"vagy egyszerűen csak róluk nevezték el kavarnak (khovarezminek?) a hadrendileg, politikailag hozzájuk rendelt Nyék és Megyer génoszt is"
"Az úgynevezett kavarok a kazárok nemzetségéből valók. És úgy történt, hogy valami pártütés támadt közöttük a kormányzat ellen, és belháború ütvén ki, felülkerekedett az előbbi kormányzatuk, és közülük egyeseket lemészároltak, mások pedig elmenekültek, és elmenvén letelepedtek a türkökkel együtt a besenyők földjén, összebarátkoztak egymással, és holmi kabaroknak nevezték el őket. Ennek következtében a kazárok nyelvére is megtanították ezeket a türköket"
Mármint az 555-ben ksr-ként emlegetett népcsoport által szervezett birodalomból.
Anélkül, hogy belebonyolódnánk a kazáriai kálizok (khovarezmiek, khorezmiek) ügyébe, álljon itt Pritsak fejtegetése Itil, a kazár főváros Volga-túlparti "ikervárosáról", városállamáról:
"The Turkic-Khazar Pax, which was closely connected with the Western Turkic ruling clan, had three major provinces. The first province, Khwalis (< Khwali-Ās), on the Lower Volga, was the realm of the trading Eastern Iranians; its twin city ĀmoI/Ātil, also called Sāriγčin/Khamīlkh (PVL: Xvalisy), was ruled by a governor with the title of tarkhan (Ās tarkhan). After the catastrophe of A.H. 104 / A.D. 722-723, the capital of the Turkic Khazars was transferred to the twin-city. The western city, Āmol or Sāriγčin, became the center of rites and government, while the eastern city, Ātil or Khamīlkh, became the commercial district.
The second province, Semender/Sabīr, lay in the Northern Caucasus. Its ruler, who belonged to the Barč clan, resided in the town of Semender on the Terek River. Until 722-723, Semender had been the capital of the Turkic-Khazar realm. Šārkel, the third province, was situated near the lower Don, in the area where the Volga makes a bend. The province was a shipping crossroads, for goods were portaged across the narrow neck of land that separates the two great rivers there. In about 834 the Byzantine engineer Petronas, surnamed Camaterus, built a stone city, also named Šārkel, in the province at the request of the Khazar government. The city was the seat of the Khazars' main customs office, headed by an official whom the Arabs called 'lord of the Khazars' (ṣāḥib al- Khazar)."
(The Khazar Kingdom's Conversion to Judaism, in: Harvard Ukrainian Studies 2/3, 1978, 261-2)
Kézenfekvő lehetőség, hogy az egyetlen "valódi" kavar törzset csak kazárnak, kozárnak emlegették nálunk, s így a helynevekben is ez jelenik meg: Kazár, Kozárd, Kozármisleny (Kiskozár + Misleny), Kozárom stb., mint Németh Gyula már 1930-ban gondolta. Egyszerűen azért, mert a Pszeudo-Zakhariász rhétor által 555-ben ksr-ként említett kazárok közül váltak ki: idegenek voltak, kazárok.
"Egy fejedelem van náluk, azaz a kavarok három génoszában, aki máig is megvan. [fejezetcím beszúrása] Első a kavaroknak a kazároktól elszakadt előbb említett génosza, második a nekié, harmadik a megeréé"
Elgondolkodtató, hogy *Kavar / Kovar helynév tudtommal nem fordul elő a Kárpát-medencében (ahogyan *Avar sem, de helyette ott a teljesebb Várkony 'var-khun'), ellenben Nyék és Megyer számolatlanul.
A DAI fejezetcímének utólagos betoldása mégis arra vezeti vagy inkább: ahhoz segíti hozzá a kutatókat, hogy a mítikus hetes számot fogadják el a nem kavar türk génoszok számaként, sőt Györrfy még példát is igyekszik hozni, hogy a törökös népeknél egykor hat törzset hadszervezetileg egy hetedik alá rendeltek (A magyar törzsnevek és törzsi helynevek, in: Kovács–Veszprémy szer., Honfoglalás és nyelvészet, 1997, 222).
Ha a kazároktól elszakadt lázadó génoszt tekintjük elsőnek, másodiknak a nyéket, harmadiknak pedig a megyert / magyart a kavar törzsek sorában, abból viszont az következne, hogy a DAI pont a lázadó törzset nem nevesíti – vagy egyszerűen csak róluk nevezték el kavarnak (khovarezminek?) a hadrendileg, politikailag hozzájuk rendelt Nyék és Megyer génoszt is. Ki mit gondol erről?
"Álmosnál is ködösít a Képes Krónika, Mózeshez hasonlítva őt egy bibliai toposszal. Eszerint csak megpillanthatta az új hazát az erdélyi hegyekből, de már nem tehette be a lábát oda. Csak odavezette népét az új haza kapujába, mint Mózes. Ezzel szemben Laskai elárulja, hogy Álmos Titelnél dobta fel a pacskert ami összefügghet a Szalán elleni harcokkal, de itt sem volt illendő elmondani, hogy a dinasztia őse onogundur-bolgár nyilaktól esett el"
Ugyanígy Mózesnek az új haza küszöbén bekövetkező halála elevenedik meg az ír mondai hős, Míl 11. századi szerzetesek által lejegyzett történetében (személyneve a latin miles Hispaniae rövidítéséből jöhet).
Jav.: Kazária mint régi szövetséges látványos súlyvesztése a felemelkedő, hét, illetve nyolc, formálisan egyenrangú egységből összeálló besenyő és "türk" törzsszövetség rovására
Nem szükséges egyébként mindenáron feltételezni, hogy Bizánc ott bábáskodott az új "türk" államalakulat létrejötténél, vagy hogy tevékenyen támogatta volna a Kazáriából végül menekülni kényszerülő kovar (khovarezmi?) szeparatistákat. Érdeke mindenesetre azt diktálta, hogy Kazária gyengüljön, s a sztyeppe felől egy-két újabb hatalmi tényezővel alkalomadtán ellensúlyozhassa a kaganátust. Vagy, pontosabban fogalmazva: hogy a három, minél kiegyenlítettebb erejű hatalmi tényezőt egymás ellen minél könnyebben kijátszhassa, egymással sakkban tarthassa, maradéktalanul érvényesítve a divide et impera elvét. Csak találgathatjuk, hogy a lázadó kavaroknak, illetve Bizáncnak, esetleg a khorezmi államnak volt-e szerepe a besenyők kazár határokra uszításában és átengedésében a "polgárháború" idején.
Abból, hogy alkalomadtán a bizánci diplomácia foglalkoztatja majd ezeket a törzseket, néptöredékeket, fegyverforgató zsoldosokként, vagy le is telepíti és évi ajándékokkal dotálja őket, meghatározott vezetőiknek előkelő keletrómai címeket adományoz, méghozzá a mağġarīya esetében tudvalevőleg bizonyos, vele élénk kereskedelmi kapcsolatban állókkal és abból fényűző jólétre szert tevőkkel, nos, ebből talán nem ördögtől való ötlet arra gondolni, hogy a 9. század második felének bizánci szempontból két legfontosabb – szinte bármikor "ugrasztható", akár még egymás ellen is kijátszható – népi kötelékének "beépített vezéreit" valami ilyesfajta nagypolitikai szálak vonták el Perzsia határvidékéről. A besenyők és a "türkök" rangban első három génoszát a keletrómai politika terelhette, csalogathatta Európa játszóterére – Árpád három kavar nemzetségét immár Kazáriából, hogy abolgárok balkáni előrenyomulását és a frankok kárpát-medencei térnyerését megfékezze. Erre látszik utalni Kazária mint régi szövetséges látványos súlyvesztése a felemelkedő, hét, illetve nyolc, formálisan egyenrangú besenyő és "türk" törzsszövetség rovására. A császári udvarban ezentúl a besenyő hadurakat, meg a Kazáriában nemrég lázadást szító kavar vezéreket pátyolgatták. A keletrómai politika igazodott a politikai realitásokhoz: a keletről frissen bevándorolt, katonai szempontból ütőképesebb népekből három-három megbízható, "polkorrekt", "ejtőernyős" brigád vezetésével szervezett két, egymással is szembefordítható, rivalizáló törzsszövetséget a divide et impera elve mentén. Így jött létre a nyolc tagú besenyő és a hét tagú "türk" szövetség, utóbbiak élén a három kavar törzzsel, s azok vezetőivel, a még mindig kazár személyneveket viselő karkhával, a gyulákkal és a kündü vagy bitakhš címet viselő Árpádokkal.
Egy újabb, a kazár kagán riválisaként megjelenő tisztség létrehozását B.Szabó és Bollók is érzékeli, de ők éppenséggel kazár – és nem bizánci – befolyásnak tulajdonítják a jelenséget. Érzékelik, és megkísérlik feloldani az ellentmondást az új egyeduralkodói rang létrehozása és a szerintük ereje teljében levő kazár vezetés érdekei között, a jelek szerint nem sok sikerrel:
"A felemelések és az azokat megelőző választások hasonlóságai mellett a fenti példák alapján az is jól látható továbbá, hogy maga a felemelés gesztusa mind a steppén, mint pedig Bizáncban egyértelműen az adott hatalmi hierarchia legtetején álló méltóságának a betöltéséhez kapcsolódott – „beosztottakat”, legyenek azok akármilyen magas rangúak is, nem „emeltek fel”. Az ő esetükben az egyes hatalmak inkább jelvények vagy komplett jelvényegyüttesek adományozásával fejezték ki a beiktatott fél pozícióját a beiktató fél hatalmi hierarchiájában, amelynek a beiktatott a jelvények átvételével szimbolikusan a részévé vált. Árpád esetében viszont ilyen jelvények átvételéről nem esik szó a DAI-ban. Nem úgy a felemelésről, ami arra utalhat, hogy a kazár kagán ezúttal nem pusztán egyfajta kazár birodalmi méltósággal ruházta fel a szavartok új urát – ahogyan azt a magyar szakirodalom hagyományosan feltételezi –, hanem steppei szokás szerint szuverén uralkodóvá tette, aki esetleg akár a kagáni titulust is viselhette.
Az általunk ismert példák alapján ilyes típusú rangemelő gesztusra általában vagy akkor került sor, ha az adományozó császári/kagáni/káni hatalom valamiért éppen nagyon kiszolgáltatott helyzetben volt, vagy akkor, ha a támogatott fél reális gyöngeségét próbálták a legitimitás szintjének emelésével is kompenzálni (a 9. század második felének kazár története alapján az előbbi lehetőség tűnik kevésbé valószínűnek). Jó példa erre az első, nyílt cári parancsra kinevezett nogáj bíj, Isterek esete. Őt 1600-ban a cár utasítására – korábbi precedenseket nélkülöző módon – emelték fel a „az összegyűlt sokaság előtt a téren”, a „jelen lévő nogáj mirzák nagy zavara közepette, akik nem értették, hogy Isterek mirzát miért is kellene a fejedelemségre nemezen felemelni, hiszen ősidők óta soha nem volt ez szokásban”. S habár a nogájok meglepődöttsége érthető, az orosz adminisztráció választása még inkább az: ők nagyon is jól ismerték a steppei legitimáció kelléktárát, hiszen az Orosz Birodalommal „társbérletben élő” Kaszimovi Kánságban régóta a Dzsingiszida kánoknak kijáró felemelés volt szokásban – akkor is, ha a kánokat már az orosz cárok nevezték ki –, így az új ceremónia tulajdonképpen egyfajta indirekt rangemelést jelentett a nogáj bíj számára. A nogájoknál tehát 1600-ig a vezetőjük megválasztásához és beiktatásához nem társult a felemelés szokása – ahogy más steppei csoportok esetében sem feltétlenül tartozott ez a kötelező rítusok közé. A steppei felemelési ceremóniák legújabb és legteljesebb adattárát összeállító Ivanics Mária ezzel összhangban többek között arra is felhívta a fi gyelmet, hogy az általa vizsgált, Volga vidéki Dzsingiz-náme sem írja le ezt a szokást az ideális uralkodó megválasztásakor. S szempontunkból nyilván az sem érdektelen, hogy Anonymus sem említi, hogy a magyar krónikák szerinti első fejedelem, Álmos megválasztása után őt maga fölé emelte volna a hat másik „mogher” vezér." (I.m. 538–9)
A DAI kompilátorai véleményem szerint éppen a kazár kagáni hatalom ellenében igyekeztek hangsúlyozni a pajzsra emelés rómaiaknál közismert fordulatával Árpád uralkodói méltóságának újszerűségét és nemzetközileg első vonalbeli rangját – aminek közel sem látszik ellentmondani a kazárok általi legitimáció szövegbe foglalása. Ezzel akarhatták jelezni, hogy Kazária áldását adta az új "közjogi szereplő" kinevezésére. Azt valószínűleg sose fogjuk megtudni, a kazár, besenyő és "türk" informátorok közléseit pontosan hogyan használták fel, és gyúrták egybe.
a régi római és bizánci uralkodókat emelték pajzsra, jelezvén hatalmuk katonai vetületének fontosságát.
Amikor a DAI azt írja, hogy Árpádot "a kazárok szokása és törvénye szerint" pajzsra emelték, akkor egy bizánci szófordulattal mindössze annyit jelez, hogy Árpád kazár szokás szerint lett török fejedelem, az eredeti szöveg szerint "arkhón"
A De caerimoniis ugyanúgy a türkök fejedelmeihez címezteti az aranybullás leveleket, és nem tud semmilyen "nagyfejedelemről". Két kivétellel mindenütt egyeduralkodót említ: egyiptomi emír, kazár kagán, francia és szász király, bolgár és orosz fejedelem stb. Csak a besenyőknél és a türköknél szerepelnek fejedelmek (arkhónok) - így többes számban - címzettként
Hát ezért megérte engem éveken keresztül mocskolni és hazugozni, hogy aztán a szög szép sunyin kibújjon a zsákból.
Tehát sem a DAI "turkjainál", sem a besenyőknél nem tudunk központi "nagyfejedelemről", csupán néhány olyan fejedelemről, akire VI. León és/vagy VII. Konsztantínosz idejében mint nagy hatalmú, kiváló uralkodóra hivatkoztak Bizáncban.
a De ceremoniis Stephenson-féle angol fordítása a másik jó példa, melyben a magyarok fejedelméről beszél, holott az eredeti szövegben "a turkok fejedelmei" szerepelnek
Nos, úgy látszik azóta a szöveghű értelmezés a magasabb, akadémiai körökbe is begyűrűzött.
Aztán ha valóban a Kárpátok övezte tér bocsátotta ki és fogadta vissza a Bécsi-medencében hadakozókat, milyen lehetett a bázisuk? Pusztán katonai támaszpont, vagy már olyan szállásföld, ahol a társadalom békés többsége: asszonyok, gyermekek, öregek, no meg az állatokat tartó és a földet művelő férfiak zöme várta hazatérésüket? Nyilván nem meglepő, ha én az utóbbi eshetőséget vallom."
Fentiek egy szikárabb változatának már van régészeti nyoma is (Türk et al.), miszerint 870/880 körül a Maros torkolattal szemben honfoglaló sírokat tártak fel.
Persze Szabados az csak Szabados marad, ő mindig "többet" képzel oda ... Hiszen nála irány a "kettős honfoglalás".
Szőke Béla Miklós: "Amikor 881-ben a Nagyobb salzburgi évkönyvek írója beszámolt arról, hogy a dunai mark őrgrófja Ar(i)bo és Szvatopluk morva fejedelem megbízásából ad Weniam (Bécsnél) előbb a magyarok (ungari), majd tovább nyugatra, ad Culmite a kabarok (cowari) harcoltak, olyan természetességgel tesz különbséget a magyar és kabar törzsek között, ahogyan azt csak egy, a magyarokat régebb óta alaposan ismerő ember képes megtenni, s a Pannóniában évtizedek óta sikeresen térítő salzburgi szerzetesek között nem is egy lehetett ilyen. Aligha lett volna képes erre, ha csak az Etelközből érkező, alkalmi megbízást teljesítő csapatokról lett volna szó."
Szabados György: "Miközben tehát a békés »avarok« új vallásra térnek a Karoling Pannóniában, azonközben egy harcias nép jelenléte körvonalazódik ugyanott, akiknek Nyugat-Európát elérő katonai ereje hatékonyságra és jó helyismeretre vall. Ezeknek tényét erősíti a Salzburgi Évkönyvek 1921-ben felfedezett szövegváltozata, amely 881-hez ezt az eseményt rendeli. »Az első csata a magyarokkal Bécsnél. A második csata a kabarokkal Culmite mellett.«(Primum bellum cum Ungaris ad Weniam. Secundum bellum cum Cowaris ad Culmite.) Erősen hiányos ez a közlés, mert hallgat arról, hogy mely napokon milyen kimenetellel folytak a harcok, de két dolog legalább egyértelmű. Egyrészt az, hogy a csaták helyszíne a Bécsi-medence (Bécs és Kullmitz vagy Kulmberg), másrészt az, hogy a kabarok fegyvertársi minősége bizonyítja: itt Álmos magyarjai, és nem pannóniai »onogur magyarok« harcoltak, hiszen a kabarok még Kelet-Európában váltak ki a Kazár Kaganátus kötelékéből, hogy a Magyar Nagyfejedelemséghez csatlakozzanak. Afelől viszont megint csak találgatni lehet, hogy a magyarok és a kabarok honnan vonultak a Bécsi-medencébe, és hová térhettek vissza onnan. Biztos, hogy még Etelközbe/Dentümogyerbe, vagy már egy Kárpátokon belüli támaszpontra? A kérdés a honfoglalás időrendjét feszegeti. Érdekes, de a kronológia újragondolása a német archeológiában merült fel. Mechtild Schulze-Dörrlamm régészeti anyagra támaszkodva kísérelt meg egy relatív tipokronológiai rendszert kialakítani. Ennek eredményeképpen a 10. századra keltezett anyagot két fázisra osztotta, egy 9. század második felére/utolsó harmadába, valamint egy 10. század első felébe eső horizontra. Végső soron a magyarság Kárpát-medencei jelenlétét a 9. század második felétől számította. Felvetése vegyes fogadtatásra talált a hazai régészek körében. Kedvezően állt hozzá Mesterházy Károly, és a magyarság 895 előtti alapos helyismeretét hangsúlyozta. A közelmúltban Szőke Béla Miklós egy régészeti törvényszerűséggel érvelt a honfoglalás kor előrehozatala mellett. Annak, hogy a 9. század második feléből a magyarok tárgyi hagyatéka nehezen mutathatóak ki, szerinte a »honfoglalók első nemzedéke« jelenség az oka. Ez annyit tesz, hogy a keletről újonnan megjelent népek első nemzedéke régészetileg kimutathatatlan. Így volt ez a szarmatákkal, így az avarokkal: az írott kútfők és – a gyakran pénzzel – keltezett leletanyag között egy emberöltő a hiátus. Szakmai illetékesség híján a régészeti okfejtéseket nem tisztem minősíteni. Szőke Béla Miklós ugyanakkor történészi érvekkel is előállt. Költői kérdésként merült fel nála: 862-ben megérte-e a magyar harcosoknak vállalni a hosszú utat Etelközből az Alpok előteréig, kockáztatva azt, hogy mire odaérnek, addigra okafogyottá válik a megbízatás? Nyilván nem, s ezek a magyarok 862-re már a Kárpát-medencében éltek, a forgandó hadiszerencse miatt nem tudtak volna bekapcsolódni a küzdelmekbe. A magyarok legkésőbb a 9. század közepétől fogva jelen lehettek a Kárpát-medencében, s ott számottevő katonai erőt képviseltek; a 880-as évek elején be tudtak avatkozni a Karoling Birodalom keleti végeinek eseményeibe. Elgondolkodtató Szőke azon meglátása is, hogy a salzburgi annalista képes volt pontosan megkülönböztetni a magyarokat és a kabarokat, amit nem tehetett volna meg egy számára majdnem ismeretlen ellenség láttán. Jóllehet a 862-es hadjárat célterületét közelebbről nem ismerjük, Szőke Béla Miklós azon végkövetkeztetése mindenképpen meggyőzött, miszerint a honfoglalás több évtizeden keresztül zajló eseménysor volt, és jóval 895 előtt vette kezdetét. Visszautalva a 881-ben vezetett hadjáratra, a magyar és kabar harcosok bázisát, kiindulási és visszavonulási területét magam szintén jobban el tudom képzelni már a Kárpát-medencében is, mint még kizárólag Etelközben, a nehezen átlábalható hegykoszorún túl. Aztán ha valóban a Kárpátok övezte tér bocsátotta ki és fogadta vissza a Bécsi-medencében hadakozókat, milyen lehetett a bázisuk? Pusztán katonai támaszpont, vagy már olyan szállásföld, ahol a társadalom békés többsége: asszonyok, gyermekek, öregek, no meg az állatokat tartó és a földet művelő férfiak zöme várta hazatérésüket? Nyilván nem meglepő, ha én az utóbbi eshetőséget vallom."
Egyúttal megvan a magyarázat arra, hogy a Bíborbanszületett Konstantin által szövegeztetett DAI mint "diplomáciai kézikönyv" miért három tisztségnevet említ a "türköknél", s miért a három kavar génosszal foglalkozik behatóbban.
A 6. század derekán, 569 körül egy szerzetes a Tigris folyó menti Amida városában, a mai Diyarbakır mellett szír nyelven átdolgozta a Leszbosz szigeti Mütiléné püspökének, Zakariás rhétornak az Egyháztörténetét. Ennek az Ál-Zakariásként nyilvántartott szerzetesnek a munkájából idézünk: "a szelíd lelkű Jusztiniánosz uralmának huszonnyolcadik ... éve ... A hunok közé tartoznak, és a kapukon belül vannak: būrgārē, külön nyelvvel bíró pogány és barbár nemzet, több városa van; allānājē, ezeknek öt városuk van; a Ddw népéhez tartozók, ezek hegyek között laknak, és erődeik vannak; ūngūr, sátorlakó nép; ūġār, sāber, būrgar, kūrtargar, ābār, kāser, dīrmar, sarūrgūr, bāġarsīq, kūlas, abdel, eftalīt, ez a tizenhárom, sátrak alatt lakó, a jószág, a halak és vadállatok húsából, valamint fegyverekből élő nemzet".
I. Iustinianus császár uralmának a szövegben emlegetett 28. éve az 555. esztendőt adja. A tudósítás szerint ekkoriban tucatnál is több sztyeppei eredetű közösség élt letelepítve a Szászánda Perzsia kaukázusi vidékein, a hegyvonulat déli előterében. Elsősorban állattartásból és katonáskodásból éltek. A "kapuk" emlegetésekor aligha a kertkapukra gondolhatott a szír krónikás. A fordító, Kmoskó Mihály a szöveghelyhez ezt a magyarázatot fűzi: "A Kaszpi-kapu alatt a Dariel-szorost, a tenger kapuja alatt a Derbendi-szorost kell értenünk." (Szír írók a steppe népeiről; Balassi, Bp., 2004, 98.)
Ott találjuk az elkövetkező bő háromszáz év kelet-európai történetének megannyi fontos etnikai szereplőjét az amidai barát felsorolásában, az alánoktól és kuturguroktól kezdve az avarokon át a kazárokig és a bolgárokig. Sőt, az a hír járta – Mar Aba és Mar Grigor szír nyelvű életrajza a tanú rá –, hogy kangarok is sürgölődtek arrafelé 440/41-ben, az Urmia-tó és a Kura folyó mellett. Ők tudvalevőleg a későbbi besenyő szövetség rangban első három törzsét/nemzetségét (génoszát) adták.
Abból, hogy alkalomadtán a bizánci diplomácia foglalkoztatja majd ezeket a törzseket, néptöredékeket, fegyverforgató zsoldosokként, vagy le is telepíti és évi ajándékokkal dotálja őket, meghatározott vezetőiknek előkelő keletrómai címeket adományoz, méghozzá a mağġarīya esetében tudvalevőleg bizonyos, vele élénk kereskedelmi kapcsolatban állókkal és abból fényűző jólétre szert tevőkkel, nos, ebből talán nem ördögtől való ötlet arra gondolni, hogy a 9. század második felének bizánci szempontból két legfontosabb – szinte bármikor "ugrasztható", akár még egymás ellen is kijátszható – népi kötelékének "beépített vezéreit" valami ilyesfajta nagypolitikai szálak vonták el Perzsia határvidékéről. A besenyők és a "türkök" rangban első három génoszát a keletrómai politika terelhette, csalogathatta Európa játszóterére – Árpád három kavar nemzetségét immár Kazáriából, hogy abolgárok balkáni előrenyomulását és a frankok kárpát-medencei térnyerését megfékezze. Erre látszik utalni Kazária mint régi szövetséges látványos súlyvesztése a felemelkedő, hét, illetve nyolc, formálisan egyenrangú besenyő és "türk" törzsszövetség rovására. A császári udvarban ezentúl a besenyő hadurakat, meg a Kazáriában nemrég lázadást szító kavar vezéreket pátyolgatták. A keletrómai politika igazodott a politikai realitásokhoz: a keletről frissen bevándorolt, katonai szempontból ütőképesebb népekből három-három megbízható, "polkorrekt", "ejtőernyős" brigád vezetésével szervezett két, egymással is szembefordítható, rivalizáló törzsszövetséget a divide et impera elve mentén. Így jött létre a nyolc tagú besenyő és a hét tagú "türk" szövetség, utóbbiak élén a három kavar törzzsel, s azok vezetőivel, a még mindig kazár személyneveket viselő karkhával, a gyulákkal és a kündü vagy bitakhš címet viselő Árpádokkal.
Amennyiben méltóságnevek személynévként történő kezelésével állunk szemben, mint több esetben gyanítják, akkor szászánida zsoldosvezérekre, illetve felfogadott, letelepített segédnépekre lehet még gondolni. Konkrét, nem is oly szűkszavú forrás van rá.
Éjszaka elolvastam az említett korábbi tanulmányukat:
B. Szabó János–Sudár Balázs: Az Árpád-ház férfineveiről (970–1301) 1. rész: 1–2. generáció [About the Male Names of the Árpád House (970-1301) Part 1: 1-2. generation]
DENTUMOGER I. TANULMÁNYOK A KORAI MAGYAR TÖRTÉNELEMRŐL. Szerk.: Sudár Balázs. Budapest, 2017. 223–252.
https://www.academia.edu/36921527/B._Szab%C3%B3_J%C3%A1nos_Sud%C3%A1r_Bal%C3%A1zs_Az_%C3%81rp%C3%A1d-h%C3%A1z_f%C3%A9rfineveir%C5%91l_970_1301_1._r%C3%A9sz_1_2._gener%C3%A1ci%C3%B3_About_the_Male_Names_of_the_%C3%81rp%C3%A1d_House_970-1301_Part_1_1-2._generation_
Utóbbi össze is foglalhatná itt, bár újabban mintha kevésbé látogatná a topikokat, legalábbis ami a hozzászólásait illeti. Különben Sudár is írt pár alkalommal a MŐMH-be, saját néven. Kíváncsi lennék, mit tudtak hozzátenni az amúgy teljesen spontán és nonprofit iráni fejtegetéseimhez.
Sudár Balázs – Szabó János (Eötvös Loránd Kutatási Hálózat, Budapest): Iráni háttér a honfoglaláskori magyar elit névadási gyakorlatában (Iranian Background in the Eponymy Practice of the Hungarian Elite of the 9th century CE)
Ez az előadás vélhetően bővebben szólt az iráni névadási gyakorlatról, mint az az írásuk, melyben csak az Árpád-ház neveiről, egy részük irániságáról, értekeztek.
Remélhetően hamarosan többet lehet majd tudni erről.
Az ütközettel majdnem egykorú két krónika nem említ neveket, csak előkelőkről ír. Aventinus ír Surról,Lélről és Bulcsuról,meg Taksonyról. Az Eberhard történet tizenkettedik századi. Sankt galleni bejegyzés szerint Lulót a boemonok győzték le és fogták el.
Marvazí: „A magyarok a türkök egy törzse … szemrevaló és szép külsejű emberek, és nagy testűek. Vagyonosak, és szembetűnően gazdagok, amit elsősorban kereskedelmüknek köszönhetnek.”
Hudúd al-Álam: „A madzsarik nagyon gazdag emberek … szemrevalók és félelmetesek. Az összes körülöttük lakó pogányokkal háborúskodnak, és a madzsarik szoktak győzni.”
