„A világegyetem legalapvetőbb sajátossága szerintem a kettősség.”
Így jár, ha valaki pontatlanul fogalmaz….
Teljes mértékben egyetértek Veled, azonban miután Jimmi the Hand önmagáról és a környezetével kialakított kapcsolatáról beszélt, én is erre reagáltam.
„Vallásilag az egyensúly nem ideális állapot, ez az olyan ateista embernek felel meg, aki a lelkiismerete szerint cselekszik.”
Szerintem minden ember aszerint cselekszik, legföljebb a vallásos keres hozzá valamilyen igazolást a Szentírásokból. (mindegy melyikből)
Jézus is azt mondja, tégy lelkiismereted szerint; ld az alábbi utolsó sorokat. (Mt 7:12)
„Jézus kizárólag a jót jelenítette meg benne nem volt egyensúlyban a jó és a rossz.”
- Nagyon rátapintottál a gondolatom (egyik) lényegére, a viszonylagosságra, hiszen a jó és a rossz a lehető legjobban függ a szemlélőtől. Ami Neked jó, az nekem lehet rossz is. Vagy fordítva….
- Isten előtt nincsenek bűnök, csak cselekedetek vannak, és azoknak következményei, amikért vállalni kell a felelősséget:
1 Jn3:9 "Senki sem cselekszik bűnt, a ki az Istentől született, mert benne marad annak magva; és nem cselekedhetik bűnt, mivelhogy Istentől született.” – Márpedig mindenki Istentől született…
Mt5:23-24 „Azért, ha a te ajándékodat az oltárra viszed és ott megemlékezel arról, hogy a te atyádfiának valami panasza van ellened: Hagyd ott az oltár előtt a te ajándékodat, és menj el, elébb békélj meg a te atyádfiával,…” - Azaz nézz szembe tetteiddel, s azok következményével.
- Ha bölcsességre akarunk szert tenni, meg kell járni a poklok minden útját (is). Erre utal Magdolna esete, aki a bölcsesség szimbóluma „a Mindenek” ismerője, miután köztudottan megélte az élet rossz oldalát is. (igaz, a gnosztikus írások szerint, da azok is Jézusról szólnak….)
„A kereszténységét komolyan gondoló ember nem az egyensúlyra törekszik hanem a jó maximális megvalósítására.”
- Ismered a közmondást: A pokolhoz vezető űt jószándékkal van kikövezve…
- Az egyensúlyi helyzet nem a „jó” és „rossz” cselekedetek egyenlő arányára vonatkozik, hanem arra az egyensúlyi állapotra, ami az egyén és környezete között fennáll.
Egyszerű példával; ha mindig csak kapni szeretnénk, előbb utóbb elfogynak az adakozók a közelünkből, s egyedül maradunk, avagy fordított esetben, ha mindenünket szétosztjuk, akkor mi fogunk éhenhalni.
Tehát meg kell találni azt a középutat, ami még mindenkinek jó, de legalább elfogadható.
Mt 7:12 „A mit akartok azért, hogy az emberek ti veletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal; mert ez a törvény és a próféták.”
"s lényeget két szóban fogalmazza meg: egyensúly és viszonylagosság. A vallások pont e kettőt hagyják figyelmen kívül, miközben ez az univerzum két, talán legalapvetőbb sajátossága."
A világegyetem legalapvetőbb sajátossága szerintem a kettősség.
Minden két részből áll.
(fény-sötétség, élet halál, jó-rossz, múlt-jövő)
Egyensúly csak két rész között valósulhat meg. (akár a mérleg)
A múlt és jövő hasonlata azért jó mert az egyensúlyt benne a jelen jelenti.
Vallásilag az egyensúly nem ideális állapot, ez az olyan ateista embernek felel meg, aki a lelkiismerete szerint cselekszik.
Jézus kizárólag a jót jelenítette meg benne nem volt egyensúlyban a jó és a rossz.
A kereszténységét komolyan gondoló ember nem az egyensúlyra törekszik hanem a jó maximális megvalósítására.
a viszonylagosságot a legkevésbé sem hagyják figyelmen kívül Isten állítása az a végtelen viszonylagosság tagadása éppen és annak állítása és hite, hogy van az alapvető Első ok azaz a Teremtő Isten és akkor vannak a további tanítások, hogy rövid legyek
az egyensúly pedig mint harmónia és a béke van emlegetve.
a statikai egyensúlyról is volt némi fogalma továbbá mindazoknak akik a templomokat megrendelték megtervezték és kivitelezték, a szakértők és a nem szakértők örömére és Isten dicsőségére.
„Az értelem élete úgy kezdődik, hogy anyukád elmondja: a kaki az rossz, ne nyúlj a konnektorba, ne vedd a szádba a virágföldet,…”
Nem teljesen van ez így, ugyanis a gyerek igyekszik megtapasztalni a körülötte való világot, így a szülői intelem elfogadása (szófogadás) éppen a saját megtapasztalás és a szülői intelem közötti összefüggés (következetesség) függvénye.
Ha a gyerek néhányszor mást tapasztal, mint amit a szülő megjósol, akkor előbb-utóbb szófogadatlanná válik a szülő hiteltelensége miatt.
„Mire észbe kapsz, egy komplett, kívülről rád erőltetett álláspont-halmaz tulajdonosa vagy, amitől életed végéig nem szabadulsz meg.”
Tulajdonképpen igaz, bár elsősorban azokra nézve, akik nem is nagyon akarnak tőle megszabadulni.
„Íme néhány buddhista tanítás…”
Hozzám legközelebb a buddhista tanítás áll, mindazonáltal mindig van egy olyan érzésem, hogy átesnek „a ló másik oldalára”, (lásd alább a következő bekezdéseket is) tagadják a földi lét érzelmi oldalát, annak megélésének szükségességét, holott az embertől nem választható el ez a létfunkció. Sőt, éppen ez az érzelmi töltetű megélés az, ami az ember szellemi fejlődését eredményezi, enélkül miféle bölcsességet lehetne megszerezni?
Tulajdonképpen földi létünk célját látom az érzelmi dolgok és azok minden vonzatának, következményének megélésében, ezáltal olyan ismeretek megszerzésében, ami a bölcsesség alapjául szolgál. A bölcsesség pedig - szerintem – az a fajta tudatos életmód és kapcsolatrendszer, amely cselekedeteinken keresztül nyilvánul meg önmagunk és környezetünk felé. Ezt nem lehet sem megélni, sem gyakorolni a teljes közöny és „ahogy esik úgy puffan” szemlélet elfogadásával.
„Ha megértjük, hogy nincs én,…”
Az ÉN és a NINCS ÉN nem egymást kizáró dolgok. Csupán nézőpont kérdése: Az EGÉSZ tartalmazza az ÉN-t is, mint az EGÉSZ részét. Tehát az EGÉSZ felől közelítve a kérdést, valóban nincs külön ÉN, azonban az egyén az EGÉSZ részeként jól körülhatárolt sajátosságokkal rendelkezik, amik egyedül az ÉN-re, s csakis arra az egy személyre vonatkoznak. Következésképp az ÉN jól elkülönül minden más ÉN-től, de még az EGÉSZ-től is, miközben minden egyes ÉN magának az EGÉSZ-nek a része. Az EGY-ség fogalma egyáltalán nem követeli meg az Én feladását, ellenkezőleg, még fel is tételezi….
Pl: Minden tengeröböl egyedi sajátosságokkal rendelkezik, (partvonal, mikroklíma, állat- és növényvilág, stb.) sehogyan sem cserélhető fel egyik a másikkal, holott mindegyik ugyanazon tenger része.
„Mondjuk én egy természettudományi karról vagy műszaki egyetemről frissen szabadult, lelkes és nyitott ember vagyok.”
Én meg egy (műszaki) vén róka aki megette kenyere javát, s lényeget két szóban fogalmazza meg: egyensúly és viszonylagosság. A vallások pont e kettőt hagyják figyelmen kívül, miközben ez az univerzum két, talán legalapvetőbb sajátossága.
"Pusztán azért, mert tisztában vagyunk ebbéli korlátainkkal (hogy nem lehet semmit tökéletesen végrehajtani) még egyáltalán nem ok arra, hogy ne is igyekezzünk tudásunk szerint legjobbat nyújtani."
Ezzel maradéktalanul egyetértek.
"Szerintem saját ismereteinkből levont következtetésekből, amiket persze össze lehet vetni másokéval, mintegy ellenőrizve saját elképzeléseink "jó"-ságát. Ez messze nem ugyan az, mint előre elfogadni bármilyen álláspontot..."
Az értelem élete úgy kezdődik, hogy anyukád elmondja: a kaki az rossz, ne nyúlj a konnektorba, ne vedd a szádba a virágföldet, verekedni rossz, ne köpködj a buszon kisfiam, köszönj szépen a szomszéd néninek, milyen ügyes vagy, hogy egyedül bekötöd a cipődet, stb. Azután elmész iskolába, ahol átesel egy újabb agymosáson, amit úgy hívnak: materializmus. Mire észbe kapsz, egy komplett, kívülről rád erőltetett álláspont-halmaz tulajdonosa vagy, amitől életed végéig nem szabadulsz meg.
Amikor az ember észre tér, elkezdheti tudatosan átvizsgálni a világnézetét, talán pár tucat, vagy - legyünk bőkezűek - pár ezer előítéletet helyre tesz, de marad még ott bőven, mert azoknak nincs tudatában. A döntéseit viszont befolyásolják.
Szóval szerintem nevezett kritériumoknak csak kis része tudatosan felépített, a többit bekajáltuk, mert kevesek voltunk ahhoz, hogy kételkedjünk.
De térjünk vissza a buddhizmusra. Íme néhány buddhista tanítás (random választottam őket a netről, vastag betűs kiemelések tőlem):
"Légy vágytalan, közömbös és egykedvű. Táplálkozz azzal, amit a véletlen hoz eléd. Ne válogass. Ne igyekezz megtartani semmit. Gazdagság, szegénység, dicséret, megvetés — hadd jöjjön, úgyis elmúlik. Ne tégy különbséget erény és bűn között, jó és rossz között. Kerüld a bánatot, a bánkódást, a bűntudatot. Bármit tettél, semmi sem ok sem az örömre, sem a fájdalomra."
"Az ember a testiségtől az öntudatig ötféle ilyen dharmából, lételvből van felépítve. Az embert alkotó dharmák bonyolult oksági kapcsolatán és kölcsönhatásán múlik, hogy a lélek mindig újabb és újabb testben él tovább, nem tudva úrrá lenni a szenvedés, a vágy és a halál - illetve azok dharmái - felett. Az egyén számára erkölcsi tökéletesedés és arra épülő intellektuális erőfeszítés, szellemi összpontosítás által adódik lehetősége kilépni a világ ezen szakadatlan ismétlődéséből, örök körforgásából."
"A megszabaduláshoz vezető út két lépésből áll. Először is felfedezzük, hogy a testben nincs semmi állandó, a test csupán a folyamatosan helyüket változtató atomok tömege. Aztán felismerjük, hogy a gondolatoknak és az érzelmeknek sincs lényegiségük. Bár a tapasztalatainkat "valódinak" érezzük, amikor megjelennek, itt is csupán a körülmények áramlását találjuk, melyek mulandóak és állandóan változnak.
Ez a tisztánlátás növekedni fog, majd egyre jobban befolyásolja szemléletünket egészen addig, míg minden tapasztalást be nem színez. Ha valójában nincs ott senki, ki az, akinek árthatnak? Ha megértjük, hogy nincs én, akkor mi lehet a célpont? A bizonytalanság és a "kívül rekedés" érzése megszűnik, így a fájdalomban vagy nehézségekben a hétköznapi gondolkodás személyhez kötött tulajdonsága –"én szenvedek"– átváltozik azzá az általános észrevétellé, hogy "van szenvedés". Minden szituációban sérthetetlenné válunk, s ennél nem lehet jobb alapja további fejlődésünknek. Bár a buddhizmus déli iskolái abban a történelmi időszakban a megvalósításnak ezt a szintjét – az arhátságot – célként tekintették, az északi vagy Mahajána buddhizmusban ez a természetes pihenőhely, mielőtt a "bodhiszattvaság" nagy utazása elkezdődik."
Mondjuk én egy természettudományi karról vagy műszaki egyetemről frissen szabadult, lelkes és nyitott ember vagyok. Kíváncsi vagyok más nézetekre, és meghallgatok mindent, és mindent vizsgálatnak vetek alá, mielőtt elfogadnám. Meghallgatom a fentieket, aztán - latba vetve összes tényszerű ismeretemet a világról - megvizsgálom, és... jól elküldöm a sunyiba azt, aki ilyeneket mond nekem. Mert a fentiek (szerintem) egyszerűen nem férnek bele egy olyan ember világképébe, aki keresztény/materialista kultúrában szocializálódott, és egyébként minden döntést a korábbi ismeretekre alapoz.
Ezért én továbbra is azt mondom, hogy a buddhizmus útján elindulni legalább annyira hit kérdés, mind elfogadni a keresztény dogmákat. És nem csak az elindulás, hanem a haladás is. Pl. az utolsó idézetben említett "arhátság" állapota: milyen módszerrel lehet befogadni, hogy ez az állapot létezik és elérhető, ha nem hit által?
Az egyetlen különbség, amit én látok az az, hogy a keresztény tanok az intellektus tompítására vannak kitalálva és formulázva, és gyakorlatilag megkövetelik az embertől, hogy ne gondolkozzon, vagy csak adott korlátokon belül. A buddhista tanokra (amennyire én tudom) ez nem jellemző.
„Másrészt a Nirvána egyáltalán nem erről szól. Sem megsemmisülés, sem pokol, sem szenvedés, sem kárhozat. A Nirvána az az állapot, amikor az ember hátrahagyja a földi létet, és egy magasabb szintre emelkedik. Ott már nincs test csak a tiszta szellem, ami Isten lenyomata az emberben.”
Nem a Nirvána meghatározásával akarok vitatkozni, inkább azt nem értem, mi a csudáért születtünk ide a Földre, ha mindenáron vissza akarunk jutni?! Ennek semmi értelme….
Nem azért születtünk a Földre, hogy elvonuljunk a világ dolgaitól, hanem azért, hogy megéljük, megtapasztaljuk azokat. Nemde az lehet ittlétünk célja, hogy az anyagi világ adta lehetőségeket kihasználva, megéljünk megannyi élethelyzetet, próbáljunk azokból a legtöbbet tanulni – és persze alkalmazni - saját bölcsességünk és az Egyetemes Tudat (Isten?) épülésére?
A fejlődés univerzális sajátosság, ami a lélekre is éppúgy kell, hogy vonatkozzon. Mivel tökéletesség soha semmilyen formában nem érhető el, így a lélek vonatkozásában sem, következésképp az öröklét eleve adott, azért semmi különös dolgot nem kell tennünk.
„Soha nem lesz "befolyásolásmentes" a gondolkodásunk.”
- A világban semmi sem fehér, vagy fekete…
- Természetesen igaz a megállapításod, mindazonáltal mégis alapvető különbség van a kritika nélkül elfogadott idegen, és a saját magunk által megalkotott vélemények között.
- A befolyásolás az ismeretek megszerzésében jut döntő szerephez, mert rendszerint nem áll módunkban ellenőrizni azokat, legföljebb a forrást tarthatjuk inkább, vagy kevésbé hitelesnek. Azonban a dolgok közötti kapcsolatok, összefüggések meglátásában, egy szóval a szerzett ismeretek feldolgozásában már sokkal nagyobb szerepet tulajdonítok az egyénnek. Ha nem alakítunk ki saját elképzelést, csak mások véleményére, értelmezésére hagyatkozunk, az jóval több, mint szellemi lustaság, mert saját szellemi fejlődésünktől vonjuk meg a legalapvetőbbet, gondolataink, gondolkodásunk szabadságát. Ezzel együtt automatikusan alsóbbrendűnek fogadjuk el önmagunkat, s ezzel meg is elégszünk.
„Szerintem az nem működik, hogy mindent saját gondolatokból építsünk fel.”
Mint az előbbi hsz-ben említettem, nem lehet kizárni, - és nem is kell kizárni – mások gondolatait, ellenkezőleg! De igyekezni kell saját álláspontunkat kialakítani, mert igazán abban tükröződik a mi önmagunk…(Ez saját fejlődésünk lényege)
„Szóval amit Te írsz, hogy minden véleményt, külső impulzust, ingereket megállítani a küszöbön, megvizsgálni, tényekkel összevetni, és csak az befogadni, ami megfelel bizonyos kritériumoknak (amely kritériumok vajon honnan származnak?), talán ideális működés lenne, de emberként megvalósíthatatlan.”
Nem mondtam, hogy mindent maradéktalanul meg lehet valósítani, csak annyit, hogy törekedni kell rá….
Soha semmit nem tudunk pontosan megcsinálni, a tökéletest soha nem tudjuk elérni, de a világban sem tökéletes semmi, mert akkor nem lenne hova fejlődnie….
Pusztán azért, mert tisztában vagyunk ebbéli korlátainkkal (hogy nem lehet semmit tökéletesen végrehajtani) még egyáltalán nem ok arra, hogy ne is igyekezzünk tudásunk szerint legjobbat nyújtani. A cél tehát adott. A kérdés csak az, mennyire tudjuk megközelíteni....
(amely kritériumok vajon honnan származnak?),
Szerintem saját ismereteinkből levont következtetésekből, amiket persze össze lehet vetni másokéval, mintegy ellenőrizve saját elképzeléseink "jó"-ságát.
Ez messze nem ugyan az, mint előre elfogadni bármilyen álláspontot...
"Ismereteim szerint a pokol, és a második halál, a Gyehenna lényege nem a lét vége, a megszűnés, mivel a szellem halhatatlan, hanem az örök kárhozat, vagyis az, hogy Istentől, jelenlététől örökre megfosztatnak azok, akik odakerülnek"
A lélek nem halhatatlan, ha a keresztény tanítást követed.
Az első halál amit mindenki elszenved, függetlenül, hogy jó vagy gonosz.
A második halált csak a gonoszok szenvedik el, ebből nincsen többé feltámadás.
Amit mondtál az gnosztikus tanítás, minden fő felekezet elvetette.
Jézus a kereszten a második halált szenvedte el.
Teljesen meghalt, Istentől elhagyatva.
De azért minden tanitásban van egy kis paradoxon, amit egyik sem képes feloldani.
Persze ezekről csak itt a fórumokon lehet beszélni, az egyházi körök mereven elzárkoznak minden felülvizsgálattól.
Bizony, mi is A Felkent Jézus után vagyunk neveztetve, de ez nem tesz bennünket A Felkentté, viszont mi is részesedünk az ő halálában, ahogy az ő feltámadásában is. Mindez apostoli tanítás.
Nos, azzal semmi problémám, amit írsz, hogy Krisztus miután feltámadt, milyen dicsőséget kapott. De nem ettől, vagy még inkább nem innentől lett a Felkent, hanem az Isten Szellemétől, amivel felkenetett és elkezdte papi szolgálatát, amikor bemerítkezett János által a Jordánban.. Ennek előképét láthatod Mózesnél, amikor a papokat beiktatták, és szent olajjal kenték fel (ugyanígy fürdőt is vettek) Ezek az előképek tanítanak bennünket hogy ne vétsük el az igazságot. Jézus ezen a napon be is töltötte azt az igazságot, hogy "Fiam vagy te, ma szültelek téged" (Zsolt. 2), amikor bemerítkezett, és a zsidó levél szerint ez is a papsággal függ össze. Krisztus felkent volta tehát első rendben a papi szolgálatában realizálódott, hogy betöltötte azt, amiről írva van a Felkentre vonatkozóan, majd életét adta övéiért, mert így kellett szenvednie a Krisztusnak, ahogy a próféciákban áll. Lk 24,26 Ha így kellett szenvednie a Krisztusnak, akkor nem lehetett csak később a Krisztus, szenvedése és megdicsőülése után. Ez nincs összhangban az írással.
De ha mindezt nem is tudnánk, elég lenne csak az, hogy halála és feltámadása előtt is a Krisztusnak vallotta magát, elismerte, ha tanítványai annak mondták, és megölni is azért akarták, mert a megígért Messiásnak, (Felkentnek) mondta magát (ez volt az egyik vádpont ellene, amiért a főpap megszaggatta ruháit), és sehol sem tanított arról, hogy csak később lesz a Felkentté. Sőt Lk 4,18
Ilyen értelemben mindenki, akit Isten újjászül, azt fel is keni, tehát felkent.
Jézusról ez van megírva:
Fil 2:5 Az az indulat legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban is volt, Fil 2:6 aki amikor Isten formájában volt, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy Istennel egyenlő, Fil 2:7 hanem önmagát megüresítette, szolgai formát vett fel, és hasonló lett az emberekhez. Fil 2:8 És amikor emberi formában volt, megalázta magát, engedelmes volt halálig, mégpedig a kereszthaláláig.
Miután az Atya feltámasztotta, akkor emelte fel Magához, ültette jobbjára, adott neki oly Nevet... ekkor lett meg az, amiért történt minden.
Ha ez nem történik meg, akkor nem tudott volna meghalni, hiszen Krisztus nem tud meghalni.
Hasonló ez ahhoz, hogy a Megváltásban benne van a test megváltása is, de ez még nem "realizálódik", hanem majd csak a feltámadás ill. az elragadtatáskor. Addig megöregszik, elenyészik...
Jézus már a bekeretezésétől az Isten Felkentje volt, akit felkent az Isten az öröm olajával. Maga is annak vallotta magát. Lásd samaritánus asszonnyal való beszélgetésében, János evangéliuma elején.
Szóval nem tudom, hogy mire alapozod a "Atya Isten feltámasztotta, akkor ismét Krisztussá lett" - állításodat. Mert ha a Biblia igaz, Jézus a Felkent (Krisztus) volt már bemerítkezésétől, és az után is. Az más kérdés, hogy nem ismerték el annak, mint ahogy a zsidók mind a mai napig nem ismerik el, és várják a Messiást. (ugyanis elvetik a Felkent kétszeri eljövetelét)
Megpróbálok rá válaszolni. Kérlek vedd figyelembe, hogy így írásban nem egyszerű és kicsit időzz el afelett, amit írok :)
Isten egyszülött Fia a Krisztus = Χριστός (Khrisztosz) Krisztus = "felkent" - felkent, a Messiás
Mikor testté lett, akkor mint Jézus = ̓Ιησου̑ς (iészúsz) Jehósua = "az Úr a szabadulás, a menekülés, az üdvösség" volt a Földön, bemutatva az Atya Isten Országát. Erről szólnak az "Én vagyok..." mondások is, köztük az "Én vagyok az út, az igazság, és az élet. Csakis Őrajta keresztül, Őáltala lehet az Atyához menni.
Miután elvégezte a megváltás művét, meghalt, eltemették, és az Atya Isten feltámasztotta, akkor ismét Krisztussá lett = Χριστός (Khrisztosz) Krisztus = "felkent" ; - felkent, a Messiás;
Tehát visszakerült eredeti "rangjába", amihez még a Jézus "cím" is társult. Ezért mondja az Ige, hogy:
Fil 2:5 Az az indulat legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban is volt, Fil 2:6 aki amikor Isten formájában volt, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy Istennel egyenlő, Fil 2:7 hanem önmagát megüresítette, szolgai formát vett fel, és hasonló lett az emberekhez. Fil 2:8 És amikor emberi formában volt, megalázta magát, engedelmes volt halálig, mégpedig a kereszthaláláig. Fil 2:9 Ezért Isten is felmagasztalta őt, és olyan nevet ajándékozott neki, amely minden név fölött való, Fil 2:10 hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és a föld alattiaké, Fil 2:11 és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.
Megfigyelheted, hogy pl. Pál a leveleiben ezt a nevet használja többnyire: Krisztus Jézus, mert ebben benne van az, hogy most mi Isten Fiának a titulusa, neve, címe, rangja, mi a feladata az Atya trónjánál.
"Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére", tehát az, Aki Jézusként járt itt a Földön, most Krisztus Jézus, Úr, az Atya Isten dicsőségére. Ő A Felkent, a Messiás, a Megváltó Király.
Úgy tudom, hogy a protestánsoknál is van pokol, hiszen a Biblia is ír róla. Nem a purgatóriummal kevered? Az valóban a katolikusoknál van csak.
Ismereteim szerint a pokol, és a második halál, a Gyehenna lényege nem a lét vége, a megszűnés, mivel a szellem halhatatlan, hanem az örök kárhozat, vagyis az, hogy Istentől, jelenlététől örökre megfosztatnak azok, akik odakerülnek.
Az örök élet pedig az, hogy Isten Országában, jelenlétében tartózkodhatnak azok, akik elnyerik azt.
Tehát ha van örök élet, mindegy, hogy hol és hogyan, az is egy lét, az is egy szenvedés.
Ezért cél a buddhizmusban a teljes nirvána."
Ezt is a protestánsok gondolják így? Mert a buddhisták biztosan nem. Mondtuk: utána kéne nézned. (És ezúttal hozzáteszem, hogy autentikus forrásból.) De persze ha szeretnél tévedésben maradni, nekem mindegy.
A "Jézus Krisztussal" való személyes találkozás, bár kívánatos volna, keveseknek adatik meg. Ahhoz vagy különleges égi kegy, vagy nagyon fejlett szellemiség szükséges. A megtérés egy másik fogalom. Abban az értelemben, hogy az említett találkozás elhozza a megvilágosodást, rendben van. Abban az értelemben, hogy megtérni a keresztény egyház kebelére, nagyon nincs rendben. De ki tudja. Ha egyszer személyesen találkozom az Úr Jézussal, talán utána megtérek mindkét értelemben.
Tulajdonképpen igen, de itt egészen konkrétan a földi lét utáni szomjról van szó. A lélek azért nem vágyik többé a földi létre, mert talált valami jobbat.
"A teljes nirvána a tökéletes halál, a megsemmisülés, a nemlét."
Tulajdonképpen igen, de csak a test, és a testhez kapcsolódó gondolatok és érzések szempontjából.
"A buddhizmusban az a nirvána, ami a kereszténységben a kárhozat, a megsemmisülés."
Ez baromság.
Egyrészt a keresztény kárhozat az örök szenvedést jelent a pokolban, az úgynevezett "sátán" uralma alatt. Ez ugye nem azonos a megsemmisüléssel, hiszen hogy tudna szenvedni az, ami megsemmisült, hogy tudná a sátán kínozni a semmit, és hogy néznének ki a "pokol légiói", ha csupa semmiből állnának? Ezt Neked a kereszténység harcos védelmezőjeként jobban kellene tudnod.
Másrészt a Nirvána egyáltalán nem erről szól. Sem megsemmisülés, sem pokol, sem szenvedés, sem kárhozat. A Nirvána az az állapot, amikor az ember hátrahagyja a földi létet, és egy magasabb szintre emelkedik. Ott már nincs test csak a tiszta szellem, ami Isten lenyomata az emberben.
Ha nem hiszed, olvass utána. Most néztem meg: még a katolikus lexikon "Nirvána" cikke sem beszél kárhozatról.
"Ez mindenképpen elkerülhetetlen. Az ember intelligenciája csak felnőtt korára fejlődik ki annyira, hogy képes legyen megkérdőjelezni az "idegen álláspontokat", hogy képes legyen a külvilág ingereit kritikusan szemlélni. És még így sem megy, mert egyszerűen képtelenség annyi mindenre odafigyelni. Gyerekként pedig kimondottan az a sorsunk, hogy bekajálunk mindent, amit elénk raknak. Olyan dogmák és előítéletek épülnek ki gyerekkorban, hogy csak na. Halálunkig nem tudunk megszabadulni tőlük. Sőt, eszünkbe sem jut, mert fel sem ismerjük, hogy azok dogmák, amiket kívülről ültettek a gondolatainkba."
Ez tényleg így van. Ezért szükséges a Krisztus Jézussal való személyes találkozásunk, a megtérés, mert Ő megszabadít ezektől.
pl.
Apcs 22:3 „Én zsidó ember vagyok, a kilikiai Tárzuszban születtem, de ebben a városban nevelkedtem fel Gamáliel lábánál, az atyai törvény pontos betartásában, Istenért buzgó voltam, mint ahogy ti mindnyájan vagytok ma. Apcs 22:4 Ezt az utat halálra üldöztem, megkötöztettem, börtönbe juttattam férfiakat is, nőket is, Apcs 22:5 ahogy azt a főpap is tanúsíthatja, és a vének egész tanácsa. Miután tőlük leveleket is kaptam a testvérekhez, Damaszkuszba utaztam, hogy onnan foglyokat hozzak Jeruzsálembe, hogy megfenyítsék őket. Apcs 22:6 De utazás közben, mikor már közel voltam Damaszkuszhoz, déltájban az történt velem, hogy az égből hirtelen villámló nagy fényt láttam magam körül, Apcs 22:7 leestem a földre, és hallottam, ahogy egy hang megszólított: Saul, Saul, miért üldözöl? Apcs 22:8 Megkérdeztem: Ki vagy, Uram? Az így felelt: Én vagyok a názáreti Jézus, akit te üldözöl. .....
"Azt gondolom, ahhoz, hogy befolyásolásmentes legyen gondolkodásunk, semmiféle hitet, dogmát, álláspontot nem szabad elfogadni, mert attól kezdve általa meghatározottá válik a gondolkodásunk."
Soha nem lesz "befolyásolásmentes" a gondolkodásunk. Szerintem az nem működik, hogy mindent saját gondolatokból építsünk fel.
"Természetesen mások véleményét is meg kell hallgatni, de nem előre elfogadni!"
Ez mindenképpen elkerülhetetlen. Az ember intelligenciája csak felnőtt korára fejlődik ki annyira, hogy képes legyen megkérdőjelezni az "idegen álláspontokat", hogy képes legyen a külvilág ingereit kritikusan szemlélni. És még így sem megy, mert egyszerűen képtelenség annyi mindenre odafigyelni. Gyerekként pedig kimondottan az a sorsunk, hogy bekajálunk mindent, amit elénk raknak. Olyan dogmák és előítéletek épülnek ki gyerekkorban, hogy csak na. Halálunkig nem tudunk megszabadulni tőlük. Sőt, eszünkbe sem jut, mert fel sem ismerjük, hogy azok dogmák, amiket kívülről ültettek a gondolatainkba.
Szóval amit Te írsz, hogy minden véleményt, külső impulzust, ingereket megállítani a küszöbön, megvizsgálni, tényekkel összevetni, és csak az befogadni, ami megfelel bizonyos kritériumoknak (amely kritériumok vajon honnan származnak?), talán ideális működés lenne, de emberként megvalósíthatatlan.
Természetesen mások véleményét is meg kell hallgatni, de nem előre elfogadni! Óriási a különbség!
Arra gondolj, hogy ha egy adott kérdésben előre elfogadsz (elhiszel) egy álláspontot, akkor attól kezdve a sajátodra semmi szükség. Már nem kell a kérdésben saját álláspontot alkotni. Ez tény kérdése, tehát befolyásoló tényező a Te véleményalkotásodban, méghozzá úgy hat a véleményedre, hogy ez utóbbit nem Te alkotod, hanem feltétel nélkül átveszel egy idegen, már kész álláspontot, amit magadévá teszel, mintha egyben saját gondolatod lenne. S úgy is kezeled.
Azonban egy adott kérdésben mások következtetése, véleménye már túlmutat az ismeretek objektivitásán.
Ezen az alapon csak nagyon keveset szabad beszélgetni, olvasni, mert bizony ezek során nézetek és következtetések is hatnak ránk. Akkor történelemből pl. marad a "melyik csata hol volt és mikor" szintjére szorítkozó tanítás. :)))
