Idézet Sándor István Dózsa György a néphagyományban c. tanulmányából:
"Futó vázlatunk tanúsága szerint a Dózsa-hagyomány fenntartásában egyaránt szerepet kapott tehát a Dózsák családi tradíciója, a Dózsa kivégzési helyére vonatkozó lokális érdeklődés, ereklyéinek kultusza, a ferences barátok emlékezése rendjük múltjára s egyes urbánus szokások vélt vagy valóságos összefüggése a parasztfelkelés eseményeivel. Adatainkat tájanként változóan a paraszti, polgári, kisnemesi szemlélet rokonszenve, de elvétve a rendi társadalom vezető osztályainak indulatai is egyaránt színezik. Mindez azonban korántsem meríti ki parasztságunk - s még kevésbé társadalmunk - Dózsáról kibontakozott képét, amelyben hitelesebb és jellemzőbb emberi vonások tükröződnek — ha nem is éppen sorsának bizonyos folklór jellegű átszínezése. mondai kiegészülése nélkül. Dózsa közkeletű képét is felruházta ugyanis a négyszázéves hagyomány olyan motívumokkal, amelyek még tudományos igényű ábrázolásaiban is sűrűn jelentkeznek, a Dózsáról való általános elképzelésekben pedig minden egyébnél elevenebben vannak adva. Ez Dózsa tüzes trónjának képzete. Mint más összefüggésben bemutattuk, a XVI. század magyar történetíróinak a parasztfelkelést tárgyaló munkáiban nemritkán mutatkoznak folklórhatások is. Szapolyai alakját pl. mintegy fekete bélyeggel jelölte meg embertelensége nem egy kortársa szemében. ISTVÁNFFY Miklós szerint ,,a parasztok elpusztítása után két évig csodálatosképpen nem látta az Oltáriszentséget, midőn a miséző pap felmutatta". SZERÉMI pedig szemtanúként számol be róla, hogy királlyá koronázásakor Szapolyai fején nem akart megállni a korona: „quia manus pollutas habot sanguineas super cruciferos" — mert a kurucok vére tapad a kezéhez, suttogták a jelenlevők. Dózsa tüzes trónjáról azonban a XVI. század egyetlen magyar történetírója sem tesz említést. Hadd idézzük a leghitelesebb, „hivatalosnak" tekinthető tájékoztatást, azt a levelet, amelyet néhány nappal Dózsa kivégzése után, 1514. július 24-én II. Ulászló írt Miksa császárnak: „Székely Györgyöt először tüzes vassal koronázták meg, azután pedig a még élőnek meztelen testét lábainál fogva odakötözvén, saját katonái, akiket közönséges nyelven hajdúknak hínak, és akiknek munkája annyi és akkora bajokat okozott, és akiket ő hol tréfásan, hol komolyan fenevadaknak (bestiáknak) szokott nevezni, fogaikkal széttépték és felfalták; végre pedig holttestét négyfelé vágván, karóra függesztették fel." A levél tartalmát egyértelműen erősíti meg valamennyi XVI. századi magyar forrásunk, ennél lényegesebbet Dózsa kínhaláláról nem tudunk. Hallgat a tüzes trónról STIERÖXEL-TAURINUS eposza is, aki pedig tobzódó dühvel ír Dózsáról s szinte habzsolva részletezi a kivégzés kínjait. Dózsa tüzes trónja e szerint népünk képzeletének alkotása, folklórjelenség, amely logikusan egészíti ki a képet, amelyet a történelem a parasztfelkelés vezérének elpusztítására kiagyalt módokról nyújt. Az izzó koronához az izzó vastrónus valóban hozzátartozik, ősi keleti hagyományok mintájára a király ellen lázadók büntetése a királyi jelvényekkel történő kivégzés. így értelmezi a szörnyű büntetést egy ceglédi adatközlőnk is: ,,Az urak úgy végeztették ki, hogy királyi trónusféleségbe ültették, a fejébe tüzes koronát nyomtak, csúfságból, mert szerintük, király akart lenni." Ám Dózsa tüzes trónja több mint regényes múltú monda-motívum. Mintegy jelzi az utókor ítéletét a kivégzés emberséget nem ismerő kegyetlenségéről; s talán még inkább szimbólum, amely valóban királyivá magasztosítja, prométheuszi kínjaiban mintegy mítikus alakká formálja a magyar parasztfelkelés vezérének alakját."
Azt hiszem ehhez már végképp nincs mit hozzátenni, egészen jól megfejti, hogy mi is okozta a néphagyománybeli átköltést, amiből aztán a 19. század eleji szerzők, majd Petőfi és Jókai is átvették a "tüzesen izzó trón" legendáját.
"De a képeknek mégis nagy erejük van! (Ha ilyen szuggesztív alapossággal képes valaki, vagy inkább: képesek valakik megtervezni és kivitelezni őket, mint ebben a filmben Mimica és művésztársai.) Hiába tudjuk, hogy Matija Gubec kivégzése nem úgy történt a valóságban, ahogyan a népképzelet megörökítette, és továbbadta a századok folyamán, hiszen a nagy horvát történész, Ferdo Sisic szavaival: „Mindez nem a Márk-téren történt, s nem is ültették [Gubecet] semmilyen izzó vastrónra, ez mind a zágrábiak képzeletének a terméke, a XIX. század első feléből” — Mimica filmjében borzongató realitással elevenedik meg éppenséggel ez a népi képzelettermék."
A kövérrel kiemelt mondatrész mindent megmagyaráz, pontosan ez érhető tetten a magyar Dózsát heroizáló, őt izzó vastrónra ültető kora 19. századi magyar szerzőkben is.
Már csak azt volna érdemes tudni, hogy a horvátok vettek-e példát ez ügyben a magyarokról, de mivel azok a művek németül és magyarul jelentek meg, főleg a Felvidéken, nem túl valószínű.
Egyszerűen mindkét nép polgárosult és (kis)papi rétege elkezdte a középkori parasztmozgalmakat hősiesnek beállítani, igazából a valódi célt itt nem is foghatjuk meg; valódi ógörög tragédia szellemben való heroizálás volt ez, átvéve mindezt a parasztságtól...
Kósa és Mimica ebben a művészi felfogásban egymásra találtak, mindketten paraszti származásúak lévén.
További adalékok a kivégzés módszertanának elemzéséhez:
Idézet Bojtos Anita: TÖRTÉNELEMSZEMLÉLET, FOLKLÓR ÉS OBSZERVANCIA
Szerémi György és a késő középkori magyar társadalmi tudat forrásairól
című tanulmányából:
"Biblikus vonásokkal, szentírási párhuzamokkal élénkítve örökíti meg a már említett 1514-es parasztháború végkifejletét is. A parasztháború jelentős vérveszteségéért Szerémi a nemesek álnokságát, kétszínűségét okolta, ugyanakkor Dózsát, a keresztesek élén harcoló vezért egyértelmű pozitív színben tünteti fel. Különösen jól érzékelteti szemléletét a Dózsa György kivégzéséről szóló fejezet. Fenntartja, hogy Dózsát izzó vastrónon égették meg, a hozzá hű hajdúkat pedig arra kényszerítették, hogy egyenek belőle. A kínhalált szenvedő és korábban üdvös ügyért harcoló vezető testében való osztozkodás György atya számára talán az Eucharisztia misztériumához tette hasonlóvá az eseményeket. A feltételezést erősíteni látszanak a szövegben előforduló bibliai utalások is, melyek a keresztút stációihoz teszik hasonlóvá a szöveget. Dózsa elfogása után Szapolyai és a mágnások között vita robbant ki: Szapolyaitól, aki korábban esküjét adta, hogy nem szolgáltatja ki Dózsát, a főurak most mégis a parasztvezér kiadatását kérik, miközben így nyugtatják a vajdát: „Semmi sem lesz a ti lelkiismeretetek terhére”, akár az evangéliumi párbeszéd Pilátus és a tömeg között: „az ő vére rajtunk és gyermekeinken” (Mt 27,25). Dózsát ezután kivégzéséig, „harmadik napig” földalatti verembe vetették. A három nap a Krisztus föltámadásáig eltelt idő szimbolikus megjelenítése lehet, ennél azonban jóval konkrétabb a Dózsát kínzó izzó vaskorona és a krisztusi töviskorona párhuzama, vagy Dózsa lemeztelenítése, és a X. stáció, melyben kereszthalála előtt a Megváltót megfosztják ruháitól. A méltatlan, az igazságtalan szenvedés ábrázolásában elkerülhetetlenül jelennek meg a passió reminiszcenciái, attribútumai; ezek a fogalmak, képi, ikonográfiái mozzanatok értelmezik számára a megélt történéseket. Szeréminek tehát az életét kínhalállal végző parasztvezér egyet jelentett a krisztusi erényekkel felruházott hőssel, akinek feltétlen tisztelettel adózott. Fontos ugyanakkor, hogy a tragikus sorsú vitéz halálát leíró szöveg olvasók által elvárt elemei lehettek a megszégyenülés, pőreség, megaláztatás: vagy azért, mert ezzel krisztusi ártatlanságát kívánták hangsúlyozni, vagy pedig azért, mert kínzói a valóságban is így jártak el. (Nem tartom elképzelhetetlennek, hogy a móresre tanítás részeként a Bibliából ismert szenvedéseket kívánták előidézni azon megfontolásból, hogy a bűnösnek tartott személy ezáltal megtisztul.) Dózsa kivégzéséről egyébként Verancsics Antal szinte ugyanígy emlékezik meg Memoria Rerumában, és Istvánffy Miklós is megörökíti az ismert történetet.
A bibliai motívumokkal telített szövegre Bori Imre szerint az a magyarázat, hogy Szerémi „ideológiája fogalmi alakot nem tud ölteni, következésképpen megmarad annál a vallásos keretnél, amelynek a látomás, s vele a hit és a bűn kategóriái a megjelenési formái, s mely e korszak paraszt- és köznépi mozgalmait általában jellemezte Magyarországon is, Európában is, Dózsa paraszthadseregének jelenségét is ideszámítva.” A vátesz-szerep azonban nem merült ki a szentírási analógiákban, a csodás jelenségek, meseszerű leírások még többször visszaköszönnek a szövegben. A biblikus műveltség mellett létezett még egy fontos forrása mind Szeréminek, mind a koldulórendi prédikációs gyakorlatnak: a folklór."
A korabeli magyar források egyike sem írt izzó vagy felhevített trónról (max. latinról téves fordításban), egynémely külföldi igen. Ezt elég sokat elemeztem már itt a topikban.
Sima vastrónra ültették, és a legborzalmasabb kínzás a vaskorona mellett a tüzes vasfogókkal való hústépkedés volt.
Vajon azt meddig lehet élve elviselni, főleg akkor, ha jó mélyen belecsípnek és marcangolnak a felhevített éles vassal?
Ezért kellettek a cigány hóhérok, ők voltak a legkegyetlenebbek és legalkalmasabbak erre a feladatra.
Dózsa nem írt semmilyen verset, az Ítélet filmből is kiderül illetve a korabeli forrásokból, hogy még olvasni sem tudott.
A ceglédi
Hogy milyen nők lehettek az esetei? Pl. székely parasztlányok.
Egy ilyen származású színésznő, Sebők Klára Mária játszotta el az Ítélet c. filmben a szerelmét, Terézt, "ki ággyal, meleggel tart", és aki még a kivégzés előtt is "a vizes vászonnal félénken, némán, szemérmesen tisztára törli arcomat, kezemet, vállamat", mondja Dózsa a filmnovellában.
Íme egy ritka színes fotó róla (a film állóképei szinte mind fekete-fehérek):
A kép a kivégzési jelenetben készült, ahová Terézt is láncra verve vezetik ki és ekképpen végignézi Dózsa kínhalálát.
Számomra meglepő, hogy a székely nők milyen szépek tudnak lenni, valahol ez nincsen is benne a köztudatban. Erdélyben sem nagyon, vagy csak a székelyek körében, pedig ha nem is átlagban, de a legszebbjeik tényleg szebbek, mint a román vagy az erdélyi magyar nők.
Az erdeli vajda nagy házat indított, Czimbora czíra!* Jajgat a hegedű, síkoknak a sípok, Czimbora czíra! Sok zeneszerszám, nép is ezerszám, Nyihogó paripán csillog a szerszám. Csillog a csótár, fénylik a fegyver, Közeleg a vajda iszonyú sereggel ; Kuruczok, kuruczok, gyász ez a reggel!
Gyász, de kinek gyász? Annak a ki gyáva,
Fejét a ki gyáván hajtja igába. Haj elő kuruczok, hosszú karóval
Egyenes kaszával, cséphadaróval! Porfelleg támad . . . Rajta, kurucz, rajta! Itt az ellenség! Itt, de nem a vajda, Nem a vajda, hanem a nádorispán, A kevély, kegyetlen Báthory István.
Parasztok átka, székelyek hóhérja ; Jön, mint a szélvész, lecsap, mint a héja.
Pánczélos lovagok hada robog véle, Félelmet, halált hoz fegyverük éle. Oda se fegyvernek, sem a halálnak! Mint a kemény fal, kuruczok megállnak. De kasza csorbul, piros vér csordul, Kaszás kaszás után kidől a sorbul.
Kurucz, ne ijedj meg, nem nagy a csorba,
Elő ti a cséppel, elő a sorba! Horpad a pánczél, sisakok gurulnak, Lovagok lovastól porba lehullnak. Fut a nádorispán, Báthory István, Már kevély strucz-toll nem lebeg a siskán,
Fut gyalogszerrel, nincs hova bújjon, Sánta lábával túltesz a nyúlon. Diadal, diadal! Bor özönnel folyjon, Bor mellett, tor mellett úri vér omoljon! . . .
Tombol a bosszú s mint iszonyú máglya, Égre lobog fel Temesvár lángja.
Félre a borral, némuljon el a dal, Nyakunkon a vajda, az erdeli haddal; Errül is arrul is, mindenfelől támad, Nincs, ki megálljon vad rohamának, Vad rohamának, sebes paripának, Kengyelhez szorított hegyes kópiának.
Kurucz nem a bortól, önvérétől részeg,
Tiporják, űzik pánczélos vitézek.
Nagybotu Lőrincz, őrjöngő lázba’,
Szörnyű dorongját hasztalan rázza,
Hasztalan fénylik Dózsa aczélja, Nem a diadal már, halál a czélja. Keresi halálát, hősi halálát. . . Szegény kurucz király, más halál vár rád!
Dózsa bilincsben, vele annyi társa;
Készül a vajda nagy példaadásra, Széket ül, széket, Báthory Istvánnal, A bosszútól égő nádorispánnal: A pór, ha lázadt, hadd vallja kárát,
Ördögi dúlásnak adja meg az árát,
Maradjon örökre röghöz kötött szolga, Ur jármát vonni legyen a dolga, Egyetlen dolga. Egyetlen dolga, ingyen, nem bérért;
Most pedig vér, vér folyjon a vérért.
Bakók, ha tudtok új kínt kitalálni, Nagy jutalom vár, jutalom, királyi! . . .
«Rakjatok máglyát, magasat, ácsok;
Verjetek vastrónt, kormos kovácsok;
Vaskoronát is! Mindenki lássa, Ma lesz a híres kurucz királynak Koronázása!
Lángok a vastróntkörülnyaldossák,
Vörösödik a vas, szórva sziporkát.
Ültetik a bakók Dózsát beléje, Tüzes koronát is nyomnak a fejére
Czigányhóhérok fogókkal tépik,
Félőrült pórok ott nézik végig, S húsából, óh jaj, csillapítják éhük.
Fekete füst száll. A máglya füstje,
Temesvár füstje, kastélyok füstje
Kavarog, terjed, összevegyülve. S ott az ég alján, míg a füst terjed,
Támad nagy, fekete, tarjagos felleg,
Tompa dörgés közt villámok kelnek.
Villámok kelnek. Rémeket látok. Jaj, szegény nemzet, megfog az átok,
Ten-bűnöd átka, gyűlölet átka,
Romlás szakad le édes hazánkra,
Magyarországra.
(1915)
*"A két első sort egy gyermekdalból, egyik legrégibb gyermekemlékemből vettem, melyben Ballagi Aladár tanulótársam és barátom a Dózsa-féle parasztlázadásról szóló régi népballada törmelékét sejti. Talán fölösleges is említenem, hogy a török ellen Bakócz Tamás érsek által hadra hívott keresztes pórokat nevezték először kuruczoknak." (A költő jegyzete)
Ez talán a legkülönösebb hangulatú Dózsa-vers, de nem nélkülözi ez sem a hamis pátoszt... és Dózsa értelmetlen felmagasztalását.
Mindenesetre előrevetítette a török hódoltságot, amit egyik másik ilyen vers sem tett meg.
Verancsics Antal mintegy az esemény riportereként leírta miként végeztette ki Szapolyai Dózsa Györgyöt:
„... övig ruháját lebocsáttatá, a székhez, a fához kötözteté. Az ő vitézeivel toborzó táncot jártata, minden kerülisen... a testét harapnák vala. Mely pedig nem akarta harapni... az azon helyen levágatott. Vígre a testet megítették nemcsak hajdúkkal, de egyebekkel is. Eznek utána a János vajda egy tüzes vaskoronát hozata eli, azt... két fogó közett a fejibe titeti és vele őtet megkoronázá. Mind ennyi kínban ez Székely György egyet sem jajdula..."
Már 1990. májusában a Fejér Megyei Hírlapban ilyen cikk jelent meg:
HALÁLNAK HALÁLÁVAL „Izzó vastrónon őt elégetétek...”?
Székely Dózsa Györgynek 1514 júliusában Temesváron történt kivégzése hosszú évtizedeken keresztül úgy élt nemzeti tudatunkban, mint ahogyan azt Petőfi Sándor „A nép nevében” című versében megénekelte: „Izzó vastrónon őt elégetétek...”?
A kivégzésről beszámoló, alapjában véve hitelesnek minősíthető források azonban nem erősítik meg az izzó vastrón tényét. A leírások említenek ugyan vasból készült trónt, melyre meztelenül ültették rá Dózsát, de egyik forrás sem emelte ki annak tüzes voltát. Petőfi költői képe látványos ugyan, de nem helytálló.
Hogyan is zajlott le valójában a kivégzés? Istvánffy Miklós történetíró „A magyarok történetéből” c. munkájában így írta le a rettenetes eseményeket: „A foglyok közül kiválasztottak kb. 40-et, “éspedig azokat, akik Székely György személyes szolgálatába voltak rendelve. Ezeket sötét börtönbe zárták, és... éheztették, hogy végül, már akik közülük... életben maradtak, az éhségtől elcsigázva, a még élő és lélegző Györgynek félig megsütött húsából egyenek, és azt lenyeljék. De abból a 40 szerencsétlen emberből csak 9 élt még, a többiek az éhségtől elsorvadva elpusztultak.
Ez alatt a kínzók vasból trónt, koronát és kormánypálcát, a király jelvényeit - kovácsolnak. A trónra meztelenül ráültetik Györgyöt, fejére teszik az izzó koronát, s kezébe az izzó jogart. Azután odavezetik a 9, még életben maradt szerencsétlent, akik az éhségtől elgyötörve sápadtak voltak, félholtak, hasonlóak az ember árnyékához, s azt parancsolják nekik, hogy György húsát, mely az izzó vashoz érve felvillant és sistergett, fogukkal szaggassák le, és nyeljék le. Ha nem teszik, kirántott kardokkal fenyegetően ott állottak a kínzók, hogy nyomban megöljék őket. Akik a haláltól való félelmükben ezt megtették, azokat elbocsátották... hármójukat azonban, akik az undorító falatot nem tudták lenyelni, tüstént megölték. György sem nem sírt, sem nem jajgatott, sem nem félt. Csak ezeket gyalázta, mert ő nevelte őket, kutyakölyköknek nevezte, s azután elhallgatott. S miután újra meg újra tüzes vasfogókkal szaggatták, végül is, nem bírva tovább elszenvedni az elviselhetetlen fájdalmakat, kilehelte lelkét.” Az Aufruhr nevű korabeli német röplap szövege szerint ”a koronázásnál mintegy 60 emberüknek táncolniok kellett előtte és mögötte a maguk módján, és ehhez még hegedűvel és sípokkal is zengettek az ő módjukon. És akik ott jelen voltak barátok és papok meg egyéb tanult emberek, mindnyájan énekelték: Te deum laudamus. És ilyen éneklés közepette az ő öccsét, akit vele együtt fogtak el, 3 darabra vágatták az ő szeme előtt...”
A szörnyű kínhalált halt Dózsa testét felnégyelték, testének darabjait pedig Budára, Pestre, Székesfehérvárra és Nagyváradra küldték. Fejét Szeged kapta.
Sokáig élt és talán még ma is él köztudatunkban az a hamis kép, miszerint a kivégzés e rettenetes részleteit a győzők, nevezetesen Szapolyai János erdélyi vajda és Báthori István temesi ispán agyalta ki. A valóság azonban az, hogy a középkor folyamán Európa-szerte az állam ellen lázadó lovagoknak hasonló büntetés járt. Tüzes koronát szögeztek a fejükre, kezükbe pedig a királyi hatalmat jelképező szimbólumokat, izzó jogart és pálcát adtak. A politikai törvénybontókkal szembeni megtorlás hazánkban is az európai szokásokat követte. A temesvári ítélet tehát a külföldi normákhoz igazodott, de Magyarországon sem tekinthető egyedülállónak. 1494 őszén például azokat az árulókat, akik Nándorfehérvár várát török csábításra föl akarták adni, Kinizsi Pál alsómagyarországi főkapitány Dózsával szinte megegyező módon végeztette ki. De hasonló módon jártak azok a csehek is, akik 1509-ben II. Lajos Prágában rendezett koronázásakor a magyarok ellen támadtak. II. Ulászló megnyúzatta és vasfogókkal tépette szét őket.
A Dózsa halálát követő időszakról történetíróink közül sokan az elfogadottak közötti féktelen vérengzésekről írtak, s a középkori kivégzések szinte teljes tárházát sorakoztatták fel. Ez annál is furcsább, mivel a legmegbízhatóbbnak ítélt forrásaink erről nem írtak. A már idézett német röplap pl. határozottan azt állítja, hogy a foglyokat Dózsa kivégzése után hazaengedték. Nem tagadható azonban, hogy a győztesek első dühe számos áldozatot követelt. A szenvedélyek lecsillapultával az esztelen bosszút felváltotta a büntetésnek és a kárpótlásnak törvénybe iktatott új rendszere.
Vizi László
Sehol nincsen szó "izzó trón"-ról, még csak felhevítettről sem.
A történelem megismerésénél az alapvető a közvetlen tapasztalat, lásd pl. vörösvári olasz topikját, elvárás, hogy az ujkorbol minden meglegyen, a középkorbol meg a többség, legalábbis ami valamely neves emberhez kapcsolhattó. ha nem is kiállitva, de legalább a gyűjteménytárakban.
Istvánffy: „A cigányok vasból királyi széket, pálczát, koronát készítettek, s a királyi székbe Dózsa meztelenül ültettetett; a lobogó-tűznél fényes-izzóvá égetett korona fejére tétetett és testének egyéb tagjai forró zsírral öntöztetvén, izzó vasfogókkal csípettek.“
Vagyis izzó vaskorona, izzó "jogar", izzó vasfogók és forró zsírral való locsolgatás.
"ezek ma hol láthatóak?"
Sehol.
Fontos papagáj módjára feltenni ezt a kérdést újra meg újra?
"Végül Zápolya János, erdélyi vajda 40.000 válogatott seregével előrenyomult és teljesen legyőzte a vad kereszteseket. Dosa György, annak testvére Gergely és az egész felső vezetése fogságba került. Gergelyt, mivel ő a kegyetlen testvérétől gyakran megkímélést és emberiességet kért, csupán lefejezték, Györgyöt azonban egy cigányok által készített, izzó vastrónon*, a fején izzó vaskoronával élve sütötték meg**, és a 16 napja éhező sorstársának – akiket még nem éheztettek halálra – kellett a megsült húsát a lábairól lerágniuk."
*auf einem eisernen glühenden Thron
**lebendig gebraten
Tehát innen terjedhetett el a 19. században, hogy Dózsát élve sütötték meg egy izzó vastrónon, egy paptól, akinek fogalma sem volt a biológiáról.
A Dózsa-család még a családfáról is törölte Györgyöt, mintha sosem lett volna, tehát annyira szégyellték az egészet, erről ebben az ismeretterjesztő műsorban is beszélnek:
Valószínűleg a kivégzés után bezúzták őket, hiszen Szapolyaiék érdeke semmiféle kultuszt nem akart, még negatív értelműt sem.
Megelégedtek az iszonyú kivégzés szóbeszéd és történeti krónikák, illetve diplomáciai vonalon hivatalos levelek/röpiratok által terjesztett hírével illetve elrettentő erejével.
Kérdés, hogy mikori a latin szöveg magyar fordításába a betoldás avagy mikori fordítást is használtak.
Eredeti mondat: "vasból királyi széket, pálczát, koronát készítettek, s a királyi székbe Dózsa meztelenül ültettetett" lásd: http://mek.oszk.hu/18800/18873/18873.pdf, 224.o. (1870)
Megmásított mondat: "vasból trónt, koronát és kormánypálcát – a király jelvényeit kovácsolnak. Az izzó trónra ráültetik Györgyöt"
Nyilvánvaló, hogy nemcsak a vas izzási hőfoka, hanem a kivégzés példát statuáló mivolta miatt sem lehetett izzó a vastrón.
Ha egy bármennyire felhevített vastrónra ültették volna Dózsát, akkor a 150-200 fokos hővel való kontaktus igen rövid időn belül halált idézett volna elő.
(Hogy Petőfi vagy Jókai ezt nem tudták, de hogy Márki előtt egyes 19. századi történészek is felültek az izzó trón meséjének, az nagyon azt szemlélteti, hogy élettani szempontból egyáltalán nem gondolták át mindezt.)
A hóhérok célja pontosan az ellentéte volt: Dózsát minél tovább a legkegyetlenebb szenvedések közt (forró olajjal locsolgatás, izzó fogókkal tépdesés) életben tartani, hogy még tudatánál élje át, milyen is az, ha saját legkedvesebb emberei lakmároznak húsából...
"Csontomig hatol a kín" (Ítélet, 1970)
Kósa filmje egyébként elég idealizált, ott is van némileg felhevített vasszék és egy igencsak stilizált, de Dózsa fejére bő izzó korona:
Az izzó vasfogókkal való tépkedés, mivel akkoriban még nem volt CGI és így a színészben maradandó károkat okozott volna is elmaradt.
Ahogy a meztelenre vetkőztetés is. Pedig ezekben szinte valamennyi forrás és ábrázolás egyetértett... szóval itt már a hitelesség rovására ment a poétikus befejezés, a megdicsőülés minél elvontabb ábrázolása. Pedig a valóság ennél sokkal fájdalmasabb és prózaibb volt.
Vegyük csak Istvánffy eredeti (latin) leírásának hiteles fordítását:
"A vajda táborát sok czigány követte, kik Erdélyben és mindkét Oláhországban a hóhér, a bakók tisztében szoktak eljárni... Iszonyatos csak fel is említeni, mily szörnyű, soha nem hallott, soha nem látott halálos büntetés méretett a nyomorultakra. Közülük körülbelül negyven — megannyian György alvezérei — sötét tömlöcbe zárattak, s tizenöt napig étel-ital nélkül hagyattak; tizenöt nap múlva kilenc még életben volt, köztük egy Lőrinc nevű kovács, ki Dózsa paripáit szokta vasalni, s kit mint aggastyánt gyermekkoromban én is láttam.“
Érdekes, ez a 15 nap nem bukkan fel sem Taurinus-nál, sem Szeréminél, sem a külföldi forrásokban. Pedig hihető momentum, hiszen a végsőkig éheztetett-szomjaztatott alvezérek ill. testőrségi tagok voltak igazán alkalmasak arra, hogy a vezérük megsült húsából egyenek.
Azt ugye tudjuk, hogy a temesvári csata kb. július közepén történt, hiszen Szerémi is arról írt, hogy az apátfalvai vérengzés és a temesvári események között kb. 2 hónap telt el (bár a datálása teljesen hamis, hiszen Szent Lőrinc ünnepe augusztusban, Szent Mihály arkangyal ünnepe pedig szeptember végén van), de az nem teljesen biztos, hogy a Dózsa és vezértársai feletti ítélkezés olyan gyorsan megtörténhetett, mint azt az egyik nürnbergi röpirat állítja: hétfőn júl. 17-én végezték ki. Szerémi úgy fogalmaz: „harmadnap” (ad tercium diem), viszont ha az első nap július 15-e (szombat) volt, idáig még egyezhetne is a dolog. Viszont Szerémi semmit nem ír arról, hogy "a hajdúk, akiket fogságban tartottak", mióta voltak fogságban illetve voltak-e éheztetve avagy milyen viszonyban állottak Dózsával. Arra van adat, hogy Szapolyai a kivégzés után rögtön egy küldöncöt menesztett a királyi udvarba és az kb. 7 nap alatt Temesvárról Budára is ért. Ha ez tényleg helytálló, akkor a 15 napig való éheztetés tényleg mese.
Neumann Tibor leírja módszerét: "az első – némileg leegyszerűsítve ugyan – az a feltevés, hogy minél közelebb esik egy forrás keletkezésének ideje az eseményekhez, annál szavahihetőbb. Ebből adódóan rekonstrukcióm alapja mindig az 1514. évi, kis számban fennmaradt oklevelek és levelek, illetve ezek alapvető adatai (elsősorban keltezési helyük) voltak, amelyeket kiegészítettem az egykorú, sokszor külföldre is eljutó híradásokkal. [...] Végül az elbeszélő források közül kizárólag a korban közelállókat hasznosított am, és nem éreztem szükségét annak, hogy a hézagokat a parasztháborúval kapcsolatban véleményem szerint teljességgel megbízhatatlan, korban távol eső Istvánffy Miklós vagy Iohannes Michael Brutus történetírók segítségével töltsem ki. A másik, általam alkalmazott szempont az volt, hogy mindig igyekeztem meghatározni: a földrajzi távolságból adódóan egy adott helyen és pillanatban a szereplők mikor értesülhettek a cselekedeteiket befolyásoló hírekről és tényezőkről, illetve mennyi idő alatt érhettek egyik helyről a másikra."
Ezen igen ésszerű módszereket sem a korabeli történetírók (akik ugyebár gyakran kerültek egymással is ellentmondásba), sem a 20. századi történészek (akik emiatt téves következtetéseket vontak le) nem nagyon követték.
Viszont a kivégzésre nem igazán alkalmazhatók, hiszen jól tudjuk, hogy a legelső, primer forrás Taurinus is milyen lódításokat (Dózsa beszéde halála előtt, hirtelen támadt zápor a kivégzés közben stb.) tett. Inkább a legvalószínűbb, leghihetőbb forrást kell a kivégzéshez tekinteni:
Istvánffy: „A cigányok vasból királyi széket, pálczát, koronát készítettek, s a királyi székbe Dózsa meztelenül ültettetett; a lobogó-tűznél fényes-izzóvá égetett korona fejére tétetett és testének egyéb tagjai forró zsírral öntöztetvén, izzó vasfogókkal csípettek.“
Ez megegyezik Szerémi leírásával is: cigány hóhérok, izzított vaskorona, izzó vasfogókkal tépdesés, majd saját vezérüket felfaló lázadók.
Azt is jól tudjuk sok-sok leírásból, a cigányok milyen kegyetlenek tudnak lenni erőszakos cselekedetek alkalmával illetve hóhérként, ezt a bestiálisan kegyetlen kivégzést csakis ők végezhették el ilyen módon.
Valószínű, hogy a Szapolyainak és nemesi vezérekből álló ítélőszékének ez az azelőtt soha nem kombinált kínzásokkal kieszelt: izzó vaskorona a fejre, forró zsírral locsolás és izzó vasfogókkal tépdesés a felsőtestre/karokra és mesteri módon végrehajtott (szinte végelgyengülésig éheztetett alvezérek, akiket saját vezérük félig megsütött húsának megevésére késztettek) büntetése elrettentés volt arra a jövőbeli esetre, ha még egyszer egy efféle parasztokból álló segédhadat akarnának verbuválni, hogy eszükbe se jusson önállósítani magukat illetve a nemesek ellen fordulni.
Arra biztosan nem gondolhattak, hogy néhány évtized múlva az ország három részre szakad majd és egy ilyen paraszthad felállítása soha többet nem lesz lehetséges/időszerű...
1437-ben véres pórlázadás tört ki Erdélyben, melyet az erdélyi vajda s a székely ispánok (Tamási Henrik és Kusali Jakch Mihály) a nemesség és a székelyek csapataival sem tudtak leverni, hanem kiegyezéssel próbálták lecsendesíteni. Ennek következménye volt az erdélyi három nemzet: a magyarok, székelyek és szászok szövetkezése (első uniója) 1437. szeptember 16.-án Kápolnán egymás kölcsönös segítése végett.
Hunyadi János kormányzósága maradandóbb emléket is hagyott maga után: a székely örökösödésről szóló törvényes intézkedést, mely legrégibb írásban fennmaradt constitutioja a székelyeknek. Hunyadi János a székely jogokat és kiváltságokat ezenkívül is rendezte és oklevélbe foglalta, melyet a zabolai gyűlésen (1466.) felmutattak és megerősítettek.
1465-ben a háromszéki székelyek közt is viszály keletkezett. A hatalmasok és előkelők elnyomták a közszékelyeket, megfosztották ősi jogaiktól, szabadságaiktól. A közszékelyek «Kapitány» Szolga Miklós vezetése alatt fellázadtak, az urak házait megrohanták, lerombolták, felégették, javaikat zsákmányra vetették, és kegyetlenül visszatorolták a szenvedett sérelmeket.
Mátyás király értesülvén a háromszéki zavargásokról, a viszály lecsendesítésével megbízta Szentgyörgyi és Bazini János grófot, az erdélyi vajdát és székely ispánt, aki 1466. január 20.-án Zabolán erdélyi főnemesekkel és az összes székely székekből egybegyűjtött székelyekkel gyűlést tartott, egyezséget hozott létre közöttük és megvizsgálván a székelyek régi törvényeit és jogait, azokat megújította, és pontokba foglalva kiadta.
A székely köznép más székekben is forrongásban volt Mátyás uralkodása folyamán. Panaszok érkeztek a királyhoz 1473-ban a zempléni táborban levő Udvarhely- és Maros-székbeli lófők és gyalogok részéről, hogy a székely főrendek közül némelyek őket pénzbeli fizetésre kényszerítgetik.
A kenyérmezei hős Báthory István azonban, amily ünnepelt hadvezére volt Mátyás királynak, éppoly zsarnoka lett a székelyeknek a gyönge II. Ulászló uralkodása alatt. Az erőskezű Mátyás halála után (1490) nyíltan hirdette, hogy olyan királyt akar, akinek üstökét markában tarthassa.
Báthory a gyenge király alatt féktelen hatalmaskodást kezdett gyakorolni a kormányzása alatt lévő, jogaira féltékeny, szabadságáért élő-haló székelység felett. Főembereit ölette, kínoztatta, száműzte, a népet zsarolta, kifosztotta, s dölyfösen hirdette, hogy két feje legyen annak, aki ellene a királyhoz panasszal mer fordulni, hogy ha az egyiket leütteti, a másikat elővehesse.
A székelyek tovább nem tűrhetvén a kegyetlenkedést és elnyomatást, 1492 végén fegyverre keltek szabadságuk védelmére.
A király Báthory Istvánt 1493. január közepén az erdélyi vajdaságtól és székely ispánságtól «kegyelemben» (salva gracia et benevolentia) felmentette
A két új vajda még le sem érkezett, midőn Telegdi István alvajda fegyverre szólítá a Báthory letétele felett örvendező székelyeketés szászokat a Verestoronynál (1493. február) Erdélybe ütött Ali bég ellen, akit ötnapi rablása után ki is vertek.
1494-ben Erdélyben az, önhatalmúlag követelt adó miatt lázadás tört ki, melyet a király személyes megjelenéssel s Drágfy vajda kegyetlen szigorral fojtott el. A székelyek, mint adómentes nép, nem vettek benne részt. Ellenben résztvettek az Ulászló ellen fellázadt délvidéki főurak, főként Újlaki Lőrinc herceg ellen 1494-95-ben az erdélyi vajda által vezetett támadásban, Szerémújlak s más várak kiostromlásában.
kiváltságlevéllel 1499. július. 3.-án Budán a székelyek régi jogszokásait és szabadalmait megerősíti, és pontokba foglalja.
...a székelyek önkormányzatát: a székely ispán jogait és kötelességeit, főtörvényszékét, a királybírák tisztét, a törvénykezés módozatait, a székelyek birtokjogát stb. írja körül; de egyszersmind intézkedik a túlkapások, a zabolátlanság, az önbíráskodás, a közrend és jogháborítás ellen.
Tamást az ólompecsétes pápai bulla addig is a legszélesebbkörű intézkedésekre jogosította fel. Teljes Búcsút és bűnbocsánat adhat mindenkinek, ki fegyvert fog a törökök ellen s örök boldogságot igérhet azoknak, kik a keresztény vallás védelmében elesnek. Jogában áll, hogy alkövetet, helyetteseket és biztosokat nevezzen ki. Ezekkel a végrehajtó közegekkel ő vagy helyettese (alkövete) teljes hatalommal rendelkezhetik. Pénzt gyüjthet, megkegyelmezhet, ítéletet mondhat, büntethet, intézkedhetik, szóval a vállalat érdekében mindent megtehet, különösen pedig az olyan pártütőkkel szemben, a kik a terv sikerét bármiképen gátolnák.
A bullának az az egyetlenegy szava, melynél fogva a pápa előre is pártütőknek nevezte azokat, kik a kereszteshadjáratot akadályoznák, a bekövetkezett szomorú eseményeknek egyik legfőbb ürűgye. http://mek.oszk.hu/05800/05803/html/01.htm
A pápa 1513. szeptember 3-án hirdette meg a hadjáratot, ám Bakócz még két hónapig Rómában taktikázott, és csak november 11-én indult haza Magyarországra. Terve az volt, hogy minél hamarabb megoldja ezt a kérdést, és gyorsan visszatérjen Rómába.
A 72 éves esztergomi érsek a télvíz idején tett hosszú és fárasztó utazást követően, március végén érkezett meg Budára. A budai kormányzat 1514 elejére már értesült a keresztes hadjárat tervéről, így a különböző politikai érdekcsoportoknak volt idejük fölkészülni álláspontjuk kifejtésére. A királyi tanács 1514. március 23-án ült össze, és nagy vita után hozzájárult a keresztes hadjárat kihirdetéséhez. Sokan voltak ugyanis az országban, akik ellenezték a tervet: a kisbirtokos nemesek számára például nagyon rosszul jött volna, ha a mezőgazdasági munkák idején nélkülözniük kell a keresztesnek álló jobbágyokat https://www.origo.hu/tudomany/20140410-1514-miert-tort-ki-a-dozsa-fele-paraszthaboru.html
Csak Telegdi István kincstartó volt eltérő nézetben; kifejtette, hogy az egybegyülendő sereg nagyrészt munkakerülő, csavargó népből fog állani vagy szegény jobbágyokból, kik súlyos terheik és földesuraik önkénye elől menekülnek a táborba; hogy tehát ilyenek kezébe fegyvert adni veszélyes, mert azt könnyen zavarok támasztására és a boszú művére használhatják föl. Felfogása az ország helyzetének és hangulatának alapos ismeretéről tanúskodott, és mégis nem meglepő, hogy elszigetelten állott. A nemesség századokon át megszokta jobbágyaiban olyan elemet látni, melynek egyetlen rendeltése az, hogy urai szükségleteiről, kényelméről és megoltalmazásáról gondoskodjék; melynek tehát jogokra igénye, magasabb aspiratiokra képessége nincs. https://core.ac.uk/download/pdf/35139751.pdf
A keresztes táborokban nagy haragot keltett, hogy a nemesség erőszakos módon, hajdúikkal próbálta megakadályozni, hogy jobbágyaik a sürgős mezei munkák idején hagyják el földjeiket. Ha ez mégsem sikerült, asszonyaikon és gyerekeiken töltötték ki bosszújukat. Az üres királyi kincstár miatt a keresztes sereg élelmezéséről sem gondoskodtak, aminek következménye a rablás és a fosztogatás lett. A nemesek udvarházai, főurak kastélyai, kereskedők szekerei ellen intézett támadások mindennapossá váltak. A parasztok és a nemesek Mezőtúron történt összecsapásának hírére, május 15-én Bakócz érsek leállította a további toborzást, de Dózsa György, Gergely testvére, s a hozzájuk csatlakozott ferences barátok ezt nem vették tudomásul. A főurakat török cinkosoknak nevezték, legyőzésüket pedig a keresztes hadjárat előfeltételének tekintették.
DÓZSA GYÖRGY ISASZEGI EMLÉKEZETE
Budán már látták, hiba volt felfegyverezni ekkora jobbágytömeget. Bakócz ekkor megpróbált megálljt parancsolni: május 15-én leállíttatta a további toborzást, 23-án pedig a keresztes hadjáratot is „felmentette” feladata alól, egyházi átokkal fenyegetve a nem engedelmeskedőket. https://mult-kor.hu/20140414_hogyan_lett_keresztes_hadjaratbol_parasztfelkeles?pIdx=4
Az egyházfőt karóba húzással végezték ki, ami a korban bár nem volt ritka, de nemesi, vagy egyházi személlyel szemben sosem alkalmazták. A kínokkal teli kivégzésre egy forrás szerint azért került sor, mert a püspök elfogása után az egyik kereskedő (tehát nem paraszt!) előlépett és meggyanúsította Csákyt, hogy a feleségét a püspök tőle elragadta és ágyasának használja.
Az Index tudományos rovata letapadt ennél a marginális részletkérdésnél :)
https://index.hu/techtud/2019/03/27/a_kannibalizmus_jatszotta_a_foszerepet_dozsa_kivegzeseben/
A kivégzők olyan brutális és elrettentő példát akartak statuálni Dózsa György kivégzésekor, hogy igencsak megdolgoztatták a hóhérok kreativitását. De ők felnőttek a feladathoz, és emlékezetes performanszot varázsoltak az eseményből, amelynek a tüzes vaskorona volt talán a legemberbarátibb epizódja.
... "A kannibalizmus viszonylag ritkán szerepel a középkori kivégzések eszköztárában, 1514-es használatának magyarázata pedig rendkívül összetett a benne rejlő számos szimbólum ötvöződése miatt" - mondja Harai Dénes, a Pau-i és Adour-vidéki Egyetem (Université de Pau et des Pays de l'Adour) kutatója, akinek tanulmánya a Histoire, Économie & Société folyóiratban jelent meg.
... A keresztes hadjáratból gyorsan rendszerellenes mozgalom alakult ki, miközben - és ez nagyon fontos - megtartotta a keresztes jellegét, legalább a retorika szintjén. Dózsa maga is a keresztesek vezérének titulálta magát, míg a parasztok királya jelzőt már a királyellenes lázadást bizonyítani kívánó hatalom, külső megfigyelők és az utókor ragasztották rá - mondja Harai Dénes. A problémát az okozta, hogy miután több nagyobb város mellett jelentős létszámú keresztes sereg gyűlt össze, a király lefújta az egészet 1514. május 24-én. De az összegyűlt katonákat ekkor már lehetetlen volt békében hazaterelni.
Egyrészt fűtötte őket a keresztényi hév, hogy harcoljanak a korabeli királyság déli határait fenyegető törökök ellen a bűnbocsánat elnyeréséért, illetve a kereszténység védelmében, mások pedig a nyomorúságos életkörülményeik miatt nem akartak hazatérni. Számukra épp kapóra jött a keresztes hadjárat ahhoz, hogy kiszabaduljanak a mindennapok elnyomásából és kilátástalanságából. Több keresztes seregtest már el is indult, amikor megjött a hadjárat törlésének híre. Őket már végképp lehetetlenség volt megfékezni, így senki sem csodálkozhatott azon, hogy elszaporodtak a (volt) keresztesek által elkövetett erőszakos cselekedetek.
Harai szerint a megtorlás kegyetlensége végső soron arra vezethető vissza, hogy a hatalom szemében Dózsa egy szentnek tekintett keresztes hadjáratot változtatott lázadássá, megtartva a keresztes hadjárat szakralitását. Eközben a magukat keresztesnek mondó lázadók éppen azokat tartották hitetleneknek, akik a hadjáratot lefújták. Az udvar többszöri felhívással próbálta engedelmeskedésre bírni a lázadó kereszteseket, ellenkezés esetén pedig drasztikus büntetést helyezett kilátásba.
MAGÁNAK DÓZSÁNAK PONTOS FOGALMAI LEHETTEK ARRÓL, HOGY A DRASZTIKUS KÖVETKEZMÉNYEK MIT IS TAKARHATNAK KONKRÉTAN.
A gubacsi csata után (június 21.) 16 elfogott lázadó kapott a fejére egy-egy tüzes vas sisakot, mielőtt karóba húzták és felnégyelték őket. Ami pedig a kannibalizmust illeti, ott volt az 1494-es nándorfehérvári eset, amikor cseh katonák összeesküvést szerveztek, hogy átjátsszák a végvárat a török kezére. A terv azonban lelepleződött, és a Kinizsi Pál által levezényelt megtorlás példaértékű volt: az áruló katonáknak enniük kellett egymás testéből. A megtorlás emléke még biztosan élt akkor, amikor Dózsa a végvárban szolgált. Az 1514-es, Temesvárott, valószínűleg július 17-én végrehajtott kivégzést érintő eddigi kutatások gyakran említették az 1494-es emberevést, mint az árulók büntetésének tipikus eszközét, de Harai Dénes szerint az 1514-es kannibalizmus szimbolikája ennél bonyolultabb és ezt éppen egy másik, Kinizsihez fűződő történetből lehet levezetni. Antonio Bonfini humanista történetíró narrációjában ugyanis a neves hadvezér már kacérkodott az emberevéssel 1479-ben, a törökök felett aratott kenyérmezei győzelem után is. A történetíró szerint ekkor, a török holttestek között rendezett győzelmi lakomán
KINIZSI - AKI OROSZLÁNKÉNT HARCOLT AZ ÜTKÖZETBEN - KÖRBETÁNCOLT, SZÁJÁBAN EGY TÖRÖK HOLTTESTÉVEL.
Harai elemzése szerint ez volt a legyőzött külső ellenség szimbolikus eltörlése a föld színéről, mint ahogy 1514-ben, a tüzes koronával főbűnösként megjelölt Dózsa felfalatása a belső ellenség szimbolikus eltörlése volt. Emellett a 16. század elején Székely Györgyként ismert Dózsa büntetése áttételesen a székely lázadó szellemiség büntetésének is tekinthető.
A bosszúszomjas főurak kulcsszerepet szántak az elfogott hajdúknak ebben a performanszban, mivel - Harai megfogalmazása szerint - a középkor végén úgy tekintettek a rabló, gyilkoló és erőszakoskodó fegyveresekre, mint az országot felfaló kártékony állatokra. Köztük is a marhapásztorból lett hajdúkatonák voltak a leghírhedtebbek, akiknek számlájára vélt vagy valós rémtettek egész sorát írták. Az elfogott lázadókat a majdani szerepük minél látványosabb eljátszása érdekében a kivégzés előtt
HOSSZASAN ÉHEZTETTÉK, ÉS JELENTŐS RÉSZÜK MÁR EZALATT MEGHALT.
Így Dózsa kivégzésének napján már alig tízen lehettek életben és Istvánffy Miklós (1538-1615) történetíró szerint „haloványok és holt-elevenek" voltak. Olyan csontvázszerű alakokként jelentek meg, mint akik a középkori haláltáncokban szerepeltek. Közülük hat-hét fogoly volt hajlandó részt venni a haldokló Dózsa körüli emberevő táncban, amihez a korabeli metszetek tanúsága szerint a kivégzők még zenészeket is szerveztek. Aki pedig nem játszotta megfelelően a szerepét a hajdútánc és a haláltánc elemeit ötvöző emberevő táncban, azt azon nyomban megölték. Ezt Harai Dénes arra vezeti vissza, hogy Szapolyai János erdélyi vajda, illetve a köréhez tartozó főurak, akik a kivégzést szervezték, fontosnak tartották, hogy maguk a volt lázadók emésszék el Dózsát. Ők így szimbolikusan megtagadták a lázadást, és hozzájárultak a régi rend visszaállításához. Ezért maradhattak életben azok, akik részt vettek az emberevő táncban.
Talán magukat is megdöbbentette, hogy végül életben hagyták őket. Istvánffy Miklós történetíró megemlíti, hogy gyerekként ő személyesen találkozott egy Lőrinc nevezetű kováccsal, aki akkor már vénember volt, és azt állította magáról, hogy részt vett a Dózsa körüli kannibál táncban. Azzal, hogy Lőrinc elmondta Istvánffynak a történetet, máris betöltötte funkcióját: az elrettentésre való emlékeztetést. A történetíró már csak ezért is párhuzamot húzott Dózsa és az 1573. február 15-én bizonyos elemeiben hasonló módon kivégzett horvát lázadóvezér Ambroz Gubec között.
Gubec (akit a magyar történetírásban Máténak neveznek) feltételezhetően korábban katonaként harcolt a török ellen. A feudális elnyomással szembeszegülve az 1572-73-as horvát parasztháború élére állt, de elbukott. Így gyakran vonnak párhuzamot Gubec és Dózsa között. E felkelések a főúri rendszer ellen irányultak, és mindkét mozgalom nagy kárt okozott az arisztokráciának. Gubecet elfogása után Zágrábba vitték, majd vele is büntető koronázási ceremóniát játszattak el. A történetben itt is felbukkan az izzó vastrón, amelyet megint csak szkepszissel kell fogadnunk, viszont a vaskorona és az izzó jogar elképzelhető kellékei lehettek a magyarországi parasztfelkelésre emlékeztető, kegyetlen kivégzésnek.
HALÁLA UTÁN GUBECET FELNÉGYELTÉK, TESTÉNEK DARABJAIT PEDIG HORVÁTORSZÁG-SZERTE KÖZSZEMLÉRE BOCSÁTOTTÁK.
A hasonlóságok mellett ki kell emelni egy nagy különbséget, ahogy ezt Harai Dénes tanulmánya meg is teszi: Gubec esetében emberevésről vagy emberevő táncról nincs tudomásunk. A történész szerint Dózsa kivégzésének szimbolikája annak ellenére egyedi, hogy az esemény egyes elemeivel már korábban máshol is lehet találkozni.
De egyébként személyéről keveset tudunk, székely származású végvári vitéz volt, akit lázadásért kivégeztek, semmi olyan "hagyatéka" nem volt amit a királyi kincstárba - vagy bárhova - vittek volna, nem volt kultusza sem a korban, hogy esetleg a családtagok megőrizték volna a tárgyait, van néhány bizonytalan legenda a fejének, koronájának sorsáról, de kb. ennyi.
Nem tudom jól gondolom, a királyi kincstárba kerülhetett? Ha így van, akkor ennek egyes darabjai Bécsben fellelhetők? Kutatta valaki? A Dózsa hagyaték leltára mit tartalmaz? Az ott felsorolt tárgyakat valaki nyomon követte?
2. A Dózsa leszármazottakról mit ír? Egyenes ági leszármazottai élnek? Oldalágiak? A jelenlegi Dózsa illetve Dósa családok milyen rokonságban állnak vele? Mivel nemesi származásu volt ezeknek a dokumentumoknak fenn kellett maradnia.
Volt a családban névváltoztatás? Melyik országban élnek a leszármazottak?
Igen a 4 évszázad itt nagyon nagy távolság, professzionális szultáni haderővel szemben mezei csatára parasztsereg már alkalmatlan. Sőt már portyázó török seregeknek sem igen ellenfél, lásd udbinai/korbávmezei csata.
