Korábban aprólékos munkával a szabadgondolkodó Galilei Kör történetét dolgozta fel. Mostani könyve irdatlan mennyiségű forrás felhasználásával mutatja be, hogyan jelent meg a Tanácsköztársaság a Horthy-korszak visszaemlékezéseiben és pamfletjeiben. Adódik a kérdés: ön mazochista? Elismerem, hogy ehhez tényleg szükség van némi mazochizmusra. Be kell vallanom azt is, hogy szívesen nézek „b” vagy akár „zs” kategóriás akciófilmeket. Valahogy szórakoztatnak. Márpedig azok a munkák, amelyek a két világháború között a Tanácsköztársasággal foglalkoztak, túlnyomórészt ezeknek a filmeknek a színvonalán mozognak. De a saját szórakoztatásomon kívül is fontosnak tartottam megírni a könyvet: elegem lett abból, hogy amikor a Tanácsköztársaság emlékezetéről esik szó, mindig ugyanazt a négy szerzőt veszik elő a Horthy-korszakból. Közöttük Tormay Cécile Bujdosó könyvét, amit sokan, sajnálatos módon, még ma is hiteles naplóként olvasnak. Holott jórészt másodkézből szerzett téves információkon és kitaláción alapul.
Összesen 174 témába vágó kiadványt kutatott fel, ebből hatvanat részletesen is elemzett. Látom, az egyiket elhozta magával: az a címe, hogy A Lenin-fiúk véres munkái. A füzetet 1920-ban adták ki, egy 12 darabból álló sorozat részeként jelent meg. Szerzőként csak annyi szerepel a borítón, hogy „egy szemtanú”. A szövegből aztán kiderül, hogy bárki is az illető, véletlenül sem lehetett szemtanúja az általa leírt, elképzelt eseményeknek. Szó szerinti dialógusokat közöl olyan helyszínekről, ahol egész biztosan nem volt jelen. Legviccesebbek azok a szerzők, akik úgymond bujdosók voltak a kommün idején, mégis pontosan tudták, hogy a népbiztosok mit ettek a Szovjetházban.
Mindegyik témába vágó mű ennyire silány lenne? A kevés kivétel közé tartozik Kóbor Tamás író, aki próbált megértő lenni a Tanácsköztársaság iránt, és bírálta a kommün előtti feudálkapitalista rendszert. A visszaemlékezések túlnyomó többsége azonban nem törekedett tárgyilagosságra. Az első csoportba tartoznak a piaci alapon kiadott tipikus ponyvák, például azok a füzetek, amelyekről az előbb beszéltem. Kevés közük van a valósághoz, a véres és rettenetes történetek tálalása egyedül azt a célt szolgálta, hogy minél nagyobb példányszámban vevőre találjanak. A második csoportot baloldali szerzők alkotják, akik a kommün bukása után nem emigráltak, és önfelmentő emlékiratokban igyekeztek elhatárolódni a Tanácsköztársaságtól. A harmadik, legnépesebb csoportot a jobboldali munkák teszik ki. Szerzőik mindent elkövettek, hogy diszkreditálják, ellehetetlenítsék a baloldalt. Olykor a Tanácsköztársaság tényleges irányítóját, Kun Bélát és a kommunistákat kevésbé támadták, mint a valódi politikai ellenfélnek tekintett – mert Magyarországon maradt – szociáldemokrata vezetőket, liberális képviselőket. Próbálták összemosni őket a kommunistákkal. „Vörös tatárjárásról” írtak, és azzal riogattak, hogy visszatér a bolsevizmus, ha nem a jobboldal marad hatalmon. Erre rakódott rá az antiszemita értelmezés, ami „zsidó rémuralomként” jellemezte a Tanácsköztársaságot, mivel a népbiztosok több mint 60 százaléka zsidó származású volt.
Akik egyébként – ahogyan írta – nem tartották zsidónak magukat. Ateista, internacionalista emberek voltak, nem rendelkeztek semmiféle zsidó identitással. Kun Béla közölte, hogy „zsidó voltam, kommunista lettem”. A neológ, ortodox és cionista szerzők is rendre azt hangsúlyozták, hogy a kommünt nem szabad a zsidósággal azonosítani. Ezzel együtt magyarázatot érdemel, hogy akkor mégis miért voltak ilyen nagy arányban zsidó származásúak a Tanácsköztársaság vezetői között. Az emancipáció törvényileg megvalósult ugyan, a mindennapokban azonban állandóan érzékelhető volt a megkülönböztetés. Azok, akik részt vállaltak a kommünben, úgy gondolták, hogy – ha már egyszer asszimilációs törekvéseik nem jártak sikerrel – megpróbálnak felépíteni egy olyan világot, ahol nem számít, ki és honnan jött, mi a származása.
Könyvéből az derül ki, hogy a politikai ellenfél diszkreditálásának eszköze volt a múlt átírása is. A jobboldal elhallgatta, hogy a Tanácsköztársaság kezdetben igen népszerű volt. Elhallgatta azt is, hogy nem Horthy Nemzeti Hadserege, hanem a Tanácsköztársaság Vörös Hadserege harcolt a csehszlovák és román csapatokkal. A kommün szociálpolitikai és kultúrpolitikai vívmányait is elhazudták 1919 után, míg a terror mértékét eltúlozták.
Bennem van a hiba, ha folyton eszembe jutnak a Fidesz-kormány módszerei? Orbán Viktor már 2005-ben kijelentette Tusványoson, hogy a baloldal, amikor csak tehette, rárontott saját nemzetére. Egyébként pedig a mai emlékezetpolitika sokkal központosítottabb, mint a Horthy-korszakban volt.
A Szabadság téren felállították a történelemhamisító német megszállási emlékművet. A Kossuth térről száműzték Károlyi Mihályt, helyette szobrot emeltek Tisza Istvánnak. A Parlament mellől Nagy Imrét átvitték a Jászai Mari térre. A leglátványosabban valóban a közterületeken lévő szobrok tükrözik egy rendszer múltképét. Így volt ez már a két világháború között is. A Vértanúk terén most készülnek Nagy Imre helyére visszatenni a „vörösterror áldozatainak” emlékművét. A mai jobboldal, amely a nemzeti önállóság védelmezőjének kiáltja ki magát, nem beszél arról, hogy Károlyi Mihály állt a szuverenitás pártján, és éppen Tisza István volt az, aki egy birodalom keretei között képzelte el Magyarországot. Egyes szereplőket eltüntetnek, másokat előtérbe tolnak. Ennek is van előképe: a Tanácsköztársaság 1945 utáni emlékezetében például nagy problémát jelentett, hogy Sztálin kivégeztette Kun Bélát. Ezért a Rákosi-rendszerben utólag kinevezték Rákosi Mátyást a kommün vezetőjének, noha ő 1919-ben a legfiatalabb népbiztos volt. Ma lehet úgy 1956-os emlékrendezvényt tartani, hogy Nagy Imre neve el se hangzik. A pártállam bukásának harmincadik évfordulóján a kormány a demokratikus ellenzék tagjait, a későbbi SZDSZ-es politikusokat szóba se hozza. Ellenben Orbán Viktor úgy jelenik meg, mintha egyedül neki köszönhetnénk a rendszerváltást.
Lásd: egy könnyűzenei fesztivál, a soproni VOLT közönségének többször bejátszottak egy részletet Orbán beszédéből, amit 1989-ben a Hősök terén mondott. Engem ez már személyi kultuszra emlékeztet. Orbán Viktor és pártértelmisége jól megtanulta, amit Orwell így fogalmazott meg: „Aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is; aki uralja a jelent, az uralja a múltat is”.
A kormány elveszi az MTA kutatóhálózatát, az általa létrehozott VERITAS alá rendeli az 1956-os Intézetet, a baloldali Politikatörténeti Intézetet – amelynek könyvtárában beszélgetünk – egyetlen fillér jóvátétel nélkül akarja kirakni székhelyéről. Az újonnan gründolt fideszes intézetek viszont fürdenek a milliárdokban. Hol a vége? Nyilvánvalóan azt szeretnék elérni, hogy a hivatalos emlékezetpolitikának egyáltalán ne legyen kihívója. Megkockáztatom, hogy felelős beosztásban lévő politikusok még soha nem beszéltek ennyi hülyeséget a történelemről. A Horthy-korszakban elfogadott történelemszemlélet számára sem volt kérdés Magyarország nyugati orientációja. Egészen döbbenetes, hogy a hun-magyar rokonság elméletét a mostani kormány hivatalos rangra akarja emelni, és belekezdett Attila kultuszának építésébe. Attila a nyugati civilizációban a pusztítás megszemélyesítője. Nálunk van rá igény. A különféle Facebook-csoportokban, a kulturális emlékezet alvilágában elképesztő szövegek mennek. Például: a finnugor nyelvrokonságot a Habsburgok zsoldjában álló tudósok találták ki, azért, hogy elvegyék a magyarok önbizalmát. Amikor történészként vitatkozni próbáltam, egyszerűen kitiltottak.
Már Nánássy György arról írt 1919 februárjában a Miért léptem ki a magyarországi kommunista-pártból? című „leleplező” kiadványában, hogy többek között azért szakított Kun Bélával és társaival, mert már Moszkvában nőkre és késő éjszakába nyúló pezsgős vacsorákra költötték a mozgalomépítésre szánt rubeleket. Nem csoda, hogy mikor a Forradalmi Kormányzótanács tagjaiként az ország élére kerültek, a népbiztosokkal kapcsolatos pletykák is szintet léptek, és a pezsgős vacsorákból lucullusi lakomák, a szeretőkkel töltött éjszakákból pedig a Szovjetházban rendezett orgiák feltételezése lett a Tanácsköztársaság-ellenes irodalomban. De a Kun Béláék 131 napos rémuralma című 1919-es kiadvány a Lenin-fiúk Batthyány-palotában tartott orgiáiról is írt, tegyük hozzá, hogy a kiadványt szerkesztő újságíróknak különösen igyekezniük kellett a kommün befeketítésével, mivel a Tanácsköztársaság idején többször is pénzt vettek fel a proletárdiktatúrát támogató cikkek írásáért. Az orgiavád felbukkanása a Tanácsköztársaság-ellenes irodalomban – a szovjetházi lakomák vagy a Batthyány-palotában történt rémségek leírásával kapcsolatban – nem meglepő, mivel ahogy Klaniczay Gábor írta: „a normasértés és az obszcenitás vádjával történő befeketítés hathatós fegyver, mert minden társadalomban léteznek normák és szexualitással kapcsolatos tilalmak”. A kommunistákat ért orgiavádak nemhogy nem példátlanok, de meglehetősen konvencionálisak. (A különböző, olykor kifejezetten aszketikus és önmegtartóztató eretnek szektákat kísértetiesen hasonló sematikus orgiavádakkal illették a középkorban, amelyeknek szintén voltak előzményei.) A hatalom képviselői az antikvitásból merítettek példát a társadalmi rendet veszélyeztető csoportok – mint amilyenek az eretnekcsoportosulások voltak a középkorban, a magyar kommunisták 1919-ben, és a kommunákba szerveződő hippik az 1960-as években – diszkreditálására. A szovjetházi orgiatörténetekbe nem akárkiket kevertek bele, és nem akárkik adtak neki hitelt – mai szemmel igazán nevetségessé téve magukat. A Pesti Hirlap tulajdonosa, a sajtóvállalkozó Légrády Imre számolt be arról, hogy a kommün túszaihoz eljutó hírek szerint Károlyi Mihály és neje részt vett a Szovjetház orgiáin. Ez a szóbeszéd elég elterjedt lehetett, mivel maga Andrássy Katinka is felidézte a forradalmi időket megörökítő visszaemlékezésében, hogy egy fodrászszalonban hallotta vissza ezt a róluk szóló pletykát, amelyet „mindenki tud”. Nem meglepő, hogy éppen a „Bolsi Katának” gúnyolt, a baloldali mozgalmak mellé álló, emancipált, autót is vezető, renegát arisztokrata nővel szemben bukkant fel az orgiavád, hiszen Andrássy Katinka éppúgy normasértőnek számított a maga korában, mint az özvegy vagy férjüket elhagyó, egyedül várukban élő nagyasszonyok a kora újkorban, akik körül szintén rémtörténetek keringtek.
Csunderlik Péter "Viccből kínoztak és öltek” – Bodó Béla történész a fehérterroristák fekete humoráról
Ahogy a Tanácsköztársaság vörösterrorjának nagyságát démonikussá növesztette a jobboldali emlékezet, úgy az ellenforradalmi fehérterror mértékét a baloldali recepció túlozta el. Valóságos pokolként festették meg az 1919 utáni Magyarországot az olyan „tényfeltárónak” szánt munkákban, mint Pogány József Bécsben megjelent, A fehér terror Magyarországon című 1920-as könyve, de az 1945 utáni államszocialista összefoglalások fehérterror-leírásai is markánsan ideológia-vezéreltek voltak. Egészen a legutóbbi időkig kellett várni az első korszerű fehérterror-monográfiára; Bodó Béla először 2019-ben angolul megjelent, 2021 óta magyarul is olvasható A fehérterror című könyvére. A jelenleg a Bonni Egyetemen oktató történész, az ellenforradalmi erőszak kutatója új kötetében – Black Humor and the White Terror (2023) – a fehérterror fekete humorával foglalkozik.
Védhető-e az a jobboldali emlékezetben visszatérő, mentegető álláspont, amely szerint a fehérterror csak a vörösterrorra adott „érthető” reakció, mintegy „jogos bosszú” volt? Éppenséggel a Népszava 1920 februárjában brutálisan meggyilkolt szerkesztője, Somogyi Béla nem egy „vérivó kommunista” volt, a Tanácsköztársaság alatti belső szociáldemokrata ellenzékhez tartozott, s 1919 júniusában, a Tanácsok Országos Gyűlésén olyan szenvedélyesen bírálta a proletárdiktatúrát, hogy hozzászólását kihagyták a kommün parlamentjének publikált jegyzőkönyvéből. Úgy látom, hogy ha a fehérterror valaminek a következménye volt, akkor az az első világháború. Ez is, az is. Mind a vörös-, mind a fehérterror ezer szállal kötődött a háborúhoz: a háború nélkül nem valószínű, hogy lett volna forradalom és ellenforradalom. Ha mégis, az erőszak más formát öltött volna, mások lettek volna a résztvevők, a motivációs tényezők, az okok és a következmények. Ugyanakkor a háborút követő zavaros, polgárháborúra emlékeztető időszak szintén kitermelte a maga embereit és szörnyűségeit. A vörös és fehér szabadcsapatok vezérei és talpasai, pár kivételtől eltekintve, katonaviselt férfiak volt (a besúgók és bedolgozók között viszont sok volt a civil és a nő). Ugyanakkor a háborút viselt férfiak nagy többsége nem vett részt sem a vörös-, sem a fehérterrorban. A világháború végén letették a fegyvert, egyszerűen hazamentek, és folytatták, vagyis próbálták folytatni (ha nem rokkantak meg) az életük, ahol azt 1914-ben abbahagyták. A szabadcsapatok jobbára önkéntesekből toborzódtak, a jelentkezők önszelekciót hajtottak végre, aki bírta a strapát, maradt, illetve a vezér vette fel vagy bocsájtotta el őket, gyakran kénye-kedve szerint. A vörös- és fehérterror kétségkívül hatott egymásra, a forradalmi és az ellenforradalmi terror időszaka között sok volt az átfedés, a kétfajta erőszak tartalmában és megjelenési formájában pedig a hasonlóság. De a fehér- és a vörösterror közti különbség mégis megmaradt. Mások voltak az elkövetők, és mások az áldozatok. Már a kortársaknak is feltűnt, hogy a jobbára művelt és középosztálybeli, sőt gyakran arisztokrata származású fehér tisztek passzióból kínoztak és öltek.
Somogyi Bélával és Bacsó Bélával is különös kegyetlenséggel végeztek: ujjaikat kitörték, testüket összeszurkálták, szemeiket kinyomták, mielőtt a Dunába dobták volna a fejbe lőtt újságírók holttestét. A fehérterror című könyve szerint míg a vörösterror áldozatainak 2 százalékát kínozták, csonkították meg (alapvetően felakasztották vagy lelőtték őket), addig a fehérterror áldozatainak nagyon nagy részét megkínozták és rituálisan megcsonkították testüket. A különbség abból adódott, hogy eltérő társadalmi osztályból, szociokulturális csoportból származtak a vörös-, illetve a fehérterror elkövetői? A fehér tisztek humora osztályhumor volt, vagyis nem elválasztható az elkövetők társadalmi és kulturális hátterétől. A tisztek kegyetlensége csak részben róható fel a háború okozta és a kortársak által is gyakran észlelt értékvesztésnek, a szokások és a társadalmi érintkezési formák eldurvulásának, mai és divatos kifejezéssel élve a háború okozta brutalizációnak. A mélyebben húzódó gyökerek a zárt intézmények (kollégiumok, internátusok, laktanyák és börtönök) kultúrájában keresendők. A fehérek, de részben a vörösek is, viccből kínoztak és öltek, a humor volt az a mechanizmus, amely lehetővé tette a szörnyűségek elkövetését: a humor dehumanizálta az áldozatot, elvakította a tettest és súlytalanította a bűnt. A szabadcsapatok is egyfajta zárt intézményt alkottak, mindegyik csoportnak megvolt a maga története, belső világa, szó- és vicckészlete. A humor szelektált, erősítette a tagok közti kapcsot, az imádott és mindenhatónak tartott vezértől való függést. A szabadcsapatok humora függőséget jelentett, az individuum feladását és a szabad választás elutasítását: „menekülést a szabadságtól”. Ezzel szemben az áldozatok, különösen a zsidó áldozatok humora védelmet kínált, tanácsot adott, és megpróbálta visszaállítani a háború és a terror által megbillent lelki egyensúlyt. A milíciák humora eltakarta a valóságot, a zsidó humor viszont meztelenül mutatta be a királyt, és tükröt tartott mind a magyar társadalomnak, mind a valóságot megismerni vágyó egyénnek és a zsidó közösségnek. Más kérdés, hogy a tükör maga is torzított volt, és hogy az önkritika időnként átcsapott önkínzásba.
A Tanácsköztársaság Horthy-kori emlékezetét kutatva került a kezembe a Burzsujhumor a diktatúra alatt című 1919-es kiadvány. Ön most a fehérterror fekete humorának szentelt egy egész monográfiát Black Humor and the White Terror (2023) címmel. Hozna példát arra, hogy kikkel és mikkel „viccelődtek” az ellenforradalmi terror idején? A háború és a háborút követő forradalmak súlyosan megterhelték a magyar társadalmat, robbanásig fokozva a különböző (nemzetiségi, vallásos, szociális és kulturális) csoportok között rég meglévő feszültséget. A mesterségesen túlfűtött és átpolitizált indulatok egy része kiutat keresett (és talált) a kor humorában. A háború és a háború utáni kor humora szorosan követte a magyar társadalmat átszelő törésvonalakat: a humor egyszerre volt agresszió és védekezés, üres szórakozás, a valóság elől menekülés egy formája, a valóság megismerésének és az önismeretnek egyik lehetősége és forrása. Majdnem mindenki harcban állt mindenkivel, és majdnem mindenki viccelődött mindenkin. A magyar csúfolta a kisebbségit; az antiszemita nem érte be a nyílt erőszakkal, de gúnyt is űzött a zsidóból; a zsidó viccelődött a nem zsidón, és egy régi hagyományt követve, önmagán. A nincstelen, mi mást is tehetett volna, élvezte a gazdagok rövid ideig tartó kálváriáját; a zsidó középosztálybeli továbbra is jót szórakozott a „buta” arisztokratán és a „bugris,” vidéki és elszegényedett, úgynevezett „hétszilvafás nemesen”. A köznép kipellengérezte az arrogáns hivatalnokot, a katonatisztet, és papot; a modern vagy hitehagyott zsidó kinevette a konzervatív és ortodox hitsorsost, a cionista a túlbuzgó asszimilánst és a magyar nacionalistát. Az ortodox és neológ zsidó vezetők pedig nem győztek eleget szórakozni a cionisták kétszínűségén, akik a korabeli rossz nyelvek szerint állandóan útra készültek, de akkor még nem vették meg, és úgy vélték, nincs is szándékukban kiváltani a Szentföldre a hajójegyet. A háború utáni kor humoráról írt monográfiám lényegében társadalom- és mentalitástörténet. Mint erőszak-történelem sok szállal kötődik a fehérterrorról publikált könyvemhez, sok tekintetben folytatása annak.
Milyen is volt az élet a háború utáni Magyarországon? Milyen volt szocialistaként, munkásként, kommunistaként és főképp zsidóként megélni a fehérterrort, a Tanácsköztársaság bukását követő pogromhullámot, a politikai és kulturális reakciót? Volt és maradt a trauma, a paranoia, az erőszakkultusz, a túlfűtött nacionalizmus, a sértett hiúság, és a revans utáni vágy mellett a magyar politikai kultúrában valami más, pozitívabb érték, egy szebb jövő irányában mutató tradíció, lehetőség vagy trend? Hogyan formálta át a trauma és az erőszak tapasztalata a kor humorát, különösen a magyar zsidó humort? Mennyiben különbözött a konzervatív és szélsőjobboldali, úgynevezett keresztény középosztály humora a liberális zsidó középosztály vagy a szocialista kötődésű munkások humorától? Hogyan manifesztálódott ez a másság, mik voltak a másság következményei? Ezek a kérdésekre próbáltam választ találni a könyv írása közben.
Miként értékeli emlékezetpolitikai szempontból, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerében a fehérterror veszett gyilkosait nem átallják „népi hősökké” és „félreértett hazafiakká” kozmetikázni, ahogy azt Héjjas Ivánnal, Prónay Pállal és a Rongyos Gárdával kapcsolatban sokszor megteszik? Talán a legegyszerűbb válasz a kérdésre az lenne, hogy a nacionalizmus (mint a nárcizmus egyik modern válfaja) nem ismeri, vagy ha igen, nem kedveli az önkritikát. A nacionalista egy elképzelt közösség, a nemzet nevében és ürügyén önmagát helyezi az élet és a figyelem középpontjába, nem ismer el más értékeket, vagy ha igen, az univerzális értékeket mindig alárendeli a nemzeti értékeknek és érdekeknek. A nacionalista ebben az olvasatban per definitionem jó ember lehet csak, ha követ is el, különösen a nemzet érdekében (tehát megbocsátható) bűnt, a bűntett nem teszi egészen mássá, vagyis gonosszá. A nemzet és a „faj” érdekében elkövetett bűn – Heinrich Himmler is ezt a logikát követte – valójában áldozat, a tömeggyilkos pedig mártír és szent. A zsidót és a szocialistát kínzó, vagy a kor szavával élve „elgajdeszoló” fehér tiszt a szélsőjobbos nacionalista szemében éppúgy hős az ellenforradalom idején, mint ma. A fehérterroristák rehabilitációja, a Horthy-kultusz felmelegítésével már az 1990-es évek elején elkezdődött és máig tart. Ugyanezt a trendet erősíti Tisza István, Szabó Dezső és Tormay Cécile kultusza, és közvetve erről (is) szólnak a Trianon-megemlékezések, a vörösterror áldozatainak tiszteletére tartott ünnepi beszédek és a felállított emlékművek. A rehabilitáció fő exponensével, a szélsőjobbos civil szervezetekkel ellentétben az Antall-kormány közvetve vett csak részt ebben a folyamatban. Nagyjából ez áll az egymást követő Fidesz-kormányokra is. Még a mai Orbán-kormány sem meri nyíltan bevállalni Prónay vagy Héjjas kultuszát. A válasz arra a kérdésre, hogy miért nincs még ma sem (tudtommal legalábbis) Prónaynak állami pénzen emelt és a történelmi egyházak képviselői által megáldott szobra Budapesten vagy másutt, nem egyértelmű. A nyugati kormányok (amelyek között nem ritka az erősen jobboldali, sőt protofasiszta színezetű rezsim) véleménye, úgy gondolom, nem igazán foglalkoztatja Orbán Viktort, aki egyfajta perverz örömöt lel a „baloldalinak” és „liberálisnak” vélt nyugati közvélemény provokálásában. Az ok, amiért a mai politikai elit nem meri nyíltan bevállalni és teljes mellszélességgel támogatni a pogromvezérek és a baloldali – gyakran nem kommunista – aktivisták gyilkosainak a kultuszát, inkább a belpolitikában, és a rendszer lényegében keresendők. Az autoriter és kézi vezérléshez szokott politikai elit állami monopóliumnak tartja az erőszakot, és esze ágában sincs a civil szervezeteknek, szabadcsapatoknak átengedni az erőszakszervezetek feletti felügyeletet. Az Ukrajnában folyó háború, a Wagner-csoport története ezt a meggyőződést – más autoriter politikai reflexekkel együtt – valószínűleg csak tovább erősítette és erősíti. A magyar kormányfő, erről több beszéde is tanúskodik, viszonylag jól ismeri a modern magyar történelmet, és tudja, hogy mit jelentett az első világháború utáni káosz, és hogy milyen nehéz volt a példaképének vallott Bethlen Istvánnak megszelídíteni és rendszerébe fokozatosan beépíteni az anarchizmusra hajló szabadcsapatokat. A mai autoriter rendszer inkább az emberek közömbösségére, az előítéletek manipulálására, a nepotizmusra, a magyar társadalom megvesztegethetőségére, mintsem (a fasiszta rendszereket idéző) állandósult politikai mozgósításra épül fel. Ez persze változhat, egy polgárháborús helyzet, amitől az Isten óvjon bennünket, teljesen átrendezheti a lapokat és az emlékezetpolitikát. Nem kizárt, hogy egy még radikálisabb és még nyíltabban antidemokratikus, Nyugat-ellenes fordulat elvezet a fehér tisztek és a fehérterror nyílt és teljes rehabilitációjához. Egy ilyen tettel Magyarország teljesen kiírná magát a civilizált államok közösségéből. És ez már több lenne, mint fekete humor: ez maga lenne az új mohácsi vész.
Az igazság az, hogy bármilyen irdatlan terhek szakadtak is a vesztes hatalmak új vezetőinek nyakába, s bármennyire lerongyolódott is az ország, Bismarck kancellárnak a politikai kérdések megoldására vonatkozó örökérvényű szavai fejezték ki inkább a valóságot, semmint a különféle, olykor nyilvánvalóan jó szándékú szovjet és amerikai elvekre történő hivatkozások... Akárhogy nézzük is, Károlyi és köre a kétségkívül meglévő általános békevágyra alapoztak, anélkül azonban, hogy felmérték volna: vannak olyan könnyen leszakítható gyümölcsök, amikért egyeseknek még ilyen körülmények között is kedve támadhat puskáért nyúlni (értve ez alatt a hadakozásba és a háborús körülményekbe elvileg belefásult lakosságot)... És ezzel a hirtelen fellángoló tettvággyal szemben adott esetben egy angolszász megfigyelő sem tehet többet, mint hogy szorgalmasan számolgatja az ország értékeivel púposan megrakott, ezresével kigördülő vagonokat az állomásokon (Bandholtz)...
Károlyiék láthatóan ezekben a teljesen naiv eszmékben hittek, és bizonyos értelemben maguk is számolhattak a forradalmak ilyen-olyan továbbterjedésének lehetőségével. Mivel Wilson elnök 1918. januári kongresszusi beszéde Lenin Dekrétum a békéről c. hirdetményére rezonált, Károlyi társulata a szovjet kezdeményezés katasztrofális kimenetele dacára (breszt-litovszki békekötés) bízott ezeknek a pacifista elhatározásoknak az érvényre juttatásában, holott a bolsevikok elleni nemzetközi intervenció őszre mar világosan megmutatta, hogy a nagyhatalmak ezeket az egyébként igen derék humánus elveket nagy ívben leszarják.
Károlyi viszont a teljesen idealistának bizonyult filozofikus nézetek közül épp az utóbbi, vagyis a katonai leépítésre vonatkozó pontot lihegte túl. Az adott helyzetben ez végzetes hibának bizonyult. Ugyanolyan idióta módon mérte fel, legalább annyira rosszul ítélte meg a tényleges nagypolitikai-katonai helyzetet, mint később a másik pancser, Horthy a kiugrási kísérletekor. Biztosan sokféle tényezővel számoltak mindketten, de nagyon úgy tűnik, a közelségükben porondon lévő ütőképes katonai jelenléttel legkevésbé.
Kemál gyakorlatilag fegyveres úton érte el a 12. wilsoni pont megvalósítását, azzal, hogy az önvédelemre való alkalmasságig terjedő fegyveres leszerelés kitételének is megfelelt az európai nagyhatalmak által soha komolyan nem vett wilsoni elvek közül.
A történelem már csak ilyen, hogy utólag vagyunk okosak. A többi ország se volt kevésbé kétségbeejtő helyzetben, főleg a románok, leszámítva, hogy köpönyegforgató viselkedésükkel végül a győztesek oldalán kötöttek ki (1916. augusztusi hátbatámadás).
Az őszirózsás népköztársasághoz hasonlóan (merthogy ez volt a hivatalos államformánk, nem szimplán a köztársaság, ahogy írod) tehát a többi vesztes ország helyzete sem volt valami rózsás, általános békevágy tombolt (ez vezet egyébként végső soron, a Hitlernek tett sorozatos engedményekkel a 2. vh-hoz), de érdekes módon egyik ország sem verte szét minden úgy a saját haderejét, mint mi. A sèvres-i békeszerződés Törökországot még a minket illető trianoninál is jobban sújtotta, teruletének 3/4-ét vették volna el tőlük, Kemál érdekes módon mégis vállalta a többfrontos háborút, amivel elérték a sèvres-i diktátum radikális felülvizsgálatát. Károlyit egyértelmű felelősség terheli területeink elvesztéséért. Hazafias alapon, vörös zászló alatt a lakosság, a volt monarchista tisztek sokat tettek ez ellen, de akkor egyrészt már késő volt, másfelől a szovjet fegyverbarátságban bízni elég rizikós ötlet.
Károlyi Mihály személye-munkássága megosztja a történészeket is, de könnyű ma a pc mellöl ítélkezni.
Alig volt hazai vezető, akinek a vállán ekkora teher volt egyszerre.
Háborús vereség, Trianon, gazdasági válság, éhínség, spanyol nátha járvány, kommunisták hatalmi törekvése ....stb. Én nem tudom, hogy ki, és hogyan lett volna képes úrrá lenni ennyi bajon egyszerre.
Az Őszi Rózsás Forradalom oka a Monarchia felbomlása volt (Bécs - Bp).
A Magyar Köztársaság akkori rövid létrejötte nem azonos az azt követő kommunista Tanácsköztársasággal,
ami egészen más sztori.
A román megszállás miatt Károlyi és kormánya lemondott, az már sokadik volt a többi teher mellett,
így kerültek a hatalomba a kommunisták akik egyedülállóan felvették a harcot eredményesen a románokkal szemben, védték a hazát, de egyben kárt-negatívumot okoztak a hatalmukkal.
Volt a "vörös terror", amit azután követett a "fehér terror" a másik gyilkos diktatúra.
Károlyi szobrát csendben eltolták vidékre Bp -ről, nem véletlen, ő volt az utolsó legitim vezető
ha rövid ideig is, a programja pedig parlamenti demokrácia .... stb.
Ezután már csak a Rendszerváltás (1989) és vele az EU tagságunkkal (2004) kerültünk újra a helyünkre.
Gondoljuk el (a mostani helyzetben, amikor szekérrudunk bizonyos értelemben ismét csak kifelé áll Európából), micsoda távlatokat rejtett magában ahhoz a "másfajta" unióhoz való csatlakozás. A fertőző kommunista eszmék megszűrésére Lloyd George-ék talán már meg is álmodták a Finnországtól Romániáig húzódó, jól megerősített államok képezte cordon sanitaire-t, egy Magyarországtól nyugatra haladó kiöblösödéssel... Bár hivatalosan csak tehermentesítő dobrudzsai szovjet támadásokról szóltak a hírek 1919 tavaszán-nyarán, sejteni lehetett, hogy a Moszkvából hazatért agitátorok, Kun, Szamuely és társaik alapvetően nem erre bazíroznak, annál inkább, mert a frontokról visszaözönlő katonák nyomában ott kerengett mindenütt a világforradalom réme a kontinens egén (Wilson ennek a világforradalmi veszélynek az ellenszereként találta ki az általános leszerelést). A románokkal szemben sebtiben felállított csapatokkal megvívott 1919. évi honvédő háborúnkra ezt a kitűnően megírt wikis szócikket ajánlom: https://hu.m.wikipedia.org/wiki/1919-es_magyar%E2%80%93rom%C3%A1n_h%C3%A1bor%C3%BA
Jav.: munkászászlóaljakat gründoltak össze, melyek ha komolyabb harcokra nem is, arra mindenképpen alkalmas voltak, hogy politikai ellenfeleikre a börtönből is -- igazi maffiavezérek módjára -- bármikor lecsaphassanak
Mint a Károlyi-kormány március 21-ei hatalomátjátszásakor, az események hátterében, így természetesen a Forradalmi Kormányzótanács lemondásának hátterében is elsősorban a román követelések, majd katonai önállóskodásuk, végső soron a tiszai front várható összeomlása és az antant teljesíthetetlen követelései álltak. 1919. március 20-ára kierőszakolták a Vix-jegyzéket. Ennek teljesítése egyenlő lett volna bármely magyar politikai vezetés bukásával, így azt a közvélemény előtt senki nem vállalhatta. Mivel a komcsik bízhattak az antanttal harcoló szovjetek katonai segítségében, legalábbis ezt belengették Károlyinak, az egyedüli külpolitikai esélyt kínálták Magyarország számára, ideológiától függetlenül. Ráadásul némi ütőképes hadereje egyedül a bolsevikoknak volt idehaza, afféle munkászászlóaljakat gründoltak össze, ami ha komolyabb harcokra nem is, arra mindenképpen alkalmas volt, hogy politikai ellenfeleikre -- mint börtönből a maffiavezérek -- bármikor lecsaphassanak. Károlyi, a balfácán megszégyenülten távozott a magyar politikából, és a továbbiakban -- mosva kezeit -- heroikus pózt felvéve próbált az emigrációból beleugatni a hazai történésekbe.
A románokkal szemben máig megnyilvánuló ellenszenv a legsúlyosabb területi elcsatolások mellett arra a sunyi és gerinctelen politikára vezethető vissza, amelynek eredményeként súlyosan megvert és legyalázott első világháborús csapataikkal végül egész Magyarországot elárasztották (a Dél-Dunántúl kivételével, de ott is ők látták el Horthyékat fegyverrel). Maga a 133 napos bolsi uralom is mindenekelőtt a románok telhetetlenségének számlájára írandó. Miközben ugyanis Károlyi '18 őszén ostobán szélnek eresztette a hadseregét (lásd Lindner erre vonatkozó állítólagos felkiáltását), a szomszédban a wilsoni pacifizmus gondolata érdekes módon szinte sehol sem hullott termékeny talajra. Bármennyire is megcsömörlött Európa-szerte mindenki a háborútól, a szomszédban ezt a hirtelen ölükbe hullott antant-győzelem, az azonnali és távlati zsákmányszerzés soha vissza nem térő alkalma felülírta. Nálunk majd csak akkor eszmélnek rá erre, amikor már nem marad más választás, mint bolsevik zászlók alatt venni fel a kesztyűt a nagyhatalmakat fait accompli elé állító leendő kisantant-államocskákkal, és ideológiafüggetlenül belekapaszkodni egy előrehozott "uniós csatlakozás" lehetőségébe.
"A tanyasi lakosságnak, mely a demarkációs vonalon, illetve azon belül közel lakik, rendkívül nehéz megmagyarázni, miben áll a vörös veszedelem [...] Még nem volt módjuk a saját bőrükön a vörösök atrocitásait elszenvedni, de azért is, mert az ott állomásozó »sárga és fekete« francia katonák rendkívül kíméletlen módon molesztálják és sarcolják őket. A jelentés pozitív adatokat sorol fel 14--20 éves lányok megbecstelenítéséről, disznók, libák erőszakos elviteléről." (A Magyar Nemzeti Propaganda Bizottság 81/1919-es, 1919. július 8-i jelentése a Magyar Hadügyminiszternek. MNL OL K 32. 120-1919, Szegedi kormány Miniszterelnöksége iratai; Hatos i.m. 265)
Névjegyüket tehát a francia-román megszállók már javában letették, vajmi kevés esélyt hagyva a nyomukban masírozó ellentengernagynak egy akár csipetnyivel is szélesebb körű nemzeti felkelés összebarkácsolására, a Budapest macskaköveire történő elegánsabb begaloppozásra. Az egész hercehurca, az ellenkormány megalakítása és a toborzások kudarca Szegeden inkább arra volt jó, hogy a franciák és angolok is belássák: Horthyt megbízhatóbb terepre kell terelni, így hurcolkodott át aztán a darutollas Nemzeti Hadsereg Siófokra, hogy aztán újabb huzavona után döntsenek a "bűnös városba" való bevonulásról. A fehér lovon történő megjelenés persze így is hatásos volt, a különítményesek önállóskodását Horthy elnézte (kvázi továbbra is szabad kezet kaptak), az itteni lakosság jelentős része pedig szimpatizált ezekkel a megtorló akciókkal. Kitűnően jellemzi a helyzetet Lengyel Gyula, utalva a Kun Béláék lemondásakor augusztus 1-jén uralkodó közhangulatra: "A munkásság gyári gyűléseken zsidózik, és azt kiabálja: Le a proletárdiktatúrával! Politikai összeomlás történt."
Hogy alapvetően miért csak az entente farvizén lovagolhatott be az ellentengernagy Budapestre, miért kellett nélkülöznie a hathatós hazai támogatottságot? Az a helyzet állt elő, hogy a franciáktól és románoktól elszenvedett sérelmek, kegyetlenkedések, rekvirálások, a nőkkel való erőszakoskodások sokkal nagyobb traumát okoztak, mélyebb sebeket ejtettek az ország nagyobbik, keleti felén, mint a komcsik által inkább csak kilátásba helyezett élelmiszer-beszolgáltatással való fenyegetőzések -- melyek amúgy is a módosabb gazdákat, az oláhok által irigyelt, a kiszálló vöröskatonák szerint a disznókat tejjel és tojással betegre hizlaló parasztságot voltak hivatottak érinteni. Szamuelyék, Csernyék szórványos megtorló akciói alig billentettek a mérleg nyelvén. Bár Horthy toborzópapjának megrendítő szavaira a tudósítások szerint sírva fakadtak a szegedi asszonyok, és általában véve szívesen hallgatták, a románokra összességében sokkal jobban haragudtak, mint az általuk közvetlenül alig-alig ismert fővárosi zsidó népbiztosokra. Ezért még a bolsevik uralom legutolsó időszakában is szívesebben léptek be a Vörös Hadseregbe, mint a fehérgárdistákhoz.
Hatos Pál: "Furcsa iróniája a sorsnak, hogy a kommunista ámokfutást nem a magyar nemzeti ellenállás buktatta meg, nem Horthy Miklós katonái, akik a kertek alatt, tanyák között vették újra birtokba az országot. A vörös hadseregbe a néhány napra visszafoglalt Szentesen még tíz nappal a proletárdiktatúra bukás előtt is kétezren jelentkeztek, hogy harcoljanak a románok ellen. Ezzel szemben a Horthyt és udvari papját, Zadravetz pátert szívesen elhallgató szeged-alsóvárosi és a dorozsmai tanyák népe nem állt katonának a Nemzeti Hadseregbe, mert a lányaikat megbecstelenítő franciák vagy románok ellen nem mehettek [Horthyék oldalán -- Afrikaans8], a vörös veszedelemről pedig nem szereztek tapasztalatot. A kommunizmust az a román hadsereg döntötte meg, amely hosszabb ideig zsarnokoskodott az Alföldön, mint Kun Béla Budapesten, s amely a proletárdiktatúra idején túszként fogva tartott Hegedűs Lóránt számítása szerint hétszer akkora kárt okozott a letaglózott országnak, mint a Tanácsköztársaság." (Egy lehetetlen történet, in: Történelmi Szemle 62/2, 264--5)
Hermann Wilhelm Göringet, a náci Németország második emberét és a német légierő, a Luftwaffe vezetőjét senkinek sem kell külön bemutatni. A hitleri rendszer és személy szerint az ő rémtettei mindenki számára ismertek. Azonban Hermann Göringet, mint jogos magyar trónörököst és Árpád-házi leszármazottat már csak kevesen emlegetik, holott ennek bizony történelmi nyomai is vannak!
Magyarországon 1968-ban robbant a sajtóbomba, miszerint a volt náci vezető és háborús bűnös I. Béla, I. László, II. Géza, II. András és V. István magyar királyok leszármazottja, valamint — kétszeresen is — Álmos vezér sarja. Ez a veretes családfa a - Göring nemesi címerrel együtt — a „Nemesi Évkönyv”-ben ,a német Góthai Almanach, Svájcban kiadott magyarnyelvű változatában látott napvilágot. Ráadásul a 104-113 oldalon található Göring címszó szerepelt a könyv 1958—61-es, 62-65-ös és 66-68-os számában is. Ebben az utolsó kiadásban talált rá a német Der Spiegel újságírója, akinek a cikke bejárta a világot.
Noha senki sem vette igazán komolyan, hogy a pomerániai kisvárosban, Rosenheimben szültetett Göring valóban magyar – ráadásul királyi – ősökkel rendelkezett volna, mégis felmerül egy kérdés: Mit akart legitimálni a náci vezető ezzel az ordítóan hamis rokoni szállal? A válasz a magyar történelem egy igen meghökkentő epizódjával függ össze.
A Spiegel 1968-ban megkereste Beregfy-Berger Károly, a Szálasi féle kormány Honvédelmi Miniszterének Ausztriában élő szárnysegédjét, aki pontosan tudta a választ. Hermann Göringet 1944-ben magyar királlyá akarták koronázni!
Szálasi Ferenc nyilas vezető 1944-ben német segítséggel lett Magyarország vezetője, és – noha eddigre már a náci helyzet teljesen reménytelen volt – a korábbinál is szorosabbra akarta fűzni a kapcsolatot Németországgal. Az év végén belügyminiszterével, Vajna Gáborral, Beregfyvel és az ő szárnysegédjével együtt elutaztak Göring kastélyába, Karinhalléba.
Itt Szálasi nem kertelt, hanem felajánlotta a náci vezetőnek Szent István koronáját és a magyar királyi posztot. Göringnek megtetszett az ajánlat, hízelgett köztudott nagyzási mániájának a nagy tisztesség. De kijelentette, hogy a feltételeket még a „Führerrel” meg kell beszélnie. Megegyezett Szálasival, hogy a koronázást, a hadiállapot javulásával, a végső győzelem kivívása után tartják meg. Ezen a ponton azt gondolhatnánk, hogy még ő is elmorzsolt egy nevetés a szája sarkában e bizarr ötlet hallatán, ám ez hatalmas tévedés!
Hogy mennyire komolyan vette Göring Szálasi tervét, abból is kitűnik, hogy haladéktalanul hozzálátott ősi származásának bizonyításához. Nemesi címert rajzoltatott magának — bár egy pomerániai kisvárosban született és még a német nemesek közé sem tartozott —, és gyorsan „magyarosította” eddig hibátlan árja családfáját. Abban az időszakban a náci történészek egy ilyen léptékű feladatot egy szempillantás alatt elintéztek, így nemsokára Göring már a magyar Álmos-Árpád vérvonal leszármazottjává vált. Noha ekkor Göring életéből már csak néhány hónap volt hátra, az immáron magyar trónkövetelő ősnemes származásának nyomai még 1968-ig fennmaradtak.
Mivel abban az évben már a világ minden táján tiltakoztak a bejegyzés ellen a külföldön élő magyar nemesi leszármazottak, a Spiegel megtudakolta az okokat. A kérdést a magyar nyelvű kiadványt szerkesztő, Svájcban élő Barcsay-Amant Zoltánnak tették fel, akit ez egy pillanatra sem hozott zavarba. Ő úgy gondolta, hogy a kiadványban még gengszterek is helyet kaphatnak (valószínűleg szerepel is benne ilyen személy), hiszen a családfa csak a származást bizonyítja, nem ítélkezik jó vagy rossz felett. Ő úgy gondolta, hogy Göring bizonyítékai teljesen eredetinek tűntek (arról nem kérdezték, hogy miért csak 1944-ben láttak napvilágot) és az eredeti kiadásban is szerepeltek.
Amint már említettük a könyv egy német almanach magyar nyelvű kiadása volt, így Barcsay-Amant egyszerűen áthárította a felelősséget. Ez már csak azért is kényelmes húzás volt, mert a német Nemesi Archívum igazgatója, Hans Friedrich von Ehrenkrook 1968 februárjában elhunyt. Nem kizárt, sőt nagyon is valószínű, hogy Barcsay-Amant egyáltalán nem is látta a családfáról szóló eredeti iratokat. Az, hogy a férfi magyar ember létére miért védte mégis Göring Árpád-házi származását? Talán azért, mert a magyar szerző évkönyve szerint az Ehrenkrookok éppúgy, mint a Barcsayak, rokonságban álltak Göringgel — s ezáltal jómaguk is az ezeréves Árpád nemzetség leszármazottai voltak...
