1437-ben véres pórlázadás tört ki Erdélyben, melyet az erdélyi vajda s a székely ispánok (Tamási Henrik és Kusali Jakch Mihály) a nemesség és a székelyek csapataival sem tudtak leverni, hanem kiegyezéssel próbálták lecsendesíteni. Ennek következménye volt az erdélyi három nemzet: a magyarok, székelyek és szászok szövetkezése (első uniója) 1437. szeptember 16.-án Kápolnán egymás kölcsönös segítése végett.
Hunyadi János kormányzósága maradandóbb emléket is hagyott maga után: a székely örökösödésről szóló törvényes intézkedést, mely legrégibb írásban fennmaradt constitutioja a székelyeknek. Hunyadi János a székely jogokat és kiváltságokat ezenkívül is rendezte és oklevélbe foglalta, melyet a zabolai gyűlésen (1466.) felmutattak és megerősítettek.
1465-ben a háromszéki székelyek közt is viszály keletkezett. A hatalmasok és előkelők elnyomták a közszékelyeket, megfosztották ősi jogaiktól, szabadságaiktól. A közszékelyek «Kapitány» Szolga Miklós vezetése alatt fellázadtak, az urak házait megrohanták, lerombolták, felégették, javaikat zsákmányra vetették, és kegyetlenül visszatorolták a szenvedett sérelmeket.
Mátyás király értesülvén a háromszéki zavargásokról, a viszály lecsendesítésével megbízta Szentgyörgyi és Bazini János grófot, az erdélyi vajdát és székely ispánt, aki 1466. január 20.-án Zabolán erdélyi főnemesekkel és az összes székely székekből egybegyűjtött székelyekkel gyűlést tartott, egyezséget hozott létre közöttük és megvizsgálván a székelyek régi törvényeit és jogait, azokat megújította, és pontokba foglalva kiadta.
A székely köznép más székekben is forrongásban volt Mátyás uralkodása folyamán. Panaszok érkeztek a királyhoz 1473-ban a zempléni táborban levő Udvarhely- és Maros-székbeli lófők és gyalogok részéről, hogy a székely főrendek közül némelyek őket pénzbeli fizetésre kényszerítgetik.
A kenyérmezei hős Báthory István azonban, amily ünnepelt hadvezére volt Mátyás királynak, éppoly zsarnoka lett a székelyeknek a gyönge II. Ulászló uralkodása alatt. Az erőskezű Mátyás halála után (1490) nyíltan hirdette, hogy olyan királyt akar, akinek üstökét markában tarthassa.
Báthory a gyenge király alatt féktelen hatalmaskodást kezdett gyakorolni a kormányzása alatt lévő, jogaira féltékeny, szabadságáért élő-haló székelység felett. Főembereit ölette, kínoztatta, száműzte, a népet zsarolta, kifosztotta, s dölyfösen hirdette, hogy két feje legyen annak, aki ellene a királyhoz panasszal mer fordulni, hogy ha az egyiket leütteti, a másikat elővehesse.
A székelyek tovább nem tűrhetvén a kegyetlenkedést és elnyomatást, 1492 végén fegyverre keltek szabadságuk védelmére.
A király Báthory Istvánt 1493. január közepén az erdélyi vajdaságtól és székely ispánságtól «kegyelemben» (salva gracia et benevolentia) felmentette
A két új vajda még le sem érkezett, midőn Telegdi István alvajda fegyverre szólítá a Báthory letétele felett örvendező székelyeketés szászokat a Verestoronynál (1493. február) Erdélybe ütött Ali bég ellen, akit ötnapi rablása után ki is vertek.
1494-ben Erdélyben az, önhatalmúlag követelt adó miatt lázadás tört ki, melyet a király személyes megjelenéssel s Drágfy vajda kegyetlen szigorral fojtott el. A székelyek, mint adómentes nép, nem vettek benne részt. Ellenben résztvettek az Ulászló ellen fellázadt délvidéki főurak, főként Újlaki Lőrinc herceg ellen 1494-95-ben az erdélyi vajda által vezetett támadásban, Szerémújlak s más várak kiostromlásában.
kiváltságlevéllel 1499. július. 3.-án Budán a székelyek régi jogszokásait és szabadalmait megerősíti, és pontokba foglalja.
...a székelyek önkormányzatát: a székely ispán jogait és kötelességeit, főtörvényszékét, a királybírák tisztét, a törvénykezés módozatait, a székelyek birtokjogát stb. írja körül; de egyszersmind intézkedik a túlkapások, a zabolátlanság, az önbíráskodás, a közrend és jogháborítás ellen.
Tamást az ólompecsétes pápai bulla addig is a legszélesebbkörű intézkedésekre jogosította fel. Teljes Búcsút és bűnbocsánat adhat mindenkinek, ki fegyvert fog a törökök ellen s örök boldogságot igérhet azoknak, kik a keresztény vallás védelmében elesnek. Jogában áll, hogy alkövetet, helyetteseket és biztosokat nevezzen ki. Ezekkel a végrehajtó közegekkel ő vagy helyettese (alkövete) teljes hatalommal rendelkezhetik. Pénzt gyüjthet, megkegyelmezhet, ítéletet mondhat, büntethet, intézkedhetik, szóval a vállalat érdekében mindent megtehet, különösen pedig az olyan pártütőkkel szemben, a kik a terv sikerét bármiképen gátolnák.
A bullának az az egyetlenegy szava, melynél fogva a pápa előre is pártütőknek nevezte azokat, kik a kereszteshadjáratot akadályoznák, a bekövetkezett szomorú eseményeknek egyik legfőbb ürűgye. http://mek.oszk.hu/05800/05803/html/01.htm
A pápa 1513. szeptember 3-án hirdette meg a hadjáratot, ám Bakócz még két hónapig Rómában taktikázott, és csak november 11-én indult haza Magyarországra. Terve az volt, hogy minél hamarabb megoldja ezt a kérdést, és gyorsan visszatérjen Rómába.
A 72 éves esztergomi érsek a télvíz idején tett hosszú és fárasztó utazást követően, március végén érkezett meg Budára. A budai kormányzat 1514 elejére már értesült a keresztes hadjárat tervéről, így a különböző politikai érdekcsoportoknak volt idejük fölkészülni álláspontjuk kifejtésére. A királyi tanács 1514. március 23-án ült össze, és nagy vita után hozzájárult a keresztes hadjárat kihirdetéséhez. Sokan voltak ugyanis az országban, akik ellenezték a tervet: a kisbirtokos nemesek számára például nagyon rosszul jött volna, ha a mezőgazdasági munkák idején nélkülözniük kell a keresztesnek álló jobbágyokat https://www.origo.hu/tudomany/20140410-1514-miert-tort-ki-a-dozsa-fele-paraszthaboru.html
Csak Telegdi István kincstartó volt eltérő nézetben; kifejtette, hogy az egybegyülendő sereg nagyrészt munkakerülő, csavargó népből fog állani vagy szegény jobbágyokból, kik súlyos terheik és földesuraik önkénye elől menekülnek a táborba; hogy tehát ilyenek kezébe fegyvert adni veszélyes, mert azt könnyen zavarok támasztására és a boszú művére használhatják föl. Felfogása az ország helyzetének és hangulatának alapos ismeretéről tanúskodott, és mégis nem meglepő, hogy elszigetelten állott. A nemesség századokon át megszokta jobbágyaiban olyan elemet látni, melynek egyetlen rendeltése az, hogy urai szükségleteiről, kényelméről és megoltalmazásáról gondoskodjék; melynek tehát jogokra igénye, magasabb aspiratiokra képessége nincs. https://core.ac.uk/download/pdf/35139751.pdf
A keresztes táborokban nagy haragot keltett, hogy a nemesség erőszakos módon, hajdúikkal próbálta megakadályozni, hogy jobbágyaik a sürgős mezei munkák idején hagyják el földjeiket. Ha ez mégsem sikerült, asszonyaikon és gyerekeiken töltötték ki bosszújukat. Az üres királyi kincstár miatt a keresztes sereg élelmezéséről sem gondoskodtak, aminek következménye a rablás és a fosztogatás lett. A nemesek udvarházai, főurak kastélyai, kereskedők szekerei ellen intézett támadások mindennapossá váltak. A parasztok és a nemesek Mezőtúron történt összecsapásának hírére, május 15-én Bakócz érsek leállította a további toborzást, de Dózsa György, Gergely testvére, s a hozzájuk csatlakozott ferences barátok ezt nem vették tudomásul. A főurakat török cinkosoknak nevezték, legyőzésüket pedig a keresztes hadjárat előfeltételének tekintették.
DÓZSA GYÖRGY ISASZEGI EMLÉKEZETE
Budán már látták, hiba volt felfegyverezni ekkora jobbágytömeget. Bakócz ekkor megpróbált megálljt parancsolni: május 15-én leállíttatta a további toborzást, 23-án pedig a keresztes hadjáratot is „felmentette” feladata alól, egyházi átokkal fenyegetve a nem engedelmeskedőket. https://mult-kor.hu/20140414_hogyan_lett_keresztes_hadjaratbol_parasztfelkeles?pIdx=4
Az egyházfőt karóba húzással végezték ki, ami a korban bár nem volt ritka, de nemesi, vagy egyházi személlyel szemben sosem alkalmazták. A kínokkal teli kivégzésre egy forrás szerint azért került sor, mert a püspök elfogása után az egyik kereskedő (tehát nem paraszt!) előlépett és meggyanúsította Csákyt, hogy a feleségét a püspök tőle elragadta és ágyasának használja.
Az Index tudományos rovata letapadt ennél a marginális részletkérdésnél :)
https://index.hu/techtud/2019/03/27/a_kannibalizmus_jatszotta_a_foszerepet_dozsa_kivegzeseben/
A kivégzők olyan brutális és elrettentő példát akartak statuálni Dózsa György kivégzésekor, hogy igencsak megdolgoztatták a hóhérok kreativitását. De ők felnőttek a feladathoz, és emlékezetes performanszot varázsoltak az eseményből, amelynek a tüzes vaskorona volt talán a legemberbarátibb epizódja.
... "A kannibalizmus viszonylag ritkán szerepel a középkori kivégzések eszköztárában, 1514-es használatának magyarázata pedig rendkívül összetett a benne rejlő számos szimbólum ötvöződése miatt" - mondja Harai Dénes, a Pau-i és Adour-vidéki Egyetem (Université de Pau et des Pays de l'Adour) kutatója, akinek tanulmánya a Histoire, Économie & Société folyóiratban jelent meg.
... A keresztes hadjáratból gyorsan rendszerellenes mozgalom alakult ki, miközben - és ez nagyon fontos - megtartotta a keresztes jellegét, legalább a retorika szintjén. Dózsa maga is a keresztesek vezérének titulálta magát, míg a parasztok királya jelzőt már a királyellenes lázadást bizonyítani kívánó hatalom, külső megfigyelők és az utókor ragasztották rá - mondja Harai Dénes. A problémát az okozta, hogy miután több nagyobb város mellett jelentős létszámú keresztes sereg gyűlt össze, a király lefújta az egészet 1514. május 24-én. De az összegyűlt katonákat ekkor már lehetetlen volt békében hazaterelni.
Egyrészt fűtötte őket a keresztényi hév, hogy harcoljanak a korabeli királyság déli határait fenyegető törökök ellen a bűnbocsánat elnyeréséért, illetve a kereszténység védelmében, mások pedig a nyomorúságos életkörülményeik miatt nem akartak hazatérni. Számukra épp kapóra jött a keresztes hadjárat ahhoz, hogy kiszabaduljanak a mindennapok elnyomásából és kilátástalanságából. Több keresztes seregtest már el is indult, amikor megjött a hadjárat törlésének híre. Őket már végképp lehetetlenség volt megfékezni, így senki sem csodálkozhatott azon, hogy elszaporodtak a (volt) keresztesek által elkövetett erőszakos cselekedetek.
Harai szerint a megtorlás kegyetlensége végső soron arra vezethető vissza, hogy a hatalom szemében Dózsa egy szentnek tekintett keresztes hadjáratot változtatott lázadássá, megtartva a keresztes hadjárat szakralitását. Eközben a magukat keresztesnek mondó lázadók éppen azokat tartották hitetleneknek, akik a hadjáratot lefújták. Az udvar többszöri felhívással próbálta engedelmeskedésre bírni a lázadó kereszteseket, ellenkezés esetén pedig drasztikus büntetést helyezett kilátásba.
MAGÁNAK DÓZSÁNAK PONTOS FOGALMAI LEHETTEK ARRÓL, HOGY A DRASZTIKUS KÖVETKEZMÉNYEK MIT IS TAKARHATNAK KONKRÉTAN.
A gubacsi csata után (június 21.) 16 elfogott lázadó kapott a fejére egy-egy tüzes vas sisakot, mielőtt karóba húzták és felnégyelték őket. Ami pedig a kannibalizmust illeti, ott volt az 1494-es nándorfehérvári eset, amikor cseh katonák összeesküvést szerveztek, hogy átjátsszák a végvárat a török kezére. A terv azonban lelepleződött, és a Kinizsi Pál által levezényelt megtorlás példaértékű volt: az áruló katonáknak enniük kellett egymás testéből. A megtorlás emléke még biztosan élt akkor, amikor Dózsa a végvárban szolgált. Az 1514-es, Temesvárott, valószínűleg július 17-én végrehajtott kivégzést érintő eddigi kutatások gyakran említették az 1494-es emberevést, mint az árulók büntetésének tipikus eszközét, de Harai Dénes szerint az 1514-es kannibalizmus szimbolikája ennél bonyolultabb és ezt éppen egy másik, Kinizsihez fűződő történetből lehet levezetni. Antonio Bonfini humanista történetíró narrációjában ugyanis a neves hadvezér már kacérkodott az emberevéssel 1479-ben, a törökök felett aratott kenyérmezei győzelem után is. A történetíró szerint ekkor, a török holttestek között rendezett győzelmi lakomán
KINIZSI - AKI OROSZLÁNKÉNT HARCOLT AZ ÜTKÖZETBEN - KÖRBETÁNCOLT, SZÁJÁBAN EGY TÖRÖK HOLTTESTÉVEL.
Harai elemzése szerint ez volt a legyőzött külső ellenség szimbolikus eltörlése a föld színéről, mint ahogy 1514-ben, a tüzes koronával főbűnösként megjelölt Dózsa felfalatása a belső ellenség szimbolikus eltörlése volt. Emellett a 16. század elején Székely Györgyként ismert Dózsa büntetése áttételesen a székely lázadó szellemiség büntetésének is tekinthető.
A bosszúszomjas főurak kulcsszerepet szántak az elfogott hajdúknak ebben a performanszban, mivel - Harai megfogalmazása szerint - a középkor végén úgy tekintettek a rabló, gyilkoló és erőszakoskodó fegyveresekre, mint az országot felfaló kártékony állatokra. Köztük is a marhapásztorból lett hajdúkatonák voltak a leghírhedtebbek, akiknek számlájára vélt vagy valós rémtettek egész sorát írták. Az elfogott lázadókat a majdani szerepük minél látványosabb eljátszása érdekében a kivégzés előtt
HOSSZASAN ÉHEZTETTÉK, ÉS JELENTŐS RÉSZÜK MÁR EZALATT MEGHALT.
Így Dózsa kivégzésének napján már alig tízen lehettek életben és Istvánffy Miklós (1538-1615) történetíró szerint „haloványok és holt-elevenek" voltak. Olyan csontvázszerű alakokként jelentek meg, mint akik a középkori haláltáncokban szerepeltek. Közülük hat-hét fogoly volt hajlandó részt venni a haldokló Dózsa körüli emberevő táncban, amihez a korabeli metszetek tanúsága szerint a kivégzők még zenészeket is szerveztek. Aki pedig nem játszotta megfelelően a szerepét a hajdútánc és a haláltánc elemeit ötvöző emberevő táncban, azt azon nyomban megölték. Ezt Harai Dénes arra vezeti vissza, hogy Szapolyai János erdélyi vajda, illetve a köréhez tartozó főurak, akik a kivégzést szervezték, fontosnak tartották, hogy maguk a volt lázadók emésszék el Dózsát. Ők így szimbolikusan megtagadták a lázadást, és hozzájárultak a régi rend visszaállításához. Ezért maradhattak életben azok, akik részt vettek az emberevő táncban.
Talán magukat is megdöbbentette, hogy végül életben hagyták őket. Istvánffy Miklós történetíró megemlíti, hogy gyerekként ő személyesen találkozott egy Lőrinc nevezetű kováccsal, aki akkor már vénember volt, és azt állította magáról, hogy részt vett a Dózsa körüli kannibál táncban. Azzal, hogy Lőrinc elmondta Istvánffynak a történetet, máris betöltötte funkcióját: az elrettentésre való emlékeztetést. A történetíró már csak ezért is párhuzamot húzott Dózsa és az 1573. február 15-én bizonyos elemeiben hasonló módon kivégzett horvát lázadóvezér Ambroz Gubec között.
Gubec (akit a magyar történetírásban Máténak neveznek) feltételezhetően korábban katonaként harcolt a török ellen. A feudális elnyomással szembeszegülve az 1572-73-as horvát parasztháború élére állt, de elbukott. Így gyakran vonnak párhuzamot Gubec és Dózsa között. E felkelések a főúri rendszer ellen irányultak, és mindkét mozgalom nagy kárt okozott az arisztokráciának. Gubecet elfogása után Zágrábba vitték, majd vele is büntető koronázási ceremóniát játszattak el. A történetben itt is felbukkan az izzó vastrón, amelyet megint csak szkepszissel kell fogadnunk, viszont a vaskorona és az izzó jogar elképzelhető kellékei lehettek a magyarországi parasztfelkelésre emlékeztető, kegyetlen kivégzésnek.
HALÁLA UTÁN GUBECET FELNÉGYELTÉK, TESTÉNEK DARABJAIT PEDIG HORVÁTORSZÁG-SZERTE KÖZSZEMLÉRE BOCSÁTOTTÁK.
A hasonlóságok mellett ki kell emelni egy nagy különbséget, ahogy ezt Harai Dénes tanulmánya meg is teszi: Gubec esetében emberevésről vagy emberevő táncról nincs tudomásunk. A történész szerint Dózsa kivégzésének szimbolikája annak ellenére egyedi, hogy az esemény egyes elemeivel már korábban máshol is lehet találkozni.
De egyébként személyéről keveset tudunk, székely származású végvári vitéz volt, akit lázadásért kivégeztek, semmi olyan "hagyatéka" nem volt amit a királyi kincstárba - vagy bárhova - vittek volna, nem volt kultusza sem a korban, hogy esetleg a családtagok megőrizték volna a tárgyait, van néhány bizonytalan legenda a fejének, koronájának sorsáról, de kb. ennyi.
Nem tudom jól gondolom, a királyi kincstárba kerülhetett? Ha így van, akkor ennek egyes darabjai Bécsben fellelhetők? Kutatta valaki? A Dózsa hagyaték leltára mit tartalmaz? Az ott felsorolt tárgyakat valaki nyomon követte?
2. A Dózsa leszármazottakról mit ír? Egyenes ági leszármazottai élnek? Oldalágiak? A jelenlegi Dózsa illetve Dósa családok milyen rokonságban állnak vele? Mivel nemesi származásu volt ezeknek a dokumentumoknak fenn kellett maradnia.
Volt a családban névváltoztatás? Melyik országban élnek a leszármazottak?
Igen a 4 évszázad itt nagyon nagy távolság, professzionális szultáni haderővel szemben mezei csatára parasztsereg már alkalmatlan. Sőt már portyázó török seregeknek sem igen ellenfél, lásd udbinai/korbávmezei csata.
A linkekben pár adat erre is van, de mélységében nem ment bele CT sem, vsz a szokásos rendszer, az általa hozott érseki birtokok igénybevétel teljesen tipikus megoldás, még 100 év múlva hasonlóan mentek az erdélyi fejedelmek felvidéki hadjáratai is.
Tudom, hogy négy évszázad a különbség, de a Szentföldre mégiscsak kivezényelték, sőt előreküldték őket, és épp Magyarországon kerültek talán legsúlyosabb konfliktusba az ellátás hiánya miatt. Ennek az első reguláris nyugat-európai had látta mindjárt kárát.
Na de mire szempont, mert nem mindegy, hogy mit akar kihozni belőle a kérdező. Első percektől ellátatlan így rablásara kényszerülő, vagy szervezett levonulás a leállításig - persze a szervezett a korabeli viszonyok között értendő és korántsem kilengésmentes vonulás :) - és csak a feloszlatás megtagadása után ellátatlan és rabolni kényszerülő csapatok?
Pontosan, inkább csak finomhangolás történt, ha nincs az évforuló szerintem nem is nyúl hozzá senki, nem az számos új eredmény felbukkanása motiválta a könyvet, hanem inkább a megrendelő igénye :)
Különösen, hogy az alákérdező E. Kovács Péter tudományos főmunkatárs az MTA TTI-nél. Persze a hadjárat szakaszait külön kell választani a pápa/állam által támogatott és feloszlatás utáni szakaszra. Eredetileg hogy szervezték meg, hogyan képzelték el az ellátást?
Összefoglalva: Szapolyai már betört a törökhöz, mikor még csak épp levonulóban voltak, a paraszti hadak nem alkalmasak, nem szokás őket támadó hadjáratba vinni ezek a fő érvei.
Így látatlamban én is azt gondolom, nagyobb kaland, sokkal erősebb vonzerőt jelent a dúlás-fosztogatás, a szabadrablás, mint fegyelmezett sorokban katonáskodni. Könnyen elképzelhető, hogy a keresztesnek toborzottak elsősorban ezt sérelmezték, tudniillik hogy nem eresztették őket a szomszéd birodalomba garázdálkodni, s emiatt voltak csalódottak. Szerintem a többség már teljesen beleélte magát, hogy azt csinálhatnak majd, amit akarnak, és még a lelki üdvük sem sérül, sőt az egyház még falaz is nekik a várható sok gaztéteményhez.
"Banálisan új szempontként hat az is, hogy egy sereget etetni kell, a fosztogatások ennek is betudhatók.."
Ezt nem a szerzők, hanem a kérdező veti fel, CT pont az ellenkezőjéről ír a tanulmányában, amíg hivatalos volt a hadjárat, addig igyekeztek megfelelően megoldani az ellátást is.
Érdekes összehasonlítani a riportot az 1999-es megidézett történelmissel, ahol még a régebbi generáció - Rázsó, SzakályF, FodorP - nyilatkozik, gyakorlatilag a 70-es évek Barta-FeketeNagy-Szűcs irányvonalat hozva.
Ahogy CT-ék is elmondják érdemi új forrásbázis nem bukkant fel, inkább abban van változás, ki mit használ fel, ki hova teszi a hangsúlyokat. A primer források kerültek előtérbe, Istvánffy kuka, Szerémi előtérbe, Szűcs Jenő elméletét gyakorlatilag bukottnak tartják stb.
"A hadjárat leállítása már csak ezért is sokként érhette Dózsa embereit, mivel ezzel a lépéssel a középkori munkamegosztást rúgták fel. A nemesség kötelességének számí- tott az ország védelme, és ennek fejében nem kellett adóznia. Ha viszont nem harcolnak az ellenséggel, akkor az előjog sem jár. Gondolták a keresztesek. "
Szerintem meg a várható zsákmányról történő lemondás miatt fájt a fejük. Ha már nem lehet fosztogatni a török területet, megteszik a honi nemesi udvarházak is.....
A seregben az információáramlás felgyorsulása, a tapasztalatcsere beindíthatott egy másfajta mechanizmust, pláne miután a szultán perzsiai hadba vonulásának hírére lefújták az akciót: "A hadjárat leállítása már csak ezért is sokként érhette Dózsa embereit, mivel ezzel a lépéssel a középkori munkamegosztást rúgták fel. A nemesség kötelességének számí- tott az ország védelme, és ennek fejében nem kellett adóznia. Ha viszont nem harcolnak az ellenséggel, akkor az előjog sem jár. Gondolták a keresztesek. Amikor összegyűlik egy ilyen jelentős számú paraszti tömeg, beindulhat egy sajátos egymásra találás. Töménytelen problémájukkal eddig elszigetelten éltek, azokkal egyedül próbáltak megbirkózni. A táborokban összetalálkoznak, és felfedezik magukban az erőt. Átalakulhatott a társadalomról alkotott addigi szemléletük. Ők azok, akik az országot megvédik, és nem a nemesek. Új ellenséget kerestek és találtak. A pogány helyett az uraikat, akik nem tudják, és nem is akarják megvédeni őket, ellenben a pápát és a királyt gondolkodás nélkül elismerték ... a parasztok azt gondolták, hogy ha a nemesség nem teljesíti a kötelességét, akkor nekik sem kell eleget tenni a rájuk szabott feladatoknak. Erre utalnak a felkelők tettei. Az adófizetés megtagadása, adószedők kivégzése, a nemesi birtokok megdúlása, jóllehet a rablásoknak más lehetett a vezérmotívuma. Képzeljünk el egy többezres tömeget, élelem, víz, takarmány és pénz nélkül. Óhatatlan a rekvirálás és az erőszak ... Erre az elégedetlenségre csatlakozhattak rá az obszerváns ferencesek. Beszédeikben – középkori szociális retorikaként – a gazdagokat ostorozták, akik a szegényeket nyúzzák, ellenben nem teljesítik kötelességeiket. Többek között két leghíresebb képviselőjük, Temesvári Pelbárt és Laskai Osvát, XV. századból fennmaradt beszédeiből próbálta Szűcs Jenő rekonstruálni, melyek lehettek azok a jelszavak, amelyek a felkelőket mozgathatták. Én személy szerint a ferences ideológia erejének – elismerve esetleges hatékonyságát – kisebb jelentőséget tulajdonítok, mint Szűcs, inkább a kollektív csoporttudat erejében látom az erősebb indítékot. Az általa felvetett székely szabadság kérdése nem 1514 kapcsán merült fel először. Már a Budai Nagy Antal vezette felkelésről (1437) is ezt mondják, aztán vagy igaz, vagy nem. A felkelők között lehettek iskolázott emberek, akik végiggondoltak társadalmi követeléseket, de ez a parasztok nagy részére ez nem volt jellemző."
A keresztes sereghez csatlakozottak céljai átalakultak, némileg egységesülhettek.
"A felvonulási útvonal ismeretében következtettek többen arra, hogy az Alföld megerősödő mezővárosi polgársága azért kapcsolódott be a harcokba, mert így akarta védeni pozícióit az árutermelésbe bekapcsolódó nemességgel szemben. Ez sajnos nem igaz! Az állítás hívei egy Mohács utáni fejleményt vetítenek vissza. Nincs nyoma, hogy ekkor a nemesség tömegesen alakítaná ki birtokán a robotmunkára épülő, árutermelő majorságokat. Az alföldi mezővárosok fejlődése nem torpan meg 1514 után, holott ennek következményei nyilván őket is terhelték volna, ha az ő elégedetlenségüket látták volna a felkelés mögött. A csatlakozásnak számos egyéb oka lehetett. Dózsa katonáinak társadalmi összetétele vegyes képet mutatott. A mezővárosi polgárság mellett voltak köztük hajdúk, végvári katonák, parasztok, kisnemesek, székely és magyar nemesek egyaránt. Mindegyik csoportot más és más motiváció vezérelhetett. Sokan kényszerhelyzetbe kerültek. Jött a parasztsereg, választhattak: csatlakozás vagy halál. Ráadásul ennek nyoma is van a királyi oklevelekben, amelyek szintén ezt hangsúlyozták."
Tananyagi szinten, a szokásos felbontásban: 1. indítómotívum a pápa részéről; 2. a király; 3. arisztokrácia, nemesség részéről; 4. az akkori fő keresztény mozgalmárok, a cseri barátok céljai; 5. a mezővárosi gazdagodó "polgárságot" motiváló tényezők; 6. a parasztokat ösztönző erők, azon belül is a szorgosabbját és a deklasszált, lumpen elemeket különválasztva...
Amiről beszámoltál a "Keresztesekből lázadók" ír új Dózsához köthető emlékekről (közvetlenül hozzá köthető) mint például fellelt fegyvere, a kínzóeszközökből egy vagy pár darab amivel megkínozták, tüzes korona fennmaradt vagy ennek darabjai, általa viselt ruhák, személyes használati tárgyak, esetleg maradványok a testéből például csontdarab vagy egyéb hozzá köthető tárgyi emlék vagy lelet esetleg kézirat tőle, szerelmes levél vagy gazdasági feljegyzés?
Mi lehetett az indítómotívum? Az egyik, ami a cikkben áll, feltehetően: "a résztvevők nem társadalmi és gazdasági változások reményében csatlakoztak, hanem valóban keresztes eszme vonzotta őket. Az örök üdvösség reményében vonultak a táborokba".
Ehhez esetleg hozzácsaphatjuk még, amit Tardy Lajosnál olvastam a Históriai ínyencfalatok-ban (ez így megmaradt bennem vagy 25-30 év távlatából), tudniillik ő egy futó megjegyzésében a középkori zarándoklatokat turisztikai célú utazásoknak minősítette. A jóízű derültség mellett - nyilvánvalóan nem kizárólagosan általánosító célzattal és mélyreható kutatások után vetette ezt papírra - nem zárható ki, hogy egyfajta kalandvágy, illetve az otthonról való menekülés szándéka is vezérelhette az akkoriakat. Hogy kik finanszírozták az effajta "utazások" költségeit a középkori "globetrotterek" számára, hogy miből szerezték meg a napi betevőt, az esetről esetre eltérő, mindenesetre nem biztos, hogy túlságosan belegondoltak, amikor az egyházi "utazási ügynökök" belevitték őket a kalandba. Feltehetően úgy álltak hozzá, hogy ha hivatalos oldalról fűzik be őket, ott majd csak tudják, merre hány lépés, ki van dolgozva az akció minden mozzanata... Feltételezhető, hogy a sereg összecsődítésekor az obszervánsok sem egyeztettek töviről hegyire a királyi udvarral, hogy az ellátmányt majd milyen formában kapják a keresztesek. Nem tudom, vannak-e erről források. Mindenesetre természetesen a keresztes hadjáratok mozgatórugói úgy általában ennél sokkal összetettebbek, s eredetileg a Dózsa-féle mozgalom, aminek Dózsa György csak Békésben keveredett az élére, egy reguláris hadak támogatására létrehozott mozgalom volt - ez sem párját ritkító a történelemben, már az első szentföldi keresztes hadjárat erről szólt, sőt a parasztokat küldték előre aprítani való elővédnek.
Illetve a célokat illetően: amikor a keresztes sereg feloszlatását kimondták, Dózsa tanácstalanná vált.
"...a török elleni hadjárat leállítása után Dózsa nem tudta, mit is kezdjen a seregével. Pontosabban: merre vonuljon és miért. Erdély lehetett az egyik variáció, és ha tudták, hogy a vajda az Al-Dunánál harcol, akkor ezt jó döntésnek tekinthetjük. Szapolyai János – feltehetőleg a parasztsereg közeledtének a hírére – azonban visszatért a tartományba. A másik variáció – a később említendő Temesvár alatti táborozás – talán az lehetett, hogy kimennek a „senki földjére”, azaz a Temesvártól délre eső vidékre, ahol aztán majd történik valami. Előrébb nem hiszem, hogy gondolkoztak volna."
Szükségszerű-e kiforrott távlati célokat tulajdonítani egy amúgy is multicelluláris alakulat tagjainak? Eleve kizárható-e, hogy jelentős tényező volt a lelki üdv, bűnbocsánat stb. elnyerésének lehetősége, az, hogy kicsit változatosabb dologgal foglalkozhatnak, mint a megszokott, unalmas falusi élet...? Nem feltétlenül a kalandvágyra gondol az ember, hanem a változatosság iránti igényre, meg hogy a munkához akkor se füllött mindenkinek a foga...
Újszerű, hogy 1514-ben két országgyűlés volt (az ott elhangzottak dekrétumba foglalásától vagy nem foglalásától függetlenül), ahol döntöttek a királyi tanáccsal összhangban a török elleni támadó-megelőző hadműveletekről - ezek mibenléte számomra pontosan nem világos, nem részletezi a cikk, csak Szapolyai bulgáriai hadjáratát és a szlavóniai készülődést. Mindenesetre életszerű, hogy ha a vajda ilyen messzi hadjáratra kapott utasítást, a távollétében Dózsa és Lőrinc pap az ő földjei felé vette az irányt, ahol nem lehetett számottevő haderőre számítani. Mivel azonban közben a szultán április 20-án megindult I. Iszmáíl perzsa sah ellen, és májusra a eljutott a hír Budára, leállították a keresztesbulit, amiről a 70-es évek elejétől azt mondták, hogy a mezővárosok módos kerekedő-parasztjai vettek elsősorban részt, ők adták a hajtóerejét. Banálisan új szempontként hat az is, hogy egy sereget etetni kell, a fosztogatások ennek is betudhatók... A gyakorlatilag új renddé alakuló obszervánsok szerepét eszerint Szűcs valamelyest túlhangsúlyozta, ettől függetlenül kiválóan szót értettek a lakossággal, a toborzást ők végezték - ingyen segédhad volt ez valahol az akindzsik mintájára, a hadviselésre szakosodott nemesi had kiegészítéseként. Az is világos, hogy a parasztok csalódásként élhették meg, hogy "az urak" mégsem indulnak háborúba, cserben hagyják őket - kezükbe kellett venniük a dolgokat...
Politikai-katonai összefüggések szempontjából nyilvánvalóan részletkérdés, nem is ez volt a célja ennek a pár linkelésnek, hanem hogy a könnyen elérhető információknak sem néznek utána. Ha egy újságíró ennyi tud, kb. az átlagember is, kivéve, ha elolvas olyan tájékoztató összefoglalókat, mint az általad hozott C.Tóth–Pálosfalvi–E.Kovács-féle beszélgetés. Az iskolai tananyagban és cikkek nagy részében az elavult következtetéseket, nézeteket hozzák, az egésznek a hátterében még mindig a szocialista Dózsa-eszme áll.
Ezekről már sokat beszéltünk, először nyilván a tankönyveket kellene rendbetenni ill. a tanárokat továbbképezni. A felnőtt embereket meg már a 21. sz-ban semmi sem akadályozza, hogy ha valóban érdekli őket egy téma, akkor könnyen és akár ingyen releváns szakmunkákhoz jussanak.
Aki pl. arra kíváncsi, hol tart ma a Dózsa-kutatás:
A tüzes trón kérdése meg olyan marginális, mint az, hogy mekkorák voltak a fogók, hányat haraptak belé stb. Válogatott kegyetlenséggel kivégezték, ennyi kb. elég is, a társadalmi, gazdasági, politikai, diplomáciai, hadtörténeti stb. kérdések ennél sokkal fontosabbak.
– Jó napot! Merre találjuk a Mészáros Lőrinc utcát? – Arra a dzsungelben, a volt cigánytelepen. – Nem tetszik tudni, kiről nevezték el? – Nem. – De csak nem a felcsúti polgármesterről?!
... Így igazított bennünket útba egy nyugdíjas asszony Hajdúböszörményben a 35-ös út melletti szupermarket parkolójában, mikor az utcát kerestük. A hajdúsági város délnyugati csücskében meghúzódó utca lakóitól leginkább azt tudakoltuk, ismerik-e, ki után kapta a nevét.
... Rikító piros kabátos biciklis közeleg. Érdeklődésünkre azt mondja a nő, hogy csak néhány éve költözött ide, de már akkoriban is így hívták az utcát. – Nem foglalkoztat különösebben a dolog. – Azért valószínűleg nem a felcsúti gázszerelőből lett polgármesterről kapta a nevét – próbálom véleményalkotásra sarkallni, de a válaszon meglepődök. – Benne van a pakliban, hogy mégis – vágja rá némi gondolkodás után. – Amarra érdeklődjenek! Ott biztos tudják – mutatja széles mozdulattal, miközben a lábával már a pedált keresi.
Füstölgő kéményű házak mellett sétálunk el, odébb francia rendszámú autók állnak. Az utca másik felén, a szélső háznál résnyire nyitva az ajtó, talán levegőztetnek. A hangunkra egy vastag SZTK-keretes szemüvegű asszony biceg ki az utcára. – Melyik Mészáros Lőrincről kapta nevét az utca? – térek a lényegre. – Úgy gondolom, a költőről, nem erről a mostaniról, de róla is hallottam már. – Akkor nem a püspökről a parasztháborúból? – kérdezek vissza, de maga is kérdéssel felel. – A parasztháborúban is lett volna Mészáros Lőrinc? Nagyon szerettem a történelmet és magyar irodalmat! Ki is zavartak az óráról, mert súgtam az osztálytársaimnak – kezd egy hosszabb történetbe Nagy Béláné.
– Sokat hallottam az utca nevét viselő Mészáros Lőrincről, meg az újról a tévéből, de róla leginkább rosszat. Harácsoló. Hogy mondjam magának, „beveszi a rengeteg földet”. Jó, a helyében én is úgy lennék vele, mint ő: a gyerekeim az elsők, de azért ne csak a családját nézze az ember! Ha 27 ezer forintból kellene megélnie, mint nekem… – emeli fel a hangját az elvált, leszázalékolt asszony.
... – Itt megy a gáz, de nálam sajnos nincs bekötve – mondja. – Akkor gondolom, jó lenne, ha a gázszerelő bekötné. – Hálát adnék a Jóistennek! Imádkozom érte is, mint minden vezetőért. Nagy hírben áll Mészáros, jót tenne neki, ha az emberek azt látnák, segíti a szegényeket.
A hajdúböszörményi utca természetesen nem a felcsúti polgármester után kapta a nevét, hanem az 1466. szeptember 5-én, Lőrinc névnapon született Mészáros Lőrincről. A megyaszói születésű Mészáros az egyház szolgálatába lépett. Az 1514-es parasztfelkelésben Dózsa György seregében mint ceglédi plébános vett részt. Alvezéri tisztséget viselt. Mint azt Berta István hajdúböszörményi polgármesteri kabinetvezetőtől megtudtuk, Mészáros serege 1514 júliusában Bihar városának ostromakor a Tomori Pállal vívott csatában megsemmisült, maga fogságba esett, máglyán lelte halálát. Hozzátette, konkrét hajdúböszörményi kötődése nem ismert.
