A régi Honfoglalón volt a Kultúra rovatban egy Wass Albert topik. Ezt kiegészítve Sík Sándorral, lehet szebbnél-szebb verseket betenni és gyönyörködni a költészet remekeiben.
Add a kezed, úgy halkan, csendesen. Te nem lettél még hozzám hűtelen. Mikor mindenki csalfán elhagyott, Gyújtottál bennem reménycsillagot. Lelkem csendjét, ha bánat felkavarta Te elvittél az álmodó avarra. S te mutattál mindent, ami ott terem A bűvös, varázsos álom-réteken. Ha megtépett az élet rózsabokra, Vittél mogorva tölgyfa-templomodba. Ha vérző szív volt mellemen az érem, S töviskoszorú messiási bérem, Te glóriává változtattad azt, Virágot hintettél rám és tavaszt. Ha voltam bűnös, lázadó Kain, Vittél az eszme-Krisztus után, S hogy az igazság sugározzon rám, Vezettél fönt a néma Golgotán. Ha rám viharzott lent az ember átka, Vittél a béke messze csillagára. Féltem kezed kezembe tévedett. Óh, örökre áldott legyen neved!
Fűben, virágban, dalban, fában, születésben és elmúlásban, mosolyban, könnyben, porban, kincsben, ahol sötét van, ahol fény ég, nincs oly magasság, nincs oly mélység, amiben ő benne nincsen. Arasznyi életünk alatt nincs egy csalóka pillanat, mikor ne lenne látható az Isten. De jaj annak, ki meglátásra vak, s szeme elé a fény korlátja nőtt. Az csak olyankor látja őt, mikor leszállni fél az álom: ítéletes, zivataros, villám-világos éjszakákon.
Pacsirta szól. Szivarom füstje száll. A domb alól Bukdácsol a barika-nyáj. Csilingel a táj, Barigyapjas az égbolt. De rég, de rég volt!
De visszafáj!
Pacsirta szólj, Bodorodj, szivarom füstje! Hűlő hamuból Foszló emlékek ezüstje. Bari-nyáj, muzsikálj, Zsongj, zsongj, puha égbolt. De szép, de szép volt! Ne bánd, ha fáj!
Mint az ördöngös fiú édesapja, Lábadhoz Uram úgy esem. A néma ördög tépi, marcangatja Fiam és anyám, minden kedvesem. Hol tűzbe rántja, hol a vízbe őket, Úgy dőlnek el, akár a holttetem. Minden lehet, Te mondtad, a hivőnek! Hiszek Uram, Segíts hitetlenségemen!
Hiszek Uram, hiszen, ha nem hihetnék, Mi maradna más, mint az őrület. Hiszek Uram, hiszek, de mi jöhet még? Napban és holdban ordító jelek. Azt írja mind: még nincsen itt a vég. Jaj, feketével írnak feketére. Tedd már Uram, szakadjon fel az ég! Uram remélek. Engedj remélnem remény ellenére!
Magyar karácsony fekete-fakója És minden, ami mostani, múljon, Száz pici gyertya gyújtatlan gyúljon, Csillagos álom pelyhes takarója. Álom, álom karácsonyi álom!
Álom, álom Betlehemben Kicsike Jézus megszületett. Szép Szűz Mária, egek ékessége, Mi bűnös lelkünk egy édessége Csókkal hajol a jászolka tövébe, Kicsi Jézuskára rájanevet. Édes kicsi Jézus, mindenlátó Jézus, Ügyefogyott népre, ránk mosolyog Csilló levegő-égben, boldog fényességben Nekünk dalolnak angyali karok.
Dicsőség, dicsőség mennyben az Istennek, Békesség, békesség földön az embernek!
Álom, álom Kegyes kicsi Jézus, Panaszkodjunk-e teneked? Okos kicsi Jézus, igazlátó Jézus, Hiszen te jól tudsz mindeneket! S te, fényes szép angyalsereg, A békességet is ismered! A békesség te jól tudod, meleg cipő: És édesanyja a bánsági búza. A békesség a nagy hegyek nyugalma: És homlokukat a Tátra koszorúzza.
A békesség egy csendes kicsi napsugár talán, Amely a mély komoly vizek tükrén remeg: De máshol még nem látják szegény magyar szemek, Csak Pozsony ős Dunáján és Szent Anna taván, A békesség a kassai harangszó, S a székely falukon a pásztorok miséje Kétszerte szent! Dicsőség a magasban Kicsi Jézus, Tedd, hogy legyen békesség idelent!
Dicsőség, dicsőség a magasságoknak, Békesség a földön, békesség, békesség Szegény magyaroknak.
Most megtaláltad. Lásd, ez a titok. Milyen egyszerű, Istenem! És mégis mennyit futsz, amíg eléred, S utána hányszor nyúlsz, míg megfogod!
És most megszűnt a küzdelem. Most álljunk meg. A harc most elpihenhet. Kint a tengeren még vijjog a szél, De mi pihenjünk. Le az evezőkkel, Ez itt a rév, ez itt a cél.
Kinn kék vizen kéklő sajkák suhannak, Veri a vizet sok serény lapát. Ki napkeletnek, ki az alkonyatnak, Mind megy keresni a kincses hazát. Mi nézzük őket a hullámtörésről, Ahol a szél se zúg. Voltunk mi is sajkás legények, Csikorgott ránk is a vitorlarúd, Hozzátörtünk mi is az evezőhöz, Bennünk is dalolt mese-száz-ígéret, Bennünket is csalt csoda-tűnő-álom, Boldogszigetek és énekes élet, - Most vége. Most ülünk a parti páston, S pirosló napfény játszadoz velünk.
A vén hegyoldalon dörmögve bólogattak A százados fenyőfák. Jóságos este volt. A Garam mormogott. A sátor szűk nyílásán Széles, nagy huncut arccal benevetett a hold.
Az erdőn még dalolt egy elkésett rigó És frissen dudorászott víg éji szél körültem. A jóillatú szénán fölültem csendesen, A köpenyem ledobtam s a könyökömre dűltem.
Körül a ponyva mentén álomrózsállta képpel (Pirosló aranyalmák) feküsznek a fiúk. Végigsimul közöttük simogatón, fehéren Az édes holdsugár, mint egy szelíd tejút.
Az alvó sátoron, - virágos kertemen, Úristen drága kertjén - a hold fehér nyomában Halkan végigsuhan könnyű tekintetem S a pihegő fiúkat végigcsókolja lágyan.
És éber két szemem virrasztó szeretettel Szemük zárt ablakán kopogtat nesztelen. S a zárt szemek beszélnek, a lelkek ajka nyílik, És áhítat fog el, szentséges félelem.
Még itt lebeg felettük a fészek illata, Az édesanya-csóktól melegek még az ajkak, De lenn a foghatatlan lélek-világ ölén A termő mély melegben ki tudja, hogy mi sarjad?
Álmukban most a játék izgalma űzi őket, A szálló fürge labda s a könnyű métabot, De tán csíráznak már a szem-nem-látta mélyen Nehéz, komoly csírák, végzethozó magok.
Verejtékes napon és éber éjszakán Imádkozó szívem amin annyit virrasztott: A gyenge szép gyökérből ki mondja meg, mi lesz, Ha esőt ád az Isten, kövér, meleg malasztot!
Ó drága szép palánták, szívem szerelmeskertje, Jövendő éjszakáján ki tudja, hogy mi vár? Itt, - itt a jó meleg, a sátor és a szívem, De kinn, kinn dúvadak sorvasztó mérge jár!
És szívemben a messze magányos éjszakában Felénk fohászkodó anyák mély szíve dobban, Keresztbe kulcsolódnak maguktól ujjaim, S remegő lelkemen imádság mécse lobban.
Kertem jóságos Atyja, ki nékem adtad őket, Szeresd, végig szeresd az én plántáimat! Engedd, hogy úgy vihessem örök szívedre őket, Hogy tiszta szép szemükben megismerhesd magad!
Elmondom, hadd tudja meg végre a világ kicsi Anna igaz történetét. A falu neve, ahol mindez történt, Mezőbölkény, és a falu szélén van egy ócska, düledezőgabonás, amelyik valamikor egy uradalomhoz tartozott. Az uradalom még az elsővilágháború után megszűnt, és a gabonás a község tulajdonába ment át, de már a község sem használta esztendők óta semmire, olyan rozoga volt. Ez alatt a gabonás alatt van egy pince. És ebbe a pincébe rejtették el a jó bölkényiek Bihorát, a kommunista kovácsot és Weiss urat, a zsidót. Nem azért tették ezt, mintha az egész falu csupa kommunistából állott volna, avagy túlságosan szerették volna a zsidókat. Nem. Egyszerűen csak azt tartották, hogy Bihora is ember és Weiss úr is az, akik nem tehetnek arról, hogy az egyiknek elvette az Isten a szépeszit és kommunistává tette, a másikat pedig úgy formálta, hogy zsidó legyen belőle. Mivel pedig a németek és a hozzájuk hasonló izgágák erősen vadásztak akkoriban erre a két féle emberre, hát a mezőbölkényiek fogták magukat s egy felleges éjszaka beköltöztették a kovácsukat, meg a zsidójukat az ócska gabonás pincéjébe. Levittek nekik két ágyat, meg két széket és egy asztalt. Petróleumlámpát is adtak hozzá, csak éppen a lelkükre kötötték,hogy ha világosságot csinálnak, elébb tömjék bé szalmával a pinceablakot. Amit tettek,legjobbkor tették a bölkényiek, mivel másnap reggel megjelent a faluban négy német katonaféle meg két csendőr és egyenesen Weiss urat keresték, meg Bihorát, a kovácsot. A kovácsnak a családja volt otthon s azok megmondták, hogy az ember elment volt éjszaka s nem tudják hova. A csendőrök összekutatták a házat, végigkeresték a falut, de Bihorát nem lelték meg. Így jártak Weiss úrnál is. Neki ugyan nem volt családja, de ott meg a szomszédok vallották be, hogy bizony nem tudják, mi lett a zsidóval. Ott volt, aztán egyszerre csak nem volt ott többé. A németek szitkozódtak a maguk nyelvén, a csendőrök kerestek, estig ott ültek a falu nyakán, aztán elmentek. Két hétig majdnem minden második nap visszajöttek, megjárták az erdőket is, faggatták az embereket, aztán leszoktak Bölkényről rendre. Weiss úr, meg Bihora pedig ültek szépen és türelmesen az ócska gabonás pincéjében, melynek az ajtaján gyermekfejnyi nagy rozsdás alkat fityegett s annak a lakatnak a kulcsa pedig ott csüngött a kicsi Anna nyakában, az ing alatt. A Kicsi Anna a falu árvája volt és egy özvegyasszonynál lakott az alvégen. Őpásztorolta a falu bárányait és a báránylegelő ott volt az ócska gabonás körül. Így került hozzá a kulcs. Ő volt az egyetlen, aki föltűnés nélkül ülhetett le naponta a magányos épület árnyékába, míg bárányai szorgalmasan tépegették az öles gyomnövények leveleit, melyek a düledező falak alját ellepték. Minden hajnalban valaki más tért be az özvegyasszony házához batyuval a kezében, és vitte a kicsi Annának az ebédkosztot. Így volt ez eddig is. Éppen csak, hogy a batyuk lettek súlyosak és terjedelmesek, mióta Weiss úr meg Bihora a pincét lakták. Kicsi Anna pedig fogta a batyut, meg az elmaradhatatlan mogyorófapálcát s indult végig a falun, összeszedni a bárányokat. Nemegyszer találkozott ilyenkor össze a csendőrökkel, meg német katonákkal, de azok rá se néztek. Mit is néztek volna egy vézna, sápadt, tizennégyéves leánykán, akinek két szőke hajtincsében még csak pántlika sincs? Aki mezítláb tapossa a falu porát serény kis báránykák megett, színét vesztett ruhácskában, soványan és nagy bámuló kék szemekkel? Akinek hangját sem lehet hallani, aki olyan észrevétlen, amilyen csak az lehet, aki a falu árvája? Kicsi Anna pedig kiterelte minden reggel a falu bárányait az ócska gabonás melletti báránylegelőre s leült az elhagyott épület alá. Odébb egy mélyedés volt a dudvák között, valamikor falépcsők voltak benne és ez a mélyedés vezetett le a pinceajtóhoz. Egy ideig üldögélt ott, aztán mikor látta, hogy sehol nem mozdul semmi a környéken, besurrant a mélyedésbe - ügyelve, hogy nyomot ne taposson az öles gyomok között - elővette ingéből a nagy rozsdás kulcsot és kinyitotta a pinceajtó lakatják. - Adjon Isten jó reggelt - mondotta szelíden, amikor beadta nekik az aznapi batyut. Az ajtón kinyújtottak ilyenkor egy korsót, azzal leszaladt a vízre, majd megkérdezte, hogy kívánnak-e még valamit. Néha pénzt adtak dohányra, olykor egy-egy levelet. A kovács megkérdezte, mi van otthon, Weiss úr is kérdezett ezt-azt, aztán kicsi Anna rájok zárta az ajtót és visszament a bárányaihoz. Napközben néha meghallotta a Weiss úr füttyét, olyankor körülnézett, s ha nem volt senki, odaszaladt a pinceablakhoz. Izentek vele ezt-azt, megbízták, mit hozzon holnap, s kicsi Anna becsületesen elintézett mindent. Olykor Bihora jött az ablakhoz és halk dörmögő hangon megkérte kicsi Annát, hogy énekelne odakint valamit, mert attól kellemesebben telik az a nyavalyás idő. És kicsi Anna ilyenkor énekelt. Szívesen tette, jól esett tudnia, hogy az ő cérnahangocskája is örömet okoz valakinek. Nem is történt semmi hiba. Egy este aztán végigszaladt a falun a hír: jönnek az oroszok! Messziről ágyúzást lehetett hallani, és az embereket kigyűjtötte az izgalom a piacra. Akadtak, akik azt is tudták, hogy melyik falunál vannak már. Másnap reggel, batyuátadáskor, elmondta kicsi Anna, hogy mit hallott a faluban. - Felszabadultunk! - örvendett meg a két ember a pincében s erősen a lelkére kötötték kicsi Annának, nehogy a nagy felszabadulásban róluk megfeledkezzék. Hát ettől nem kellett féljenek. Az óvatos bölkényiek nagyon is számon tartották a maguk két emberét. Amikor úgy dél felé hallani lehetett már a puskalövéseket is, és néhány fülig poros német végigzörgött lóhalálában rablott szekereken a falun, néhány esküdt, élükön a bíróval, kivonult ünnepélyes processzióban, de igen serényen az ócska gabonáshoz. - Jöszte a kulccsal! - kiáltották oda már messziről kicsi Annának. Úgy nyitotta ki a bíró az ajtót, mint aki szertartást végez. - Úgy na, mink magukat megsegítettük. Most aztán maguk segítsenek meg minket. Boldogan szökött elő a pincéből Weiss úr, meg Bihora. Sírva ölelgették a bírót, meg az esküdteket s fogadkoztak erősen, hogy haja szála sem görbülhet Bölkényben senkinek. Még kicsi Annát is megölelgette a végin a kovács. - Ne félj, kislány - mondotta neki könyeben úszó szemekkel -, mától fogva az én lányom vagy! Az ország lánya vagy! Az egész felszabadult kommunista közösség lánya vagy! Meglátod, miként háláják meg a világ felszabadult proletárjai a jócselekedetet! Aztán mentek negy sietve, hogy fogadják illően a felszabadulást. Hát oroszok, azok jöttek. Bár nagyrészük a fővölgyeken haladt előre, délutánra azért Bölkénynek is jutott belőlük egy század. Az emberek behúzódtak előlük a házaikba. Mert akármilyen felszabadulást is hirdettek a kovácsék, az egyenruhához mégsem volt túlságosan sok bizalmuk. Majd ha ezek odébb mennek, gondolták, majd akkor meglátjuk, mit kell ünnepelni. Hanem azok nem mentek odébb. Megszállták a falut. Betódultak az udvarokra. Berúgták a házak ajtaját. Leütötték a falról a Krisztus-képeket. Ordibáltak, pisztollyal lődözték az ólbeli disznókat s a házakban rátámadtak a fehérnépekre. Egyszeriben megtelt a falu jajgatással, sivalkodással, lőporfüsttel. Az emberek szaladtak a falu kommunistája után. De volt annak baja egyedül is. Ott vitatkozott a kapuban három muszkával. A muszkák hajtották kifelé a tehenét, ő meg magyarázott nekik. - Én kommuniszt! Hallod, továris? Én kommuniszt! Sztalin, Lenin, kommuniszt! - Dobre, dobre - bólogattak a muszkák és elvitték a tehenet. - Ponciusát ennek a világnak - mérgelődött a kovács - nem tudok beszélni velök! Hol van Weiss úr? Az érti a nyelvöket! Szaladtak az emberek a kováccsal együtt Weiss úrhoz. De az már akkor ott ült egy autóban, valami tisztféle mellett s csak ennyit kiáltott vissza nekik: - Szükség van reám a városban! Ha kell valami, forduljanak csak bizalommal a parancsnok elvtárshoz! Van mellette tolmács! Azzal elrobogott. Akkor már egyetlen tébolyult sikoltás volt a falu. Tépett ruhájú asszonyok futkostak eszelősen búvóhelyet keresve. Véresre vert férfiak hörögtek az udvarokon. Röhögő, durva katonák vonszoltak hajuknál fogva sikoltozó leányokat. Valahol égett egy ház. Az emberek szaladtak a kováccsal a parancsnokhoz. Fél órába került, míg megtalálták. Ott ült a plébánia szobájában, elterpeszkedve. Előtte egy kancsó bor. Két katona akkor taszigált be hozzá éppen egy síró leányt. - Hő? - mordult rá a kovácsra, amikor az elébe toppant. - Elvtárs! - kiáltotta képéből kikelve Bihora. - Hogy tűrheti, amit ezek csinálnak? Én kommunista vagyok, én... A parancsnok odaintette a tolmácsot. Az rámordult Bihorára. - Mi bajod van? - Elvtárs! - fordult feléje kétségbeesetten a kovács, hogy végre talált valakit, aki megérti a szavát - én mint igaz kommunista magyar kérem magukat... - Te kommunista vagy? - nézett végig rajta bizalmatlanul a magyarul beszélőpisztolyos ember. - Igen, elvtárs! Húsz éve vagyok kommunista és ezek az emberek itt megvédtek, elrejtettek...! - Mit tettél a kommunizmusért? - szakította félbe türelmetlenül a pisztolyos. A kovács megzavarodott. - Hogy...? - Azt kérdeztem, mit tettél? Miféle érdemeid vannak? Hány embert öltél meg? Hány hidat robbantottál? He? - Én - húzta ki magát Bihora sértődötten - hallja-e, én nem vagyok se gyilkos, se robbantós! Én becsületes, békés kommunista magyar vagyok! Munkás kommunista proletár vagyok én, elvtárs, becsületes ember! De ami itt folyik az szörnyűség! Az megcsúfolása Marx tanainak! Az! - Mars ki! - üvöltött rá a tolmács, azzal fölkapta a parancsnok asztaláról a szíjkorbácsot és teljes erővel végigsújtott vele Bihora fején. - Mars ki disznó! Még bírálni mered, pimasz kulák létedre, hogy mit csinálunk! Mars ki! Azzal ütötte, verte a szíjkorbáccsal, ahol érte. Bihora vakon támolygott ki a plébániáról. Érezte, hogy csurog arcáról a vér. De nem az fájt. Hallotta a háta mögött sikoltani a szerencsétlen behurcolt leányt, durva állati röhögést hallott, és az fájt rettenetesen. Hogy ezek azok, akikre húsz évig várt. Akikben úgy hitt, mint a papok a maguk Istenében. Akik a szabadulást, az emberiességet, az egyenlő jogokat és boldog békességet hirdették. Ezek azok! Félrelökték, belerúgtak. Csak támolygott vakon az utcán. Valaki elébe futott. Egy öregasszony. - Bihora úr! Bihora úr! Jöjjön gyorsan! Jaj én Istenem, én Istenem, kicsi Anna...! Nyolcan is reámentek, arra a gyerekre! Jaj Istenem, jaj! Ilyet kellett megérjünk, jaj! Csak annyit hallott, hogy kicsi Anna. Megrázkódott ettől. Pillanat alatt magához tért. Nem, ez nem szabad megtörténjék! Minden, csak ez nem! Ez nem lehet. Ez nem szabad. Kicsi Anna! Minden, csak ez nem! Ha ez megtörténik, vége a világnak! Rohant az alvég felé. Lihegve, hörögve csörtetett be a szűk kis udvarba. Az ajtó nyitva volt, szélesen, mint az olyan ajtók, ahonnan a rémség elűzte a gazdát. Minden, csak ez nem! Fölkapot a fal mellől egy heverő karót. Bevágódott az ajtón. A szűk kis ház tele volt katonával. Gonosz vigyorgásokkal tülekedtek az ágy körül. A kovács közéjük ugrott a karóval. - Kifelé innen, disznók! Kifelé! Bitangok! Aljasok! Kifele! Leütötték hamar. Csizmák tapostak reá. Rúgások érték. Fejbe vágták. Még ájultan is ütötték, rúgták. Azt hitték, halott. Kidobták az udvarra. Hajnalban akadt reá a felesége. Úgy vitték haza saroglyán. Véres habot hörgött a szája. Véres habot hörgött az egész falu, azon az éjszakán. Kicsi Anna másnapra meghalt. Akkorra már odébb mentek a katonák, csak egy komisszár maradt utánok. Géppisztollyal uralkodott a plébániáról a felszabaduláson. Pap nélkül temették kicsi Annát. A plébánost pincébe zárva őrizte a komisszár. Alig volt a temetésen valaki. Sok embert, asszonyt s leányt temettek még azon a napon. Három hétig feküdt Bihora, a kovács. Akkor fölkelt valahogy, átvánszorgott a műhelybe és hosszan matatott ott. Mikor kijött, vadonatúj sírkereszt volt a vállán. Nem nézett senkire, csak egyenesen a temetőkertbe ment. Megkereste a kicsi Anna sírját. Nagy nehezen fölállította rá a keresztet. A kereszt fájába bele volt égetve fekete betűkkel: "Itt nyugszik Kicsi Anna és a szabadság" Állt előtte még egy ideig és nézte. Talán imádkozott is. Aztán hazavánszorgott és visszafeküdt az ágyba. Másnap hívatta Bihorát a komisszár. A temetőbe. - Mi az ott? - ordított rá dühtől vörösen és rámutatott korbácsával a keresztre. - Kereszt - felelte Bihora keményen. - S neked meghalt a szabadság? Bihora ránézett a komisszárra, egyenesen a szemébe. - Nem csak nekem, elvtárs. Mindenkinek, aki itten él! Már csattogot is a korbács Bihorán. Aztán elvitték. Félév múltával került csak elő. Elcsigázottan, nyomorékra verve. Akkor már egyetlen keresztfa sem állott a bölkényi temetőben. A komisszár ledöntette valamennyit. Mert a kereszt a reakció jelvénye, s még a halottaknak sincs joguk reakcióhoz a felszabadulás országában. Egy napon kis tölgyfacsemetét hozott be Bihora az erdőről. Egyenesen a temetőkertbe vitte. S ráültette kicsi Anna sírjára. Oda éppen, ahol a kereszt állott volt. A plébános úr ott sétált éppen a sírok között és meglátta a kovácsot. - Mit csinál itt, jóember? - Keresztet ültetek kicsi Anna sírjára, plébános úr kérem. Aztán látva a plébános csodálkozó arcát, hozzátette még halkan: - Ebből ácsolok majd keresztet egyszer, ha eljön rá az idő. Nézte a plébános a kis tölgyfacsemetét s mellette a törődött arcú megvénült embert, aztán sóhajtott. - Isten tudja, mikor lesz az, Bihora. Az ember ott a sírnál ránézett a papra. Konok tűz sötétlett a szemében. - Mentől későbben lesz, plébános úr, annál nagyobb és szebb lesz majd a kereszt! - De akkor már csak annyit kell ráírjak - tette hozzá lassan - hogy itt nyugszik kicsi Anna. Mert a szabadság addigra föltámad.
Szint' áll a folyó libegése, Hullámot alig vet a mély, Alig érzik a szél pihegése, Az ég is, a föld is alél. Mondd már, tétova szívem, Mért borzol e csókpuha szél?
Engedd el a rúdat, a csónak Járását ismeri már! Nem tudsz-e örülni a jónak, Míg lángol a dél meg a nyár? Nézd, hogy táncol a vízen A sok pici percnyi bogár!
