mozart-c és a szintén C-dúr Schumann monumentális fantázia ott is különleges, lenyűgöző volt, és már csak Schubert C-dúr fantáziája koronázhatta volna meg a műsort, ha nem nyúlt volna ezzel túl hosszúra a remek előadás, és persze ahhoz egy hasonló kvalitású hegedűs is kellett volna.
.
December 1-jén pedig a szomszédos kültelki kis kultúrház (a Klébi) elegáns szalonjában pedig Ravel-, Debussy- és Franck-műveket varázsolt közénk, változatlanul lebilincselő körítéssel, művészi alázattal megfogalmazott szöveggel és játékkal. A raveli tükröződések a mi képzeletünkbe is beívódtak a saját szűrőn keresztül, majd a Boldog sziget hallatán a sokszor (a Müpa-előadáson is) látott Waetteu-festmény és a szerelmi történet is segített az élmény elmélyülésében, végül az összetett Franck-mű (Prelúdium, korál és fúga) finoman felvezetett bombasztikus összefoglaló fúgarészlete után már a mennyekben érezhettük magunkat - zeneileg. Fülei Balázs sosem adja lejjebb, mindig a lehető legtökéletesebbre törekszik, és ez mindig sikerül is neki.
Balázs kivételes egyéniség, és már megvan a pesthidegkúti két trió-estjükre is a jegyem, mert őt sem szabad kihagyni!
.
Nagyon sok anyag van tubusolva a neten Balázzsal, érdemes keresgélni a fentieken kívül is.
A tegnapi koncerten megemlítette a fúga meghatározó zeneszerzői alakját, így tőle emelek be egy mintát egy közel tíz éves koncertről. A médium akkor is Fülei Balázs volt.
Közel egy éve (november 8-án) halt meg Kobzos Kiss Tamás, az egyedülállóan regélő, éneklő, a felejthetetlen, örömadó ember.
.
.
November 7-én a Pesti Vigadó egész napos oktatási konferenciát, este pedig emlékkoncertet rendez: a nap programja
.
.
A Szívetekben őrizzetek! című összejövetelről: A koncert előadói a Magyar Művészeti Akadémia Népművészeti Tagozatának Akadémikusai, az Óbudai Népzenei Iskola tanárai és a Kobzos Kiss Tamás Vándordíjjal kitüntetett előadóművészek: Sebestyén Márta, Vujicsics Együttes, Juhász Zoltán, Sáringer Kálmán, Fábián Éva, Nyitrai Mariann, Szerényi Béla, Szlama László, Csörsz Rumen István, Sudár Balázs, Jánosi András, Virágvölgyi Márta, Horváth Attila, Turi András A november 7-ei koncerten a részvétel ingyenes, de regisztrációhoz kötött..
Fejérvári Zoltán október 11-i szólóestjéről Mona Dániel számolt be a hétvégi
Új Zenei Újságban. A Bartók Rádió Hangtárában még három hétig meghallgatható (18 óra 59:30 perctől).
A kritikus azért az első Schumann-mű címének magyar jelentését is közölhette volna, mert az eléggé egyszerű, de ha már az eredetit mondja csak, mondja helyesen! (Frühe kiejtve früe és nem frühe :)
A komolyzenei Junior Prima-díjasok részére rendezett MVM-koncertsorozat idei utolsó előtti előadása volt október 12-én a Bartók Emlékházban, a közel 30 éves Fejérvári Zoltán főszereplésével. Az igen tehetséges, remekül játszó, de ahhoz képest túl szerénynek ható kiváló zongorista nem ismeretlen a hazai és külföldi zenebarátok előtt, hiszen szóló, kamarai és zenekari fellépéseivel évek óta kápráztatja el a hallgatóságot, most meglepően sok fiatalt is köztük.
Fesztiválokon vesz részt, aminek idén Kaposvárott is örülhettünk, ahol több alkalommal játszott partnereivel. Ő is azok közé a muzsikusok közé tartozik, akik génjeikben kapták a zenei indíttatást, és ezt az előnyt szorgalommal és méltósággal kamatoztatják. Ott lévő édesapja méltán lehetett rá büszke.
Műsorára majdnem megtelt a terem, és élvezettel hallgattuk a jól választott műveket:
Jánácsek: Ködben (1912)
Schumann: A hajnal/reggel énekei (Gesänge der Frühe, Op.133)
Bartók: Három burleszk
Schumann: Humoreszk (op. 20, 1839)
A négy tételből álló bevezető darabot sokan és sokszor játsszák, a finom és csak a végére felgyorsuló lassú részek kiváló alkalmat adnak a zongoristának érzelmi átadására, árnyalatos billentése megmutatására, és most sem csalódtunk.
Az első Schumann-opusz igazi temészeti képek sokasága, kezdve a felkelő nap első sugaraival, majd az egyre inkább tündöklővé váló nap felkeltével (belebt), és aki már élt át ilyen, érezhette a magával ragadó élményt - zongorán kifejezve. Majd egy közbenső békésebb szakasz után újból a mozgalmasság. Kitűnő hangulatteremtő előadás volt!
A rövid Bartók-burleszkekről sokat nem kell mondani, Fejérvári megmutatta, hogy érzi Bartók humorát, és újból megcsodálhattuk billentésének sokoldalúságát, gazdag kifejezőerejét.
A Schumann-humoreszk viszont egyáltalán nem olyan mű, mint neve mutatja, inkább az ismert Schumann-fantáziák közé soorolható, ahogy időben is úgy írta meg ezt az öttételes hosszú sorozatot. Előtte születtek meg a Fantáziadarabok (op. 12, 1837), majd a hasonlóan sokszor hallott - Lisztnek ajánlott - közel 30 perces C-dúr Fantázia (op.17, 1938), és most csak ezek alapján mondható, hogy a címadás félrevezető. Persze ez nem számít, Schumann és közvetítőként az előadó fantáziál, ahogy egy romantikus szerző megalkotta, csapongóan, varázslatosan, és talán ezért szeretjük sokan a zongoraszerzők közül leginkább Schumannt, a szuverén szerzőt. Zoli méltó volt hozzá, ahogy korábban másokhoz is, hiszen az említetteken kívül hallottam már vele zongoraversenyt és más műveket is (Beethovent, Schubertet, Brahmsot, Ravelt).
A fent kiemelt szerénység mögött mély előadói alázat érződik, és mintha el sem tudná képzelni, mennyire jó zongorista. Nagy sikere volt, amit ráadásként, Eusebióként köszönt meg, Schumann Dávid-szövetséges táncaiból.
Kitűnő koncertek és egy érdekes beszélgetés nyolc nap alatt:
A Várjon-Baráti-Várdai triómájus 10-i varázslatos hangversenyéről már írtam, kritika is megjelent róla, és a hangtárban meg is hallgatható.
Május 12-én egy újabb állomása volt Király Csaba különleges vállalkozásának: Bartók Béla összes szólózongorás művének előadása a Várban: 14 alkalomra bontva, immáron a 6. rész. A 4. előadásán Farkas Zoltán tartott érdekfeszítő bevezetést, majd jól összeállított darabokat hallottunk kitűnő előadásban (Gyermekeknek 3. füzet, Három magyar népdal, Kis szvit és az Improvizációk magyar parasztdalokra).
A tárgybani előadást Dalos Anna ugyancsak magas színvonalú felvezetése előzte meg, majd a zongoraművész brillírozott (Mikrokozmosz 2.kötet, Két román tánc, Allegro barbaro és Három rondó népi dallamokkal). A közönség most is inkább a szűk szakmából jött össze, de 8-10 közönséges érdeklődő azért volt most is. Előtte múzeumi vezetés a Bartók és kortársai fényképekkel és a Zenetörténeti Múzeum zongoráiról. Kint szakadt az eső, bent finom és más, de mindvégig ihletett bartóki interpretációk!
Május 13-án a Nádor terembe hívott a műsorlap: Az Anima Musicae és sztárvendégei ígéretes műsorára, a "Májusi ifjak" cím alatt. Telt ház, még a karzaton is ültek: Csajkovszkij Vonósszerenád I. tételét az egyik különleges vonzerő követte kamarazenekari átiratokkal: Devich Gergő sziporkázott vagy mélyedt el a nagypapa, Devich János, nyomdokain és gyönyörűséges hangú hangszerével.
A kissé náthás kamasz tehetsége töretlenül bontakozik ki, és most is jó muzsikusok voltak a társak a 14 fős, inkább fiúkból, sok új arcból álló zenekarban.
Mind a négy közös interpretáció kiváló (elegáns, könnyed és mégis mély) volt:
Dvorzsák ismert Rondója (eredetiben csellóra és zongorára)
Kodály Lírikus románca "
Bartók Román népi táncai (eredetileg zongorára, majd zenekarra, de ehhez hasonlóan átírták más felállásra is)
Suk Meditációja (szintén több változata van: z.karra, v4-re stb.; egyet csak példaként)
Gergő nagy sikert aratott!
A zárószám igazi meglepetés volt, mivel először mutatták be Vizeli Máté Gyimesi Concertóját, ami nagyon sikerült egy darab, a komolyzene és a népi zene párosításával. Viz-elit volt a központban, mivel a fiatal szerző nagybátyja, a Vujicsics-együttessel Kossuth-díjas Vizeli Balázs volt a hegedűs szólista ebben a nagyon hatásos és a végén fergetegessé váló műben. A zeneszerző gitározott és brácsázott is, a gardont pedig András Orsolya kezelte hatásosan, míg hátul a kiegészítő társak (kürt, fuvola, üstdob és más ütők) adták össze velük tudásukat, hogy emlékezetes és máskor is vonzó játékot élvezhessünk.
Ez volt a másik csúcs az estén, mert a nagy múltú és más kiváló zenészekkel is remekelt népzenészek megmutatták az ilyen együttműködés fennköltségét, szinte természetességét. Nem akarom most a Vizeli családot külön reklámozni, de az alábbi linkeken bőven lehet tájékozódni a hagyományról és annak további műveléséről - felsőfokon!
Május 17-én pedig a Keddi kaleidoszkóp sorozatban az örökifjú, bár már 73 múlt, Dubrovay Lászlóval beszélgetett Solymosi Tari Emőke a Pesti Vigadó Sinkovits Kamaraszínpadán. Az indok a 21 évet várt Faust-balett április 22-i ősbemutatója volt (Müpa). A Faust, az elkárhozott című szvit 4 részben már lemezen is megjelent és különböző Dubrovay-koncerteken már idézett zene végre kiteljesedhetett, amikor a Záborszky Kálmán irányította fiatal muzsikusok megtanulták és a Pécsi Balett kitűnő táncosaival szuggesztíven elő is adták ezt az igen nehéz és nagy hatású művet.
A beszélgetésen több rövid filmrészletet is láthattunk illusztrációként, miközben megismertük a mű keletkezését, beágyazódva ennek a szerteágazó érdeklődésű remek szerzőnek életművébe. Nem voltam a bemutató részese, mert akkorra már megvolt a jegyünk a salzburgiak és Baráti Kristóf estjére, hiszen a balett eredeti időpontja április 21. volt, és emiatt is voltam kíváncsi a Dubrovay-műhely titkaira.
A Rolf Liebermann, Karl Heinz Stockhausen és Bartók Béla hatására épült egyéni hangú Dubrovay-életmű egészen különleges és modernségében is vonzóan harmónikus darabokat tartalmaz. Több ősbemutatón is tapasztaltam ezt, leginkább a Baráti Kristóffal elhangzott II. hegedűversenyben, várva ezek újabb és újabb megszólaltatását.
A hivatkozott Siroe-előadás kapcsán László Ferenc írt a Magyar Narancsba tavaly ilyentájt, idézek belőle:
"Az este másik húzóneve a még mindig csupán 25 éves Julia Lezsnyeva, aki a szerelmetes természetű Laodice szerepében természeti jelenség gyanánt mutatta fel szinte mindenre képes szopránhangját, koloratúrázásának és színpadi temperamentumának fékezhetetlen, ifjonti lendületét. „Di tuo amor mio cor è indegno” kezdetű áriájának már-már végtelen koloratúrás futamai pedig sokkalta lenyűgözőbbnek bizonyultak annál, semhogy fennakadjunk azokon az apróbb intonációs bizonytalanságokon, amelyeket amúgy is egy pillanat alatt elsöpört előlünk az énekesnő emberi-művészi sodrása."
A legutóbbi Lezsnyevás előadásról valószínűleg Csengery Kristóf írt a revizorba, mivel ő jegyzi a Magyar Narancs ápr. 14-i kritikáját is az idei április 9-i előadásról.
Hasonlíthatatlan (címmel)
Julia Lezsnyeva és a La Voce Strumentale
.
Az igen fiatalon világhírűvé vált orosz koloratúrszoprán, a szahalini születésű Julia Lezsnyeva (1989) először a 2013-as Budapesti Tavaszi Fesztiválon lépett magyar közönség elé, a Müpa pódiumán, Händel Il trionfo del Tempo e del Disinganno (Az Idő és a Kijózanodás diadala) című oratóriumának előadásán, neves vokális partnerekkel, az Il Giardino Armonico kíséretével, Giovanni Antonini vezényletével.
2015-ben Hasse operájában (Siroe) láthattuk-hallhattuk viszont, továbbra is igen rangos szakmai környezetben: többek közt Max Emanuel Cencic partnereként. Most újból visszatér: a Zeneakadémia pódiumán adott Telemann-Handel-Vivaldi-Corelli estet, a La Voce Strumentale és az együttest vezető hegedűvirtuóz, Dmitrij Sinkovsky tásaságában,Händel Itáliában címmel.
Vagy talán nem is korrekt így fogalmazni? Lehet, de valójában a (La) Voce Strumentale koncertje volt ez, és Lezsnyeva csak vendégeskedett? Nem árt, ha egy pillanatra megállunk ennél a kérdésnél, hiszen az effajta koncertek egyedüli hőse az íratlan törvények szerint az énekes, a hangszeres produkciók a vokális sztár "pihenőszámai", ezúttal azonban különleges helyzet alakult ki: Lezsnyeva kivételes művészetének csodája ámulatra késztette a közönséget, ám az is percek alatt nyilvánvaló lett, hogy amit Sinkovsky bravúros hegedűjátéka és a barokk együttes nyújt, teljesen egyenrangú a máris mindenfelé "Bartoli utódaként" emlegetett énekesnő kvalistásaival. Sőt a koncerten az első süvőltő bravózás nem is Lezsnyeva énekét követően, hanem a második rész elején, Vivaldi d-moll hegedűversenye után hangzott fel - és Sinkovskynak szólt.
De hát nem versenyzett itt senki senkivel, nem volt érdekes, hogy kié a primátus, inkább annak lehettünk tanúi, hogy páratlan képességű és tudású művészek teljes harmóniában szövetkeznek a szépség, a közlékenység, a találékonyság szolgálatában. Két hegedűverseny (Telemann, Vivaldi), egy mandolinverseny (Vivaldi), egy concerto grosso( Corelli) hangzott el, valamint áriák (Händel Rodrigo című operája és a már említett oratóriuma részletei, valamint egy ária Vivaldi Herkules Thermodonnál című operájából), és hogy a Lezsnyeva számára hasonlóképpen kedves egyházi zene se maradjon ki, az első rézs végén Händel Salve Regináját is hallhattuk. Az énekesnő vokális adottságai is különlegesek, ám szopránjának színénél, erejénél és mozgékonyságánál is fontosabb, amit e hanggal véghezvisz: a rendkívüli technikai tudás, a virtuózitás (akárcsak Bartolinál vagy a pár éve Sinkovsky társaságában itt járt Joyce DiDonatónál) nála is átlényegül érzelemmé és indulattá; a koloratúrák megtelnek tűzzel és szenvedéllyel. Lezsnyeva mindig színpaddá varázsolja a pódiumot: előadásában az egyházi zene és az oratórium is dráma, éneklés közben teljességgel átadja magát a Műnek - azonosul, átlényegül és átszellemül. Ezért aztán a Salve Regina hangjaival szinte a magasba emelkedett. Egyedülálló vokális és technikai képességek, előadói kvalitások, tisztaság és művészi alázat - Lezsnyeva hasonlíthatatlan. Valóban az, mert Bartoli produkcióiban mindig ott a dívai öntudat, az énekesekre oly gyakran jellemző önünneplés mozzanata is: ez az interpretációs autoerotizmus Lezsnyevától teljesen idegen. Ártatlan megrendüléssel tekint az örök tartalmakra.
Sinkovsky szuggesztív, spontán, fölényesen mindentudó és felszabadultan közlékeny hegedűs, "mellékesen" pedig - a teremben ez sokakat meglepetésként ért - hajlékony orgánumú és elhivatott kontratenor is, aki a Vivaldi-áriában elegánsan ekhózott Lezsnyevának, a ráadások sorában pedig egy megrendítően hús-vér szerelmi duettet is elénekeltek, tombolásig fokozva a sikert. Az orosz és a nyugati muzsikusokból öt éve verbuvált zenekar máris Európa egyik legjobbja, tömör és áttetsző hangzással, robusztus basszussal, gazdag kifejezőerővel. A Zeneakadémia falai olyasmit hallottak, amit csak nagyon ritkán. Állva ünnepeltünk.
.
.
.
xxxxx
.
.
Az idézett kritika egyértelmű, de persze a címmel ellentétben végül mégis összehasonlítja Lezsnyevát mással, persze előnyére, vagyis valóban egyedülálló ez az énekes.
.
Az más kérdés, hogy a korábban említett Új Zenei Újságban Kovács Sándor és társa (Péteri Lóránt) megint úgy beszélt egy koncertről, hogy szavaikon túl egyetlen eredeti hangot nem tudtak idézni abból, ami a mai technika mellett megengedhetetlen! A beszélgetésük során kiemelten kezelt ráadásbeli virágcsokros produkciót valaki azért illegálisan felvette a karzatról, így ezt legalább hallhatja, sőt láthatja is az ott nem lévő érdeklődő is.
Furcsa volna az ÚZÚ már sokszor kifogásolt gyakorlata pl. a teniszben vagy a fociban, ha a tv-s beszámolóban nem az adott eseményről, hanem egy korábbiról vágnának be jelenete(ke)t, illusztrálva, micsoda nagyszerű dolgokat tud X. Y. vagy más. Szerintem olyan szerződést kellene kötniük, hogy a profi technikával felvett részleteket a teljes felvétel tulajdonosával egyeztetik és az elengedhetetlenül szükséges illusztrációhoz felhasználják, netán elmkérnem részleteket, hiszen azok a teljes anyagok is hasonló, tájékoztatási céllal készülnek. Papíralapú kritikában persze maradnak a szavak, és a fent idézettek is azt igazolják, hogy egy-egy ilyen produkció lényegét visszaadhatja az értő szakíró.
Köszönöm a linket, az adás idején nem voltam rádióközelben, de már meghallgattam azóta és nagy örömmel töltött el.
Amikor először hallottam Pesten, valaki nagy név helyett érkezett és magamban mérgelődtem is emiatt. Egészen addig, amíg ki nem nyitotta a száját.
Nem azt akarom mondani, hogy nem szabad hibákat keresni vagy találni egy máskülönben kiemelkedő teljesítményben, mert nekem is volt kisebb fenntartásom, amit azért nem részleteznék szívesen, mert nem vagyok szakmabeli.
Épp az általam egyébként nagyrabecsült Malina János írta az eddigi, Lezsnyeváról szóló írásaiban, hogy gépi, művi, fedett a hang, elmosódott a szövegejtés, helytelen a frazeálás; a Siroe esetében pedig, hogy kár volt őt kiemelni a szereplők közül, mert valaki más sokkal jobban teljesített - nem keresem ki mindet újra.
Arról meg szó se essék, amit a mostani Élet és Irodalomban Fáy Miklós hozott össze:((
Ma d.e. az Új Zenei Újságban Kovács Sándor műsorvezető és Péteri Lóránt az általad is érintett Lezsnyeva-koncertről is beszélgetett. Nem ismétlem a szuperlatívuszaikat, tehát hallgasd meg a kritikát, ha nem tetted volna (lesz ismétlés /holnap 18:30-kor/ vagy elérhető a Hangtárban)!
Más kérdés, hogy az említett ÚZÚ illusztrációs gyakorlata változatlanul rossz, hiányos, a mai időknek már egyáltalán nem felel meg! Majd újból kifejtem a Bartók Rádió műsorvezetői témában.
Sose légy előítéletes, mert akkor a fordítottját is írhatnád, miszerint a silányat felmagasztalják!
Egyetlen revizor sem érdemel ilyen véleményt, és a feltételezett is csak a sajátjuk.
De hány Lezsnyeva-kritikát olvastál már a www.revizoronline.comoldalain, ha e kiválósággal kapcsolatban hangoztatod negatív véleményedet
Megidézem az általad revi-zord-onlájn-nak képzelt portált:), ahol többen írnak természetesen, így inkább a Magyar Narancsban korábban is maximálisan elismerő lemezkritikát jegyző Csengery Kristóf írásait ajánlom figyelmedbe: onnan is a Lezsnyevára vonatkozót. A másik hasonló MN-dícsérő írás Lezsnyeva egy másik lemezét méltatja Csont András "tollából", idézek is belőle:
"...interpretációja mindvégig tökéletesen természetes, ami persze a legnagyobb teljesítmény."
A MN-ot egyébként ritkán olvasom, de mindig eszembe jutnak pl. az általam kiemelten kedvelt zenészek kiváltotta Csengery- vagy más-írások, így azokat különösen javaslom elovasni (Baráti, Várdai, Würtz). A Fidelio fórumára is beírom ezeket.
Szerintem itt is, ott is és máshol is az igazi csillagokat feltétlenül dícsérik, nagyon kevés kivételtől eltekintve.
Van olvasnivaló bőven a revizor(d :)-on, főleg azoktól, akik a zenerovatba írnak rendszeresen és nyilván érdeklődésük szerint választva témát.
Pl. Csengery-től, akivel együtt voltam számos írásának forrásánál, egyetértve alapos és adott esetekben lelkesen elismerő írásaival... 64 értő kritika!
Malina Jánostól (303 írás), a köztük említett világsztárokról hasonlóan reális beszámoló (Sol Gabetta, Frankl Péter és Várdai István, a tavalyi Kaposfest számos és szintén együtt hallgatott kiemelkedő előadása stb.).
.
.
Ennyi talán elég is e szép tavaszi, bár még hűvös reggelen!
Ha pedig az általam is javasolt hangminták megerősítik pozitív Lezsnyeva-értékelésedet, ne hallgass másokra, de ne is feltételezz oktalanul róluk semmi rosszat!
Csak a vak tyúkon is csomót kereső nem veszi észre, hogy a fidin hála életnek és teremtőnek és a fogpiszkálónak olyan klassz koncertekre lehet könnyűszerrel jegyet szerezni mint a világhírű hegedűművész André Ricsi vagy a még világhírűbb orgona jazzerin diana sósborszesz Krall. Én ugyan most egy Zámbó Jimmy koncertre vágyok jegyet venni, de bízok benne, hogy óhajom beteljesülésre talál és kapok jegyet legalább a konyhai harci művészetek alkostolójának helyére.
Maradok tizstelettel
Én zseretem a Fidit meg a magyar focit és ezennel javasslom a fidi tizsteletre méltó zserkezstőségének, hogy nyissanak egy Puskás Öcsi rovatot is, ahol akár focimeccsre is lehet jegyet venni.
A kérdés nyilván az, hogy a Fidelio miért megy el csukott szemmel egy ilyen koncert mellett, és miért egy Magyar Narancsból kell megtudni dolgokat.
Hallgassatok meg pár beszámolót első kézből, hogy milyen is volt ez az előadás, kérdezzetek meg pár idősebb népet, emlékeznek-e ekkora tombolásra, utána meg kérdezzetek meg valakit, hogy Magyarországon melyik a vezető internetes komolyzenei lap - a két dolognak úgy tűnik, nincs metszete, ez több, mint furcsa.
Sajnos nem voltam ott, de el tudom képzelni a számtalan fantasztikus felvételről, lemezkritikáról megismerhetően. A spotify-on is sok szép felvétel van vele!
Egyedülálló hang és egyéniség, nincs ma párja!
Az említett koncertről is van a ráadás kapcsán egy rövid amatőr videó a tubuson, ami az alábbi címen elérhető a rengeteg egyéb, rövidebb és hosszú anyag között:
Ma 12:36-kor közvetíti felvételről a Bartók Rádió a Szokolay Sándor születésnapján tartott Emlékkoncertet a Müpából. A zeneszerző 85 éves lett volna, több mint két éve hunyt el december 8-án.
Műveiből is hallhattunk: élvezetesek voltak, miként a Táncszvit Bartóktól, de sajnos a nagyszabású Psalmus Hungaricus tenor szólistájának hangja elveszett a térben, köszönhetően az I. emeleti pódiumerkély ebből a szempontból használhatatlan helyének. A Nemzeti Énekkar viszont lenyűgöző volt 10 méterről. A végén az ezzel a hangversennyel leköszönt Antal Mátyás is megjelent a telt ház előtt, de utódja (Somos Csaba) is joggal fogadhatta az elismerő tapsokat. A többit a rádióból!
A műsor:
A Nemzeti Filharmonikus Zenekar és a Nemzeti Énekkar hangversenye (karigazgató.: Antal Mátyás és Somos Csaba)
Vezényelt Kocsis Zoltán; Közreműködött Pataki P. Dániel - tenor, Boldoczki Gábor - trombita
1. Szokolay: a) Nyitányfantázia, Op. 377., b) Trombitaverseny, Op. 66., (Boldoczki) 2. Bartók: Táncszvit
Január 16. óta számtalan koncerten voltam, valamennyi emlékezetes is volt, mert persze válogatok a rengeteg program közül, de írni már csak ritkán van kedvem, időm ezekről. Kivétel persze van, és pl. Baráti Kristóf fórumán igyekszem még a külföldi fellépéseiről is közvetíteni beszámolókat.
Most viszont egy közel 10 éves emlék köszönt vissza dalolva, amikor
március 24-én két fiatal énekesnőnk hívott és fogadott minket
a Nádor teremben: Kovács Ágnes mezzo- és Szívkova Mariann szoprán.
Utóbbit 2006 nyarán ismertem meg, személyesen pedig a szeptemberi fórumtalálkozón, ahol az énekesi pályára való készülése keretében csatlakozott a fellépő zenészekhez, akik közül többen már magas szinten művelik ígéretes pályájukat (Boross Csilla, Baráti Kristóf és Holics László pl.).
A tárgybani koncert kiemelkedő élményt jelentett a nagyszámú közönségnek! Megfontolt műsorösszeállítás, és a zongorista partner, Solymár-Melem Rita, közreműködésével előadott dalok és áriák, két kettőssel is nagyszerű élménnyel gazdagítottam minket.
Az itthoni alapképzést német nyelvi mesterképzéssel folytatott művészek kint is maradtak (Hamburgban, Bécsben és Grácban), és maguk szervezte fellépésekkel igyekeznek ilyen szórakozást is nyújtani az érdeklődőknek, miközben persze operákben is szerepelnek külföldön.
Műsorukban is átfogóan mutatkoztak be: a fájdalmas szűzanya, Brahms szerelmes leánya, Santuzza, Desdemona, Agatha stb. alakításait is hallottuk kiérlelt (óriási) és mélyen kifejező hangokkal, igen hatásosan, ahogy a végig velük dolgozó zongorista is kellő alapot adott a nagyfokú élvezetnek. A szerzők Pergolesi, Händel, Mozart, Ponchielli, Brahms, Saint-Saëns, Weber, Wagner, Liszt, Mascagni, Verdi és ráadásul Offenbech voltak. Bármely nyelven (latin, német, olasz, francia - kifogástalanul).
Ígéretes fiatalok elegáns és magasszintű előadásán voltunk, mondták ezt szakmabeliek is.
Remélem, hogy lesz még alkalmunk őket hallani, bár nehéz az énekesi pálya.
Jól dolgoztak, érdeklődő és igényes közönség töltötte meg szinte az egész termet, ami a jövőben bizonyára könnyebben fog menni.
Tegnap fórumozás közben meghallgattam Beethoven Op. 9/1-es (G-dúr) vonóstrióját, mert az 50 éves Kodály Kvartett azzal kezdte esti emlékműsorát, amelyben a másik két számot is Beethoventől választották.
Az előzményekről (az alapítás körülményeiről és a további fejlődés, átalakulások állomásairól) sajnos nem esett szó a BMC-ben, pedig egy ilyen rendkívüli és soha vissza nem térő alkalom megkívánt volna egy rövid tisztelgést az elődők irányába; csak bejöttek és játszottak. Először a három idősebb tag (Falvay, Fejérvári, Éder), akik a hangulatos triót nagy rutinnal és nagyon szépen adták elő, méltán kiváltva a "telt ház", azaz 300 körüli hallgató (köztük sok fiatal) elismerő tapsait.
Kodály-intermezzo: van még egy vonósegyüttes, akik Kodály nevét viselik, a huszas éveik közepén járó tehetséges galántai fiatalokból álló Kodály vonóstrió (Imrich Farka-hegedűs, Emil Hasala- brácsás és Erik Hasala-nagybőgős). Érdekes felállás, inkább átiratokra alkalmas, így az említett Beethoven triót is előadták, és megintcsak a fórumozás közben hallgatom a darabot, de a további tételek is elérhetők innen.
Ezután a jelenlegi kvartett (a szekund Bangó Ferenccel kiegészülve) jászotta az F-dúr vonósnégyest, ugyancsak kifogástalanul.
A szünet utáni zárószámban jöttem rá, hogy miért Kodály 50 volt az előadás címe :) A természetes 50 éves évfordulón túl ugyanis éppen 50 évesek voltak az előadók, persze átlagosan és a beugró legfiatalabbnak, Kokas Katalinnak köszönhetően. Ez sem tér már többé vissza, de őket azért visszahívtuk a sikeres vonósötös után, és el is játszottak egy gyors részt a darab végéről.
Egész este nagyon szép kamarázásban volt részünk, ahol a kiérlelt rutin és a művelt fiatalság kellemes össszképet, összhangzást nyújtott. További jó muzsikálást a társaságnak!
.
.
.
S ha már az 50 évről, mint fő indítékról írtam, ki kell egészítsem az alábbiakkal, amit a "Mit hallgattok fórumozás közben?" témában idézett linken olvastam saját 50 éves ismereteimet pontosítandó. Örömmel is üdvözöltem Szabó Tamást a koncerten, hiszen nem csupán ő volt az egyedüli, aki az 50 éves Kodály vonósnégyest, illetve az előd Sebestyén vonósnégyest képviselte, és emiatt jelenleg ő mondható az együttessel legtovább játszó művésznek, legnagyobb sikereik részesének.
36 éves kvartettezését a ma is aktív Falvay Attila követi a maga 35 éves tagságával, majd sorban: Fias Gábor brácsista 34, Devich János csellista 32, Éder György csellista 18, Fejérvári János brácsás 16, Tóth Erika másodhegedűs 10, Sebestyén Ernő és Duska Károly prímek 5, Barta Mihály prím 4 és végül Párkányi István szekund 3 évet játszottak az 50 éves együttesben. A jelenlegi második hegedűs, Bangó Ferenc, közel egy éve csatlakozott. Az "alapítók" nevét elferdítettem, a maiakat vastagítottam.
A tegnap elhangzottakból az F-dúr vonósnégyes 17 éves felvétele meghallgatható a spotify-on (sok más felvételükkel együtt), mert sajnos a kvartett által tegnap előtt feltett zene nem jön be :-(
A különféle felállásban készített bőséges felvételeik kiválóak, elismeréseik megérdemeltek. A kiegészítésben említett muzsikusok többsége más zenekarokban és a katedrán is méltóan képviselték, képviselik a magyar zenekultúrát itthon és külföldön.
A korrekt torom azzal ébresztett, hogy tegnap este 100 évvel megfiatalodtam a csodálatos csel-ló-zene visszaidézése során :), pedig az egész kompjú-terem azt számolta, hány éves a v elencei telivér Matteo Goffriller hangszer: valójában 320, vérbő lovasa viszont csak 40. Elnéztem, elnézést!
Az elmúlt 7 nap másik koncertje Kodály Zoltán előtt tisztelgett születése napján, december 16-án. A Kodály 133 elnevezésű előadás a zeneszerző második szerzői estjének megidézését célozta, ugyanott, ugyanazzal a műsorral. Élményeimet a nagyszerű ötlet negatívumaival kezdem, nehogy elvegyem az ünnepi esemény alapjában fenséges ízét.
Az 1918. május 7-i szerzői est a nagy háború alatt visszafogottabb alkotói és előadói kedv visszatérését jelezte, a közel 8 évvel korábbi első ilyen esemény közreműködőinek fellépésével (Bartók Béla és a majdnem változatlan összetételű Waldbauer-Kerpely kvartet) az első opusokból (2., 3. és 4.)
A második szerzői est felelevenítésén a 6 - 10 opusokat hallhattuk, a hegedű-cselló duót, a Megkésett melódiákból öt dalt, az Öt dalból az utolsót, a szünet után a cselló szólószonátát, végül a II. vonósnégyest. /A 97 évvel korábbi programban sehol sem találtam az Öt dalból Az erdő címűt./ Az akkori hat szereplővel szemben most hét lépett fel (a Kodály Kvartett, Fenyő László, Fülei Balázs és Bretz Gábor).
Egy ilyen szellemidézésnél érdemes a közreműködők korát is összehasonlítani: az eredeti fiatal csapat átlagéletkora 31 év volt (26 éves múlt Waldbauer és 37 múlt Bartók, a többi köztük), míg a mostaniaké 46, mivel a remek vonósnégyes 3 tagja már közelít a hatvanhoz. Jobb lett volna a többiekkel hasonló korúakból álló fiatalabb kvartett szereplése, de a Kodály nevét viselő és közel 50 éves múltú együttes meghívása bizonyos szempontból logikus volt.
A koncert legendás előzménye nem látszott a hallgatóság érdeklődésén, már ami a távol maradtakat illeti. Olcsóbbá tett jegyekkel az utolsó héten még akár fél millió Ft is bejött volna a hiányzó 250-300 hallgatótól, hiszen eléggé foghíjasak voltak a sorok, bár a sok-sok fiatalnak örülni lehetett.
A most divatos műsorfüzetben is többet írtak Kodály első szerzői estjének vonósnégyeséről, mint a második alkalom zenészeiről. A brácsista Korstein Egon neve szóba sem került, pedig Kodály neki is dedikálta a vonósnégyesnek ajánlott új kvartettjét, ahogy a szólószonátát a Casalshoz hasonlított Kerpelynek, és a duót a kvartett névadóinak. Kornstein Egon 1891. május 22-én született Nagyszalontán, és a vele közel egykorú Molnár Antal kiválása után 1923-ig volt az együttes brácsása. Az USÁ-ba menve tanított, kutatta a régi velencei zenéket, és 97. (!) életévében halt meg. A később szintén zenetörténésszé lett Molnár Antal is majdnem megérte a 94-et, így - ha most Konrád Györgyre gondolok - a brácsások hosszabb életéről beszélhetek... Ennyit tehát megérdemel a külföldön már Kenton névre amerikaisott nevű muzsikusunk.
Furcsa volt, hogy a rektori páholyban megjelent Kodály Zoltánnét senki sem köszöntötte hivatalosan a koncert előtt (pl. a rektor vagy megbízottja), pedig az éppen csak 75 múlt, de hatvannak sem kinéző szerény társ megérdemelte volna a tiszteletet. A muzsikusok persze ő felé is meghajoltak a tapsokat megköszönve.
Az előadásról: itt az elején kezdve rögtön túllépnék a többihez képest itt halványabb, bár remek duón op. 7, 1914, mert ezt inkább két vérbeli szólistával játszattam volna. Érdemes meghallgatni az egyidőben tartott pécsi emlékkoncerten elhangzott III. tételt (Barátival és Bogányival ; 21:38 perctől 11 perc)! Rögtön előrebocsátom, hogy a kvartettben remekül érvényesült az egész társaság kamarázó tudása, rutinja és kiérlelt játéka.
Az előző után jött a frakkba öltözött és amúgy is igen elegáns énekes-zongorista páros. Balázs Béla rá jellemző hangulatú versére (Az erdő) komponált dalban az akkori Bartók előadói kvalitásaival bőven vetekedő Fülei Balázs és a basszbariton-basszus Bretz Gábor remekelt, utóbbiban a kiváló kékszakállút hallhattuk, miként a költő soraiban is megidézte a várat ("Állj meg. Ez az örök erdő. Aki belép, vissza nem jő,"). Mély átérzés a különféle hangulatokhoz, érthető szöveg és kifogástalan megfogalmazás, ahol a zongorista is magas színvonalon hozta szólamát, kiemelkedővé téve a hat darabot. Kivált az említettre, Berzsenyitől A tavasz címűre és a Csokonai-versre írt tetszett, de ez csak relatív, nagyon élveztük az egészet. Beigazolódott itt is, hogy dalokat csak a szöveg és az ének-zene szerves egységében lehet igazán érteni és élvezni.
A szünet utániak közül a vonósnégyest már említettem: a rövid darab megformálása nagyszerű volt, bármely részét és bármely előadóját nézve külön és együtt a társakkal.
A csúcs a cselló szólószonáta volt a kivételes adottságú és felkészültségű zseniális Fenyő Lászlótól, és majdnem hazamentünk utána, hogy ez talán felülmúlhatatlan, ami igaz is volt, bár azért nem bántuk meg a kvartett meghallgatását, és nem akartuk a szünetben tovább csökkent hallgatóság létszámát tovább fogyasztani.
Az alig több mint 100 éve írt op. 8-as mű ősbemutatója volt tehát azon a szerzői esten, és a változást igénylő átmeneti korból először Ady Endre akkor már közel 10 éve ismert sorai jutottak eszembe a darabról: " Szabad-e... betörnöm Új időknek új dalaival ?" és meg is adta a választ: "...és "száll új szárnyakon a dal" a "mégis győztes, mégis új és magyar." Valamennyien művészetük forradalmárai voltak, nem véletlenül zenésítette meg Ady néhány versét Kodály és Bartók is.
Az akkor közel 200 éves Bach-szólószvitek után ilyen minőségű művet még nem írtak addig e műfajban (közel egyidőben készült Max Reger 3 szvitje (op. 131/c) szólócsellóra, de ezek egyértelműen Bach-utánérzések, és maga Kodály is írt ugyanabban az évben még egy ilyen, de könnyedebb darabot, az alig ötperces és opusz-számot sem kapott Capricciót). Közel egyidőben és később is készültek szólócsellóra szvitek, de rövidebbek, egyszerűbbek; a közel 50 ilyen mű közel 40 szerzője közül az ismertebbek : Ernst Bloch, Caspar Cassado, Ernst Krenek, Alexander Cserepnyin, Benjamin Britten vagy akár Durkó Zsolt.
Kodály darabja tehát korszakalkotó volt, amely ma is magával ragadja hallgatóját, különösen ha egy Fenyő László-szerű démon adja elő. Ha Kodály kortársa lett volna ez az őserőtől duzzadó zseniális művész, bizonyára neki ajánlja, és valóban: hihetetlen átfedés van a mű és előadója karaktere között.
A közel 30 perces grandiózus szvit három tételének szokásos összefoglaló tempójelzésén (Allegro maestoso ma appassionato, Adagio (con grand' espressione) Allegro molto vivace) túl számos belső szerzői utasítása van, amelyek a néha kötött, néha szabad formák közötti fantáziálásra utalnak, és szinte képiesen jelent meg lelki szemeim alőtt a darab, amikor meg előadójára néztem, egy varázslatos képi-hangi megjelenítésben gyönyörködhettem. Mások is hasonlót érezhettek, mert olyan feszültség támadt és fokozódott a darab megszólaltatása során, ami nagyon ritka manapság, és a végén ösztönös volt a kirobbanó taps, a hosszan tartó éljenzés, bravózás.
Az én képzetem egy vérbeli lovas változó vidéken és érett telivéren fél órányi csapongása volt, amikor is a lovat a térdei közt szorított 220 éves Matteo Goffriller hangszer testesítette meg, amit hol szabadjára engedett, hol könnyű kézzel megszelidített mesterlovasa, némi kis pálcázással kiegészítve, miként a terep kívánta. Hihetetlen egységet alkottak eb ben a remekműben kifejezve.
Volt ott lépegetés és galopp, majd vágta, határozottan és szenvedélyesen, lassan és gyorsan, keményen és tüzes szenvedéllyel, vagy vontatottan és abból hirtelen súlyosra váltva, de még ugratva is (a vonóval) stb., vagyis a saltatóra rímelve szájtátva csodáltuk a varázslatot. Amikor aztán már magasabban jártak és a sziklákon és a friss, de fagyott havon-jégen úgy csattogott a ló patája, ahogy a cselló zengett a virtuóz lovas kezei között. Nem akartam a szokásos olasz tempójelzéseket ismételni, de ahogy azokat is az életből vették annak idején, az életbe helyeztem vissza lelki szemeimmel az egész előadást.
Tehát: gyors és szenvedélyes gyorsmenettel kezdtek, majd felfelé haladva elegáns lassúmenet következett, ahol a remek páros a magas szintű együttműködés költői kifejezésével szórakoztatta magát és közönségét, majd az életteli leereszkedés a hazatérés feletti örömbe torkollott. Mindehhez a forrgatókönyvet a kodályi kotta adta, amit hibapont nélkül valósított meg a szintidőn belül az ördöglovas. Jó kis zenés filmet lehetne csinálni a témából.
Fenyő László egy energiabomba, ugyanakkor minden pillanatban kézben tudta tartani a zenei anyagot, amit kimagasló művészi színvonalon közvetített az ámuldozó hallgatóságnak. Szerencse, hogy a rádiófelvétel megörökíti ezt a rendkívüli produkciót, amivel a szólista pályája csúcspontjához ért, és ahonnan csak újabb csúcsok következhetnek:) - tehetségéből, tudásából, ambicióiból és korából kifolyólag.
Ha értékelni fogom az év vagy az idény kiemelkedő zenei teljesítményeit, az övé bizonyára dobogón lesz!
Kíváncsian várom a szakmabeliek beszámolóját a jövő heti Új Zenei Újságban vagy másutt, hiszen ez csak egy egyszerű zenerajongó élménybeszámolója volt.
A kiindulást jelentő 1918. évi szerzői est szép kritikáját már idéztem a Nyugatból az alábbi téma 1673. beírásában:
Az alábbi beírásban kellően végiggondolatlanul említettem Fülei Balázs zenei mintáit a pedál nélküli és a pedálozó (példálozó) játékhoz.
Közben megnéztem a Fölszálllott a páva meghatóan magas színvonalú döntőjét, és utána eszembe jutott a Balázs által bemutatott teljes lista az általa választott zenékkel, illetve azok részleteivel, néha csak egészen röviden.
Purcell: D-dúr szvit
Bach: Contrapunctus 1. (A Fúga művészete, BWV 1080)
Beethoven: pár ütem Holdfény szonáta Op. 27/2 első tétel
Esz-dúr bagatell Op. 126/3
Asz-dúr szonáta, Op. 110, 3. tétel
Schubert: Gesz-dúr impromptu
Chopin: Asz-dúr etűd, Op. 10/10
Liszt: Funérailles
Liszt: Esti harangok (Karácsonyfa)
Franck: Prelúdium, korál és fúga
Debussy: A boldog sziget
ráadás: Liszt: Erdőzsongás - koncertetűd
Mivel közeleg a Karácsony, az én képi ráadásomat kiegészítem egy másikkal a fentiekből:), de a teljes művel, sok szeretettel és tisztelettel az előadónak.
A 12 tételes sorozat főleg 1874 és 76 között készült, de teljesen csak évekkel később alakult ki a végleges változat, emiatt csak 1882-ben adták ki. Liszt legidősebb unokájának, Daniela Bülownak ajánlotta (Cosima lánya első gyermekének). Később négykézre is átdolgozta, és az ismert régi karácsonyi éneket (2. tétel) tenorhangra kórussal és orgonával kiegészítve. Van a sorozatban más régi ének feldolgozása is, majd pásztorok, a háromkirályok, harangszó, gyertyagyújtás és persze a címadó karácsonyfa stb., végül a két utolsó számban a saját magyaros és Wittgenstein hercegné (Carolyne Sayn..., 1860-tól felesége) lengyeles zenei portréja. Másoktól is hallottam, nagyon hangulatos az egész.
Két utóbbi hangversenyről számolok be - időrendben: az első inkább előadás volt, a legutóbb említett Fülei Balázzsal az eddig is remek "A zongora közelről" sorozatban, most a Festetics Palota tükörtermében.
December 12. közben munkanap lett, így talán csak 40 érdeklődő hallgatta és nézte ámulattal az alaposan előkészített és magával ragadóan előadott anyagot a pedálhasználatról, illetve a pedál nélküli billentyűs hangszerekkel való összehasonlítást.
A rádió felvette, érdeklődéssel várom újbóli meghallgatását, mert Balázsra figyelni kell, előadásai mélyre hatolóak, ugyanakkor a legmagasabb fokú művészi-kutatói alázatát igazolják. A szemléletes (fül-léletes:) példái Purcelltől Debussyig terjedtek, Bachot, Beethovent, Chopint, Lisztet, illetve egy-egy művük bizonyos részletét elénk tárva, miáltal megnyílt a közeli zongora a kevéssé szakmabelieknek, miközben gyönyörködtünk ragyogó technikájában, színes egyéniségében, érzékletes játékában.
Nagyon meggyőző volt megint, így nagyon várom a 4., egyben utolsó előadását e sorozatban (2016. február 9-én, megint a Bartók Emlékházban: "Ki így - ki úgy, holígy - hol úgy" címmel. Hasonlatos lehet majd az Egy zenemű, többféle előadás rádiós sorozathoz, de most egyetlen előadó fogja elénk tárni a gyönyörködtető változatosságot a zenei előadóművészetben.
Egyetlen megjegyzésem a kiváló előadáshoz, hiszen korábban láttunk tőle vetített illusztrációkat is: a Debussy Boldog szigete, vagyis a szerelem szigete megidézéséhez én a zeneszerzőt megihlető Watteau-festmény(eke)t kivetíttettem volna, mert itt is jó példája van a kottajegyekkel leírt, az előadó által megszólaltatott és a képpel is kapcsolatos összművészeti megoldásoknak: a varázslatos összhatásnak.
Jean-Antoine Watteau három változatban készítette el a festményt 1710 és 1718 között. amelyekből az egyiket kiemelem. A buja barokkokó :) tipikus műve.
Ilyen oktatókra van szükség az iskolákban, és boldogok lehetnek a még nagyon fiatal művész kamarazenei tanítványai, ahogy mi is a boldogság szigetén érezhettük magunkat a hang-ulatos tükörteremben!
Zene a képhez, mástól:
A link képei jobb-klikkeléssel kinagyíthatók, akár innen is.
Emlékezetes volt Fülei Balázs zongorasorozatának első előadása a zenei illuziókról, amit a Bartók Emlékházban hallgattunk nagy élvezettel, és ezt ma este 7-kor adja le a Bartók Rádió.
Az előbbi beharangozóban idéztek az érzékletesen összefogott koncertből, éppen Liszt- és Assisi Szent Ferenc kapcsolata okán a madarakkal való beszélgetésről. A röviden bemutatott történetet zenével is felidézte a kiváló művész és pedagógus, így már csak az ihletet adó kép jöhet, illetve képek, hogy bővüljön ismeretünk a háttérről.
Giotto 1267 és 1337 közt élt, és a szenttel való "elképzeléseit" az Assisiben lévő Felső Bazilikában örökítette meg. A közel harminc nagyméretű festményt és persze a madaraknak prédikáló szentről készítettet az alábbiakban lehet megnézni, a képekre kattintva kinagyítva is.
_ca_1875.jpg){kind=link}
