Egy "különleges" fajtája a depressziónak, ha nem mi vagyunk azok, hanem pl. a szüleink, akik nem is biztos hogy hagyják, hogy segítünk rajtuk. Mit lehet tenni abban, hogy őket kirángassuk a depresszióból?
Olyan családi programok szervezése rendszeresen hétvégére, amely testmozgással is jár és mellette kféle elfoglaltságok leszervezésével kössétek le a figyelmét.
Miután kirebbentek otthonról, fokozatosan váljatok le a csecsről. A szülők okán. Jó esetben 18+x évig volt gondjuk rátok; a mindennapok minden percében – már amennyiben, életük értelme és célja, Ti voltatok. Ehhez képest/mérten változik meg számukra a lét, amikor mint a szél, egyik napról a másikra, kiröppen életük értelme (annak ösztönös, kódolt célja); és minden (eddig általatok felemésztett) erőforrás feleslegesnek, hiábavalónak tűnik.
Amikor értelmét, jelentőségét vesztve nyomasztja őket a holnap – mert nem tudnak mit kezdeni maradék idejükkel/életükkel, nélkületek.
Adjatok vissza valami keveset. Csak annyit, amennyi ahhoz elég, hogy ne legyenek depik - legalább ne lehorgasztott fejjel, megszégyenülten, kudarcként megélve életüket… hagyjanak rátok mindent.
Vagy működik, vagy nem. Egy ebédet nem volt hajlandó megfőzni, takarítani nem volt képes. Eljönni hozzánk (pár utca), kizárt volt. Pedig akkor nekünk is könnyebb lett volna.
Mit dolgozott? Mire kepes? Adjatok neki feladatot. Azaz kerjetek tole segitseget. Eloszor kicsit, aztan tobbet. Hulyen hangzik, de ne segitsetek neki, hanem kerjetek segitseget.
Tapasztalataim szerint nem lehet. Édesanyám volt apám halála után mély depresszióban. Ki sem mozdult, mi láttuk el, ami mondanom sem kell a hátam közepére kellett, mikor melóztunk egész nap. (De mit tudsz tenni?) Míg maga nem akar rajta változtatni, mondhatsz bármit. Ha ez nem jön el (a változtatás belső igénye) a haláláig, akkor nem is fog változni.
Nem akarlak ijesztgetni, de anyám nem akart változtatni, pedig annyi mindent próbáltunk mi is. Négy év múlva meghalt, pedig még nem volt olyan nagyon öreg, a nyolcvanat sem érte meg. Meg vagyok győződve róla, ha nem hagyja el magát akár kilencven is lehetett volna. Az anyagiak meg nem jelentettek gondot, mindet megkapott ami emberileg lehetséges. Mégsem tudott megszabadulni a depressziótól, amit apám elvesztése jelentett.
Megosztanám veletek kezdésnek a saját problémámat.
Édesapám 3 éve elvesztette az állását, és egyéb téren sem volt sok sikerélménye. Az események együttes hatásaként depresszióba esett, amit leginkább az életkedv hiányával tudok jellemezni. Azóta gyakorlatilag nem csinál mást, csak TV előtt ül, és eszik. Elhanyagolja magát, a lakását, nem mozdul ki, és megszüntetett minden szociális kapcsolatot (csak mi, a családja "erőltetjük" rá magunkat).
Az elmúlt 3 év alatt próbálkoztunk több féle megoldással. Sikerült elcipelnünk őt több pszichológushoz és pszichiáterhez is, akiktől kapott lelki- és gyógyszeres segítséget is - mindhiába. Az egyetlen amit az antidepresszánsokkal el tudtunk érni, hogy még meg is hízott, de egyéb pozitív hatásuk nagyon nem volt.
A folyamatos ülésnek és semmittevésnek egyéb egészségügyi hatásai is kezdenek megmutatkozni. Egyre gyengül, egyre nehezebben mozog, dagad a bokája, és félünk, hogy ha nem teszünk valamit, hamarosan még súlyosabb problémákkal kell szembenéznünk.
Jelenleg úgy véljük, hogy gyógyszeresen nem lehet megoldani a problémát, helyette valamilyen környezetváltozásra lenne szükség. Sajnos ahhoz túl elfoglaltak vagyunk, hogy egy-két hosszúhétvégénél többet elvigyük őt valahova. Próbáltunk keresni valamiféle szanatóriumot, ahova hosszabb időre is elmehetne (az anyagi része nem akadály), de nem nagyon találtunk ilyet.
Kérdésem, hogy mit javasoltok, mivel lenne érdemes próbálkoznunk?