Annales Fuldenses Pars.IV, 884 „Imperator in terminis Noricorum et Sclavorum cum Zuentibaldo colloquium habuit; ParsV, 884, prope flumen Tullinam, Monte Camiano colloquium habuit.“
"A császár Bajorföldön át keletre indult, és a Tulln folyó menti Kaumberghez [mons Comianus] érve gyűlést tartott. Ide érkezett többek között Szvatopluk dux az előkelőivel, szokás szerint a császár embere lett, esküvel fogadott hűséget neki, hogy amíg csak Károly él, királyságára sosem tör ellenséges sereggel. Az ezután megérkező Braszláv duxot a király vazallusaként befogadták, aki arra az időre a Dráva és Száva folyók közötti országot [regnum inter Dravo et Savo flumine] uralta. A király Karintián keresztül Itáliába ment; Krisztus születését szerencsésen ünnepelte meg Páviában"
Legegyszerűbben a Lauriacum–Teurnia útvonalon, vagyis a régi római úton mehetett Vastag Károly 884-ben Paviába. Teurnia a mai Spittaltól 4 km-rel nyugatra feküdt – tehát Karintiában, a karantánok földjén. Comagene környékéről így először nyugatra haladt a Duna mentén, majd a római úthálózaton délnek fordulva Spittal an der Drau irányában szelhette át az Alpokat.
Pár év múlva lesz majd egy felvonulása, immár Szvatopluk ellen, akkor már csak Braszlávval találkozik a Hengistfeldonon, Flavia Solva mellett...
A Fuldai Évkönyvek bajor ("niederaltaichi") folytatása az Ms 3. kéziratcsaládban a 884. évnél számol be az ún. vilmosi háborúról (882–4):
"Pannónia nagy veszteséget szenvedett el; s hogy e szerencsétlenség hogyan is kezdődött, írásunkban megvilágítjuk. Ugyanis két testvér, Willihalm és Engilschalk a királytól – tudniillik az idősebb Lajostól [I. (Jámbor/Kegyes) Lajos keleti-frank királytól] – elnyerte a bajorok királyságának keleti határvidékét, hogy a morvákkal szemben megvédjék azt, és ‒ amint mondják ‒ hazájuk védelmében harcolva sokat fáradoztak. Ennek ellenére, amikor földi életük utolsó napját bevégezték, bár elhatározásukhoz életük utolsó napjáig [hűek] maradtak, méltóságukat nem fiaiknak juttatták, hanem a király beleegyezésével Arbo követte őket a grófság élén. Az említett férfiak fiai és rokonai ezt a döntést ellenségesen fogadták, és kijelentették, hogy két lehetőségük marad: vagy Arbo gróf fog kard által elveszni, vagy ők maguk, hacsak Arbo le nem mond atyáik grófságáról.
Arbo ezt megtudván, ijedségében barátságra lépett Zwentibalddal [Szvatoplukkal], a morvák népének duxával, szövetségük megerősítésére nem késlekedett saját fiát túszként átadni.
Nemkülönben a korábban említett fiúkat egy idő múlva egy erős had támogatta, akik miután a bajorok népének bizonyos főembereihez fordultak [segítségért], egybegyűjtötték rokonaikat és minden lehetséges helyről csapatokat. A király által kinevezett grófot ezután megalázó módon elűzték, és grófságát a maguk hasznára bitorolták el. Ez tehát Lajos király és fiai, Karlmann és Lajos halála után történt, akiknek utóda a királyságban legkisebb fivérük [III. (Vastag/Kövér) Károly] lett. Ő pedig ezután a korábban említett Arbónak visszaadta grófságát, minthogy az azt már korábban is birtokolta [...]
Ugyanebben az évben tehát, amikor az említett fiúk elérték, hogy a korábban említett grófot, tudniillik Arbót, megfosszák a király által ráruházott méltóságaitól, Szvatopluk, a morvák duxa, akinek a fejében csak ármány és ravaszság jár ‒ nem feledkezvén meg egyfelől arról, hogy mennyi sérelmet szenvedett el népével együtt e fiúk elődeitől, akik a bajor végeket a morvákig tolták ki, másfelől arról a barátságról és esküről, ami Arbóhoz fűzte és kötötte ‒ nekilátott, hogy e sérelmeket megbosszulja, és azt meg is tette. A Duna folyó északi oldalán ugyanis foglyul ejtették Werinhart, Engilschalk három fia közül a középsőt, valamint rokonukat, Wezzillo grófot. Ezeknek a jobb kezét levágták a nyelvükkel és – minő szörnyűség – szeméremrészükkel és nemi szervükkel együtt, hogy írmagjuk se maradjon; embereik közül néhányan pedig jobbjukat vagy baljukat veszítve tértek haza. A sereg pedig, tudniillik a dux parancsára, porig égetett mindent; ezenfelül pedig felderítőket küldött a Duna túlpartjára, és ahol csak a korábban említett fiúk birtokaira vagy javaira leltek, késedelem nélkül a lángok martalékává tették.
A gyermekek döntése által előidézett botrány egy éven át éreztette hatását, akkor azonban a fiúk visszavonulót fújtak, mivel az Arbo ellen elkövetett bűntettük miatt a királytól semmi jót nem remélhettek, és eldöntötték, hogy Karlmann király fiának, Arnulfnak lesznek az emberei, aki akkor Pannóniát birtokolta.
Miután ezt Szvatopluk megtudta, követeket menesztett Arnulfhoz, akik így szóltak: »Ellenségeimet támogatod – ha nem bocsátod el őket, vége lesz a köztünk lévő békének«. Egy más ügyet is szemére vetett: »Embereid az életem és nem kevésbé a királyságom ellenében alattomosan a bolgárokkal szövetkeztek«, akik az elmúlt évben feldúlták országát. »Azt akarom, hogy esküvel bizonyítsad, hogy mindez nem igaz«, de Arnulf azt válaszolta, hogy egyik kérésének sem fog soha eleget tenni. Így [Szvatopluk] dux hamarosan a szlávok egész területéről csapatokat hívott egybe, és nagy sereggel hatolt be Pannóniába. Embertelenül és vérszomjas módon, mintegy farkasként vérengzve Pannónia legnagyobb részét tűzzel-vassal pusztította el, úgy dúlta fel és semmisítette meg, hogy ez a versike méltán született meg a szerencsétlenségről:
Hazának is gyászdala egyben, sírnivaló temetése.
Miután a gyermekek említett döntése miatti szenvedés egy esztendőn át tartott, a dux seregével sértetlenül tért haza. Egyébként még ebben az évben, amikor ezt feljegyeztük, Szvatopluk dux ismét nagy tömeget gyűjtött egybe, és ellenségként tört Pannóniára dühödt seregével, hogyha valami korábbról még megmaradt volna, azt most, mintegy farkaspofájával maradéktalanul felfalja. Az úton akkora tömeg hömpölygött, hogy az út bármely pontján napkeltétől napnyugtáig csak a vonuló sereget lehetett látni. Miután Arnulf királyságán ily hatalmas sereggel tizenkét napon át zsákmányolva végigvonult, végül tervének megfelelően szerencsésen hazatért, de seregének egy részét még ezután is a Dunán túlra [supra Danubium] rendelte.
Amikor Willihalm és Engeschalk idősebb fiai, Megingoz és Papo ezt meghallotta, a pannóniaiak közül többeket magukhoz véve óvatlanul ellenük indultak, harcba bocsátkozniuk azonban nem volt üdvös, ugyanis a győzelem amazoké lett. Ezek a futásban kerestek menekvést, Megingoz és Papo a Rába nevű folyóban végezte be életét, Bertold gróf testvérét pedig többedmagával a szlávok ejtették fogságba.
Most azok figyeljenek, ítélkezzenek és vitatkozzanak, akik kétségbe vonják a történteket, akik pedig ezt a vállalkozást kezdeményezték, vagy a terv kezdetben még kedvükre való volt, leljék örömüket a rákövetkező szerencsétlenségben is. Megvetették a békét, aminek megőrzése óvta meg Pannóniát, és aminek felrúgása a Rába folyótól keletre Pannónia két és fél éven át egészen a mai napig tartó szüntelen és teljes pusztítását eredményezte. A férfi rabszolgák és rabnők gyermekeikkel együtt pusztultak el, a főemberek közül egyeseket foglyul ejtettek, másokat megöltek, vagy ami még szörnyűbb, karjukat, nyelvüket és nemi szervüket levágva tértek vissza [...]
A császár Bajorföldön át keletre indult, és a Tulln folyó menti Kaumberghez [mons Comianus] érve gyűlést tartott. Ide érkezett többek között Szvatopluk dux az előkelőivel, szokás szerint a császár embere lett, esküvel fogadott hűséget neki, hogy amíg csak Károly él, királyságára sosem tör ellenséges sereggel. Az ezután megérkező Braszláv duxot a király vazallusaként befogadták, aki arra az időre a Dráva és Száva folyók közötti országot [regnum inter Dravo et Savo flumine] uralta. A király Karintián keresztül Itáliába ment; Krisztus születését szerencsésen ünnepelte meg Páviában."
(Veszprémy László fordítása)
"Pannonia eközben nagy veszteséget szenvedett; hogy ez a dolog honnan vette kezdetét, kibontjuk írásunkban. Két fivérnek, Willihalmnak és Engilscalchnak adta ugyanis a király, azaz az idősebb Lajos Bajorország keleti határvidékét, hogy védelmezzék a morvák ellen, és amint mondják, a haza védelméért sok küzdelemben izzadtak. Végül bevégezték e világon utolsó napjukat, mindvégig kitartva ebben az igyekezetükben, ám tisztségüket nem fiaik kapták meg: a gróf a király úr engedélyével Arbo lett utánuk. Az említett vitézek ifjú fiai és azok rokonai ezt rosszul fogadva kijelentették, hogy két dolog történhet: vagy Arbo gróf – ha nem lép vissza atyjuk grófságából –, vagy ők maguk halnak meg kard élétől.
E kihívás megrázta Arbót; barátságra lépett Zuentibalddal, a morvák fejedelmével, és szövetségüket megerősítve nem vonakodott attól sem, hogy saját fiát adja túsznak.
Az említett fiak sem adják alább: tanácskozást tartanak egyes bajor nemzetiségű főemberekkel, s miután rokonaikat is összegyűjtötték és csapatokat mindenfelől, ekkorra már erősebb csapat áll mellettük – és a király által kinevezett őrgrófot gyalázattal elűzték, a grófságot pedig saját hatalmukba kerítették. Ez történt tehát Lajos király és fiai, Karlmann és Lajos halála után, akiknek utódja a királyságban öccsük lett. Ő nemsokára, amint korábban is volt, visszaadta Arbónak a grófságot; ám a dolog ilyen alakulásából, amint már mondtuk, kára lett Pannóniának [...]
Így hát ugyanabban az évben, amelyben a fiak az említett grófot, azaz Arbót, megfosztották a király által ráruházott tisztségektől, Zwentibald, a morvák fejedelme, egy ravaszsággal és álnoksággal teli elme, egyáltalán nem feledkezve meg egyik dologról sem – hogy e fiak elődjeitől mennyi bajt szenvedett el népével együtt, amíg kiterjesztették Bajorország határát egészen hozzájuk, és a barátságról és esküről sem, amely Arbóval összekötötte –, elindult bosszút állni ezért, és meg is tette. A Duna északi partáján ugyanis, elfogva Werinhariust, Engilschalch három fia közül a középsőt, és Vezzillo grófot is, aki ezek rokona volt, levágták jobb kezüket és nyelvüket, sőt – szörnyűség az ilyesmi! – szemérmüket avagy nemi szervüket is, hogy nyoma se maradt; embereik közül pedig egyesek jobb és bal kezük nélkül tértek vissza. A hadsereg pedig a herceg parancsára tűzzel pusztít mindent, ráadásul, kémeket küldve a Dunán túlra, ahol csak tulajdona vagy javai voltak az említett fiúknak, rögtön tűzbe borították. A fiak előtte végbevitt terve miatt egy éven át tapasztalhattuk ezt a botrányos állapotot; ezután pedig, mivel (az Arbo ellen elkövetett vétségük miatt) semmi jóra nem számíthattak, visszavonultak, és úgy döntöttek, hogy Arnolf emberei lesznek, Karlmann király fiáé, aki akkor hatalmában tartotta Pannoniát. Ennek hallatára Zwentibald fejedelem elküldte hozzá követeit, mondván: »Ellenségeimet tartod magadnál; ha nem küldöd el őket, köztem és közted sem lesz béke.« Egy másik ürügyet is felhozott vele szemben: »Embereid álnokul életem és nem kevésbé országom ellen törtek a bolgárokkal szövetkezve« – ezek az előző évben feldúlták országát –, »azt akarom, hogy esküvel erősítsd meg: nem így volt.« – Arnolf visszautasította, hogy ezek közül bármelyiket is megtegye. Így hát a herceg nemsokára, az összes szláv vidékről csapatokat gyűjtve, nagy sereggel támadja meg Pannóniát, farkasként mészárol véresen és kegyetlenül, tűzzel és vassal feldúlja a tartomány nagy részét, felmorzsolja és felfalja, úgy, hogy nagyon is méltán írták ezt a verset e szörnyűségről:
Ez siratódala, ez gyászos temetése hazánknak.
Miután a fiak előbb végbevitt terve miatt ezt a fájdalmas csapást mérte rájuk egy éven át, a herceg seregével sértetlenül tért haza. Egyébként még ugyanebben az évben, amikor ezekről beszámolunk, a herceg ismét nagy tömeget összegyűjtve ellenségesen Pannóniára zúdítja ellenséges hadseregét, hogy ha valami megmaradt volna korábbról, most teljesen felfalja farkas-szájával. Olyan embertömegnek parancsolt ezen az úton, hogy egy helyen megállva napkeltétől sötétedésig lehetett nézni vonulásukat. Tehát ezzel a sokasággal 12 napon át járt-kelt fosztogatva Arnolf országában, végül, amint akarta, sikerrel tért haza, utána még a Dunán túlra is elküldve serege egy részét.
Ezt meghallva Wilhelm és Engilschalch idősebb fiai, Megingoz és Papo, maguk mellé véve néhány pannóniait, óvatlanul felvonultak ellenük; ám mégis hasztalan volt csatába bocsátkozniuk, mert amazoknak jutott a győzelem. Emezek, Megingoz és Papo, futásban keresve menedéket, abban a folyóban végezték be életüket, melyet Rábának hívnak; Berhtold gróf fivérét pedig és még sokakat a szlávok fogtak el.
Figyeljenek, ítéljenek és adjanak hát magyarázatot az igazság becsmérlői: és akik tanácsolták e dolgot vagy tervet, és tetszett nekik a kezdete, tetsszenek hát nekik a belőle következő bajok is! Meggyalázták ugyanis a békét, amely, míg őrizték, megőrizte Pannóniát is; mikor pedig megsértették, ennyi ideig, lassan két és fél éve folyamatosan pusztul egész Pannónia a Rába folyótól keletre. Férfi és női szolgákat öltek meg kisgyermekeikkel együtt, a főembereket részben fogságban tartják, részben megölték, és ami még gyalázatosabb, kezüket, nyelvüket, nemi szerveiket levágva küldték őket vissza [...]
A császár Bajorországon át keletre utazik, és a Tullnbach folyó közelében, Kaumbergben tanácskozást tartott. Itt egyebek közt megjelenve Zwentibald fejedelem, főembereivel együtt, amint szokás, a császár keze által az ő emberévé lesz, esküvel fogadva neki hűséget, és hogy amíg csak Károly él, sosem jön országára ellenséges sereggel. Ezután Brazlavo herceg jött el, aki abban az időben a Dráva és Száva közti országot uralta, és katonai hűségesküt tett; a király pedig Karintián át Itáliába utazott, és szerencsésen megünnepelte Krisztus születését Páviában." (Darvas Mátyás fordítása)
Zoltán András: "Mivel a karácsony szó a magyarba eleve a nagy keresztény ünnep elnevezéseként került át (legalábbis semmi nyoma annak, hogy hozott volna valamit is magával egykori pogány jelentéseiből), csakis olyan szláv nyelvjárás lehetett az átadó, amelyben már végbement a ’téli napforduló’ > ’karácsony’ jelentésátvitel; ilyen szláv nyelvjárások pedig, mint láttuk, egyértelműen csak a görög–albán–szláv nyelvhatár vidékén mutathatók ki. Ezzel tökéletesen egybevág az is, hogy ünnepnévként a rom. crăciún sem jelent mást, mint a keresztény ’karácsony’-t; a román egyház ugyanis a középkorban az ohridi püspökség alá tartozott [...]"
Брега́лница (Брегальница; макед. Брегалница) — река в восточной части Северной Македонии, левый приток Вардара. Длина — 225 км. Площадь бассейна — 4307 км².
Главные притоки: справа — Злетовска, Кочанска, Оризарска; слева — Крива-Лакавица, Осойница, Зрновска.
Согласно преданию, Кирилл на реке Брегалнице крестил славян.[источник не указан 1087 дней]
A szócikk hiányolja a forrást, ezért megadom: Egyrészt Cirill (Konstantin) rövid legendája számol be róla, hogy Jóannész Grammatikosszal folytatott diskurzusa után a "Filozófus" a Bregálnyica menti szlávok körében térített sikeresen, és könyveket fordított le számukra.
Ugyanígy a Szaloniki legendában is olvashatunk arról, hogy Cirill sokakat megtérített a Bregálnyica menti, raveni bolgár-szlávok közül, és 32 betűből álló írást alkotott számukra.
A lényeg, hogy ez még a morva misszió előtt volt, így Cirill simán hozhatta tanítványaival együtt a karácsony szót a pogány 'téli napforduló'-tól már függetlenné vált keresztényi értelemben, tehát 'Krisztus születésének ünnepe' jelentésben.
Toponyms such as Arbanaška [= 'albán'], Arbanaška river, Arbanaška Mountain, Arbanaška Hill and Đjake shows an Albanian presence in the Toplica and Southern Morava regions (located north-east of contemporary Kosovo) since the Late Middle Ages. Albanians in the Niš region had been living there for at least 500 years prior to their expulsion, meaning that Albanians would have been present in Niš since the 1300s at the very least.
By 1477, part of the Albanian Mataruge tribe lived in the kaza of Prijepolje, where they formed their own distinct community (nahiye) with 10 villages (katund). In Ottoman records on the regions of Toplica, Kruševac, and Leskovac that date between 1444 and 1446, a village by the name of Tanuš (derived from the Albanian anthroponym Tanush) appears. In the region of Toplica specifically, several settlements of Albanian toponomy were recorded during the first half of the 15th century, such as Gonzi, Castrat, Spanzi, Zur, Katun and Kriva Feja. All of these settlements are indeed older than and predate the time of their recording during the first half of the 15th century.
Az Arbanaška a Toplica mellékfolyója, utóbbi pedig a Déli-Moravába torkollik.
Érdekes kérdéseket vet fel karácsony szavunk átvételének problematikája. Úgy látszik, az albán határvidék közeléből hozták valakik a Kárpát-medencébe.
Zoltán András: "Mivel a karácsony szó a magyarba eleve a nagy keresztény ünnep elnevezéseként került át (legalábbis semmi nyoma annak, hogy hozott volna valamit is magával egykori pogány jelentéseiből), csakis olyan szláv nyelvjárás lehetett az átadó, amelyben már végbement a ’téli napforduló’ > ’karácsony’ jelentésátvitel; ilyen szláv nyelvjárások pedig, mint láttuk, egyértelműen csak a görög–albán–szláv nyelvhatár vidékén mutathatók ki. Ezzel tökéletesen egybevág az is, hogy ünnepnévként a rom. crăciún sem jelent mást, mint a keresztény ’karácsony’-t; a román egyház ugyanis a középkorban az ohridi püspökség alá tartozott (vö. Kniezsa 1941: 31), vagyis a román egyházi terminológiára is ugyanez a szláv nyelvjárásvidék lehetett a legnagyobb hatással. A déli szláv kračunъ albán etimológiájának az elfogadása azt is jelenti, hogy Kniezsa István (1955: 254: »Úgy látszik, hogy a honfoglaláselőtti szlávságnál lehetett elterjedve«) és Evgenij Chelimskij (1993: 54) véleményével ellentétben nem lehet a Kárpát-medencei szlávok öröksége nyelvünkben, így nem tartozott a szláv szubsztrátumhoz a magyarban, hanem a Balkánról »importálták« elődeink. Ennek legkézenfekvőbb közvetítői azok a macedóniai szláv nyelvjárást beszélő bizánci hittérítők lehettek, akiknek a nyelvében ez a kračunъ szó jelen tette Jézus születésének ünnepét, nem pedig a Szent Cirill és Metód által görög mintára megalkotott óegyházi szláv roždьstvo (tkp. ’születés’). Tehát félreértésen alapul az az újabb etimológiai szótárainkban megfogalmazott vélekedés, hogy a karácsony »a magyarba a keleti egyház műszavaként került a Balkánról« (ESz. 379; hasonlóan EWUng. 2: 693). A kračunъ sosem volt a bizánci rítusú szlávoknál egyházi műszó, csak éppen a bizánci misszió tagjai terjesztették el a magyarokkal érintkezve; egyházi terminus a magyarban lett" (Slavo-Hungarica, Magyar Nyelvtudományi Társaság, Bp., 2024, 37–9)
Jelzem, hogy Szvatopluk nevében csak a cseh nyelvben van kemény a hang, és a név előtagja csak ebben a nyelvben esne egybe a szláv svat ’nászapa’ (nem pedig ’vő’!) szóval, de még ebben sem esik egybe, ugyanis a csehben a svat ’nászapa’ szó kiavult, mire a Svatopluk-ban megjelent az a. A cseh nyelvben ui. a Svatopluka-ja XIII. sz. utáni fejlemény: azt megelőzően ugyanúgy nyílt e hangzott helyette, mint a mai szlovák Svätopluk-ban. Minden más forrásban különbség van, és a régi írásos adatok, valamint a lengyel Swiętopełk jelzik, hogy az érdekelt korában orrhangú magas (elöl képzett) ę volt ott (a leánynyelvekben pedig az orrhangú ę folytatói találhatók), a svat előzményében pedig mindig is mély (hátul képzett) orális (nem orrhangú) a állt. Idézted a litván svečias ’idegen; vendég’ szót, csakhogy a šventas ’szent, megszentelt’ szót kellett volna idézned, mert az tartozik ide.
Csúsztatsz pedig tudsz oroszul, így világosan tudod, hogy Szvatopluk neve oroszul mindig Святополк és sosem *Сватополк, valamint a свят[ой] ’szent’ merőben különbözik a сват ’nászapa; lánykérőbe küldött személy’ szótól. Ahogy pl. a ряд ’sor’ is különbözik a рад ’örül, örömest’ szótól s í. t.
"These nations are ad ja cent to the Turks: on their western side F ran c ia ; on their northern the Pechenegs; and on the south side g reat Moravia, the country o f Sphendoplokos, which has now been totally devastated b y these Turks, and occupied b y them. On the side o f the mountains the Croats are ad ja cent to the Turks."
Szóval a türköktől délre. (A besenyők meg északra, keletre meg senki...)
"first, there is the bridge of the emperor Trajan, where Turkey begins;
then, a three days journey from this same bridge, there is Belgrade, in which is the tower of the holy and great Constantine, the emperor; then, again, at the running back of the river, is the renowned Sirmium by name, a journey of two days from Belgrade; and beyond lies great Moravia, the unbaptized, which the Turks have blotted out, but over which in former days Sphendoplokos used to rule."
"From Thessalonica to the river Danube where stands the city called
Belgrade, is a journey of eight days, if one is not travelling in haste but by easy stages. The Turks live beyond the Danube river, in the land of Moravia, but also on this side of it, between the Danube and the Save river."
Konstantinápolyból nézve Belgrádon és Szirmiumon túl, a Duna túloldalán volt Sphendoplokos Moráviája, azaz szerintem a Vajdaság/Bánság területén, a Nagy Morava folyó torkolatával nagyjából szemközt. És külön infó, hogy Pannóniában, a Duna és a Száva közt is laknak magyarok.
Igen, ezt írja, az első kérdés, hogy ha a Száva-Duna vonaltól északra van a “kereszteletlen” Nagy-Morvaország, akkor hol volt a “keresztelt”. Szerintem sehol.
Második kérdés: Ha a türkök teljesen elpusztították azt, és ott telepedtek meg, hogy lehet továbbra is szomszédos velük délről ugyanaz a Nagy-Morávia. Szerintem szintén sehogy.
A DAI - Bizánc - nagyjából ennyit tudott a morvákról, na meg azt, hogy Szvatopluknak három fia volt, miközben kettő. Így aztán nem volt semmiféle déli Morávia, de még Alföldi Morávia sem, az egyetlen biztos infó, amit Bizáncban tudtak, hogy a magyarok a Morvák országának a helyén alapítottak országot, és a honfoglalásukhoz Szvatoplukot (illetve fiait) kellett legyőzniük. Ez így is van, ezt elmondja a magyar krónika is. Mindennek az alapja, hogy a Kárpát-medencében csak ez az egy államalakulat létezett, a többi érintett csak területeket vesztett, de nem kellett elpusztítani a megtelepedéshez.
Ami a DAI leírásának kulcsa: a szerző “visszafelé” próbál okoskodni > ha a magyarok a morvákat győzték le a megtelepedéshez, a morva államot számolták fel, ott élnek ahol egykor a morvák (ezt nyilván a magyar követektől tudták), akkor az egykori Nagy-Morávia határai ott voltak, ahol “most” a türköké. Szirmiumnál, Belgrádnál és Trajánusz-hídjánál. Csak hogy ez az okoskodás rossz volt, mert attól, hogy a magyarok a morvák földjét elfoglalták, egyáltalán nem törvényszerű, hogy CSAK OTT lakjanak, hiszen elfoglalták mellette a “pannónok és avarok pusztáit”, Pannóniát és Erdélyt is. Igaz, utóbbiaknak nem volt akkora hírértéke, mert ezek nem voltak önálló államok, így 60 évvel a honfoglalás után már nem tartotta számon az érintettek kívül senki, és hát Bizánc nem volt érintett ezek elvesztésében.
De a Bajor Geogáfus a "Dunától északra" (azaz keletre is!) a morvákat (1), a bolgárokat (2) és a morvákat (3) sorolja fel: (1) kb. a Bécs - Nyitra, (2) kb. Pest (bolgár szó!) - Szeged és (3) kb. Bácska - Bánát déli sávja, azaz pl. a Duna déli oldaláról (Morava folyó mente) a bolgárok elől a timocsánokkal együtt áköltözött népesség (akiknek utánuk mentek a bolgárok később). Amivel igy klappolna a DAI halovány közlése is.
A "déli Morávia" ellenében gyakran felhozzák a régészeti leletek teljes hiányát (ahogy az alföldi bolgár uralom ellenében is), amire válasz lehet, hogy rövid ideig, kis népesség mellett érdemi hagyaték csak módjával lenne elvárható. Viszont akkor ez a hozzáállás a maradék alföldi avarságra is vonatkoztatható, akiknek Révész szerint alig tucatnyi sírja maradt a 9. századból.
Szerintem semmiféle déli Morávia nem volt, a DAI is csak egyféle Moráviáról tud, Szvatopluk kereszteletlen Nagy-Moráviájáról, amit így-úgy sikerül elhelyeznie a térképen. Bajor Geográfus “két Moráviája” is csak utólagos okoskodás, az utolsó terület, amit a frankok határvidékén említ szerintem az a Dráva-Száva közötti Marchia, aminek elnevezése túlélte a honfoglalást is. Így jönnek a csehek után a morvák, akik Pannóniával északon szomszédosak, a bolgárok, akik egészen a Dráváig, a Dráva-Száva között pedig a “Marchianok”. És itt vége is a felsorolásnak, a déli horvátok azért nincsnek itt leírva, mert Marchia miatt a frankok nem határosak velük közvetlenül:
”A IX. század végén, Pribina, Kocel és Arnulf után Braszláv pannóniai herceg kormányozta, míg hercegsége áldozatul nem esett a magyarok 898. évi támadásának. Ezidőben Pannónia Savia, vagy mint most nevezni kezdték: Szlavónia, három részre bomlott.
A Dráva-Száva-közének a pozsegai hegyvidéktől – a Papuk-Szujnik- és Pozsega-hegységektől – keletre eső skorábban bolgár uralom alatt álló részét a Fruskagoráig és a Bosut torkolatáig már a honfoglaláskor a magyarok szállták meg. Szent István korában e területen Pozsegavár és Valkovár – a mai Vukovár – körül két várispánság alakult ki, a Valkótól nyugatra lakó királyi népek pedig a baranyai várispán hatósága alá rendeltettek. A bolgár, majd görög uralom alatt álló Szerémséggel közvetlenül szomszédos terület – Marót (Morovic) és Újlak (Ilok) vidéke – marchia néven mint határgrófság szerepelt. A Dráva-Száva-közi magyar terület egyházi joghatósága kezdettől fogva a pécsi püspököt illette, kit e vidék egyházigazgatásában a pozsegai, valkói és marchiai s Baranya drávántúli területén az eszéki főesperesek támogattak. I. Endre vagy Salamon korában a Szerémség keleti része is magyar kézre került. Szent László ott új várispánságot, s a kalocsa-bácsi egyházmegye keretében új főesperességet szervezett. A marchia elvesztette katonai jelentőségét s nemsokára beolvadt Valkó vármegyébe; csupán a marchiai – később maróti – főesperesség őrizte egykori különállásának emlékét. Távolabb nyugatra, a Dráva-folyó és a Dráva-Száva-közi vízválasztó-hegylánc – az Ivancsica, Kalnik, Bilo, Réka hegységek vonala – közt húzódó sík földsávot is a honfoglaláskor szállták meg a magyarok. Szent István e vidék szlovén népét a somogyi várispán és a veszprémi püspök hatósága alá rendelte, kinek megyéje még századok multán is, egészen a török hódítás idejéig átterjedt a Dráván.”
Vagyis a bolgár fennhatóságú Duna-Száva köze után nyugat felé ott van a Dráva-Száva közi “Marchia határgrófság. Ezzel tökéletesen klappol Bajor Geográfus, nincs semmiféle “déli Morávia“, nincs itt semmi látnivaló vagy rejtélyes államalakulat.
az utolsó terület, amit a frankok határvidékén említ szerintem az a Dráva-Száva közötti Marchia, aminek elnevezése túlélte a honfoglalást is.
NA DE az -- és a többi vidék, amit említesz -- nincs északra a Dunától! Ami éppen a Bajor lényege: a frankokhoz a Dunán túli közelebbi-távolabbi területek népeinek a felsorolása!! Lásd a mű "címét".
“NA DE az -- és a többi vidék, amit említesz -- nincs északra a Dunától!”
Persze, hogy nincs, Bajor Geográfus nem mond égtájakat, “fentről lefelé” halad a keleti határ mentén. Ebben az utolsó az a népnév (Merehani) amelyik hasonlít a kettővel előttire (Marharii) amelyik nyilvánvalóan a történeti Morávia. De a névhasonlóság még nem ok arra, hogy két Moráviát képzeljünk bele a szövegbe. Én ez alapján ezt a “Marchiát” látom esélyesnek erre, pont jó helyen van, a bolgárok után. Nem is lehet máshol az a bizonyos “Merehani” népség, hiszen a Dráva torkolatának térsége még Bolgár fennhatóság a mű megírása idején. Így szóba sem jöhet sem Bácska, pláne a Morava folyó környéke. Mert utóbbinak semmi köze a frank határhoz, ha meg előbbi lenne (tehát a Bácska lakossága), akkor a Merehani-k a bolgárok előtt szerepelnének, nem utánuk. Az persze érdekes, hogy ennek a magyar korszakra is átnyúló Marchiának pont egy Marót nevű község lesz a központja ( maróti főesperesség ), de úgy néz ki, hogy Marchia elnevezés pont az, aminek látszik: egy frank befolyási övezet, “határgrófság”, “határvidék”, Marchia. Valószínűleg ennek a vend lakosságú “grófságnak” az emléke él a bizánci Frankochórion területnévben. Nagy Károly seregei bizonyára Zimonyig elfoglalhatták a területet, ekkor kaphatta a görögöktől a Dráva - Száva - Duna köze a “frank tartomány“ nevet, nem sokkal ezután a Bolgárok elfoglalták azt a Dráváig (a Száva - Duna közét) és az így megmaradt, vend lakosságú Dráva - Száva köze lett az a Marchia nevű frank vazallus tartomány, aminek lakosságát Bajor Geográfus Merehani néven nevezi. Így állt elő az a helyzet, hogy ezeket a Merehani-kat megelőzik a felsorolásban a bolgárok, hiszen előbbiek hamarabb következnek, mert ők bírták a Dráva torkolatának vidékét, ami “fentről lefelé” haladva előrébb van, mint a Dráva-Száva köze.
A Morávia sem lehetett a korban bevettebb földrajzi név, mint a Levédia. Mindkettő a görög geográfusok által alkalmilag alkotott névnek tűnik. Polán törzsnév volt a nyugati szláv közt (ebből lett a lengyelek önelnevezése) és a keleti szlávok közt is (ők voltak a Kievi Rusz törzsnépessége), így kialakulhatott egymástól függetlenül moraván törzsnév az északi és a déli Morava folyó mellett lakó szlávok közt. E két törzsi területet egyaránt jelölhette görögül a görög szövegeken kívül nem is létező Morávia helynév, és a kettőt keverhette is a DAI nem tudván, hogy a két helyszín közül melyiken volt államalakulat, melyiken nem.
A Bajor Geográfus nem ír egy Moráviáról sem, népekről ir: „Beheimare, in qua sunt ciuitates XV. Marharii habent ciuitates XI. Vulgarii regio est inmensa et populus multus habens ciuitates V, eo quod multitudo magna ex eis sit et non sit eis opus ciuitates habere. Est populus, quem uocant Merehanos; ipsi habent ciuitates XXX. Iste sunt regiones quae terminant in finibus nostris”
Azaz ’Beheimare, amelyben 15 város van. A Marhariusoknak 11 városa van. A Vulgariusok vidék[e] mérhetetlen és sok népük 5 várossal bíró, azért mert nagy számosságuk miatt közülük egyeseknek van, másoknak azonban nincs szükségük városokra. Van egy nép, amelyet Merehanusoknak hívnak, nekik 30 városuk van. Ezek azok a vidékek, amelyek a mi végeinknél végződnek.’
A Marhariusok és a Merehanusok neve is visszavezethetőnek látszik a szláv Morava folyónevek germán előzményére: mai német March < ónémet Maraha < germán Marahwa > szláv Morava. Ez az első esetben német, a második esetben latin lakosnévképzővel van bővülve. Tehát itt nem politikai egységek neveiről van szó, hanem folyónevekből képzett népnevekről.
Bajor Geográfus nem mond égtájakat, “fentről lefelé” halad a keleti határ mentén. Ebben az utolsó az a népnév (Merehani) amelyik hasonlít a kettővel előttire (Marharii) amelyik nyilvánvalóan a történeti Morávia.
AI:
"A „Bajor Geográfus” (latinul: Descriptio civitatum et regionem ad septemtrionalem plagam Danubii) egy ismeretlen szerző által a 9. század közepén (kb. 840–870) írt, latin nyelvű forrásmű, amely a Dunától északra fekvő népeket és városokat sorolja fel."
Tehát "Marchia" kiesik, és minden más, Dunától inneni frank függőség.
De a névhasonlóság még nem ok arra, hogy két Moráviát képzeljünk bele a szövegbe
A "névhasonlóság" ÉPPEN a különbözőségüket jelzi, ahogy próbáltam is röviden bemutatni. Tehát semmi "Szvatopluk & Co" délen, hanem a túlpartról átrándult Morava menti szlávok lehetnek, amelyek itteni létére a timocsánok ismert története megerősítés.
Így állt elő az a helyzet, hogy ezeket a Merehani-kat megelőzik a felsorolásban a bolgárok
DE emígyen is -- pláne ha kis időeltolódás van a "déli morvák" Dunán innenre költözése majd a Dunán innenre is terjeszkedő bolgár nyomulás között. Azaz a "moravánok" maradtak a Duna mentén, a bolgárok feljöttek egészen Pestig stb.
"ennek a magyar korszakra is átnyúló Marchiának pont egy Marót nevű község lesz a központja ( maróti főesperesség ), de úgy néz ki, hogy Marchia elnevezés pont az, aminek látszik: egy frank befolyási övezet, »határgrófság«, »határvidék«, Marchia. Valószínűleg ennek a vend lakosságú »grófságnak« az emléke él a bizánci Frankochórion területnévben. Nagy Károly seregei bizonyára Zimonyig elfoglalhatták a területet, ekkor kaphatta a görögöktől a Dráva - Száva - Duna köze a »frank tartomány« nevet"
Vagy nem.
Hozzád hasonlóan gondolja Neven Budak: "The question of the eastern borders of Ljudevit’s regnum inter Savum et Dravum is also not clear. We can draw conclusions from the reports on his uprising. Since he was joined by the Timociani, a tribe originally settled by the Timok river in today’s eastern Serbia, who decided to secede from the Bulgarians and submit to the Franks, we must conclude that Ljudevit’s authority must have stretched eastwards to the Danube and the region of Sirmium. That is in accordance with Patriarch Paulinus’ lamentation in honour of Duke Eric, in which he mentions the ancient city of Sirmium as one of Eric’s conquests, but also with the toponym Francohorion, the Frankish Mountain (Fruška gora) in today’s Srijem (in Serbia), which reminds us of the Frankish presence in the region" (The Carolingian south-eastern frontier, 276 in: Danijel Dzino–Ante Milošević–Trpimir Vedriš szerk., Migration, Integration and Connectivity on the Southeastern Frontier of the Carolingian Empire, Brill, Leiden, 2018)
Viszont közismert, hogy az Árpád-kori Villa Franca típusú helynevek olyan területekről betelepített hospesekre utalnak, amely területek egykoron (két-háromszáz évvel korábban) frank fennhatóság alatt álltak. Takács Miklós is utal erre a frank–bolgár érintkezési zóna tárgyalásakor.
Pósán László: "Az alsófrank nyelvjárások elterjedési területe, a középkori értelemben vett Flandria, mint földrajzi fogalom, a Luxemburgtól északra elterülő összes földet, a mai Németalföld nagy részét, sőt a Hollandiával határos német területeket is magába foglalta, egészen az Északi-tengerig, valamint kelet felé a Rajnáig, Köln térségéig. Ennek a nyelvterületnek a történelmi magvát az egykori száli frankok alkották [...] A nyelvjárási kutatások szerint II. Géza hívására leginkább Flandria, Luxemburg, a Mosel, valamint az Alsó- és Középső-Rajna vidékéről, azaz többé-kevésbé az alsófrank nyelvjárási területről érkeztek telepesek Dél-Erdélybe. Az 1192. évi legátusi oklevél mellett több adat is azt bizonyítja, hogy a 11–12. század folyamán jelentős létszámú, alsófrank nyelvjárást beszélő népesség költözött Magyarországra. A Szerémségben fekvő Nagyolaszi település (ma: Mandjelos) például már egy 1096. évi forrásban Franca Villa, azaz 'frank falu' néven szerepelt. Az itt élő nyugati telepeseket tehát még ez előtt telepíthette valamelyik magyar király a Szerémségbe. Egy 1150 táján írt krónika villa advenarum Francorumnak (frank jövevények falujának) nevezte Nagyolaszit. A 12. században a Szerémségben már figyelemre méltó számban élhettek németalföldi, alsófrank, flamand nyelvű telepesek, mert Nikétasz Khóniatész bizánci krónikás ezt a területet Frangokhórionnak (frank vidéknek) nevezte. Az itteni nevezetes szőlőtermő hegynek, a Fruška Gorának is az eredeti neve Franska Gora, azaz 'frank hegy' volt. 1154 táján Al-Irdisi arab geográfus, II. Roger szicíliai udvarának tudósa a szerémségi Franca Villát gazdag városként írta le. Rogerius a tatárok esztergomi pusztításairól írva a magyarok mellett Francigene és Lombardi etnikumokról számolt be. A magyarországi történeti irodalomban a Francigene szót 'vallon'-nak, azaz németalföldről származó latin nyelvű népességként határozták meg. Valószínűbbnek tűnik azonban, hogy a tatárjárás előtti Esztergom lakói között a magyarok és észak-itáliaiak (lombardok) mellett nem neolatin nyelvű vallonok, hanem valóban frankok, azaz a szó tágabb értelmében vett németalföldiek éltek. Még egyértelműebben utal lakóinak németalföldi származására Borbánt település neve, mely eredetileg Brabant volt, s ugyancsak a 12. század második felében jött létre. Az itteniek szintén az alsófrank/flamand nyelvjárást beszélték [...] A Szerémségben a már említett Nagyolaszi lakói eredetileg – ahogy a település neve (Franca Villa) tanúsítja – frank, azaz alsófrank/németalföldi eredetűek lehettek, ugyanakkor a magyar nyelvben elterjedt olaszi alakból arra következtethetünk, hogy vagy már a kezdetekkor, vagy később számottevő latin nyelvű népesség is beköltözött ide. Egy 12. század végi krónika közlése szerint 1162-ben a Barbarossa Frigyes császár által elfoglalt és lerombolt Milánóból elmenekültek telepedtek le Nagyolasziban". (Németalföldi telepesek az Árpád-kori Magyarországon, 14–6, 18, in: Bárány Attila–Fazekas Gergely Tamás–Pusztai Gábor szerk.: Németalföld emlékei Magyarországon – Magyar–holland kapcsolatok, Debreceni Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2017)
"régi írásos adatok, valamint a lengyel Swiętopełk jelzik, hogy az érdekelt korában orrhangú magas (elöl képzett) ę volt ott (a leánynyelvekben pedig az orrhangú ę folytatói találhatók)"
Ugyanezt jelzik a Svendoplokos és más hasonló alakok, s a lengyel "e z ogonkiem"-mel (e caudatával) szereplő névformák egyúttal a magyar szent kifejezés eredetét is elárulják, ugyanis a legtöbb korai egyházi szavunkhoz hasonlóan ez is szláv eredetű.
Kissé játékosan Szvjatopolknak írtam át többször a Szvatoplukot, melynek jelentése kb. 'szent harcos' – hogy miért adhatták neki ezt a nevet, azon inkább lehetne vitatkozni.
Jók ezek az elméletek a déli Moráviáról, csak az a probléma, hogy még a DAI sem tud róluk, mikor a (déli) horvátokról meg szerbekről beszél, ezek harcairól a bolgárokkal, egy halvány utalást sem tesz arra, hogy a Dunától és a Drávától délre létezne, vagy valaha létezett volna egy Morávia, morva nevű népség. Sirmiumtól meg Trajánus hídjától északra van Szvatopluk “kereszteletlen” Moráviája, ami szintén olyan elnagyolt “tudás”, mint ha azt mondta volna, ”attól a vonaltól északra valahol”. Ez a Morávia meg nyilván az, nem is lehet más, ami a nyugati évkönyvekben bőven adatolt. Pannóniától északra, a csehektől keletre és úgy, hogy a bolgárokkal nem volt közvetlenül határos, mert köztük is ott kellett legyen a ‘pannónok és avarok pusztasága‘, ahogy a karantánok és a bolgárok között, hiszen csak így jön ki a matek”.
Nem állítottam, hogy szerintem a Dunától délre vagy Sirmium környékén lett volna Megalé Morávia, csak azt, hogy a 9. század elején a szerbiai Morava folyók vidékéről mozdulhatott el nyugat, majd észak felé egy szláv csoportosulás a szomszédos Timok folyó menti szlávokkal egyetemben, a bolgár terjeszkedés miatt. A Mikulčice–Pohansko környéki morvák szereplése tiszta ügy. Mivel az Alföldön régészetileg nem nagyon számolnak velük, de avar tömegekkel sem az említett évszázadban, a magam részéről a Dunántúl nagyobbik, keleti hányadát hoztam gyanúba mint alapvetően "pogány", kereszteletlen Megalé Moráviát, ahol a – mondjuk úgy – egyházi hatásköri átfedések, majd a század közepétől a "turk" befolyás hátráltatták a kereszténység terjedését.
Nem tudni, hány nemzedéken át viselték ezeket az ékszereket, mielőtt sírba kerültek. A jelentős időbeni szórtság ismeretében mindenképp számolni kell azzal, hogy még a kaganátus fénykorában kerültek a Balkánra, viselőikkel egyetemben, majd részben onnan Nyitra vidékére a 9. század második-harmadik évtizedében.
Langó Péter térképei kitűnően szemléltetik egy egyszerű szláv fülbevalótípus kapcsán azt, amiről próbálok beszélni. Senki nem írogatott itt Sirmium környéki "nagymorva" központról, csak a bolgárok elől a 820-as években északkelet–északra húzódó szláv csoportokról.
"A Nyitra-Lupka lelőhelyen feltárt kora középkori temető
A nyitrai Zobor hegynél fekvő Lupkán még 1928-ban Štefan Janšák fedezte fel azt a temetőt, amit 1959-ban Bohuslav Chropovsky tárt fel, majd tett közzé. A 92 síros, észak–déli sírsorokba rendeződő, nyugat–keleti sírgödör-tájolású temető máig fontos emléke a 9–10. századi Kárpát-medence régészeti kutatásának.
A szegényes mellékletű sírok jelentős részébe gyermekeket temettek (43 esetben), a temetkezések leggyakoribb mellékletének a kerámiaedények számítottak. A halottak mellé gyakorta helyezték még el az elhunytak vaskését, vas csiholóikat, ritkább esetben megtalálhatóak voltak az egykori övek csatjai is. A sírok egy részéből különböző huzalékszerek is előkerültek. E huzalékszereket később számos szakember megvizsgálta, és kialakításuk, valamint párhuzamaik áttekintése kapcsán érdekes eredményre jutottak.
[...] A vonatkozó leletek értelmezését a magyar kutatás szempontjából Mesterházy Károly tekintette át több mint 20 éve a Kárpát-medencei 10. századi leletanyag délkelet-európai kisleleteiről írt, máig alapvető értekezésében. A neves kutató munkája jól összefoglalja azt a gondolatsort, amit a temetőben talált ékszerek párhuzamai kapcsán az egykori Jugoszlávia és Csehszlovákia kutatói egymás érveire építve kialakítottak. »Így a legvalószínűbb, hogy a lupkai közösség a 830-as éveket megelőzően a bolgár–frank háborúskodás alatt menekült északra, és települt meg a Nyitra völgyében.«
[...] Sirmium kutatása kapcsán meg kell még azt is jegyezni, hogy a területről eddig nem került elő olyan, a 9. századra keltezhető leletanyag, ami alapján ott egy olyan meghatározó elittel rendelkező, komoly regionális központot lehetne rekonstruálni, mint a Dunától északra eső régióba, vagy Dalmáciában. Hasonló nehézségekbe ütközünk a Morava folyó völgyének lelőhelyei kapcsán is. A területen folyó kutatások leginkább egyszerű falusi telepjelenségekre és szegényes mellékletű közösségekre utalnak. Nem található meg tehát sem a történeti források alapján várt fegyveres elit, sem annak családtagjai, mint ahogyan az a szomszédos és a forrásokból jól ismert 9. századi Horvátországban, vagy a Dunától északra, Szlovákia és Csehország területén is megvolt. A délkeleti területeken (a Morava mentén) hiányzik az a gazdasági háttérstruktúrára utaló emlékanyag is, ami a fentebb említett régiók lelőhelyein szintén megtalálható volt, és ami nélkül az írott forrásokból ismert események (hadjáratok, építkezések, stb.) nehezen mehettek volna végbe.
Bizonyos dolgok hiánya azonban nem a régészeti kutatás hiányosságával magyarázható, ugyanúgy más területeken (Csehországban és Szlovákiában) a leletkontextus gazdagsága is magyarázatra szorul. E tekintetben pedig kiemelkedik a Dunától északra fekvő terület, földváraival, templomaival, sűrű településhálózatával, gazdag sírjaival, köznépi temetőivel és egyéni, jól keltezhető és jól körülírható tárgyi kultúrájával. E tekintetben elég talán Jiří Macháček kutatásait kiemelni a gazdag szakirodalomból. A brnói professzor előbb egy tanulmányban, majd önálló monográfiában foglalta össze a Břeclav melletti Pohansko földvárának kutatási eredményeit.
Macháček a processzuális régészet rendszerelméleti eredményeire építve példamutató módszertani alapossággal elemezte a lelőhely 9. századi emlékeit, bemutatva a földvár kiépülésének dinamikáját, majd hanyatlását. Mintaszerű elemzését ezután követik az egyes fázisokhoz köthető relatív és abszolút kronológiai eredmények és a konklúzió: egy olyan erősség, mint a pohanskói földvár, kiépülését és hanyatlását tekintve pontosan megfeleltethető azzal az eseményhorizonttal, amit a 9. századi Moráviáról a hagyományos történetírás tud. Munkája kapcsán nincs is szükség további érvelésre, a levonható történeti következtetések egyértelműek. A pohanskói földvár elemzésének ismeretében pedig fölösleges az olyan felvetések részletes cáfolása is, mint amivel Charles R. Bowlus próbálkozott, amikor az északi földvárak létesítését a déli Morávia terjeszkedésével kívánta összhangba hozni.
Általánosan elmondható: Vajda Tamás helyesen állapította meg, hogy a régészet egységes Morávia hagyományos északi lokalizációja tekintetében; következtetései azonban ennek az egységes véleménynek az okairól kiegészítésre szorulnak. A régészeti kutatás ugyanis nem politikai okok miatt, vagy a kutatási hiányosságokból adódóan, »jobb híján« véli úgy, hogy Morávia a Dunától északra feküdt. A feltárt leletek alapján teljes a konszenzus a tekintetben, hogy Mojmír, Rasztiszláv és Szvatopluk állama északon volt.
[...] A 9. századi Nyitra-Lupka temetőjében talált, alsó ívükön tekercselt dróttal díszített ékszerek alapján tehát népcsoportok mozgását igazolni nem lehet, azonban a leletek és tágabb kapcsolatrendszerük így is számos történeti következtetés levonására alkalmas. A tárgyak jól jelzik, hogy az itt élő lakosság divatját egyaránt befolyásolták bizánci-balkáni hatások, a Karoling peremkultúra és a szláv törzsterületek viselete. A temető Nyitra morva időszakában kezdődött, de megérte a magyar honfoglalást is.
[...] A dróttekercses ékszerek a Dunától északra tehát nem csak a nyitra-lupkai temetőben tűntek fel, így aggályos egy ezen alapuló szigetkultúra feltételezése. A fentebbi megállapítások azonban még nem feltétlenül cáfolják a szláv vándorlás elképzelését (pontosabban azt, hogy a leletanyag egy ilyen vándorlást tükröz)". (Délszlávok Nyitrán? Megjegyzések az alsó ívükön tekercselt drótdíszes karikaékszerek klasszifikációja kapcsán, in: Középkortörténeti tanulmányok 7, Szegedi Középkorász Műhely, Szeged, 2012, 237–80)
Senki nem vitatta itt az északi Morva folyó menti leletek jelentőségét, és azt sem, hogy az írott források egy jelentős része arról a területről beszél (Mikulčice, Pohansko stb.). Egyrészt a létrejötte kérdéses, és érdekes módon pont a vezető cseh és szlovák kutatók kötik avar tömegek bevándorlásához, mivel máshogy egy ilyen katonai hatalomnak a hirtelen kinövését a földből nem tudják elképzelni. No meg persze a leletek avar jellege is adott. Egyes magyar kutatók ugyanakkor a bolgár terjeszkedés elől menekülő szlávokat is sejtenek a mikulčice–pohanskói leletek felbukkanásának hátterében (déli-morvák, timocsánok stb.).
Tehát nem az említett, Nyitra–Pohansko környékén létrejött (a kb. 800–830 közé keltezett blatnica–mikulčicei horizontot felváltó) morva emlékanyag és politikai képződmény jelentőségét vitatom. Felőlem elsődleges hely illetheti meg a morva "civilizáción" belül.
Jiří Macháček talán a legelismertebb és leghitelesebb régész, aki az avarok elvándorlásával hozza összefüggésbe a Mikulčice–Pohansko–Nyitra körüli morva hatalom kialakulását (a Cseh Királyság felvirágzását aztán Morávia pusztulásából vezetve le). Vele értek egyet, amellett, hogy nem zárom ki annak lehetőségét – már csak kézenfekvő időrendi okokból sem –, hogy ezzel összefüggésben balkáni szláv bevándorlással is számoljunk, amely nyomot hagyott a 9. század második és harmadik harmadának kelet-dunántúli régészeti hagyatékán:
"To be sure, it is precisely in the 800s that the whole settlement at Pohansko experienced a demographic explosion, in sharp contrast to its earlier development. All of a sudden the local population increased, perhaps as much as tenfold, and continued to grow. The agglomeration at Pohansko seems to have reached its peak in the 880s when it covered over sixty hectares of settled area (from that, twenty-eight hectares of enclosed area) to accommodate hundreds or, perhaps, thou- sands of people. This sudden increase in population could hardly be explained in any other way than immigration from some other, neighbouring region. This seems to be supported by forensic-anthropological studies of skeletons in Great Moravian cemeteries, which point to significant differences between newcomers and the ‘local’ peasant male population [Drozdová, Břeclav – Pohansko VI., pp. 130–6; J. Poulík, Svědectví výzkumů a pramenů archeologických o Velké Moravě, in J. Poulík and B. Chropovský (eds), Velká Morava a počátky československé státnosti (Prague, 1985), p. 57]. The exact origin of the migration stream remains unknown, but it is perhaps safe to assume that it was somewhere in the valley of the River Danube. The disruption in the Carpathian Basin caused by the Frankish invasion and the subsequent collapse of the Avar qaganate must have been accompanied by dramatic impoverishment and a shrinking population. Some even suggest that defeated ‘Avar’ warriors found new career opportunities in Moravia. By that time, however, many of them are believed to have been ‘Slavonicized’ as a result of the acculturation in effect in the northern and north-western borderlands of the qaganate from the late seventh or early eighth century onwards. If we are to follow Eggers’ line of reasoning, these may well have been the ‘residual Avars’ pushed out from the Lower Tisza valley into the northern region of the Carpathian Basin. However, on closer examination the model advanced above does not at all dovetail with Eggers’ conclusions. The flourishing of Pohansko culminated at about the same time as Sventibald (Sventopluk) came to power (871) and Great Moravia began to expand militarily. Eggers, however, suggests that the Pohansko area had previously been within Bohemian territory. According to his theory, Pohansko must have been occupied by Great Moravian forces along with the rest of Moravia and Bohemia, only after 890. If so, then it is very difficult to understand where precisely was the authority capable of mobilizing resources for the building and organization of such a power centre. That authority could have hardly come from Bohemia, a region in which no comparable centre existed at that time. In fact, the archaeological research suggests that the inspiration for the earliest Bohemian hillforts came from Moravia and not the other way around. This conclusion is substantiated by dress and personal accessories made of precious metals according to Byzantine models. Such accessories have been found in comparatively smaller numbers in Bohemia than in Moravia. No power centre has so far been found in those regions of the Carpathian Basin where Bowlus and Eggers placed the core of Great Moravia. Hungarian archaeologists have clearly shown that during the ninth century there was a conspicuous shrinking of the settlement network in the southern parts of the region between the Danube and the Tisza, with no new sites being established by immigrants from the south, as Eggers maintained. While some Avar-age sites may have continued into the 800s, so far no cemetery or settlement in the area has produced any evidence of a migration from the Balkans or from anywhere else. It is also very unlikely that the valley of the River Morava in the Czech Republic could have remained under Bohemian control throughout the tenth century. To be sure, all occupation of Pohansko ceased and its hinterland was deserted at precisely the same time that new central places of power were built in Přemyslid Bohemia, in Prague as well as elsewhere. The end of Pohansko can only be understood in the context of a complete collapse of an entire civilization. Pohansko was most likely one of its main centres of power and, just as other centres, it was abandoned after extensive destruction caused by military confrontations, many of which have left traces in the archaeological record. A comparison with the record of the written sources strongly suggests that this civilization could have only been Great Moravia. The centre of power of that civilization was neither in southern Pannonia, nor in the Lower Tisza valley, but within one of the large ninth-century forts excavated in present-day Moravia at Pohansko, Mikulčice, Staré Město, Znojmo or Olomouc. The archaeological evidence currently available allows a fairly detailed answer to both of the questions formulated in the title of this paper. The core of Great Moravia could not have been situated anywhere else but north of the middle Danube River, in Moravia, the eastern part of what is now the Czech Republic. Such an unambiguous conclusion is not at all meant to diminish the value of studies seeking to locate Great Moravia elsewhere within the Carpathian Basin. The serious problems of geographical orientation raised by analysis of the written sources (such as the clear orientation of the Frankish military system towards the south-east), which ultimately led Imre Boba and his followers to question the tradi- tional location of Great Moravia, will have to be explained in some other way. (Disputes over Great Moravia: chiefdom or state? The Morava or the Tisza River?, in: Early Medieval Europe17/3, 2009, 262–5)
Nótári Tamás: Az Epistola Theotmari mint jog- és köztörténeti forrás, in: Jogelméleti Szemle 15/1 (2014)
"IX. János pápa II. Mojmir fejedelem kérésére egy bizonyos János érseket és két püspököt, Benedeket és Dánielt küldött a morvákhoz, hogy ott püspököket szenteljenek. Theotmar érsekségének jogait látta ezáltal sértve, és ezt egy, feltehetően 900 júliusában a Reichsbachi Zsinaton kelt, felháborodott, a morvákat erősen ostorozó, ám ironikus és a kánoni rendelkezéséket illetően kioktató felhangokat sem nélkülöző levélben hozta a pápa tudomására"
"A XX. századra a kézirati hagyomány alapos feltárása és a források beható grammatikai és stiláris vizsgálata alapján kialakult communis opinio doctorum szerint Theotmar levele eredetinek tekinthető, és ennek megfelelően használható fel kutatási forrásként is."
"A mérvadó kéziratokban címként az Epistola Theotmari episcopi (vagyis Theotmar püspök levele) szerepel [...], noha a levél keletkezése idején Salzburg már több mint száz esztendeje, 798 óta érsekség volt."
"amint ők maguk állították, általatok küldetve jött három püspök, nevezetesen János érsek, Benedek és Dániel püspök a szlávok földjére, akiket morváknak neveznek, amely terület lakosaival együtt királyainknak, népünknek és nekünk vettetett alá mind a keresztény vallás gyakorlása, mind a világi adózás tekintetében, mivel először mi tanítottuk őket és váltak pogányokból keresztényekké. És ezért Passau város püspöke – akinek az egyházmegyéjében azon terület lakosai kereszténnyé válásuktól kezdve tartoznak – amikor akarta, és szükséges volt, elment oda anélkül, hogy bárki is akadályozta volna ebben, és gyakorta zsinati gyűlést tartott saját embereivel és az ott lakókkal, és mindent, amit el kellett végeznie, hatalommal felruházva elvégzett, és senki sem állt neki ellen szemtől szemben. És grófjaink is, akik e terület határvidékén éltek, folytattak ott világi törvénykezést, s amit ki kellett igazítaniuk, kiigazították, adókat szedtek be, és senki nem állt nekik ellen egészen addig, míg az ördög meg nem keményítette az ő szívüket, és elkezdték a kereszténységet megvetni, minden igazságosságot elutasítani, háborút szítani, és igen szívósan ellenállni, olyannyira hogy a püspök és az igehirdetők semmilyen úton nem jutottak el hozzájuk, és saját kedvükre azt tettek, amit akartak.
Most pedig – ami nekünk sérelmesnek és hihetetlennek tűnik – a jogtalanságot növelendő azzal kérkednek, hogy egy nagy pénzösszeggel elérték, hogy ti az említett püspököket hozzájuk küldjétek, és hogy ugyanazon Passaui Püspökségben olyan rendelkezéseket tegyetek, amilyeneket sohasem hallottunk azon Apostoli Széktől kiindulni, s amelyeket a kánoni rendelkezések sem hagynak jóvá [...] Nevezetesen amikor az említett püspökök a ti nevetekben – amint ők maguk mondották – oda behatoltak, egy és ugyanazon püspökségben egy érseket szenteltek [...], és három, neki alárendelt megyéspüspököt az érsek tudta és azon püspök beleegyezése nélkül, akinek az egyházmegyéjében voltak [...] Elődötök Svatopluk fejedelem kívánságára Wichinget püspökké szentelte [VIII. János 880-ban szentelte püspökké Wichinget I. Szvatopluk kérésére], és semmiképpen sem az ősi Passaui Püspökségbe küldte, hanem egy újonnan megtért néphez, amelyet maga a fejedelem háborúban igázott le, és érte el, hogy pogányokból keresztényekké legyenek.
Amikor azonban e szlávoknak lehetőségük nyílott követeiteknél a bizalmasságra, sokféleképpen megvádoltak és megrágalmaztak bennünket, és hazug szavakkal azt állították mondván – mivel senki nem szegezte nekik válaszul az igazságot –, hogy nekünk a frankokkal és az alemannokkal viszályunk és ellentétünk lett volna, noha e vád hamissága kiderül abból, hogy azok velünk a legjobb barátságban vannak, és szeretetben együttműködnek; s még azzal is megvádoltak, hogy velük magukkal békétlenségben volnánk. Bevalljuk, hogy így van, de nem a mi hibánkból, hanem az ő elvetemültségük miatt; amikor ugyanis számukra értéktelenné kezdett válni a kereszténység, és ezen felül megtagadták a kötelező adó fizetését király urainknak és azok hercegeinek, és háborús ellenállásba fogtak, és népünket támadni kezdték; viszály támadt köztük. És mivel (a mieink) fegyverrel megvédték magukat tőlük, és leigázták őket, s ezért saját joguknál fogva kellett és kell őket adófizetőként tartaniuk, és lettek – akár akarják, akár nem – uralmunknak alávetve [...] Amivel bennünket az említett szlávok vádoltak, hogy a magyarokkal megsértettük a keresztény hitet, kutyára vagy farkasra és más felette gyalázatos és pogány dologra tettünk esküt és kötöttünk békét, és pénzt adtunk nekik, hogy Itáliába betörjenek [az ungrok 899 február–márciusában hatoltak az Appennini-félszigetre, és csak 900 tavaszán vonultak ki onnan] [...] Mivel pedig tőlünk távol lévő keresztényeinket állandóan fenyegették, és szerfeletti üldöztetéssel gyötörték, értéktelen pénzt ajándékoztunk nekik, és csak lenvászonból készült ruháinkat [a vászonhoz mint fizetőeszközhöz lásd Helmoldus, Chronica Slavorum c. 38. … apud Ranos non habetur moneta, ... sed quicquid in foro mercari volueris, panno lineo comparabis], hogy vadságukat valamelyest lecsillapítsuk, s hogy üldöztetésüktől nyugalmat nyerhessünk.
Ugyanis ilyen vádakkal, amint fent írtuk, érveltek ellenünk szívük gonoszsága szerint, és főpapjaitokat olyannyira felingerelték jogaink megsértésére, hogy egy hozzánk intézett – mintegy az Apostoli Széktől származó – levélben mindezt szemünkre lobbantották, és különféle jogtalanságokkal rágalmaztak meg, és többek között méltónak ítéltek bennünket arra, hogy az isteni kard elsújtson ránk. Betelik rajtunk hát, amit valamely bölcs mondott: Az igaz vette magára a gonosz bűnét. Ugyanis azt a bűnt, amit mi tévedésből és egyetlen alkalommal elkövettünk, ők maguk sok éven át folyamatosan elkövették [Theotmar a multis annis kitétellel feltehetően a 862-es és 881-es év eseményeire utal, amikor a magyarok a morvákkal szövetségben támadták meg Bajorországot és a frankokat, vö. Lošek i.m. 151]. Ők maguk fogadták be a magyarok nem csekély tömegét, és azok szokása szerint saját álkeresztényeik fejét teljesen kopaszra nyírták, és a mi keresztényeinkre őket rászabadították, s ők maguk is odajöttek, és egyeseket fogságba hurcoltak, másokat megöltek, megint másokat börtönök mélyén éhséggel és szomjúsággal veszejtettek el, számtalan embert pedig számkivetésbe küldtek, és nemes férfiakat és tisztes asszonyokat szolgaságba kényszerítettek; Isten templomait felgyújtották, és minden épületet [úgy] elpusztítottak, hogy egész Pannóniában, legnagyobb tartományunkban egyetlen templom sem található, amint azt az általatok rendelt püspökök is – ha be akarnák vallani – elbeszélhetik, hány napon át mentek, s az egész területet elhagyatottnak látták.
Amikor pedig tudomásunkra jutott, hogy a magyarok betörtek Itáliába, igen kívántunk ugyanezek szlávokkal békét kötni – Isten rá a közös tanúnk –, megfogadván nekik a Mindenható Istenre, hogy minden, az ellenünk és a mieink ellen elkövetett gonoszságukat megbocsátjuk, és mindazt visszaadjuk, amiről bizonyos, hogy a mieink tőlük vették el, amennyiben nyugalomban lehetünk tőlük, és annyi időt adnak, amíg Lombardiába vonulhatunk, és Szent Péter vagyonát megvédhetjük, és a keresztény népet isteni segítséggel megszabadíthatjuk; ám ezt sem kaphattuk meg tőlük. És ily sok gaztett után birtokolják a jótéteményeket, és hamis vádlóként lépnek fel, akik mindig is üldözték a keresztényeket." (Nótári Tamás fordítása)
AF, 892: "A király [Arnulf] Frankföldről győztesen Alamanniába térve vissza, ulmi királyi palotájában ünnepelte meg áhítattal az Úr születését. Innen keletre indul, remélve, hogy szembetalálkozhat Zwentibald fejedelemmel, ám az megtagadta, hogy a szokott módon a király elé járuljon, és megszegte az iránta való hűséget, illetve minden korábbi ígéretét. A király emiatt megharagudva Hengistfeldben tanácskozást tartott Brazlavo herceggel, ahol egyebek közt annak idejét és helyét keresték, hogyan támadhatná meg a morvák földjét; arra jutottak ugyanis, hogy három felfegyverzett hadsereggel megtámadja ezt az országot. A király tehát, maga mellé véve a frankokat, bajorokat, alamannokat, július hónapban Moráviába érkezik; itt e nagy sereggel négy héten át, miután ugyanott magyarok is csatlakoztak hozzá egy csapattal, az egész vidéket bejárta, gyújtogatással pusztítva. Követeit is innen küldte át szeptember hónapban a bolgárokhoz és királyukhoz, Vladimirhez, ajándékokkal, hogy megújítsák a korábbi békét, és elérte, hogy ne adjanak el innen sót a morváknak. Mivel azonban a küldöttség Zwentibald fejedelem lesvetése miatt nem volt képes szárazföldön utazni, Brazlavo országából az Odra folyón át egészen a Kulpáig, azután a Száva folyó vizén hajózva jutottak el Bulgáriáig. Miután itt a király tisztelettel fogadta őket, május hónapban ugyanazon az úton tértek vissza ajándékaikkal, amelyiken érkeztek." (Darvas Mátyás fordítása)
"A király győzedelmesen tért meg Frankföldről Alemanniába, és tisztelettel ünnepelte meg az Úr születését a királyi udvarházban, Ulmban. Innen keletre indult, abban bízva, hogy találkozni tud Szvatopluk duxszal, de az szokása szerint megtagadta, hogy a király elé járuljon, hűségét és minden korábbi ígéretét megszegte. Innen a király haragra lobbanva Hengistfeldben Braszláv duxszal folytatott tanácskozást, többek között a morvák földjére történő benyomulás időpontját és helyszínét latolgatták, ugyanis úgy határoztak, hogy három fegyveres haddal támadják meg az országát. A király tehát maga mellé véve a frankokat, bajorokat, alemannokat július hónapban Moráviába érkezett, ahol nagy seregével – amihez még a magyarok kontingense is csatlakozott – föl-alá vonulva négy héten át gyújtogatva pusztította az egész országot.Szeptember hónapban követeket küldött ajándékokkal a bolgárokhoz is, királyukhoz, Vladimirhez a korábbi béke megújítására és követelte, hogy ezután a morvák ne vásárolhassanak tőlük sót. A követek azonban Szvatopluk dux lesvetése miatt nem tudták a szárazföldi utat követni, Braszláv országából az Odra folyón egészen a Kulpáig, majd a Száva folyón hajózva jutottak el Bulgáriába. Itt a király tisztelettel fogadta őket, majd május hónapban ajándékokkal ugyanazon az úton tértek vissza, amelyen érkeztek." (Veszprémy László fordítása)
A só mint a húsok, halak tartósításához nélkülözhetetlen nyersanyag vásárlását illetően Takács megjegyzi: nem feltétlen az erdélyi sóbányákról lehet szó, mert a Bosznia északkeleti hegyeiben lévők is számításba jöhetnek. A 9. század végi bolgár fennhatóság mindkét helyszínen bizonyított.
Metód egyik tanítványának, Ohridi Szent Kelemennek a legendájában egy Belgráddal szomszédos morva területről esik szó, Moráviának az ősibb ("megalé") részéről. Innen keltek át a szemközti bolgár határvárba, a boritarkanhoz 885 késő őszén Metódnak azok a tanítványai, akiket a közelgő pápai legátus, Dominik elől sietve kiengedtek a börtönükből. Szvatopluk frank emberei, a frank egyházi befolyás hívei engedték szabadon őket, hogy a reájuk nézve várhatóan terhelő eredményre vezető szentszéki vizsgálatot megelőzzék: "A katonák … megfogták a szenteket, kivezették őket a városon kívülre, és miután levetkőztették őket, meztelenül vonszolni kezdték őket … Azonkívül kardjukat a nyakukhoz nyomták, kopjáikat meg a mellükhöz, készen arra, hogy vérben fürdessék őket, hogy ne csak egyszer haljanak meg, hanem annyiszor éljék át a halálfélelmet, ahányszor a csapást várták … Kelemen, ahogy magához vette Naumot és Angelarijt, azon az úton indult el, amely a Duna felé vezet …" A Dunán való átkeléshez "három fát hársfahánccsal kötöztek össze".
Vagyis Kelemen, Naum, Angelarij és társai Pannóniából menekülhettek át a Dunán, hogy aztán továbbmenjenek Borisz-Mihályhoz Pliszkába. Az említett legenda szerint már valósággal "sóvárogtak Bulgária után, Bulgáriára gondoltak, és reménykedtek, hogy Bulgária kész nyugalmat adni nekik".
Tarkhan (Old Turkic: 𐱃𐰺𐰴𐰣, romanized: Tarqan, Mongolian: ᠳᠠᠷᠬᠠᠨ Darqan or Darkhan; Persian: ترخان; Chinese: 達干/達爾罕/答剌罕; Arabic: ترخان; Punjabi: ترکھاݨ; alternative spellings Tarkan, Tarkhaan, Tarqan, Tarchan, Turxan, Tarcan, Turgan, Tárkány, Tarján, Tarxan) is an ancient Central Asian title used by various Turkic, Hungarian, Mongolic, and Iranian peoples
"A Morva föld pedig, ahogyan azt megjósolta volt Szt. Metód érsek, a végbevitt törvénytelen dolgai és eretnekségei miatt és az igazhitű atyák üldözése és az eretnekektől elszenvedett szenvedései miatt, akiknek [ti.a morvák] hittek, hamarosan elnyerte büntetését az istentől. Nem sok év múltán eljöttek az ugrok, egy peon nép, és elfoglalták földjüket, és elpusztították azt. Mert akiket az ugrok nem ejtettek foglyul, a bolgárok közé futottak. És elnéptelenedett földjük az ugrok hatalmában maradt" (H. Tóth Imre fordítása)
H. Tóth Imre–Kristó Gyula: "Szt. Naum I. (legrégibb) legendája a leghitelesebb, legmegbízhatóbb Naum-életajz, amely fontos információkat tartalmaz a korai magyar történelem szempontjából is [...] szövegét az athosi Zographos kolostor 47. jelzetű prologja őrzi, amelyet a 307v levélen található bejegyzés szerint Ivan Milosev másolt egy Piskopie nevű faluban. A vízjegy alapján megállapítható, hogy a másolás а XV. században történt. A legendát tartalmazó kódexet J. Ivanov, illetve P. A. Lavrov fedezte fel. Csak ez az egy, szerb egyházi szláv nyelvű példánya ismeretes [...] Naum I. legendája igen korai. Erről tanúskodnak a mű történeti utalásai is. A szerző Kelemen halála (916) után alkotott. Művében Simeont cárnak titulálja, ami arra vall, hogy 924 után készült a legenda. I. Dujcev szerint a mű а X. század harmadik vagy – legkésőbb –negyedik évtizedében keletkezett Petăr uralkodása alatt (927–969). Nemcsak a külső, történelmi események utalnak az életrajz korai eredetére, hanem a mű nyelve, elsősorban szókincse. Szt. Naum I. legendája az óbolgár hagiográfiai irodalom értékes alkotása, amely annak ellenére, hogy csak XV. századi szerb egyházi szláv másolatban maradt fenn, megőrizte az eredeti archaikus szókincsét. A szókincs archaikus elemének vizsgálatával P. A. Lavrov foglalkozott, aki meggyőzően kimutatta, hogy a mű lexikája a legrégibb óbolgár kanonikus és világi irodalom szókincsével mutat práhuzamot. Konstantinápoly és Velence nevének sajátos formája arra enged következtetni, hogy a szerző e neveket azoktól hallotta, akik az események részesei voltak. Valószínű ugyanis, hogy a Velencében és Konstantinápolyban megfordult Cirill-tanítványok úgy nevezték ezeket a városokat, ahogyan ők azt Bizáncban, illetve Morvaországban hallották. Ezért nem tartották szükségesnek, hogy az óbolgár variánst használják. Mindez fokozza a mű forrásértékét. Az általunk ismert szakirodalom alapján megállapítható, hogy Naum I. legendáját hiteles, korai műnek tekintik a kutatók, amelynek megbízhatóságát illetően nem merülnek fel kétségek [...] Konstantinos Porphyrogennetos híradása erősíti meg. A tudós császár elmondja, hogy a morvák között viszály és meghasonlás támadt, »belháborút indítottak egymás ellen, s jöttek a türkök [= magyarok], teljesen tönkretették őket és elfoglalták országukat, amelyben most is laknak. A [morva] nép maradékai szétszéledve a szomszédos népekhez, a bolgárokhoz, türkökhöz, horvátokhoz és a többi néphez menekültek.«" (Kristó Gyula–H. Tóth Imre, A legrégibb Naum-legenda és a magyar honfoglalás, in: Acta Historica 58, 13–20)
A Dunántúl nagyobbik, keleti hányadán sejthető morva etnogenezis kérdéséhez. A frankok csak Sabaria–Mosaburg–Siscia sávjára terjesztették ki közvetlen hatalmukat, igazgatásukat, csak itt adományoztak birtokot, itt épültek templomok. Keletebbre, Rasztiszláv és Szvatopluk "felségterületére" egyelőre keresztény missziókat küldtek, gyúrjanak egy kicsit ideológiailag a morvákon.
Az említett Dráva–Száva közén Takács szerint a Vulka és a Baza összeérő, kiterjedt ártere (vö. a Volga és a Don ártérének egybefolyásával Volgográdnál) jelenthette a déli határszakaszt.
"Első helyen kimondható, hogy – az újonnan nyitott temetők majdnem teljes hiánya miatt – a legszerencsésebb esetben is csak igen korlátozott méretű balkáni bevándorlással számolhatunk a 9. században a Kárpát-medence déli szélén – ha volt egyáltalán ilyen népmozgás [...] Az észak-bánsági Szanád (szerbül Sanad) határában került napvilágra egy olyan, feltehetően a 9. századra keltezhető településrészlet, amelynek kerámiája csak részben kötődik az avar kori előzményekhez: Trifunović 1997b, 122–124. [...] Másodszor, az újonnan nyitott temetők és telepek hiánya miatt nemcsak az Alföld központi részein, hanem a Bácskában, a Bánságban, a Szerémségben és Szlavóniában is számolni kellene az avar korban már használatban levő telepek és temetők leletanyagában bolgár kapcsolatokkal rendelkező tárgyakkal. Ilyenek pedig – amint a bresztováci gyűrű is szemléltette – elsősorban a társadalmi elit sírjaiban bukkanhatnak fel. A társadalmi rang létra alsóbb szintjeihez köthető temetőkből az ilyen tárgyak – a szétesőben levő Avar Kaganátus más részeihez hasonlóan – a Kárpát-medence déli részein is hiányoznak. [...] A bolgárok – figyelembe véve a természetföldrajzi adottságokat – két szárazföldi utat felhasználva terjeszkedhettek észak nyugati irányban. Vagy a Duna-parton, a római korban kialakított úgynevezett limesúton, vagy a Balkán-félsziget legnagyobb hadiútján, a Nišava és a Morava folyó völgyében vonulhattak fel. A Duna jobb partján vezető út talán csak másodlagos szerepű lehetett, mert a Vaskapuban levő szakasza a korai középkorban, bizonyos feltételezések szerint, csak bizonytalanul volt járható. A nagy hadiút használata pedig oly módon is folyhatott, hogy – kijutva a Balkán-hegység központi masszívumának nyugati szélére – a Timok folyó völgyében vezető utat is igénybe vették. (Itt kell emlékeztetni a bolgárok elől 818-ban menekülő timociani nevű csoportra, amely minden bizonnyal eredetileg a Timok folyó völgyében lakott.) Mindhárom útnak van egy közös szakasza: a Morava folyó torkolatvidéke és Belgrád környéke. E tény következtében kényszerítő erővel fogalmazódik meg az alábbi következtetés. Mivel a bolgárok 827-ben és 829-ben a Dráva folyón felhajózva tudtak a Kárpát-medence déli szélén hadakozni, előtte birtokba kellett venniük a Morava folyó alsó szakaszát, Boba Imre érvelésében: az úgynevezett déli Nagymorávia [vagy ahogy később Takács is valószínűbbnek tartja: 'Régi Morávia'] központi, névadó régióját. A bolgárok Duna-parti berendezkedése, a belgrádi vár bolgár határerőddé válása csak az úgynevezett déli Nagymorávia felszámolása vagy esetleg bolgár kliensállammá tétele révén történhetett meg." (Takács i.m. 174–181)
Siráki Ananiás 7. századi örmény földrajzíró a lakhelyül szolgáló folyópartok szerint csoportosítja a Kaukázustól északra élő török és bolgár csoportokat ... pl. a Kupi a Kubán (bizánci szerzőknél Kófén, vö. Kupa, amely a Száva mellékfolyója).
DAI: "azokon túl a kereszteletlen Ómorávia, melyet a turkok megsemmisítettek, s amelyen előbb Szfendoplokosz uralkodott. Ezek az Isztrosz folyó menti emlékek és elnevezések, ami pedig ezektől felfelé esik, ahol Turkía egész szállásterülete van, azt mostanában az ott haladó folyók nevéről nevezik el. A folyók ezek: első folyó a Timiszisz, második folyó a Tútisz, harmadik folyó a Moriszisz, negyedik folyó a Kriszosz, és ismét egy másik folyó a Titza"
... ezeket a 9. századi kis balkáni szláv csoportokat azokról a folyókról nevezték el, amelyek partján éltek. Így tudunk timocsánokról (Timok), sztrimontikról (Sztrümón), narentánokról (Neretva-Narenta) és morvákról (Morava). Mind balkáni szláv népek a korabeli bizánci és frank forrásokban.
Takács Miklós régész az ARF-re utal: "E műből a 824-es év eseményeinek a leírására szokás hivatkozni, mert itt két, joggal sejthetően szláv csoport (törzs?), az abodritok és a timocsánok tűnnek fel. Mivel e két csoport a terjeszkedő bolgárok elől menekült északi irányba, a kutatók többsége a Kárpát-medence déli részére lokalizálta lakóhelyüket – több-kevesebb határozottsággal, miközben új települési területük földrajzi lokalizálása magában a forrásban nem szerepel [...] A 827-es, illetve 829-es események értelmezésében elég gyakran felmerül, hogy a bolgárok hadjárataikkal mintegy utánamentek azoknak az abodritoknak és timocianoknak, akik néhány évvel korábban oly módon szabadultak meg a bolgár függőségükből, hogy északra vándoroltak. A timocianok korábbi lakóhelyét – könnyen értelmezhető nevük alapján, amelyet modern átírással timočanként szokás számontartani – a kutatás a mai Kelet-Szerbiába, a Timok folyó mellékére teszi. Az abodritok neve ezzel szemben jóval nehezebben értelmezhető, bár ez esetben is elég nagy az egyetértés a szlavisztikai irodalomban. E nevet ugyanis a Duna–Tisza közének a déli részén a középkorban elterülő Bodrog vármegye nevével szokás összekötni." (Partes Inferiores – Tanulmányok a Kárpát-medence déli részének középkori településrégészetéről, Martin Opitz Kiadó– PPKE BTK Régészettudományi Intézet, Bp., 2021, 130, 168)
Szőke Béla Miklós: "Általánosságban megállapítható, hogy a női viselet jellege nem sokban változott az avar kor végihez képest. Kedvelt maradt a fülkarika és a fejdísz, a homlokpántról kétoldalt lecsüngő textil- vagy bőrszalagok használata, amelyekbe nem ritkán több pár függőt is akasztottak. Ezt a viseleti módot azért fontos hangsúlyozni, mert a Karoling Birodalmon belül már a Meroving-kor végétől kezdve ritkán és legfeljebb egy párban viselik a fülkarikákat – míg a keleti határvidéken nemcsak a mosaburgi előkelő hölgyek, de az ómorva és óhorvát nőknek is kedvelt ékszere a függő. A függők halmozott viselete egyértelműen avar kori előzményekre vezethető vissza, a viseleti azonosság ezen népek több évszázados együttélésének az emléke.
Nem véletlen tehát, hogy Mosaburgban is a függők alkotják az ékszerek legnagyobb számú és legváltozatosabb csoportját (99. kép). Szinte kizárólag ezüstből vagy aranyozott ezüstből készülnek, és jellemző módon csak az előkelő családok fiatal nőinek (Inf. II. – juvenilis, korai adultus) a sírjaiban fordulnak elő. Közöttük legjellemzőbbek a szőlőfürtös függők, amelyeknek a Morva Fejedelemség területén rendszerezett típusai közül a Hadrianus-zarándoktemplomnál a legegyszerűbb B I 1 b-c-d formák és a bonyolultabb B I 2 b-c, továbbá a B I 5 és B I 6 változatok mellett főleg az B I 3 a-b-c variánsok képviseltetik magukat. A technikailag legbonyolultabbak közül feltehetően egyazon ötvös készítette a Mária-templom melletti 307. sírban és a Hadrianus-templom melletti 157/99. sírban talált B I 4 b függőket, míg a Mária-templomnál feltárt 71. sír B I 4 d függőpárja anyagában, súlyában és kivitelében is egyedi módon kiemelkedő.
A Hadrianus-zarándoktemplomnál eltemetettek körében további fejékszertípusok is felbukkannak. Előszeretettel alkalmazzák a szerkezetében a kétoldalas szőlőfürtös függőre emlékeztető, négy lemezgömbös függő B II 1 b-c változatait, de előfordul a B II 3, és aranyból a folyosókripta egyik sírkamrájában a 120/89. sírban a B II 4 változat is. Az áttört kosaras függő B III 1 variánsa szintén felbukkan, miként több sírban az alsó karikaívet áttört félholddal díszítő B V 5 típus is. A különféle függőtípusok változatosan keveredhetnek egymással, pl. a 157/99. sírban a B I 2 c, I 4 b, és V 5 típusok, a 159/99. sírban pedig a B II 1, 1 b és 3. típusok. Ugyanez a típusválaszték jellemző a Zalaszabar-Borjúállás-szigeten feltárt nemesi udvarházban álló fatemplom körüli, 805 síros temető előkelő sírjaira is [...]
Újdonság, hogy az eddig a Morva Fejedelemségre jellemzőnek tartott lemezgombok Mosaburg viseletének is szerves részét alkotják (102. kép), nemcsak a Hadrianus-zarándoktemplom, de a Mária-templom mellett, továbbá a Borjúállás-szigeten feltárt sírokban is – és legalább olyan változatos kivitelben, mint a Morva Fejedelemség területén. Megvan a díszítetlen, poligonális arany, a felforrasztott kis gyűrűcskék középen granulált szemmel díszített, a finom granulált rombuszokkal és háromszögekkel díszített, a kettős falú, dudoros és granulált díszű, a gyöngydrótdíszes, továbbá a poncolt háttéren geometrikus motívummal, palmettával és madárral díszített lemezgomb is [...] világossá vált, hogy ennek a viseletnek a szakirodalomban hagyományosan „nagymorvá”-nak nevezett leletanyaggal legszorosabb a kapcsolata [...]
Bořivoj Dostál egyik utolsó munkájában helyesen mutatott rá arra, hogy a morva viseleti anyag két csoportra bomlik: a köznép és a magasabb társadalmi rétegek ékszereire. A felső réteghez tartoznak a Blatnica–Mikulčice stílusú veretek és a bizánci-orientális ékszerek, az arany, ezüst és aranyozott ezüst fülkarikák, -gyűrűk és lemezgombok, amelyeket granulációval, filigránnal, préseléssel és bekarcolással, továbbá poncolással díszítettek, míg a népi viseletet az ún. Duna-vidéki ékszerek, a bronz lemezből és -drótból készített fülkarikák, pánt- és pajzsos fejű gyűrűk, homlokpántok és üveggombok alkotják [...] kimondatlanul is arra utal, hogy a „veligrádi” ékszerek nem a század utolsó harmadában érkező Metód-misszióval kezdődnek, ahogy azt Vilém Hrubýtól kezdve Josef Poulíkon át sokáig ő maga is gondolta, hanem más gyökerekből táplálkozva már korábban megjelennek. Logikusan továbbgondolva ezt a következtetést, egyedüli lehetőségként a késő avar és avar kor végi női ékszerek köre jöhet szóba, amelyeknek ráadásul a technológiai alapjai, a készítés és a formanyelv alapelvei is mélyen gyökereznek a késő antik – bizánci ötvösségben. Ezért nem véletlen, hogy az ún. nagymorva ékszereknek a vezérmotívumai mind megtalálhatók az avaroknál. Áll ez nemcsak a különböző ötvöstechnikai eljárásokra (granuláció, gyöngydrót, préselés stb. alkalmazása), hanem az olyan alapformákra is, mint az egy- és kétoldalas szőlőfürtös függők vagy a különböző lemezgyöngycsüngős változatok, amelyeknek egyszerű kivitelű, bronzhuzalból és üveggyöngycsüngővel készült előképei a késő avar női viselet egyik legelterjedtebb és legtovább viselt ékszerfajtái. Ezek az ékszerek pedig a régészetileg egyelőre nem ismert késő avar arisztokrácia bizánci iskolázottságú avar műhelyekben készült női ékszereinek egyszerű utánzatai kellett, hogy legyenek. Nagyon is életszerű, hogy az Avar Kaganátus alatt hosszú időn át viselt és kedvelt – és a Karoling Birodalomban csak ritkán hordott, szerény és egyszerű ékszerekkel nem helyettesíthető – ékszerfajtákról, fejékszerekről az új körülmények között sem akartak lemondani, a térségben tovább dolgozó ötvösöktől továbbra is ezeket a típusokat rendelték meg. Ezt igazolják azok az arany és aranyozott ezüst ékszerek, amelyek a Karoling Birodalom egész határvidékén, a Morva Fejedelemségtől a Mosaburgi Grófságon át az óhorvát és ószerb fejedelemségekig, a hajdani kaganátus területén és vonzáskörzetében mindenütt előfordulnak. Ezek alapján pedig elég nagy biztonsággal tekinthetünk visszafelé, és rekonstruálhatjuk az avar arisztokrácia ékszereit, végre tartalommal töltve meg a „bizánci-orientális stílus” fogalmát [...]
Talán valamilyen kis toillete-eszköz vagy írókészlet része lehetett egy bronzból öntött markolat a 125/2000. sírból, amelynek párhuzamai a Morva Fejedelemség központjaiban magasabb társadalmi rétegbe tartozók sírjaiból kerültek elő. További hasonló darabok kerültek elő Mikulčicén a III. templom (bazilika) nyugati homlokzata előtt a 314B sírban (Macháček 2015 270) és a VI. templom (kétapszisos rotunda) déli apszisfala közelében az 50. sírban (Poulík 1963 Abb. 16. 5; Profantová 2003 Abb. 36. 9/50), Břeclav-Pohansko II. templom (rotunda) H166. sírban (Macháček 2015 268-269) és Uherské Hradiště-Sady templomán belül a 142/59. sírban (Galuška 1996 61) [...]
A sarkantyúk három-négy alaptípushoz tartoznak, díszítésükben mindegyik egyedi kivitelű. Analógiáik nemcsak a morva területen és a Dunától északra fekvő Kisalföldön, újabban pedig Bojná (Nyitrabajna) környékén kerülnek elő, de Szlovéniában és a horvát tengerparton is. A zalavári darabok az eddig hiányzó összekötő láncszemek." (I.m. 445–55)
Mert milyen leletanyagot vársz vagy nem vársz dunántúli morvának? Melyiket kötöd vagy nem kötöd hozzájuk, amikor bizonyítottan szilárd késő avar alapokon jön létre, jól felismerhető késő avar jellegzetességeket mutat a mai Morvaország területétől Savarián, Zalaváron, Siscián át Horvátországig és a szerb területekig az egész térség (a temetkezést illetően folyamatosan szegényedő mellékletekkel, összhangban a kereszténység terjedésével)? Erősen kevert régészeti emlékanyag mindegyik, természetesen.
9. századi Karoling telepítésről még az említett nyugat-dunántúli sávban sem beszélhetünk, és közigazgatási-egyházfelügyeleti szempontból sem terjedt túl a Karoling ellenőrzés a Szombathely–Zalavár-vonal szűkebb körzetén. Régészetileg egyelőre ott tartunk, hogy a vezető réteget, papságot, a fegyveresek egy részét leszámítva nincs tényleges frank jelenlét a Dunántúlon.
Metód és kollégái, tanítványai Pannonia keleti, méghozzá nagyobbik felében téríthettek, itt rendezkedhettek be – részben – Rasztyiszláv és Szvatopluk morvái. Ez a késő avar terület lehetett az összekötő kapocs a déli Megalé Morávia és a mai északi Morvaország között – többnyire névleges frank hűbérben, frank közigazgatási igények nélkül. Josef Schwing ugyan megpróbál bizonygatni egy, a Csele patak torkolatánál levő frank birtoktestet – szerinte ez Pribina bolgár anyától született fiáé, Unzaté lett volna –, s hivatkozik olyan ásatásokra, melyek Pécsett, Kaposszentjakabon és Visegrádon folytak, s szerinte frank fennhatóságot dokumentálnának, következtetései azonban merőben spekulatívak.
A Mezőföldet illetően, mivel onnan a 9. század második feléből késő avaroszláv leletanyagot eddig nem sikerült kimutatni, sőt a szlávoknak tulajdonítható helynevek, víznevek is hiányoznak, doktorijában és frissen (2026-ban) megjelent könyvében – összhangban Szőke Miklós nézetével, miszerint az Árpád-féle népesség bizonyos hányada már legkésőbb a 9. század közepén a Kárpát-medencébe költözhetett – Szücsi felveti, hogy az esetleg a részlegesen még a Szubbotyici-horizont térségén "átvonulóban" levő "turkok" érdekterülete, hídfőzónája lehetett. Emlékeztetek ezzel kapcsolatban Gáll Erwin régészeti megfigyeléseire a honfoglalók kelet–nyugati irányú terjeszkedési fázisait és terjeszkedési zónatípusait illetően.
Az is érdekes, hogy a hatalmas quirinumi/vincentiai erőd ennek a – századunk, tehát a 9. század második felében lakatlanul hagyott – mezőföldi térségnek a közvetlen északi szomszédságában van, egy szlávosan Rákosnak nevezett folyócska vagy patak partján. Tőle északabbra a Szobi-révnél Pilismarót, ahol a század vége környékén az "ungarusok" egyik szárnya a bekerítő hadműveletet végrehajtotta, a másik pedig Kézai szerint a bolgáros nevű Pestnél jött át a Dunán.
Az egyik dolog, amit a Savaz által itt idézett Szőke B.M. felvet, hogy az Ennstől a Duna vonalán (olykor a túlsó, északi parton is, mint a Traun és az Enns torkolatával szembeni Gusennél, a Pöchlarnnal átellenben lévő Maria Taferlnél vagy a Kisalföldnek a folyótól északra eső részén) haladó, de már a Bécsi-medencétől inkább délre kanyarodó karoling peremkultúra egyik legjellegzetesebb vonása a köznép késő avar kori voltán túl, hogy a temetők mellékletei alapján fokozatosan adja fel hagyományos világszemléletét. Ez a leggyorsabban a Zalavár környéki kb. 30 keresztény templom körzetében megy végbe, majd a 9. század első harmadában–felében fokozatosan követik Gusen vidékén és a félkaréj többi részén is, ezzel szemben azonban a pogány szokások (ételáldozat, fegyvermelléklet) makacsul visszatérnek a frissen nyitott soros temetőkkel: "a Bécsi-erdőtől keletre, a Kisalföldön és a Dunán túl nyugati felén – a források tényleges Karoling Pannóniájában (?) – a 9. század második harmadától, közepétől kezdődően olyan új, ún. szent ligetekben fekvő, soros köznépi temetők jelennek meg, amelyeket jellemző módon a helyi avar kor végi népességből verbuválódott szolgálónépi közösségek nyitottak, és amelyekben az újonnan érkezők is befogadóra találnak (ld. Garabonc I. torzított koponyás dunai-bolgár tagját és családját, Alsórajk Alt-Käbelich–Neunkirchen-típusú hamvasztását). Ezekre a temetőkre – bár egyre csökkenő mértékben, már csak egyes családi csoportokban – még mindig jellemző az étel-ital adása, továbbá az ékszerek, egyéb viseleti elemek, sőt kezdetben még a fegyverek mellékletül adása. Hiába távolodnak el tehát jelentősen temetkezési szokásaikban a késő avar kortól, a legalapvetőbb pogány rítusok megtartása mégis azt jelzi, hogy világszemléletük még mindig távol áll a mosaburgi grófság mintegy 30 temploma köré temetkező régi/új uraik keresztény hitétől".
Ebben a – még a Dunántúl nyugati, karoling sávjában is jól érzékelhető –, a 9. század második harmadában, tehát épp a timocsánok és társaik beköltözésekor kibontakozó pogány reneszánszban nem nehéz felismerni az új etnikumok érkezését.
Szücsi Frigyes: "Pannoniában az avar kort közvetlenül megelőző időszakból régészeti leletek jelzik a langobardok jelenlétét a római utak mentén, az egykori castrumokban, városokban, villákban és vicusokban. Úgy tűnik, hogy a langobardok használták az omladozó épületeket, vagy akár a házaikat a falaik közé építették, mint Észak-Itáliában. Mezőföldön Rácalmás langobard temetője említhető, amelyik egy római burgus mellett helyezkedik el. Ha nem is ennyire látványosan, de a kora avar korban is megfigyelhető, hogy a megtelepedés helyének megválasztásában szerepet játszanak a római belső erődök és villák romjai.
Az egykori gorsiumi belső erőd (Sárvíz bal partja) falain belül többek között a 6. század végére keltezhető kora avar kori sírok is előkerültek egy kb. 200 sírosra becsülhető temetőből. A 2005. évi feltárás során megállapították, hogy a cardo maximus még a 7. században is használatban lehetett, mert a kora avar kori sírok a szélét övezik. Avar kori településnyom nem ismert a korábbi falakon belül, a legközelebbi 7–9. századi ismert településnyom kb. 1,5 km-re északkeletre található a temetőtől. Csákberény-Orondpuszta avar kori temetőjétől 1 km-re található egy római kori villa, amelyből hat római kori épület és egy fürdő alapjait tárták fel. Az avar temetőhöz tartozó települést sajnos itt sem ismerjük. Bodajk-Homoki-dűlő avar kori temetője pedig Bodajk-Proletárföldek II. nevű római kori telepnyomtól, valószínűleg villagazdaság maradványaitól mindössze 400 méterre található. A Fejér megyei Seregélyestől délre, a Sárosd–Seregélyesi vízfolyás jobb partján található Seregélyes-Réti földek kora avar korban létesített, de a késő avar korba nyúlóan használt temetője. A férfiak sírjaiból bronz és ezüst lemezes és préselt veretek utalnak a kora avar kori használatra, de napvilágot látott egy 6. sz. vége és 7. sz. közepe közé keltezhető gyorskorongolt oinochoé típusú kancsó is. A közép-, majd késő avar korba vezető folyamatos használatot bizonyítják egy hengerpalástos lengőcsüngővel ellátott bronz fülbevaló, egy észak-itáliai–kelet-alpi típusú övgarnitúra, dinnyemag alakú gyöngyök és kölesgyöngyök, T alakú bárd, valamint egy öntött indás kisszíjvég. A temetőhöz tartozó telep nem ismert, de szórványos, főleg a késő avar kort sejtető telepjelenségeket a Sárosd-Seregélyesi vízfolyás túlpartján, Seregélyes-Belmajor lelőhelyen tártunk fel. A mintegy 300–400 sírosra becsülhető temetőt ugyancsak mindössze 1 km-re létesítették Seregélyes-Réti dűlő lelőhelyen található 2–3. századi római kori villa rusticatól. A praefurniummal, freskókkal, fűtőcsatornákkal ellátott viszonylag nagyméretű villa felhagyásának pontos idejét sajnos nem ismerjük, de felmenő falai minden bizonnyal megérték az avar kort, hiszen alapjainak egy kis része még nemrégiben is látható volt a felszínen.
Kérdés, hogy ezekben az esetekben mi lehetett a düledező római kori építmények közelébe település és temetkezés motivációja: a romok stratégiai elhelyezkedése vagy esetleg a terület feletti uralom szimbolikus kifejezése." (Temetkezési szokások az avar kori Mezőföldön és az 5–10. századi térhasználati és kontinuitási kérdések, PhD-értekezés, PPKE BTK, 2019, 157–8)
Szőke Béla Miklós: "Az Avar Kaganátus tarka kulturális tradíciójú és etnikumú népei a 6. század utolsó harmadától kezdve pogány rítusú, ún. soros temetőkben (Reihengräberfeld) temetik el halottaikat [...] Figyelemre méltó, hogy a feltűnően tagolt társadalmi szerkezetet mutató, néha több ezer síros temetők a hajdani limestáborok (Arrabona, Brigetio, Aquincum stb.) és a késő római belső erődök (Keszthely-Fenékpuszta, Ságvár, Hosszúhetény) és városok (pl. Sopianae) vonzáskörzetében találhatók [...] Az avar kori soros temető belső tagolódásánál azonban hangsúlyosabb az etnikai és/vagy kulturális, mint a társadalmi és/vagy gazdasági szempont. Ezt tételezhetjük fel a fentebb említett, germánokkal közös avar temetők többségénél, ezt a romani népességgel közös »Keszthely-kultúrás«temetőknél (pl. Keszthely-Városi temető, Keszthely-Fenékpuszta), és ezt a szláv eredetű családokkal társult »avar« közösségeknél is. Utóbbiakban a csontvázas temetőrész mellett »etnikai« alapon létrehozott külön csoportban temették el az elhamvasztott »szláv«halottakat (főként Délnyugat-Dunántúlon, mint pl. Pókaszepetk, Zalakomár, Kehida-Tsz major stb.), a Dunától északra fekvő Kisalföldön és a vele szomszédos térségben azonban még ilyen esetben is inkább együtt, közös sírsorokat alkottak; vö. Dévényújfalu (Devinska Nová Ves), Pozsonyszöllős (Bratislava–Vajnory) poloha Pod krížom, Zsély (Želovce), Kassamind szent (Valaliky-Vsechsvätych), Zsebes (Šebastovce), Vác-Kavicsbánya stb." (A Karoling-kor Pannóniában, Bölcsészettudományi Kutatóközpont Régészeti Intézet–Magyar Nemzeti Múzeum–Martin Opitz Kiadó, Bp., 2019, 413)
Frank Királyi Évkönyvek, 822: "[Jámbor Lajos császár] miután lezajlott az őszi vadászat, a Rajnán túlra indult, hogy azon a helyen teleljen, melyet Franconofurdnak [Frankfurtnak] hívnak. Ott pedig általános gyűlést hívva össze, gondja volt rá, hogy az erre odarendelt előkelőkkel ünnepélyesen megtárgyalják mindazt, ami csak országa keleti részének hasznát érintette. E gyűlésen meghallgatta az ajándékokkal hozzá küldött követségeket: az összes keleti szlávokét, azaz az abodritákét, szorbokét, wilzekét, csehekét, morvákét, prédenecentekét és a Pannoniában lakó avarokét is. Ott voltak ugyanezen a gyűlésen a normannoktól (éspedig úgy Hariold, mint Godofrid fiainak részéről) érkezett követségek is; miután mindezeket meghallgatta és elbocsátotta, maga ugyanezen a helyen töltötte a telet a rendelkezése szerint e célra újonnan emelt épületekben." (Darvas Mátyás fordítása)
Rasztiszláv morvái a régi római sáncokat használták volna fel, a Bánhidánál található Quirinumhoz/Vincentiához hasonlóan? Jó lenne bővebbet tudni azokról a 9. századi dévényi temetőkről, melyekről Mesterházi csak röviden tesz említést: "[A háromkaréjos épület] Falaitól 8-10 m távolságra egy hatsíros 9. századi temetőt találtak [...] Viszont a falu belterületén, a templom mögött V. Plachá és I. Keller egy 122 síros 9. századi temetőt tárt fel (V. Plachá et al. 1990, 36–76)".
