Es waren zwei Königskinder, ganz vaterseelenallein
Nichts mit Flitterwochen: Lange hatte es Jean-Philippe Rameaus französisches Musiktheater auf deutschsprachigen Bühnen schwer. Jetzt begeistert Hippolyte et Aricie am Opernhaus Zürich.
Etikettenstreng tafeln drei Generationen einer Königsfamilie gemeinsam. In prächtiger Rokokokleidung sitzt man sich gegenüber. Auf dem Tisch stehen hohe Kerzenleuchter und Champagnergläser. Bärtige Aufpasser in schwarzen Soutanen stehen dabei, falten betend die Hände und wachen über die Sitten am Hof. Als ein Jüngling zärtlich auf den Schoß des Regenten schlüpft, ringen ihn die Dunkelmänner sofort zu Boden und schneiden ihm in aller Ruhe den Hals durch. Mit dieser Eröffnungsszene deutet Jetske Mijnssen in ihrer Inszenierung von Jean-Philippe Rameaus erster Oper Hippolyte et Aricie am Opernhaus Zürich ganz beiläufig die unterschwellige Brutalität und Grausamkeit eines Ancien Régime an, das sich nach außen mit schönem Schein, Reichtum und höfischer Kultur schmückt.
Die drei männlichen Parzen spielen hier Schicksal als Tugendpolizei, die hinter den Kulissen die Strippen zieht und wie eine religiöse Security Crew Angst und Schrecken verbreitet. Perithous, der Freund des Königs Thésée, wird getötet, weil er als Lustknabe ein Tabu brach. An diesem Hof ist schon das Überbringen einer schlechten Nachricht riskant. Doch welche Optionen haben die Privilgierten? Auch die in gegenseitiger Liebe verbundenen Titelfiguren dürfen zunächst nicht zusammenkommen. Komplett unschicklich sind die Gefühle, die Thésées Frau Phèdre für ihren Stiefsohn Hippolyte empfindet. Als sie diesen beim Techtelmechtel mit Aricie erwischt, verdonnert sie die junge Frau zur Keuschheit im Dienste der Jagdgöttin Diane und gesteht Hippolyte ihre Liebe, wird aber zurückgewiesen. Das Drama nimmt seinen Lauf.
Einem Monster zum Fraß
Phèdre will sich erstechen, doch Hippolyte versucht, ihr das Messer zu entwinden. Just in dieser verfänglichen Situation kommt Thésée zurück. Phèdres Vertraute Oenone beschuldigt Hippolyte der versuchten Vergewaltigung. Thésée ringt sich dazu durch, den Sohn für die vermeintliche Schmach zu bestrafen. Vater Neptun soll den Frevler einem Monster zum Fraß vorwerfen. Phèdres Geständnis und ihr später doch noch vollzogener Suizid treffen Thésée hart. Zwar erfährt er, dass Hippolyte von Diane gerettet wurde, doch er selbst darf ihn nie wieder sehen. Hippolyte wird neuer König, Aricie seine Frau.
Simon-Joseph Pellegrins Libretto für Rameaus Hippolyte et Aricie basiert auf Jean Racines Schauspiel Phèdre unter Einbeziehung antiker Vorlagen von Euripides und Seneca. Als das Stück 1733 in Paris erstmals präsentiert wurde, war der Komponist bereits fünfzig Jahre alt. Später hat er die fünfaktige Tragédie en musique noch zweimal überarbeitet. In Zürich wird eine Mischfassung dieser drei Versionen ohne Prolog gespielt. Die von Ben Baur gestaltete Drehbühne stellt die antik gebotene Einheit des Ortes wieder her, auf die Rameau damals bewusst verzichtet hat. Das ganze Geschehen spielt sich in- und außerhalb eines klassizistischen Rundbaues ab. Gideon Davey hat das Personal wie zur Entstehungszeit der Oper kostümiert.
Im zweiten Akt steigt der Schmerzensmann Thésée hinab in die von Franck Evin düster beleuchtete Unterwelt, um Perithous zu befreien. Der geschmeidig deklamierende Bariton Edwin Crossley-Mercier muss dort auf Tänzerhänden ein gefährliches Crowdsurfing absolvieren. Gespenstisch maskierte Rabenvögel mit Schnäbeln, Krallen und schwarzer Rokoko-Kleidung führen ein von Kinsun Chan bizarr choreographiertes Gruselballett auf, in dessen Verlauf Perithous geschundener Körper vom athletischen Davidson Hegglin Farias vorübergehend großartig wiederbelebt wird. Auch später bietet Mijnssens subtile Inszenierung spektakuläre Bilder.
Vokale Glanzpunkte
Nach seinem Höllentrip findet Thésée zu Hause tatsächlich jene Hölle vor, die ihm im Hades prophezeit wurde. Obwohl ihm die Hinrichtung seines Sohnes das Herz zerreißt, wahrt er beim Staatsakt die Etikette. Um so verzweifelter sitzt er hinterher an der Rückwand seines Palasts. Phèdre, von Reue gepackt, schneidet sich vor ihm die Adern auf. Erst widerstrebend, dann verzeihend nimmt er sie in den Arm. Im Sterben gesteht sie ihm, was wirklich passiert ist. Mit niederschmetternder Wucht trifft ihn ihr Verlust und die gleichzeitige Erkenntnis, dass er seinen unschuldigen Sohn geopfert hat. In ihrer gesangslosen Ruhe gerät diese nur instrumental begleitete Szene zur ergreifenden Pietà.
Mélissa Petit leiht Aricie ihren besonders im tiefen Register volltönenden Sopran. Als resolute Rivalin Phèdre steigert sich Stéphanie dOustrac mit heroinenhaftem Mezzosopran in exaltierte Wut hinein. Cyrille Dubois gibt Hippolytes Trauer einen kräftig tenoralen Ausdruck. Auch Hamida Kristoffersen als bebrillte Rokoko-Oma Diane, Wenwei Zhang als begütigender Neptun, Aurélia Legay als intrigante Oenone und der von Janko Kastelic einstudierte Chor setzen vokale Glanzpunkte.
Die französischen Dirigentin Emmanuelle Haïm animiert das hochgefahrene Orchestra La Scintilla mit energischen Gesten zu kräftigem Klang. Genüsslich werden Dissonanzen ausgekostet. Der Trauerflor der Flöten begleitet Chöre, die in ihrem lapidaren Ernst bereits an Gluck gemahnen. Die rhythmisch originellen, quasi erotisch aufgeladenen Tänze entfalten ihren ganzen Schwung. Rameaus feinsinnige Partitur erstrahlt in all ihrem Farbenreichtum, ihren kühnen Harmoniefolgen und delikaten metrischen Verzögerungen.
Im letzten Akt muss Aricie noch einmal jene traumatische Einkleidung über sich ergehen lassen, die sie zu Beginn an Dianas Orden ketten sollte. Als dann ihr Märchenprinz im Ornat erscheint, erlebt sie einen kurzen glücklichen Augenblick, doch dann lässt Hippolyt sie stehen und schreitet auf den Thron zu. Aricie begreift und weint bitterlich. Nichts mit Flitterwochen! Repräsentationspflichten rufen. Am Ende schauen die zueinander gekommenen Königskinder vaterseelenallein ins Leere. Nachdem Rameaus spezifisch französische Art des Musiktheaters es lange schwer hatte, im deutschen Sprachraum ein Publikum zu finden, ist diese Inszenierung, neben Barrie Koskys Castor et Pollux in Berlin und Rolando Villazóns Platée in Dresden, ein weiteres starkes Zeichen dafür, dass Rameaus Stern steigt.
itt van például az egyik fidelio-gyönyszem- topik, olyan nagyságokkal mint cleofide (fiatal természettudós hatalmas barok ismeretekkel), vörösbegy, cleo barátja(?) és felettem anyáskodó zene(?) tanárnő(?), a "mindenn tudó", mindent meghallgató zsölény stb.stb. stb.
Intellektuell, leidenschaftlich und sinnenfreudig: William Christie. (Bild: Lea Crespi / Pasco)
Die Wiederentdeckung der Werke von Jean-Philippe Rameau in den letzten dreissig Jahren ist hauptsächlich das Verdienst des Amerikaners William Christie. Seine Entdeckerfreude geht aber weit über das französische Repertoire hinaus
William Christie wurde am 19. Dezember 1944 in Buffalo geboren. Bereits im Alter von fünfzehn Jahren war ihm eine Langspielplatte mit Musik von Rameau in die Hände gekommen, und als er 1965 während seines Studiums in Harvard eine Aufnahme von Rameaus ŤHippolyte et Aricieť mit Janet Baker in der Rolle der Phedre hörte, war ihm sein Weg klar. ŤDas hat mein Leben verändertť, sagte er vor kurzem in einem Fernsehinterview, Ťda habe ich mich entschieden, mich ganz Rameau und der alten Musik zu widmen.ť Um der Einberufung in den Vietnamkrieg zu entgehen, übersiedelte er 1971 nach Frankreich, wo er später die Staatsbürgerschaft annahm und in die Ehrenlegion aufgenommen wurde.
Nach weiteren Studien am Pariser Konservatorium und einer Praxis als Cembalist bei René Jacobs gründete Christie dann sein Lebensprojekt Les Arts Florissants. Die Existenz des Projekts gründete auf einem Mix von Plattenaufnahmen, internationalen Live-Auftritten und Sponsorengeldern, nicht zuletzt aus den USA. Das Ensemble residiert in der Provinzstadt Caen, die staatliche Unterstützung hält sich bis anhin in Grenzen. Doch mit dem Auftritt bei der Eröffnung der Pariser Philharmonie im Januar wird Christie nun auch in der Hauptstadt endgültig ankommen. Wesentliche Aktivitäten spielen sich nach wie vor in der Provinz ab, so auch das von ihm geleitete, intime Musikfestival in der Abgeschiedenheit der Vendée, mit dem er jungen Sängern in seinem Förderprojekt Le jardin des voix eine Bühne verschafft.
Mit Gärten hat es Christie immer gehabt. Auch sein Dirigierstil hat etwas von musikalischer Gartenbaukunst. Mit den geschmeidigen Bewegungen seiner beiden Arme formt er einen fliessenden, farbig aufblühenden Klang, der stark vom Gesangsduktus geprägt ist und die Melodie ungehindert zur Entfaltung kommen lässt. Wie stark er seiner Dirigierweise treu geblieben ist, zeigt ein Vergleich der Erstaufnahme von Lullys ŤAtysť von 1987 mit ihrer Rekonstruktion von 2011 an der Pariser Opéra-Comique. Beide sind vom gleichen energischen Feuer beseelt, die Tempi fast identisch; die Neuproduktion, dokumentiert auf einer luxuriös aufgemachten DVD, ist jedoch noch freier in der Gestaltung der musikalischen Bögen, machtvoller in der Klangentfaltung und üppiger in den instrumentalen Farben. Charakteristisch ist die vom Tanz geprägte Körperlichkeit des Orchesterklangs. Die Bühnenwerke Rameaus, in denen Gesang, Tanz und Drama eine Einheit bilden, haben Christies Musikverständnis früh und nachhaltig geprägt.
Christie gehört zu den wenigen Dirigenten alter Musik, deren Live-Aufführungen problemlos auf DVD konserviert werden können. In diesem Medium kommen auch Rameaus Qualitäten als Musikdramatiker erst voll zur Geltung. ŤLes Indes galantesť zum Beispiel liegt in einer exzellenten Produktion aus der Pariser Opéra von 2003 vor, ŤLes Paladinsť in einer burlesken Szenerie aus dem Châtelet-Theater von 2004. Die neueste Produktion mit ŤHippolyte et Aricieť, einem Lieblingswerk von Christie, ist gerade in die Bestenliste des Preises der deutschen Schallplattenkritik gekommen. Sie ist in Glyndebourne mit dem Orchestra of the Age of Enlightenment entstanden, ebenso wie die Aufnahmen von ŤThe Fairy Queenť von Purcell und von Händels ŤGiulio Cesareť.
Kedves Cleo, Girdlestone valószínűleg kotta alapján formálta a véleményét, és mint látjuk, bármennyire is tökéletes ízlésűek is egyes-számos zenetörténészek, az ilyen vélemények rendre "alulmérnek". Egy híresség (Winton Dean, ha jól emlékszem) Händel Debórájának meghallgatása után írt is egy levelet Robert Kingnek, hogy rosszalló véleményét így, meghallgatás után, visszavonja.
Természetesen Leonhardt nem eléggé HIPP. De én például Boulanger '60-as évek beli felvételeit is nagyon szeretem. A nehézség a francia barokkban, hogy hova tovább? Lullytől csak a grand motet-k jöhetnek szóba. Charpentiertől a Médée, a David et Jonathas nagyon magas szint, ez mindenképp repertoár elem.
Azután Marais, Leclair, Campra, Mondonville, Boismerotier, Dauvergne, F. Rebel-Francoeur egyes művei alapos megfontolás után.
Matho, JF. Rebel, Monteclair, delaBarre, Destouches, Desmarest, delaGuerre, Mouret, Colin de Blamont, Collasse, Lully nehezebb eset. Nálunk többet ártanának, mint használnának.
Kedves Cleo, köszönöm, a Castorban vannak magasztos pillanatok ugyan, de teljesen egyetértek az értékeléseddel.
Leonhardt Pygmalionjának "bűnéül" rovom fel, hogy nem elég áttört és finom, amilyenek pl. William Christie nagy Rameau-felvételei, bár 1980-ban ez még elérhetetlen lehetett a stúdiók számára, másfelől persze lenyűgözőnek tartom, és a skolárokkal szemben én ezt ajánlottam néhány barátomnak indulóként. :)
Leonhardt Pygmalionja minden idők legjobb Pygmalionja. Felülmúlhatatlan. A IV. és V. jelenet egymásba torlódását ő oldotta meg legjobban. Az ő felvétele 1980-as. Valamikor 1983 táján másoltam le a Somogyi könyvtár LP-jéről. Gardiner 1983-as Hippolyte-jával (talán 1985-ben szereztem meg) egyetemben ez volt az egyik heti táplálékom. Harnoncourt Castor-ja nagyon rossz hírverés volt Rameaunak. A Castor-ral eleve az a baj, hogy a lullysták nyomására keletkezett, ezért visszalépés. Az átdolgozott verziója azonban nagyon jó. Megfelelő előadásra vár, akkor robbanni fog. Meglátásom szerint a Castor az egyik legfőbb akadálya Rameau népszerűsödésének. Túl sok zenéhez nem értő, (és azt nem érző) filosz bábáskodott a megszületésénél és ugatott bele az önbizalomhiánnyal küzdő Rameau dolgába. A mű tehát az első verzióban nem spontán. Prológusa, tablói csodásak, a II.-IV. felvonás viszont lullysta mélyütés. Persze ezzel a karmesterek is szembesülnek, de amikor sokat merengsz a partitúrán Rameau minatürizáló kalligráfiái megejtenek. Elfelejted az opera funkcióját, amit a darab nem tölt be. Ezért és mivel minden kezdő ramistát a Castorhoz küldenek a kortikális süket, Rameau-t könyvből ismerő szakértők, természetes a csalódás.
A Castort említetted, amire azt mondtam, hogy talán a leggyakrabban előadott opera, és ezt nem cáfoltad. Ha figyelmesen olvasod a bejegyzésemet, fel sem tételeztem, hogy Rameau nagy művei közül ez volna az egyetlen, amit régóta gyakran előadnak.
Rameau zeneszerzőségéhez valóban nem társultak a tudatomban az operái 20 évvel ezelőtt, mert nem hallottam őket. A teljes igazsághoz hozzá tartozik, hogy ebben sokat köszönhetek neked.
Elég közismert, hogy sose vitattam Vashegyi érdemeit. Természetesen most sem állt szándékomban, ez a 684-ből is kiderül. Mint alább olvasható, magam sem voltam biztos abban, hogy Németh Pálé a hazai elsőség. Pontosításod köszönöm, ezzel együtt is hadd mondjam, a szememben nem változtat azon, hogy mindkettejük érdemei évülhetetlenek a régizene terén. Emlékeim szerint ez ügyben te is több esetben így foglaltál állást, és ez helyes.
Ami pedig Németh szakterületét illeti: eredendően nem ez volt a kérdés, hanem Vashegyi kizárólagossága Rameau tolmácsolásában. Ezzel kapcsolatban azt mondhatom, hogy 1. már az is komoly fegyvertény, ha valaki Rameau operáját játssza Magyarországon, 2. Németh Pál miskolci Hippolyte-járól azt tudom mondani, hogy képviselt olyan minőséget, hogy említésre érdemes legyen.
Az ezek után fennmaradó érveid előtt mélyen meghajlok.:))))
(Ja, bocsánat, még egy szóra: Marc Minkowski egyetemes kultúrája elmarad az előbbi mestereké mögött, de Rameauhoz jókor nyúlt és ereje teljében. Az ő felvételeit nagyon szeretem.)
Tényleg nem Németh Pál szakterülete, mint ahogy Harnoncourté sem. Leonhardt Pygmalionjában bűnök és erények váltakoznak, de csodálatos, mert az erő nyomja rá bélyegét. Gardiner bakugrásait és a hangmérnökei cseleit olykor nehezen viselem. Rameaut nagyon nehéz kifogástalanul megszólaltatni. Mégis, én úgy látom, ezen a területen Vashegyi jobban muzsikál az említett óriásoknál.
A Castor talán a leggyakrabban előadott mű, sok más nehezebben került műsorra akár egyszer is. Azt hiszem, a mi életünkben az első hazai Rameau-opera bemutatója itthon Németh Pál nevéhez fűződik (Hippolyte), majd azt évekkel később újra előadták. Németh más Rameau-műveket is elővett, lemezfelvétel is készült. Ezek nem operák, de mutatják Rameau kvalitásait. Mások is adnak elő hangszeres Rameau-műveket. Így, azt hiszem, nem lőttem bakot, amikor azt írtam, amit.
Ezt már évekkel ezelőtt ledolgozták, csak nem vagy tájékozott a témában. A 12 Castor felvételből kilenc 1998 előtti. A hazai helyzet olyan szánalmas, hogy talán ezért látod így. Vashegyi nélkül konkrétan semmi nem lenne.
Azért ez nagy dolog. Pár éve még nem remélhettük, hogy ilyen ütemben dolgozzák le a Rameau-val szembeni adósságot külföldön és itthon. Vashegyinek meg külön érdeme, hogy nem csak helyi érdekű kultúrmissziót folytat, bár azt is, mert ugyan Rameau-t előadni senkinek nem tilos, aztán mégis milyen ritka a hazai vállakozó.
Átnéztem a gyűjteményem. A 31 fennmaradt Rameau operából csupán ötöt nem adtak még elő teljes egészében. Az öt részletekben előadottból 3 a, teljesekből 24 (19 került CD-re, van amelyik tucatnyi változatban) van meg, illetve érhető el. Lemezre 8-at nem vittek, közéjük tartozik a Les fetes de Polymnie. Kíváncsi vagyok a Vashegyi produkcióra pont ezért és azért is mert Girdlestone nincs nagy véleménnyel a darabról.
Ide teszem az érdeklődőknek: a Minkowski-féle előadás teljes egészében elérhető a neten - képileg ugyan erősen lerontott, szineveszett változatban, de így is élvezhetően.
Kermes üdító jelenség a csupán néhány fekete bőrszíjba öltözött, patát imitáló magassarkút viselő egymáson vonagló férfisereglethez képest, amit az üléséről felállva követett az oldaltáskás nézők csoportja (a közönség negyede).
A szcenírozott előadások 90 %-ának minőségéből a szcenírozás von le, miközben a zene interpretációja rendszerint jó, vagy kifejezetten első osztályú. A Minkowski-féle Platée rendezése történetesen szinte kifogástalan volt, ami nem tetszett, annak jelentőségét elhomályosította a tengernyi szellemes ötlet és a színészi játék. Kermes milyen volt? Én nehezen viselem a látványát.
Igen, fenséges.:) Tudom, hogy Agnew vezényelt, csak karmesterként még sose hallottam, nem tudom, hogy állja a sarat.
Tudom, hogy a csehek egyes szerzőiket egyre gyakrabban játsszák otthon, meg lemezre, csak valahogy nem látom őket ezekkkel a művekkel élőben a nemzetközi porondon. Te hallottál cseh karmester élőben?
fenséges volt :), bár jobban örültem volna a brüsszelinek, de sajnos fél évvel korábban megvettük a repjegyet és a jegyet, és csak 2 héttel előtte realizálódott a műsorváltozás. Paul Agnew vezényelt. A csehek igenis ápolják a korszakot, Myslivecek mellett Zelenka, Tuma, Mica, Vejvanovsky, Krommer, Stamitzék, Vanhal, a Brixik, Bendák, Biber, Czernohorsky, Dussek értő tolmácsolója számos cseh karmester (Macek, Luks, Stryncl) de leginkább Adam Viktora. Talán egy évszázaddal járnak előttünk:
Azért tartom haladónak az elképzelést, mert a Stadion befogadóképessége 3500 fő. Felcsút összlakossága 1841. Ha teljes mozgósítás van, akkor is kényelmesen elfér a rivális falu összes vendégdrukkere az amfiteátrumban.
No, ez fennséges lehetett. Tudtam, hogy lesz, evett is a penész. Beekman, az énekesek, a karmester milyenek voltak? Paul Agnew dirigált, aki már volt Platée, és Christie zenekarát kapta a keze alá.
Mysliveceket a cseh Luks dirigálja majd, aki igencsak elkötelezett a cseh barokk népszerűsítésének, ami nem csoda. Inkább az a meglepő, hogy a cseh zenészek sokasága még mindig nem látja, hogy a cseh barokk milyen jelentős érdeklődésre/kulturális piacra számíthat.
Múlt hét pénteken adekvát kortárs rendezésben adták a Theater an der Wien-ben a Platée-t.
A darabot ugyanis nem erőszakolták meg jelenkori politikai problémák izzadtságszagú megjelenítése céljából, hanem a zeneileg amúgy is alaposan körbejárt örök emberi konfliktusokat vették még alaposabban górcső alá. Azok inherens örökérvényű vonatkozásaira világítottak rá, mai rendezői, díszlet és jelmeztervezői eszközökkel. Még az ambivalens szexualitású, patás-sörényes, bőrszíjakba öltözött balettkarért is kárpótolt a Platéet alakító Marcel Beekman. Némi vigaszt jelent, ahhoz képest, hogy a brüsszeli Les fetes de l'Hymen et de l'Amour-t a már megvásárolt jegyek ellenére időpontváltozás miatt nem láttam és csak a felvételre hagyatkozhatok. Ez a Raemau opera különösen izgalmas kórusai miatt talán az utolsó elő nem adott remekmű volt az oeuvre-ben.
Jövő hőnapban Myslivecek Olimpiade Bécsben, Vashegyi György pedig hamarosan színre viszi a Les fetes de Polymnie-t.
Valamit alaposan félreértesz, ha azt gondolod, hogy a veretes irodalmi nyelvet számon kérném a fórumozókon, mert erről szó nincs. Igaz, nem tagadom, hogy azok megnyilvánulásainak többsége, akiket a legtöbbre tartok itt, mentes minden slamposságtól, és jellemzően választékosak, leleményesek, gazdag a szókincsük, ami nagyban növeli számomra bejegyzéseik élvezeti értékét. Emiatt az vesse rám az első követ, aki ponyvákat szívesebb olvas, mint egy rendesen megírt regényt, igaz, az olyan egy sziklát is görgethet rám, nem érdekel, mert az igénytelenségéről tesz tanúságot.:))))))))))
Ez a bejegyzés így aztán számíthat pár sunyi mínuszra.: )))))))))))))
[A vers apropóján az jutott eszembe, hogy bár te nyomdakészen beszélsz, alapjában fütyülsz arra, hogy mások milyen szinvonalon beszélnek, ha személyedben nem sértenek, és terhes kötelességnek tartod a saját helyesírási színvonaladra figyelni. Lehet, hogy én is így lennék, ha a nyelvészettanárom nem osztogatott volna elégtelent akár két olyan hibáért is, amit más naponta hússzor elkövet, és ha nem láttam volna műszaki téren ügyködő Dr. "Izék" elképesztő zagyva, értelmetlen mondatokból szerkesztett szakmai írásműveit, amikben keresztre feszítették a magyar nyelvet logikailag, grammatikailag, nyelvhelyességi, helyesírási és stiláris szempontból egyaránt. Magyarországon nagy számban élnek "szívességi nyelvhasználók", akik kikérik maguknak, ha valaki észrevételezi, hogy helytelen, trágár beszéddel, sületlen szövegekkel terhelik a nyelvet és a gondolkodást. Ehhez társul még a szívességi művelődés - már nem kell tudnia, meggondolnia, miről beszél, amikor kinyitja a száját, mert neki joga van...
Mindez persze csak egy nagy OFF, aminek az öblébe az egész életünket is belegondolhatjuk, elég más nézőpontjába képzelnünk magunkat.]
