A toposz közismert, közkinccsé vált, különböző korokon átívelő költői kép, írói fordulat, cselekményelem. A hozzá kapcsolódó képzetek is mindig rokon jellegűek (eső=bánat, fürdés=múlttól való megtisztulás). A modern irodalomtudomány szóhasználatában a toposz az irodalmi művek sorában fellépő azonos vagy hasonló jelentésű szövegrész, visszatérő kifejezés, klisé, séma, alkotói felfogás, szemléletmód.
István kisebbik legendájában egy besenyő betörésről és várostromról olvashatunk, ahol megint csak feltűnik Dávid és a filiszteusok előképe, illetve a karddal övezés motívuma:
Veszprémy kimutatja, illetve sejtetni engedi, hogy Szent István gyermekké (puer) titulálása a Koppány elleni, döntőnek megtett ütközet előtt (amely egyébként nem biztos, hogy a Veszprém melletti Sólynál zajlott, hiszen más tudósítás szerint Koppány végül somogyi utóvédharcokban esik el), szóval az említett kiskorúvá minősítése inkább bibliai elem, egy Dávid és Góliát harcát idéző toposz. István kisebb legendája meg is említi Salamont, Dávidot és Sault.
Sámuel I. könyvében Dávid, az egyszerű pásztorfiú felölti Saul király páncélját, s felköti annak kardját, majd rögtön ki is bújik belőle, mivel szokatlannak és nehéznek érzi a fegyverzetet. Inkább az isteni Gondviselésre bízza magát a filiszteus óriással szemben (1Sám 17). Vajk-István gyermekké minősítése a karddal való csata előtti felövezéskor -- amely viszont anakronizmus -- tehát egyszerű párhuzamnak látszik ezzel a közismert bibliai-ószövetségi történettel. Hartvik püspök ki is iktatja ezt a motívumot saját legendaváltozatából, mert akkoriban, Kálmán idején a rivális ágból származó Salamon ötévesen történt megkoronázása miatt ez kellemetlen érzéseket válthatott volna ki (a krónika méltatlankodik említett királyunk korai beiktatásán). (Veszprémy László: Szent István felövezéséről; in: Lovagvilág Magyarországon; Argumentum, Bp., 2008, 66--77)
"Abban az időben minden írástudó jól ismerte a Bibliát errefelé, az volt mindennek az alfája és az omegája, a kölcsönözhető hasonlatok valóságos kincsestára"
Egész pontosan minden keresztény írástudó azt ismerte legjobban, Albiontól a Kaukázusig.
Kałankatwac'i (vagy Dasxurani) Mózes örmény történetíróval sem volt ez másképp -- mint Theorista fórumtársunk jelezte, ő a perzsákat letaroló heftalita támadást hasonlította a szentírásbeli óriások mindent elsöprő pusztításához (közben megjelent Nagy Kornél magyar fordítása, annak a 84. oldalán olvasható).
A PVL-be pedig feltehetően hangalaki egybecsengésnek köszönhetően (obor - obr) került ez a motívum (1Móz 6:4).
Egyszóval akkoriban mégiscsak ez volt mindenkinek a "bibliája"...
Ha jól emlékszem, történészek azt fejtegették, hogy a pajzsra emelést mint a legfőbb uralkodóvá választás szokását a germánoktól vehették át Rómában, méghozzá egész pontosan az északi-északnyugati provinciákból terjedt el, amikor a légiók ott állomásozó katonái egyre-másra kiáltották ki jelöltjeiket császárrá. De legalábbis a barbarizálódás korában a különféle területekre vezényelt, besorozott germán katonák szokása volt ez. A bizánci korra ez kiüresedhetett akár közönséges szófordulattá is. A DAI nevezetes szöveghelyére, Árpád "pajzsra emelésére" szinte egészen bizonyosan az utóbbi érvényes.
A toposz korokon átivelő vándortéma, korokon átivelő szimbolum. Elsődleges használata valóban irodalmi (és nem őstörténeti, kivéve az őstörténet irodalmi feldolgozását).
De korokat átivelő vándortéma van a zenében is (pl. la folia, amit zenei katedrálisnak is neveznek) és a képzőművészetben, a korokon (vagy téren és időn) vándorló szimbolumok nem esnek távol a témától.
A szvasztika amúgy sem toposz, hanem egy világszerte elterjedt grafikus szimbólum, már csak ezért is kár több szót vesztegetni rá. Nem tartozik ide a megtárgyalása.
svasztika csak a KM-ben került elő, SEHONNAN MÁSHOL.
Hozták hazulról, ha már egyszer onnan jöttek, ahol igazoltan volt szvasztika. És miután ezt nem tudod kizárni, nem állíthatod, hogy csak itt, a KM-ben vették át egymástól e motívumot.
Ez szimpla logika, se nem néprajz, se nem történelem.
Csak, ugye, e két nép JÖTT a KM-be. Onnan, ahol igazoltan előfordul a szvasztika motívum, évezredek óta. Éppen ezért nem tudod bizonyítani, hogy pl. a magyarok az avaroktól vették azt át a KM-ben.
B. Szabó János kitekintése a "törzsi-nemzetségi" jellegű szerveződés eurázsiai szokásairól. Volt egy mezopotámiai eredetű, hét bolygóra visszavezethető felosztás, és egy kínai, négy világtáj szerinti felosztás. A történeti hagyományban sokszor ez a két toposz jelent meg, függetlenül a valóságos számoktól.
Mire a 9. századi karoling tudós-szerzetes dolgozott, ennek a dolognak már több rétege halmozódott föl. A Hunger-Hungar(us) névhasonlóság mellé kiegészítő, megerősítő elemnek használhatta esetleg az Abarisz legenda közlését. Izidornál az effajta etimologizálások általánosak.
Az avaroknak nevet adó király nem más mint a bölcs hüperboreusz Abarisz, aki a [járványokat és éhínségeket is enyhítő] messzelövő Apollón követőjeként sok várost megtisztított. Hérodotosznál ez áll róla:
"Ennyi legyen elég a hüperboreuszokról. Itt most nem szándékozom elmondani annak az állítólag hüperboreusz Abarisznak a legendáját, aki nyilát végighordozta az egész világon, s közben nem evett semmit." (IV. 36)
A limes Sasanicus különböző szakaszainak kapcsolatba hozatala Nagy Sándorral elterjedt toposz, az erődök láncolatának a létezése viszont nem az, mivel a Kaszpi-tenger mindkét oldalán létezett ez a perzsa erődrendszer. Sevillai Izidor szintén említi "Nagy Sándor falait" az avarokról szólva: "A hugnokat [Hugnos] azelőtt hunnoknak [Hunnos] hívták, végül azonban királyukról avaroknak [Avares] nevezték el őket. Ezek előbb a távoli Meótisznál a fagyos Don és a masszageták szörnyű népei között laktak. Azután sebes lovaikkal a Kaukázus szikláin áttörtek, bár [Nagy] Sándor záró erődítései a vad népek útjába akadályt gördítettek. Keletet húsz éven át tartották hatalmukban, s az egyiptomiaktól meg az etiópoktól évenként adót szedtek."
Góg és Magóg népei ellen épített fal története Firdauszinál.
"Ment Iszkandar, megnézte azt a hegyet, tudós-népe kísérte, roppant sereg, Majd rendelte: hívjanak kovácsokat; s rezet, bronzot, és nagy pörölyt hozzanak, habarcsot, követ, fát nagy hőségben, és más mindent, mit kíván a gátépítés. Hoztak s hoztak ismét, amit csak kívánt, s mikor minden ott volt, s a terv készen állt, a kőművesek és az ácsok közül ki mester volt, immár mind hozzája gyűl, mindenhonnan Iszkandart keresi meg, s mit ő kíván, mindenben segítenek. Gyűltek mindenünnen tanult emberek. S ő kétoldalt két falat építtetett, mely lábtól gerincig a bércnek futott, a szélessége épp száz könyöknyi volt; egy öl szén egy öl vassal váltakozott, és közéjük helyenként réz is jutott. És öntöttek aztán a résekbe ként: - a perzsa királyok eljárásaként - több rétegben öntette résekbe, és midőn csúcsig állt már, és sok volt a rés, kevertek sok naftával sok olajat, és evvel locsolták a teljes falat; s rá szamár-rakomány szám raktak szenet, s a sáh lángragyujtatta e réteget, és fújtatta százezer kovács tovább, figyelvén a nagy sáh vezénylő szavát. a hegyről üvöltő fuvallat szaladt és megremegtette a csillagokat. Ekképp múlt el egy nap a fejük fölött, a füst szállt, a sok kovács erőlködött. Így keverték egybe a fal anyagát, így olvasztott együvé falat a láng. Jádzsudzstól és Mádzsudzstól így lett szabad világuk, így lakhatták országukat. S hol Iszkandar nagyhírű nagy gátja áll, a földön se bú-baj, sem ádáz viszály. Ötszáz öl magas bástya ez, bérc fölött, a szélessége meg közel száz könyök. Áldották a sáhot a vár nagyjai: "Ne veszítsenek el a föld népei!" És amijük csak az országban terem, a királyhoz elhozták bőkezűen. De Iszkandar semmit el nem fogadott. De elment. S a hálás nép álmélkodott."
Így a DAI 29. és 38. fejezetében a balkáni és a turk fejedelem nélküli államocskákat hasonlítja össze, ennek leírása a DAI-ban toposznak látszik.
Ibn Ruszta szöveghelyével kapcsolatban viszont elveti Zimonyi érvelését, és Ormos állásfoglalását fogadja el, hogy Ibn Rusztának a magyarokkal és más népekkel szembeni körülárkolásra vonatkozó megjegyzése a Koránból vett toposz lenne-e.
