TÖRTÉNELEMKÖNYV 2024-BŐL
- Bűnözők kezére került az ország -
Az 1990-es rendszerváltás után az egypártrendszerű Kádár-korszakot fölváltotta egy demokratikus többpártrendszer. A puskalövés nélküli, vértelen átmenet azonban fölkészületlenül érte az ország lakosságát: kiderült, demokráciához demokraták is kellenek. A fordulatot egy szűk értelmiségi elit harcolta ki, messze maga mögött hagyva a széles néptömegeket, amelyek a rendszerváltáson először csak modern hűtőládákat és nyugati autókat értettek. 40 év állami gondoskodás után elmaradt az állampolgár demokrácia-iskolába való beíratása: fölfogni, mit jelent a részvétel, a saját kerítésen túli felelősség, az emancipáció, a múlt helyretevése, az európaiság. A zsenge, újszülött demokrácia így gyorsan áldozatul esett egy gátlástalan, falánk politikus garnitúrának. A különböző kormányok fékezett habzású zabrálása után az első Orbán-kormány (1998-2002) melegített be a teljes pályás lerohanásnak. 2010-től folytatódott az önkényuralom további módszeres kiépítése, az egypártrendszer visszaállítása és 2014-re végképp bűnözők kezére került az ország. (Úgyis, mint NATO- és EU-tag.) Az ország visszaesett a kései Kádár-korszakba. Az 1990-es demokráciaépítési folyamat megfordult: a szorgos munkával, verejtékkel megépült demokrácia-intézmények sorra visszabontásra kerültek: a fair választási rendszer, a semleges közmédia, az alkotmányvédő bíróság. – mindez az EU pénzelésével. 2020-ra elkészült a pártállam:
• Orbán lemásolta a putyini rendszert: teljhatalmú elnöksége mellett meghagyta a névleges parlamentet, a maradék ellenzéket is kiszórta, vagy vazallusává tette.
• Befejeződött a közművek, a bankok, a média államosítása, elhallgatott az utolsó kritikus rádió, tv is; megszűntek az ellenzéki lapok, az internet erős ellenőrzés alá került.
• Minden nagyvállalat állami kézre jutott, vagy védelmi pénzt fizet.
• Csak a párthű polgár kaphat állást, kinevezést, fiának ösztöndíjat.
„Nincs időrabló, fölösleges vita, akadékoskodás. Egy a kapitány, egy a vezér, különben elvész a hajó. Mindenki tudja a helyét. Aki lojális, megjutalmazzuk. A nép ellenségeit megbüntetjük. Ha nem parírozol, elvágjuk a vezetéket: nem kapsz gázt, sem áramot, sem vizet. Bevonjuk az adószámod. Vízumot sem kapsz, a határok ismét lezárva: ha mindenki lelécel, kit fogunk lenyúlni?”
A fák azonban nem nőnek az égig: a kapzsiság ugyan határtalan, de a zsákmány nem - az évek során kezdett fogyatkozni. Elfogytak az igazgatói székek. Egyre többen születtek bele a meglopott családokba. A 3 millió nincstelenből 6 millió lett. A nyersanyagok ára a világpiacon az égbe szökött. Most vált világossá a beszállításoktól való függőség: csak az önellátó államok úszták meg a globális válságot. A rezsi megháromszorozódott. Az EU, önmagát mentve, kilökte az országot. A nyugati cégek egymás után menekültek ki. Ezzel megrendült az ország gazdasága, hitelképtelenség lépett föl, a forint semmivé vált, az ország csődöt jelentett be. A vezetők enklávéikba húzódtak vissza, vagy kimenekültek svájci bankszámláikhoz. A megvezetett polgár csak ekkor riadt föl, amikor a politika a mélyhűtőjével a rántott húsát is elvitte. Pest megindult a budai villák felé. Kezdetét vette a Kijev-szcenárió. (Szcenáriókat azért írunk, hogy ne következzenek be!)
(Egykor): „Itt más világ volt ám! Nem volt hi-fi, meg hangfal. Magunk énekeltünk. Itt a szilvafa alatt. Névnap, születésnap, mikor, mi. Rokonok, kollégák, az albérlő az egész családdal. A férjem tudott vagy száz nótát. Harmonikásunk is volt. Bor meg saját, innét a kertből. Nem, a szomszédok nem kiabáltak. Áthívtuk őket, együtt mulattunk. Minden oldalon kiskapuk voltak a kerítésen. Átjártunk egymáshoz. Kis sóért, vagy ha valami kellett. A gyerekek pláne. Egész siserehad vonult végig a kerteken. Egyszer jön a szomszédasszony, nem láttuk a kis Józsikát? Keressük mindenhol, hát itt van a fásban. Alszik. Meztelen, csak egy bakancs van rajta. Átcsoszogott, matatott a kisházban és elszunnyadt.”
(Ma): Kiskapuknak nyoma sincs; szögesdrót. A régiek meghaltak, az újak nem jöttek át bemutatkozni. A fölső házat eladták, szépségszalont csináltak. De nyilván pénzt többet mosnak, mint hajat. Srégen által 25 millióért kelt el, őket sem ismerjük. Napkollektor, rosszul tájolva, 4 luxuskocsi. Szemben is van gyerek, a miénkkel nem barátkozik. Mint a szülők. Az utcán egyetlen szórakozásuk: veszekszenek a parkolóhelyért.”
Az a 8 oldal (év) neked is kimaradt, amikor a tetőtől-talpig demokraták az adósságot (forintban mérve) megháromszorozták és a pénzügyi csőd szélére vezették az országot, s csak az IMF lélegeztetőgépén volt képes túlélni az ország.
Valahogy a demokraták ezt a 8 évet mindig kifelejtik az emlékeikből...
Az 1990-es rendszerváltás után az egypártrendszerű Kádár-korszakot fölváltotta egy demokratikus többpártrendszer. A puskalövés nélküli, vértelen átmenet azonban fölkészületlenül érte az ország lakosságát: kiderült, demokráciához demokraták is kellenek. A fordulatot egy szűk értelmiségi elit harcolta ki, messze maga mögött hagyva a széles néptömegeket, amelyek a rendszerváltáson először csak modern hűtőládákat és nyugati autókat értettek. 40 év állami gondoskodás után elmaradt az állampolgár demokrácia-iskolába való beíratása: fölfogni, mit jelent a részvétel, a saját kerítésen túli felelősség, az emancipáció, a múlt helyretevése, az európaiság. A zsenge, újszülött demokrácia így gyorsan áldozatul esett egy gátlástalan, falánk politikus garnitúrának. A különböző kormányok fékezett habzású zabrálása után az első Orbán-kormány (1998-2002) melegített be a teljes pályás lerohanásnak. 2010-től folytatódott az önkényuralom további módszeres kiépítése, az egypártrendszer visszaállítása és 2014-re végképp bűnözők kezére került az ország. (Úgyis, mint NATO- és EU-tag.) Az ország visszaesett a kései Kádár-korszakba. Az 1990-es demokráciaépítési folyamat megfordult: a szorgos munkával, verejtékkel megépült demokrácia-intézmények sorra visszabontásra kerültek: a fair választási rendszer, a semleges közmédia, az alkotmányvédő bíróság. – mindez az EU pénzelésével. 2020-ra elkészült a pártállam:
Orbán lemásolta a putyini rendszert: teljhatalmú elnöksége mellett meghagyta a névleges parlamentet, a maradék ellenzéket is kiszórta, vagy vazallusává tette.
Befejeződött a közművek, a bankok, a média államosítása, elhallgatott az utolsó kritikus rádió, tv is; megszűntek az ellenzéki lapok, az internet erős ellenőrzés alá került.
Minden nagyvállalat állami kézre jutott, vagy védelmi pénzt fizet.
Csak a párthű polgár kaphat állást, kinevezést, fiának ösztöndíjat.
„Nincs időrabló, fölösleges vita, akadékoskodás. Egy a kapitány, egy a vezér, különben elvész a hajó. Mindenki tudja a helyét. Aki lojális, megjutalmazzuk. A nép ellenségeit megbüntetjük. Ha nem parírozol, elvágjuk a vezetéket: nem kapsz gázt, sem áramot, sem vizet. Bevonjuk az adószámod. Vízumot sem kapsz, a határok ismét lezárva: ha mindenki lelécel, kit fogunk lenyúlni?”
A fák azonban nem nőnek az égig: a kapzsiság ugyan határtalan, de a zsákmány nem - az évek során kezdett fogyatkozni. Elfogytak az igazgatói székek. Egyre többen születtek bele a meglopott családokba. A 3 millió nincstelenből 6 millió lett. A nyersanyagok ára a világpiacon az égbe szökött. Most vált világossá a beszállításoktól való függőség: csak az önellátó államok úszták meg a globális válságot. A rezsi megháromszorozódott. Az EU, önmagát mentve, kilökte az országot. A nyugati cégek egymás után menekültek ki. Ezzel megrendült az ország gazdasága, hitelképtelenség lépett föl, a forint semmivé vált, az ország csődöt jelentett be. A vezetők enklávéikba húzódtak vissza, vagy kimenekültek svájci bankszámláikhoz. A megvezetett polgár csak ekkor riadt föl, amikor a politika a mélyhűtőjével a rántott húsát is elvitte. Pest megindult a budai villák felé. Kezdetét vette a Kijev-szcenárió. (Szcenáriókat azért írunk, hogy ne következzenek be!)
