Keresés

Egyszer hallottam-láttam vele Ravel G-dúr zongoraversenyét. A glisszandókat rendesen skálaszerűen kijátszotta! Ilyen mutatványt még sosem láttam, azóta sem.

Marfan-szindrómával (laza lapátkéz) könnyebben uralta a klaviatúrát, mint a többiek. (Anno Paganini is marfanos volt tudomásom szerint.)

Ja igen, egyszer Schiff A. is nyilatkozta, hogy a B-II. rettenetesen nehéz, egyszer jól "bevérezte" a klaviítúrát, amikor eljátszotta.

Valahol a neten egy fórumon profi zongoristák jelölték meg a legnehezebb zongoraversenyeket. A "leg" Rachmanyinov III. zongoraversenye lett, szinte egyöntetű volt a hozzászólók véleménye. Érdekesség, hogy a "második leg" sokak szerint Bartók II. zv-e. 

Elismerem, hogy csak a kisördög mondatja velem, hogy minden darabot el kellene játszatni a szerzőjével (Hindemith bajban lenne a szonátáival). Én persze csak a XXsz. második felére gondoltam, akkortól vált igazán feltűnővé a szerző-előadó szétválás. Azt is elismerem, hogy régebben azért lehettek kivételek, és hogy az egyik legnagyobb kivétel éppen Csajkovszkij volt, akinek elképesztő képessége volt felmérni és optimálisan adagolni az előadó technikai nehézségeit. Mindig lenyűgöz pl. a hegedűverseny végén az a döbbenetes erejű hármashangzat-menet váltakozva a zenekarral. Ilyen erőteljesen szóló faktúra a nagy hegedűs-zeneszerzőknek sem jutott eszébe, mindenki oktáv, meg decima-menetekkel jön elő, amikor fokozni akarja a hatást. Az oktávmeneteket a zongoradaraboknál is sokszor érzem fantáziátlan nagyotmondásnak, tisztelet a kevés kivételnek. A Schubert rémkirály repetáló triolái jutnak eszembe, mint az alacsony hatékonyságú nehézség mintapéldája: sokkal könnyebb eszközökkel sokkal hatásosabb zakatolást lehetne végezni a zongorán, viszont hallottam a dalt Berlioz hangszerelésében (aki nagyon szereti a repetáló triolákat fúvósokon) és úgy tényleg fantasztikusan dübörögtek a triolák. Azt akarom csak mondani, hogy a nehézség növelésének ritkán van hatása a zenei értékre, de még a hatás is ritkán nő vele arányosan és csak a legnagyobb szerzők képesek a nehézség-hatás-zeneiség együttest optimalizálni, amihez többnyire előadói képességek is kellenek (kivétel: Csajkovszkij).

Az is eszembe jut néha, hogy ha az evolúció során egy pontosan ilyen homo sapiens jött volna létre, mint a most létező, egyetlen különbséggel, hogy csak négy ujja lenne és egyébként a zongora, mint hangszer is ugyanígy kialakult volna, akkor most az egész zongorairodalom másképp nézne ki. Egyszerűen más lenne játszható, és a most ismert zongoradarabok jelentős részét játszhatatlannak találnánk, tehát nem zenei igényeink miatt lenne más, hanem megvalósítási korlátaink miatt. Az igazán hozzáértő szerzőnek nemcsak formatani, ellenponttani, hangszerelési stb ismeretei vannak, hanem a képes arra is, hogy az elérendő hatás fokozása érdekében az előadási nehézséget csak arányosan, optimálisan fokozza, egyébként nem a hallgató élvezetét növeli, csak az előadó kínjait, az meg kit érdekel az előadón kívül.

Feltűnt-e már valakinek, hogy azok a huszadik századi zongoraversenyek, melyeket máig játszanak, mind a század első felében keletkeztek. Ennek abban látom az okát, hogy a század felénél kezdett végleg szétválni a szerzői és előadói tevékenység, melyet a zenészek évszázadok óta együtt műveltek, korábban mindenki a saját zenéjét játszotta, saját bőrét vitte a vásárra, és a saját korlátai szabták meg virtuozitása határait. Ennek a zenésztípusnak a zongora esetén ismereteim szerint az utolsó képviselője Rodion Scsedrin, ő hat zongoraversenyt írt, és legalábbis az első hármat ő is mutatta be (a második a kedvencem, ezt Budapesten is játszotta), aztán már csak olyasmik történtek, hogy valamilyen szerző írt valamit és odaadta valakinek, hogy játssza le. Az a véleményem, hogy ezekből a darabokból hosszú távon nem lesz zenetörténeti tétel. Hiányzik mögülük az a becsvágy, ami Beethovennél, Mozartnál, Brahmsnál, Bartóknál (itt egy hosszú, képzeletbeli felsorolás ...) természetes volt: a póriumon megmutatni, hogy mit tudok kihozni a hangszerből. Azért írom őket, mert egyiküknél sem merül fel az öncélú virtuozitás (Webernél pl felmerül, legalábbis számomra), de ha egy zongoraverseny eltelik mozgalmasabb részek nélkül, akkor a végén a hallgatók nem tapsolnak, hanem horkolnak. Ez a helyzet, na.

Őszintén szólva én nem is adnék ki semmilyen zongoradarabot addig, amíg a szerző nagy közönség és értő zsűri előtt el nem játssza. Ha nem tudja megtenni, akkor a dolog komolytalan, felejtsük el. Na jó, ha már valaki írt egy csomó művet, amit így meg tudott védeni, akkor öregkorban írhat amit akar, felmenteném a próbatétel alól, egy idő után Prokofjev darabjait is mások mutatták be, de ő fiatal korában már bizonyított. Erre mondhatná valaki, hogy akkor egy szerző csak arra a hangszerre írhatna, amit tanult, de az a benyomásom, hogy aki a saját hangszerének játszhatósági korlátait tiszteli, az más hangszernél is empatikusabb.

Egy pillanatra visszatérnék az eredeti, igen érdekes kérdéshez. Akik itt hozzászóltak és zeneileg képzettek, azokon érződik, hogy az előadó szemével nézik a dolgot, hiszen csak nekik érdekes a darab nehézsége. A hallgató szempontja egész más, ő nehezebb darabok esetén a darab komplexitását, virtuóz hangzását, változatosságát értékelik, és nemigen érzékelik az előadó fizikai problémáit. A virtuóz hangzás és a nehézség közötti korreláció attól függ, hogy a szerző mennyire tudott zongorázni (ez más hangszerre is igaz, de maradjunk a zongoránál). Richter panaszolja, hogy számára a legnehezebb zongoraverseny a Dvoráké, szinte játszhatatlan balkezes tercmenetekkel, miközben egyáltalán nem panaszkodik a Rahmanyinov-zongoraversenyekre, amelyek a hallgató számára sokkal virtuózabban szólnak, mint a Dvoráké. Ez azért van, mert Rahmanyinovnál senki nem uralta jobban a klaviatúrát (na jó, egy néhányan hozzá hasonlóan), és ezért ő pontosan tudta, hogy mi a határa az emberi kéz fizikai, sőt anatómiai teljesítőképességének. Tudtommal a harmadik zongoraversenyének harmadik tételében kell időegység alatt a legtöbb hangot eljátszani a zongoraverseny-irodalom darabjai között, a dolog mégsem játszhatatlan.

A topic témájához szólok.
Xenakis írta minden idők legnehezebb zongoraművét!!!! Tudtátok?


Nem is játssza senki sem!