Az Első Bolgár Cárság (680-1018) és a Második Bolgár Cárság (1185-1396) történelme, a bolgárok balkáni honfoglalásától a középkori Bulgária oszmán meghódításáig
Takács Miklós: "Egy olyan etnikai csoport jelent meg az Al-Duna deltájánál, amely a Kuvrat kánnak a 660-as évek elejére tehető halála után felbomló uralmi központból, a kelet-európai steppe különböző részeire lokalizált Megalé Bulgáriából, Asparuch kán vezetésével nyugatra vándorolt. A bolgár-törökök előbb, a 670-es években a Duna deltájába lokalizálható Onglosz területén telepedtek meg, majd pedig 681- ben az Al-Duna két partján foglaltak hont, és hìvtak életre egy új hatalmi központot. Tehetséges kánjaik vezetése alatt a bolgár-törökök a 8. század folyamán az Északkelet-Balkán számos további területére terjesztették ki hatalmukat, mind nyugati mind pedig déli irányban. Ennek részeként pedig több szláv törzsi csoportot is meghódìtottak és/vagy szövetségi kötelékekkel kötöttek magukhoz. Egyben megakadályozva azt is, hogy a bizánciak hajtsák egyenként uralmuk alá a Balkán középső és keleti harmadában a területi és szervezeti szempontból is szétszórtan megtelepedett szláv csoportokat. Az elkövetkező évszázadok balkáni történetének a fő kérdésévé az vált, ki tudja tartósan és szilárdan a saját uralma alá vonni az Észak-Balkánt, vagy legalábbis annak nagyobb részét: a Római Birodalom örököseként fellépő bizánci császárok, vagy a feltörekvő új nagyhatalom urai a bolgár kánok, illetve cárok. Egészen a 10. század végéig az események menete arra utalt, hogy a bizánci-bolgár szembenállásból a bolgárok kerülnek ki győztesen, és Bizánc teljesen kiszorul a Balkánról. A bolgárok sikere részint a külső és belső problémáival küzdő Bizánc gyengeségével, részint azonban maguknak a bolgár uralkodnak a rátermettségével magyarázható. A 9. századi bolgár kánok különösen kitűntek országgyarapító tehetségükkel. Így Krum kán (796 után - 813) aktív részt vállalt az Avar Kaganátus megdöntésében, és országa területét északnyugati irányban jelentős mértékben kiterjesztette. A 800-as évek elején a Bolgár Kánság minden bizonnyal elfoglalta, és talán meg is szállta a Kárpát-medence néhány déli, délkeleti régióját.
... A bolgár kán 864-es vagy 865-ös megkeresztelkedése jelentőségében igencsak túlmutat egy kora középkori uralkodó megtérésén. Nem elsősorban amiatt, hogy a kereszténység — amely a Balkánon, a 6-7. század fordulója után, a szilárdan bizánci kézen maradt területekre, azaz néhány tengerparti városba és ezek előterébe szorult vissza — ismét uralkodói támogatással terjedhetett a félsziget középső és keleti harmadában. Európa keleti felének későbbi történetére igencsak kihatott az, hogy a keresztségben Mihály nevet kapott Boris kán (852-889) — némi közjáték után — 869-ben mégsem a nyugati, hanem a keleti rítusú kereszténységet választotta. Ennek fejében pedig az újonnan szerveződő bolgár egyháznak a konstantinápolyi pátriárka széles körű önállóságot adományozott. Az így megszervezett bolgár egyház a rákövetkező évszázadokban mintaként szolgált Kelet-Európában, ezt az egyházszervezési modellt másolták a kijevi Ruszban, az ortodox rítusú kereszténység felvételekor. Szintén világtörténelmi jelentőségűnek bizonyult az is, hogy Boris/Mihály befogadta a Metód-tanítványokat, amikor azokat — mesterük 885-ös halála — után a Morva Fejedelemségből elüldözték.
Boris/Mihály lemondása után gyengekezű fia, Vladimír (889-893) rövid uralkodása alatt az új monarchia felbomlásának a veszélye is felmerült, amit Boris/Mihály oly módon hárított el, hogy a kolostorból visszatérve, második fiát, Simeont (893-927) ültette a trónra. Az I. bolgár állam Simeon kán, később cár korában érte el a belső konszolidáció legmagasabb fokát, területi szempontból pedig legnagyobb kiterjedését Simeon már uralkodásának elején több olyan intézkedést tett, amelyek a térség történetét hosszú időre meghatározták. Így 893-ban Metód kedvenc tanítványának, Kelemennek (bolgár névformával: Klimentnek) adományozta az ohridi (a régebbi magyar szakirodalomban megszokott nevén: ochridai) püspökséget, és az új püspöki székhely a nyugat-macedóniai területek sajátos középkori fejlődésének egyik kiindulópontjává vált. Simeon Bizánc-ellenes politikáját is siker koronázta, 913-as és 917-es hadjáratával sikerült kikényszerítenie, hogy 918-ban, Konstantinápolyban császárrá koronázzák. (Bizánci szemszögből ő volt az első „barbár‖ uralkodó, aki ezt el tudta érni.) A Balkán későbbi történetét az is meghatározta, hogy Simeon cárnak sikerült kivívnia a bolgár egyháznak a konstantinápolyi pátriárkától való teljes függetlenségét, amit 934-ben a pátriárkai cìm megszerzése tetézett. Simeon cár egyik további, régészeti szempontból is vizsgálható lépése egy új uralkodói székhely alapítása volt: rezidenciális központját Pliskából Veliki Preslavba tette át. Simeon egyéb vonatkozásokban is az I. bolgár állam legjelentősebb uralkodója volt, talán annak következtében is, hogy fiatal korában túszként hosszabb ideig Konstantinápolyban élt, ahol a bizánci életformával, uralmi Simeon cár halála után, I. Péter cár (927-969) idejében az I. bolgár állam lassú hanyatlásnak indult. A hatalmát egyre nagyobb mértékben elvesztő Bulgária a 10. század közepe után egyre alárendeltebb helyzetbe került nemcsak Bizánccal, hanem a délorosz steppe északi határán felemelkedő új nagyhatalommal, a Kijevi Russzal szemben is. A hadjáratok súlypontja egyre inkább Bulgáriába tevődött át. E folyamat tetőpontjaként 971-ben Ioannész Tzimiszkész bizánci császár (969-976) orosz segítséggel elfoglalta Preslavot, és magát II. Boris cárt (969-971) is foglyul ejtette. Egy ilyen csapássorozat rendszerint egy-egy kora középkori állam bukását szokta eredményezni.
Az események azonban az I. bolgár állam esetében más irányt vettek. A 971-ben látszólag térdre kényszerìtett bolgár állam délnyugati részében felkelés tört ki, a bolgár állam visszaállítása érdekében. A felkelés négy vezetője közül végül Sámuel (különböző délszláv nyelveken: Samuil/Samoil/Samuilo, 997-1014) került ki győztesen, aki az ezredfordulóra már jelentős területeket tartott uralma alatt, és magát cárnak nyilvánította. A jelen dolgozat kereteit túlnőné Sámuel háborúinak részletes ismertetése. Továbbá arra a vitára sem érdemes kitérni, hogy e tiszavirág életű birodalom bolgár jellegű volt-e, vagy azt inkább a macedóniai szlávok sajátjának kell-e tekintenünk. Annyit azonban feltétlenül meg kell jegyeznünk, hogy a korai középkor vonatkozásában egyértelműen anakronisztikus a történeti elemzések egy részében előforduló macedón szó etnikai értelmű használata, sőt, mi több – amint azt az 1955-ben lelt bitolai felirat ismételten megerősìtette – a Sámuel-féle birodalom vezető rétege önmagát egyértelműen bolgárnak tartotta.
Visszatérve az eseménytörténetre: bizánci szemszögből nézve a Balkán-félsziget visszafoglalása zajlott le az első és második évezred fordulóján. A 10. század utolsó harmadában indított, hosszú és ma már minden részletében nem rekonstruálható háborúval a bizánci császároknak sikerült megvalósítaniuk egy évszázadok óta áhított célt: felszámolták a 6-7. századi avar hadjáratok, illetve a szláv és a bolgár-török honfoglalás következményeként elszenvedett területi veszteségeket a félsziget központi és keleti harmadában. Sámuel cár fellépése miatt a bizánci egység helyreállításának utolsó fázisa áttolódott az ezredforduló utáni első két évtizedre. A döntő ütközetre 1014-ben a Struma/Strymon folyó völgyében, egy nehezen azonosítható, Kleidon nevű helyen került sor, a Belasica-hegy oldalában – így a csatát kleidoni, kljuĉi/kluĉi, belasicai, petriĉi helymegjelöléssel is szokás emlegetni. (A bolgár, illetve a macedón történetírók a csata helyének lokalizálásánál is vitában állnak egymással.) A csata után — Szkylitzész krónikája szerint — a győztes bizánciak megvakították Sámuel seregének tizenötezer elfogott harcosát. Csak minden századiknak hagyva meg fél szeme világát, hogy társait hazavezethesse. II. Bazileiosz (976-1025) bizánci császár e példátlannak minősíthető tettéért a Bolgárölő címet kapta, Sámuel cárral pedig állítólag a megvert serege látványa végzett. A Sirmium/Szermion (középkori magyar nevén Szerémvár, ma: Maĉvanska Mitrovica) bevételével záruló háború sikerének leglátványosabb jele, hogy 1019-ben a bizánciak helyreállították a 7. század elején megszűnt dunai limest, a Fekete-tengertől egészen a Száva torkolatáig, a Száva mentén pedig legalább a Drina folyó vonaláig. Tagadhatatlan tény, hogy II. Bazileiosz hadjáratai világtörténelmi jelentőségűek volt, hiszen az ekkor kialakult politikai berendezkedés határozta meg a Balkán-félsziget történelmét az elkövetkező másfél évszázadban, egészen a 12-13. század fordulójáig, azaz a Mánuel császár (1143-1180) halálát követő zűrzavarig, amely az 1185-ös bolgár felkelésbe, utána pedig 1204-be, a IV. keresztes hadjáratba torkollott. Az I. és II. évezred fordulóján lezajlott bizánci visszafoglalás történészi megítélésében jól kitapintható két, egymással ellentétes álláspont. A nagy összefoglalások írói általában összbirodalmi szemszögből elemzik az eseményeket. Az I. bolgár államot időleges politikai alakulatként szokták kezelni, így több-kevesebb tisztelettel, sőt bizonyos szimpátiával is viseltetnek II. Bazileiosz tettei iránt. Ezzel szemben viszont a délkelet-európai népek történészei — saját nemzeti nézőpontjuk következtében — Sámuel cár oldalán állnak, és kárhoztatják a bizánciak brutalitását. Különösen erős e vonulat a bolgár, szerb, illetve a macedón etnikumú történészek körében, e három történetírás közötti heves szembenállás ellenére is. A bizánci hadsereg kegyetlenkedéseinek a hangsúlyozása nem alaptalan — a kétségen felül kimutatható nemzeti elfogultság ellenére sem. A kleidoni csatában elfogott harcosok megvakítása egyáltalán tekinthető egyedi esetnek. A Sámuel-ellenes küzdelem első szakaszában, azaz a 10. század legvégén a bizánciak leromboltak majdnem minden katonai szempontból is felhasználható építményt az általuk visszafoglalt területeken, gyakran a templomokat sem kímélve. A Sámuel, ill. utódai által uralt területek végleges elfoglalása után viszont már inkább az átszervezés került előtérbe. Ezen intézkedések azonban nem akadályozhatták meg egyes belső területeken az új, nagyobbrészt délszláv nemzetiségű katonai elitek kialakulását. Annak következtében, hogy már a Sámuel-ellenes háborúk során sem lehetett szétzúzni az önjelölt cárt támogató fegyveresek körét. Sőt – mint ezt egy újabb értelmezés igen határozottan kimutatta– a császári hadak, a kleidoni brutalitások ellenére is, sokszor inkább egy sajátos kiegyezésre törekedtek az ellenfél fegyvereseivel, az után, hogy ezek megadták magukat. Így az újjászerveződő bizánci hatalom kezdettől fogva számolt a korábbi, Sámuel-féle hatalmi struktúrák maradványaival, ezeket mintegy a saját uralmi rendszerébe integrálni igyekezett. E törekvés ismeretében válik érthetővé az, miért nem gátolta a központi hatalom egy-egy feltörekvő, déli szláv anyanyelvű család és/vagy nemzetség felemelkedését, hanem éppen ellenkezőleg: ezek tagjait saját szolgálatába állítani igyekezett. A 11-12. századi felkelések többsége is annak következtében tört ki a Balkán északi részén, hogy a bizánci császári udvar által támogatott és a hatalom közelébe engedett, helyi elit egy-egy adott része megpróbált lazìtani a Konstantinápolyhoz fűződő kapcsolatain. A bizánci udvar a hűség biztosìtásának eszközeként az ortodox vallást igyekezett felhasználni, annak egyetemes, birodalomszerte azonos struktúráit megalapítva-újraélesztve. Az egyházi átszervezés részeként változtatták meg a térség egyházi viszonyait is az 1019-es konstantinápolyi zsinaton. Az ohridi pátriárkát érsekké degradálták, autokepháliája megszűnt. Joghatósága viszont kiterjedt a Balkán-félsziget egész középső harmadára, tehát olyan területekre is, amelyek Sámuel cár uralma alá egyáltalán nem vagy csak nagyon lazán tartoztak. A suffraganeus püspökségek jegyzéke szerencsés módon, több helyen is fennmaradt, és nyugodt szívvel állítható, hogy ez a Balkán 11. századi történetének egyik legfontosabb — bár egyes pontokon elég nehezen értelmezhető — írott forrása. Tagadhatatlan továbbá, hogy a Bizánci Birodalom az egyházi szervezet átalakításán túl gondot fordított arra is, hogy elmélyítse a keresztény hitet, és a konstantinápolyi értelmezésű ortodoxia iránti odaadást a meghódított délszláv népek, valamint a Birodalom keretei közé visszakerült görögök, illetve a romanizált vagy nem romanizált őslakosság körében. E törekvés részeként alapított kolostorokat a Sámuel cártól visszafoglalt területeken maga a császári udvar, illetve az e területek javadalmaiból részesült nagybirtokosok és egyházi főemberek egy része is."
Ha esetleg érdekel a bolgár-román adok-kapok a középkori történelmüket illetően -- amiben az Aszanidák kora különösen hangsúlyos -- akkor itt van ez az írás.
Roumen Daskalov: Feud over the Middle Ages: Bulgarian-Romanian Historiographical Debates, In Entangled Histories of the Balkans - vol. 3 (2015)
A szerző bolgár, de a budapesti CEU-n érzékenyítő képzésen esett át. :)
+ extraként két forrásrészlet a dunamenti orosz városok ügyéhez.
Itt még idézi is, nem csak hivatkozza, Vásáryt arról, hogy a név töröksége nem jelent kumán származást. Egyszerűen török nevet viselő vlah személyről van szó. :)
Időközben 2016 végén megjelent A. Madgearutól egy könyv a második bolgár birodalom történetéről. The Asanids. The Political and Military History of the Second Bulgarian Empire (1185-1280).
Az Aszanidák vlah származása mellé több érvet sorol, de az egyik különösen érdekes néprajzi példa arról szól, hogy a románoknál még a 20. sz. kezdetén is ismert volt a szemhéjak kifordítása, amivel a gyerekeket rémisztgették. Ez szerinte -- emlékezetem szerint -- egyfajta régi vallásos/sámánisztikus vonás továbbélése lehet. Így aztán ilyen szemhéjkifordításról lehet szó a lázadás csiholgatása során említett "vérben forgó szemű" őrültek esetében.
"A második bolgár állam megszületéséhez köthető orosz történelem.."
A "második bolgár állam megszületéséhez köthető orosz történelem.." eloszoris igazolja a Szvjatoszlav Izbornikot, mely 100 es tobb eve is Szimeon Izbornikja, Szimeon nevet lesatirozva es Szvjatoszlav nevvel paradizalva.
"Egyesitett erokkel indulnak Sztefan birtokai ellen. Egyik ejszaka viszont a Nis mellett elhelyezkedo szovetseges taborban zurzavar (rendetlenseg) tamad, a bolgarok megtamadjak a latinokat, "belhaborus" csata (harc) kezdodik es evvel egyutt megbukik az elore tervezett tamadas terve. Sztrez maga, nekiindulva Sztefan foldjei fele, eroszakos halalt hal, nyilvanvaloan nem a Raskai Nagy Zsupan kozremukodese nelkul.
Maga reszerol Mihail Komnin a nisi botrany utan bevonul Arbanonba es meghoditja Skodrat, de nem sokkal ezutan meggyilkoljak. Utoda( orokose) Teodor Komnin lefoglalja Sztrez birtokait Makedoniaban."
"Nem fogsz tudni tortenelmet csinalni a kitalalt "Ukrajnanak" (max. XVI-XIVII szd-it), a ket tolvaj, Kijevska Rusz es Moskovija egymasra kialt tolvajt."
Az a baj, hogy a legtöbb ember nem nézi végig a folyamatot részleteiben és csak simán elfogadja mit hall "orosz őstörténet" kategóriában (egész a Yamna kultúráig visszavezetve természetesen).
Szerintem nagyon pontatlan a Kijevi ruszt, Novgorodi Köztársaságot vagy Vladimir-Szuzdalt "leoroszozni". A ruszok - mármint a vezető réteg, a varégok - még csak szlávok sem voltak hanem valami nordikus nyelvet beszélő északiak (mondjuk "vikingek"; azok a Szvjatoszlavok és Igorok is igazából Sven meg Ingvar néven szerepelnek forrásokban...). De a köznép vagy Vladimir-Suzdal esetében is pontosabb a "valami szlávok" megfogalmazás, lévén se orosz identitástudat, se nyelv nem volt még sehol.
Ez után meg a mongolok szépen legyalultak mindent a környéken.
A Moszkvai Nagyfejedelemség 1283-ban jött létre de itt még ruthéniai nyelvet meg az óegyházi szláv egy változatát használták, bár már ekkor tele voltak lengyel jövevényszavakkal, meg szép számú germán, északi és turko-mongol szóval is. Plusz a Nagyfejedelemség a mongolok vazallusa volt egész 1480-ig.
Az Moszkvai cárság 1547-ben jött létre és kb. eddigre jelenik meg a közép-orosz is, mint az orosz nyelv korai verziója. A cárság a 17. századra elfoglalja a Krímet, a Kaukázust majd a 18. századra Szibériát meg minden mást keletre.
Ebből jön létre 1721-ben az Orosz birodalom Nagy Péter uralkodása alatt és ekkor jön létre - Nagy Péter reformjainak köszönhetően - a standard orosz, vagyis a mai értelemben vett orosz nyelv.
Innentől van "orosz" meg "Oroszország".
Bocs - tudom te ezekkel jobban tisztában vagy mint én, azért leírtam.
Szóval teljesen egyetértek, "oroszról", "ukránról" pont úgy nem lehet a 8-11. századokban beszélni ahogy pl. amerikairól vagy ausztrálról sem, ilyenek még nem voltak sehol. És persze az is blőd hogy az orosz lenne a legkonzervatívabban fennmaradt "ősszláv" nyelv (az, hogy a legősibb indoeurópai nyelv - ezzel találkoztam párszor mostanában - meg duplán blőd).
De akárhányszor csak megemlítek ilyesmit rögtön megkapom, hogy "szláv-gyűlölő" vagyok :) (pedig közelről sem...)
Nekem mindig furák voltak azok a térképek, amely szerint Moldova területe a Kijevi Rusz államához tartozott. Amikor a magyarok, besenyők, kunok éltek azon a területen.
Igen, ez a logikus válasz, és ellenkező adat híján nyilván így is történt, csak reméltem, hogy valaki hátha tud valamit, ami esetleg arra utalna, hogy mégsem Trnovo volt a helyszín. :)
Ha már benéztem ide, nekem lenne egy kicsit speciálisabb kérdésem.
II. András a lányát, Máriát 1221-ben megházasította II. Iván bolgár cárral, miután az csak akkor volt hajlandó átengedni a magyar királyt az országán, ha az eljegyzi a lányát vele.
A kérdésem az, hogy tudunk-e bármilyen forrásról az esküvő helyszínét illetően? Nem vagyok járatos a bolgár történelemben és szakirodalomban, ezért szívesen fogadok minden tippet.
Mikor a vlachokat a nyílt lázadás járványa kínozta, – ennek a gonoszságnak a vezetői akiket már föntebb említettem(*1077), a császár kivonult ellenük [1186 tavaszán].
Ezeket az eseményeket tehát nem hagyhatjuk figyelmen kívül lejegyzetlenül. Először a vlachok vonakodtak és elfordultak a Péter és Asan által csiholgatott fölkeléstől, görbe szemmel nézve a vállalkozás méretét. Hogy legyőzzék honfitársaik gyávaságát, a testvérek egy imaházat emeltek a Jó Mártír Demetrios nevében. Ebben összegyűlt sok ördögtől megszállott mindkét fajból; keresztben és vérben forgó szemekkel, összekuszált hajjal, és pontosan azokkal a további tulajdonságokkal, melyek a démonoktól megszállottakra jellemzőek, kitanították ezeket, hogy révületükben azt mondják, hogy a bolgárok és vlachok fajtájának istene hozzájárul a szabadságukhoz és beleegyezik, hogy lerázzák nyakukból a már oly régóta ott lévő igát; s ezen cél támogatására Krisztus mártírja, Demetrios el fogja hagyni Thessaloniké metropolisát, az ottani templomát, a rómaiak szokásos tartózkodási helyeit és át fog jönni hozzájuk, hogy segítőjük legyen az elkövetkezendő feladatban. Ezeknek az őrülteknek egy rövid ideig csöndben kellett majd maradniuk, aztán hirtelen a szellemtől megindítva holdkórosokként révületbe kellett esniük; hirtelen föl kellett állniuk és kiabálni-üvölteni, mintha ihletettek volnának, hogy nincs idő többé csöndben üldögélni, hanem fegyvert kell ragadni a kézbe és a rómaiakra kell rontani. A csatában elfogottakat nem szabad hadifogolyként kezelni vagy életben tartani, hanem le kell mészárolni, ölni kímélet nélkül őket; sem váltságdíjért nem szabad őket szabadon ereszteni, sem könyörgés hatására megenyhülni, asszonyokhoz hasonlóan ellenállni nem tudva a térdhajlítóknak. Ehelyett olyan keménynek kell maradni mint a gyémánt mindenfajta könyörgéssel szemben és minden elfogottat a halálnak kell átadni.
Az effajta jövendőmondókkal az egész nemzetet megnyerték, és mindenki fegyvert ragadott. Mivel fölkelésük azonnal sikerrel járt, még inkább úgy hitték, hogy Isten jóváhagyását adta szabadságukra. Szabadon mozogva ellenállás nélkül egy kis távon, kiterjesztették ellenőrzésüket a Zygonon kívül eső földekre. Péter, Asan testvére, aranykoszorúval övezte fejét és bíbor kothornost (a bizánci császárok félhosszú szárú díszlábbelijét – theorista) húzott lábaira. Támadást indítottak Pristhlava [Preszláv] ellen (ez egy ősi, égetett téglából létesült város, mely igen nagy területet ölel föl), de fölismerték, hogy az ostrom nem volna veszély nélküli, így elvonultak mellette. Leereszkedtek a Haimos-hegységből és váratlanul a római városokra vetették magukat, elhajtva sok szabad rómait, marhát és igásállatot, valamint nem csekély számú kecskét és juhot.(*1078)
A császár kivonult ellenük, azok pedig a nehezen járható vidéket és hozzáférhetetlen helyeket birtokolva megállták helyüket hosszasan. Azonban váratlanul sötétség támadt(*1079), [1186. április 21-én napfogyatkozás volt(*1080)] mely betakarta a barbárok által őrzött hegységet, azok ugyanis a szűkületekben állítottak kelepcéket; azonban az észrevétlenül maradt rómaiak váratlanul ütöttek rajtuk kavargó pánikba hajtva őket. A gonosztett létrehozói és a sereg parancsnokai, vagyis Péter és Asan, továbbá lázadó társaik, sebesen szaladtak az Istroshoz, úgy mint ahogyan az evangéliumi disznókonda futott a tengerbe(*1081), és átkeltek, hogy kun szomszédjaikkal egyesítsék erőiket. A császárt gátolta a hatalmas vadon abban, hogy átkelhessen Mysián. Sok város arrafelé a Haimos-hegység közelében található, többségük vagy valójában gyakorlatilag valamennyi, puszta sziklákra és fellegekbe burkolózó hegycsúcsokra épült. Így aztán csak helyőrségeket helyezett el és fölgyújtatta a kévékbe gyűjtött termést. A vlachok cselszövéseinek kitéve, akik közelről figyelték őt, haladéktalanul visszafordult a helyzetet zűrzavarosan hagyva ott [valószínűleg 1186 júliusában]. Következésképpen tovább bátorította a barbárokat, hogy még inkább gúnyolják a rómaiakat és még vakmerőbbé tette azokat.
További bőséges kiadásokkal, továbbá éves adók fizetésével (így tettek azok akik rajtunk ülnek, a rómaiak most tudják hogyan szabadítsák meg magukat az idegenektől, miközben a háztartás ügyeivel foglalatoskodnak mint a hálószoba szolgálólányai, akik a gyapjúfonással vesződnek) a keleti nemzeteket megbékítve, Isaakios úgy döntött, hogy az idegen nemzetek közt keres asszonyt magának, mivel a nő akit korábban feleségül vett meghalt.(*1069) Miután követei megkötötték az egyezséget, jegyeséül vette Bélának, Magyarország királyának leányát, aki még nem volt tíz éves sem.(*1070)
Fösvény módra ünnepelték meg a házassági szertartást [1185 végén vagy 1086 elején], közpénzeket használva, melyet saját földjeiről szabadon gyűjtöttek be. Zsugoriskodása miatt nem vettek róla tudomást, amint az Anchialos körül egyesült további városokban az adószedés után megmaradt javakat tallózta össze, ezzel arra provokálva a Haimos-hegység környezetében élő barbárokat, akiket korábban mysiaiaknak neveztek, most pedig vlachoknak hívnak, hogy hadat üzenjenek neki és a rómaiaknak.
A táj nehézségéből erőt merítve és erődjeiktől fölbátorodva, melyek többnyire közvetlenül a puszta szirteken helyezkednek el, a barbárok kérkedtek a rómaiakkal szemben a múltban; most olyan kifogást találva, mint amilyent állítólag Patroklosnak tulajdonítanak (*1071) – marháik elrablását és a maguk sérelmeit előadva – örömmel vetették magukat a fölkelésbe.
A gonosztett fölbujtói, akik az egész nemzetet felingerelték egy bizonyos testvérpár voltak, Péter és Asan, egyazon szülők sarjai. Annak érdekében, hogy lázadásukat igazolják, fölkeresték a Kypsellánál táborozó [1186 eleje] császárt, kérvényezve hogy vegyék föl őket a római seregbe, és jutalmazzák meg őket császári okiratban egy bizonyos birtokkal, ami a Haemus-hegység közelében található, hogy némi jövedelmük legyen. Kérvényük sikertelensége miatt – mivel Isten büntetése fölöslegessé teszi az emberit – zsörtölődtek, mivel meg sem hallgatták őket; igényük semmibe vétele miatt szitkokat szórtak, fölkelésre és hazaútjuk során pusztításra utaló megjegyzéseket téve. Asant, kettejük közül az arcátlanabbat és vadabbat, képen törülték és megdorgálták szemtelenségéért Jánosnak, a sebastokratornak (*1072) a parancsára.
Így tértek haza, küldetésük végezetlen és vérig sértve. Mely szavak írhatnák le, vagy fejezhetnék ki az ezen istentelen és gyűlöletes emberek miatt a rómaiakra szakadt trójai csapások végtelen sorát? De erről most ne többet; térjünk vissza az elbeszéléssel a történeti sorrendhez.
