"Miközben Peter B. Golden (Khazar Studies I, Akadémiai, Bp., 1980, 139) egyetért Charanisszal (i.h.) abban, hogy az ominózus népnevet Genesziosz kéziratának megfelelően Σαβείροι-nak kell olvasni, a magyar nyelvet Goldenhez hasonlóan kitűnően elsajátító Bury ezeket a kabeirokat a DAI kabarjaival azonosítja (A History of the Eastern Roman Empire from the Fall of Irene to the Accession of Basil I., Macmillan & Co., London, 1912, 89, 2j) [...] Mint látható, Charanis érthetetlennek tartja, miért kellett az 1834-es bonni kiadásban a szaberoi-t kaberoi-ra javítani, ráadásul szerinte Genesziosz sokkal megbízhatóbb forrás, mint Theophanész folytatója, így egyenesen az utóbbinál tarthatnánk jogosultnak egy fordított emendációt"
Ezek szerint nem zárható ki az említett Bács vármegyei falu esetében az, hogy kabarok (kavarok), illetve azok leszármazottai lakták a 13–14. században?
"Minthogy a megye területén minden magyar törzsnév előfordul a Jenő kivételével – s törzsnévvel általában az idegen törzsbeliek településeit nevezték el –, feltehető, hogy a Jenő törzs egyik nemzetsége telepedett meg itt"
Mint egy, a Jenő törzsbeliekhez képest idegen közösség települése tűnhet fel a Bács várához tartozó Szavar falu (Györffy i.m. I, 232):
"Az Almasz-ból még könnyebben faraghatott »Almás«-t a Titel környéki egyszerű pórnép.
Se szeri, se száma a világ különböző tájain, így nálunk is a hasonló naiv földrajzi etimológiáknak"
Ettől függetlenül a Bács-Kiskun megyei, Solt várostól keletre feltárt Tételhegynek is bőven van létjogosultsága a korabeli eseményekben. Szentpéteri itt gyanítja a késő avar kori hatalmi központot, így tehát a Szvatoplukkal vívott harcoknak is egyik legfontosabb színtere lehetett Solt környéke.
"A legújabb népvándorlás kori összefoglalások – a Karoling forrásokra támaszkodva – egyöntetűen a Duna–Tisza közére teszik a késő avar korszak hatalmi központját, ám annak pontos helyét nem lehet tudni, mint ahogyan azt sem, hogy a honfoglaló magyarok bejövetele, illetve a Kárpát-medence birtokba vétele után, egészen a 970-es évekig (Esztergom előtt) hol lehetett a magyar fejedelmi központ. Bóna István akadémikus (1930–2001), a 20. századi magyar régészet meghatározó személyisége nehéz örökséget hagyott rám, amikor nem sokkal a halála előtt egy, az egyetemi dolgozószobájában hármasban folytatott beszélgetés során rám bízta a »nagy titkot«: szerinte hol lehetett az avar kagán oly sokat emlegetett, de soha fel nem fedezett székhelye, a híres-nevezetes ring (Regia Avarorum Hring). A térképvázlatot felesége, B. Horváth Jolán vetette papírra, egy kezünk ügyébe eső, nagyméretű barna borítékra. Immár a harmadik esztendőt számláljuk azóta, amikor – 2005. március 22-én – a fent említett térképvázlattal a kezemben első ízben léptem a Tételhegy tetejére, hogy aztán a legkülönbözőbb tudományterületeket művelő kutatók részvételével egy interdiszciplináris programot kezdeményezzek.
A fentebb leírtaktól függetlenül ezt a véleményt fogalmazta meg Trogmayer Ottó, a Szegedi Egyetem nyugállományba vonult régészprofesszora is [...] A tételhegyi terepszemlék kezdetével szinte azonos időben megjelent könyvében (Múltbalátó – Régészetünk nagy pillanatai, Helikon Kiadó, 2005, 108. oldal) az avar kagán szállását a mai Dunatetétlen környékére lokalizálta: »A község határában, az országúttól keletre hatalmas, ezen a területen egyedülálló, elhúzódó kiemelkedés vonzza a tekintetünket«, amely nem más, mint az Alföld teteje.
A Tételhegy a Bács-Kiskun megyei Solt várostól keletre, a dunaföldvári és a bölcskei rév közelében, a kecskeméti és kiskőrösi műút között, a Duna medrétől légvonalban mintegy hét kilométerre fekszik. Természeti képződmény, úgynevezett tanúhegy, melyet a folyó a mederváltásai során sem hordott el. A kissé nyújtott ovális, kb. 1150×800 méter kiterjedésű domb 17 méterrel emelkedik ki az egykori ártérből, területe mintegy száz hektár, ami – csak összehasonlításképpen – vetekszik a budai várhegy kiterjedésével.
Honnan ered a program címe? A Névtelen Mester, Anonymus valószínűleg 1200 körül írott Gesta Hungarorumában szereplő castrum Tetel azonosítását a középkor-kutatás ez idáig egységesen a bácskai Titel nevű településhez kötötte, amely a Duna és a Tisza összefolyásánál helyezkedik el. A honfoglaló magyar fejedelem, Árpád vezér legjelentősebb ellenfelének, a Duna–Tisza közén uralkodó Salanus bolgár duxnak volt ez a székhelye. Vörösmarty Mihály Anonymus alapján örökítette meg nevezetes költeményében Párducos Árpád győzelmét a helyi fejedelem fölött (Zalán futása, 1825). Feltevésem lényege azonban az, hogy ez a castrum Tetel az eddig ismert és újonnan fölmerült adatok újraértelmezése alapján talán a Bács-Kiskun megyei Tételhegyhez köthető – amellett, hogy elképzelhetőnek tartom a két (ugyanazon Tetel/Titel/Titlus/Tétel névvariációjú) település egyidejű fennállását is.
Ami magát a castrum Tetel helynevet illeti, sejtésemet egy olyan nyomós érvvel is alá tudom támasztani, amelynek keletkezési ideje még a Névtelennél is korábbra tehető: Idrīsī (Abu ʿAbdallāh Muhammad al-Idrīsī) arab geográfus 1154-ben Szicíliában készített világtérképe, valamint a hozzá fűzött leíró magyarázat (A horizontok bebarangolása után vágyó mulatságának könyve) szerint a Duna menti Budavár és Bács városa között fele úton, »a folyó északi partján« egy Titlws nevű kereskedőváros helyezkedett el, melynek »sok lakója és jószágja van, lakói nagyon tehetősek, bőségben és gazdagságban élnek.«
A 2005-ben megkezdett terepbejárások, majd a kecskeméti Katona József Múzeum munkatársaival együtt 2006-ban és 2007-ben végzett ásatások során a Tételhegyen eddig – többek között – a következő jelentősebb objektumok kerültek elő: középső bronzkori település (vatyai kultúra), késő bronzkori erődítés (urnamezős kultúra), 11-12. századi soros temető, Árpád-kori telep, valamint egy gótikus templom, amely köré évszázadokon át temetkeztek.
Feltétlenül meg kell említeni néhány szórvány leletet is: ilyen egy meglehetősen kopott bizánci réz érem, Heraclius és Heraclius Constantinus 613–614-ra keltezhető, Constantinopolisban (ma Konstantinápoly) vert follisa; egy 11-12. századi, Alsó-Ausztriából származó grafitos peremtöredék (ilyen nagyméretű tárolóedények a Duna mentén Győrtől keletre csakis korabeli irányítási központokban, városszerű településeken tűnnek fel); valamint egy Köln város címerével ellátott, 15. század közepére datált ólombárca – mindegyik az intenzív kereskedelem tárgyi emlékeként értelmezhető.
Csak néhány újragondolást igénylő kérdés, melyek megoldásához szeretnénk közelebb kerülni a program során: a Tétel név jelentése (az egyik feltevés szerint etimológiailag azonos a török eredetű ’Törtel’-lel, aminek értelme: ’négy vidék (ura)’, s ne feledjük, a kora Árpád-kori hely- és földrajzi nevek alapján jeles történészeink egy része – így Hóman Bálint, Györffy György, Kristó Gyula – a Duna–Tisza közére helyezte a 10. századi magyar fejedelmi törzs szállásterületét); történész és egyháztörténelmi szempontból vizsgálandó Solt helye és szerepe a középkori Fejér vármegyében, kapcsolata a megye dunántúli központjához, Alba Regiához, illetve a második hazai érseki városhoz, Kalocsához." (Múzeum Café 1, 2007. okt.)
Két Bodrog nevű folyó létezett, az egyik Bács–Bodrog megyében, a másik meg északon, Tokajhegyalja előterében. Lenn találjuk a Vajas folyót is délen: "egészen Titelig mentek, s odáig meghódították a népet. Majd továbbindulva, a Szalánkemén-révhez jutottak, s a Tisza–Duna aljában lakó egész népet igájuk alá hajtották. Innen pedig a bodrogi részekre tértek, és a Vajas vize mellett ütöttek tábort".
Árpád népének itteni jelenlétét bizonyítják a régészeti leletek is, többek között a Vojka melletti 102 csontvázas honfoglaláskori temető (Danica Dimitrijević régész adatai szerint), a Batajnicáná talált csontvázas sírok I. István király pénzeivel. De erről vall a Popincinál talált, X. század első feléből származó arab arany dirhem, melyek a honfoglaláskori magyar temetők leletanyagában a tarsolylemezek darabjaival együtt kerülnek elő." (Nagy Sándor: Dombó; Forum, Újvidék, 1974, 6–7.). (MŐMH 18072)
Györffy: "A Dunával párhuzamosan két folyóvíz futott D-re. A Dunából Kalocsa mellett kiszakadó Vajas folyó Apáti-Aranyán mellett érte el megyénket, majd Apos, Szond, Halászi és Alatk területén átfolyva és mocsarasan szétterülve beleömlött a ma is Vajoš-nak nevezett folyóba, mely Palona alatt tér vissza a Dunába [1211: stag. Voios Aranyán-Apáti; 1192/374/425: in Vvyos (~Wios), qui fluit subter v-m ... Opus, ... ad ripam Wyos ... iuxta v-m piscatorum .... transiens ultra Wyos; 1206: fl-m Voyos, qui dirivatur usque sub v-m Zund; 1230/231: inter v-m Halazy et v-m Holotcu iuxta ripam Woios Szond]. A Vajassal párhuzamosan folyó Mosztonga kezdetben csak alsó, vízjárásos szakaszán viselte ezt a nevet [1256: Mastanga Csörög], míg felső, bevágódott medrű szakaszának neve Úz volt [1192/374/425: vallis Vz, 1230/231: Huz Újlak (Csereszt); 1229: Vz, 1230/231: Vscy Szond-Savonca]. A XV. században azonban már ezt is Mosztongának nevezik [1450 k: Moztonga Szond]. A Duna, Vajas és Úz–Mosztonga közötti vízjárta területen elhagyott folyómedrek, örvények, fokok, tavak és »Sár«-nak nevezett mocsarak váltakoztak; mindmegannyi kitűnő halászóhely. Szond határában legjelentősebb volt a Lassúduna, s a ma is meglevő Kövercse, Báka határában a Tisza, Füzegy mellett a Nadályos [1192/374/425: Losiuduna; 1230/231: pisc. Keurcha; 1323: aquaTyzia; 1244: aqua Nodalos]; de emlegetnek halastavakat a szomszédos Alatkon és Császlón is, s halászokat Belszondon és Halászin. A vízjárta vidék szárazulatait, szigeteit részint tölgyerdők és bodzások borították, részint szántóföldek és legelők a szilaj marha számára [Ld. általában Szond, ahol 1192/374/426: Buziasfoka; 1230/231: silva Tulgy is szerepel].
Hasonló képet mutatott a Duna és Tisza keskeny parti sávja, pl. Futak környékén a Nádág mocsár [1320/332: stag. sive prat. Nadaag Szőllősjakabfalva], Káty alatt a sebesszegi vízfokok szakadtak ki a Dunából; a mocsaras, nádas terület azonban csak a Tisza-torkolat körül tágult ki, hol a Disznódsára [1318/326: prat. Geznodsara Disznód] a Dunával és Tiszával körülzárta a magánosan kiemelkedő Titeli hegyet [1193-96>216-18: mons de Titili]. A parti sáv bővelkedett halászóhelyekben, halastavakban [Szöllősjakabfölde, Pétervárad és Titel; Baládföldén clausura piscium].
Anonymus szerint a megye területe a honfoglalás előtt Salanus, a bolgárok és szlávok vezére alá tartozott, akinek Titel volt székhelye. Bár Salanus történeti léte vitatható, valószínű, hogy e terület bolgár fennhatóság alatt volt, s a lakosság – legalábbis részben – szláv volt.
Szláv eredetű helynevek többnyire a Duna és Vajas mocsárvidékén találhatók. Ilyen pl. a legrégibb helynévanyagból Szond, Savonca, Szalonta, Vajszka és Geréc. Néhány szláv helynév azonban feltűnik bentebb, a megye sík vidékén is, pld. É-on Tapolca és Somva, Bácstól K-re Vajonca és Dobra; utóbbi egyben egy várjobbágy-nemzetség neve, s így valószínűleg szláv személynévi eredetű.
A magyarság a bolgár uralom megdöntése után egész területét megszállotta. Minthogy a megye területén minden magyar törzsnév előfordul a Jenő kivételével – s törzsnévvel általában az idegen törzsbeliek településeit nevezték el –, feltehető, hogy a Jenő törzs egyik nemzetsége telepedett meg itt." (I.m. I, 201–2)
Veszprémy László: „Álmos megölése történetének egy kései feltűnése a XV. századi ferences hitszónok, Laskai Osvát Szent István prédikációiban található meg …Magyarázatképpen kétféle lehetőségünk adódik: Laskai vagy Anonymust is hasznosítva írja le a Titel nevet, vagy egy olyan, egyébként mára fenn nem maradt hagyományból merített, ami Titelnek juttatott valamiféle szerepet a honfoglalásban … Laskai az anonymusi logikával szakítva, nem Ungnál végez Álmossal, amit csak úgy lehet megmagyarázni, hogy a ferences szerző is tudott egy, az Ungnál sokkal délebbi honfoglalás hagyományáról – és hitelt is adott annak.”
Györffy áttekintése Bács vármegyéről: "A Duna-Tisza közének D-i részét foglalta magában, nagyjából a löszhátság meredek peremétől D-re. E terület nagy része egyenletes síkság, melyről néhány mélyen bevágódott patakvölgy fut a Tiszába. Legjelentősebb az Almásvölgy [1317/323: vallis Almasweug]. Emellett egész területét a Dunától a Tiszáig a Nagyároknak nevezett ún. Római sánc szeli át, mely Bodrogban Aranyán-Apáti, más néven Nagyárki mellett kezdődik, s Bácsban Újlak (Csereszt) és Savonca-Szond mellett folytatódva a Pétervárad és Becse között húzódó kisebb árokba torkollik [1211: magnum fossatum, 1337: Nodyarki Aranyán-Apáti; 1192/374/425: Nogaroc, 1230/231: magnum fossatum Újlak (Csereszt), 1192/374/425: Nogaruc, 1206: Nogaruk, 1230/231: magnum fossatum Savonca-Szond; 1237/279/385 és 1316/418: fossatum Pétervárad és Baládfölde, Vö. Balás V., Régészeti Füzetek II/9. 87]. Sík földje igen alkalmas gabonatermesztésre [Acsa, Aranyán, Kocska, Piros, Pétervárad és Szolnok; Savar faluban zab]; nem csoda, hogy Bács város már a XII. században gabonavásárjairól nevezetes.
Tájilag eltérő képe a vízjárta peremterületeknek van. Legjobban ismerjük a megye Ny-i, vizekben és erdőségekben gazdag sávját." (I.m. I/201)
Holler: "a Thuróczy-krónikában olvasható ’Almus’névalak helyett Laskai következetesen mindig ’Almas’-t ír. Ezt a nyelvészeti szakirodalom régóta számon tartja, s a szlavóniai nyelvjárásból még a 20. században is dokumentált hangalakot tükröz. Márpedig Laskai bizonyosan jól ismerte azt az Almás patakot, amely Titel várától néhány kilométerre északra folyt jobb kéz felől a Tiszába. Ezt a vízfolyást Györffy György fel is tünteti Bácsvármegye-térképén, s a nyugat-keleti folyású patak mellett olvasható az Almásvölgymegjelölés. Ezt olvassuk Györffynél: »E terület nagy része egyenletes síkság, melyről néhány mélyen bevágódott patakvölgy fut a Tiszába. A legjelentősebb az Almásvölgy.«"
Bár a hivatkozott helyen nem látom az Almas patakot feltüntetve: Györffy, Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza I, Akadémiai, Bp., 1987, 203
egy ószövetségi szöveghely átértelmezése, amit az is megerősít, hogy a Képes Krónika vonatkozó bekezdése így folytatódik: "Visszaadta hát az Úr a magyaroknak Pannóniát, miképpen Mózes idejében visszaadta Izrael fiainak örökségül az amorreusok királyának, Seonnak földjét és Kánaán minden országát."
S ami még fontosabb, és nézetem szerint megerősíti Laskai Álmos titeli haláláról szóló híradásának hitelét, az említett szakasz történéseinek sorrendje a Képes Krónikában:
1. Álmos halála az új haza küszöbén, vö. Mózes visszavezeti a zsidókat Palesztinába, halála a Piszga csúcsán.
2. A fehér ló mondája: Szfendoplokosz országának megvétele.
3. Pannónia visszaadatik a hungárusoknak: "Visszaadta hát az Úr a magyaroknak Pannóniát, miképpen Mózes idejében visszaadta Izrael fiainak örökségül az amorreusok királyának, Seonnak földjét és Kánaán minden országát".
Anonymus szövegéből kihámozhatóan ugyanis a honfoglaló háború említett szakasza Bácsalpár–Titel környékén zajlott, ahová Laskai teszi Álmos halálát. A Szalán elnevezés talán egy megszokott személynévi kreáció Anonymustól: valójában Szvatoplukról van szó, mint a Képes Krónika írja, az exjegyző viszont itt is megalkotta szereplője nevét egy település neve alapján (Szalánkemén)
Kimutatható valami nyoma Álmos elvesztének arrafelé? Mármint a két Titel/Tetel helységnél (castrum Tetel)? Régészeti vagy helynévi utalás formájában?
Thoroczkay Gábor: "Álmos tényleges szereplőként a névtelen szerző gesztájában Ungvárnál, a 13. fejezetben kerül elő utoljára: Anonymi Bele regis notarii Gesta Hungarorum. Ed., transl., annotated by Martin Rady – László Veszprémy – Magistri Rogerii Epistola in miserabile carmen super destructione Regni Hungariae per Tartaros facta. Transl., annotated by János M. Bak – Martin Rady. (Central European Medieval Text 5.) Bp.–New York 2010. 36., 38.; A honfoglalás korának írott forrásai i. m. 297"
Holler László: "Anonymus nem végez Álmossal Ungnál, hiszen még a 20. fejezetben is hallunk róla"
Szentpéteri, József, Semmiből egy régi világot: kutatások Solt–Tételhegyen (2005–2013), in: Somogyvári Ágnes et al. (szerk.): Településtörténeti kutatások – Solt-Tételhegy – Kiskunfélegyháza, Amler-bánya = Archaelogia Cumanica 3, Kecskeméti Katona József Múzeum, Kecskemét, 2014, 7–22
"Thoroczkay Gábor: »a kazár kapcsolat már önmagában igazolhatja a szakralitást«"
Sem a kazár kapcsolatból, sem a hatalommegosztás esetleges tényéből nem következik szükségszerűen ilyesmi. Egy aktuális kazár fuggőségi viszony egyenesen ki is zárja ezt, hiszen, ahogy Keszi jelezte, a kagánnak aligha állt volna érdekében egy rivális szakrális uralkodót kreálnia a szomszédban.
Önmagában két fejedelem említése egy adott időpillanatban – elfogadva a Jayhānī-hagyomány említett két szerzőjének szöveghelyére a "hagyományos" fordítást – nem indokolja, hogy bármelyikükben is szakrális fejedelmet kellene látnunk. A türk kettős fejedelemségtől a kazár megoldáson át a Keszi által említett Meroving királyok, Karoling major domusok kettőséig számos példát lehetne sorolni a közel egykorú történelemből a kétpólusú hatalmi berendezkedésre, az Árpád-kori rex – dux, illetve rex – iunior rex kettőssel bezárólag, utóbbinál is hangsúlyozva a dolog pillanatfelvétel jellegét (hol egyetértésben, békében volt a két fél, hol ádáz harcokat folytattak egymással).
Thoroczkay Gábor: "a kazár kapcsolat már önmagában igazolhatja a szakralitást, a magyar krónika megjegyzése Álmos megöléséről pedig csak megerősíti ezt. Nyugodtan elképzelhető, hogy az a szerző, aki lejegyezte ezt a magyar történeti hagyományban, nem tudott már semmit az egész hátteréről, a bibliai tipológiát érthette-érezhette bele, de ez nem szünteti meg Róheim Géza kiemelkedő felfedezésének érvényességét a magyaroknál létező szakrális kettős uralmi berendezkedésről" (Megjegyzések a szakrális kettős fejedelemség újabb irodalmához, in: Századok 156, 2022, 418).
Kérdés, mire alapozza magát a szakralitást Thoroczkay, merthogy Ibn Rusta és Gardīzī tudósításait illetően a magyar törzs vezéreinek számáról még csak-csak vitázhatunk (ha elfogadjuk B. Szabóék fordítási javaslatát, és Gardīzī szövegváltozatát fordítási hibára hivatkozva elimináljuk, értelmezhetjük egyetlen fejedelemről szóló hírblokknak a szövegrészt), szakrális uralkodóról viszont egyik forrás sem beszél eleinknél, a DAI sem tud ilyenről. Az ószövetségi vonulat pedig nemcsak Álmos megölésénél jön elő, hanem mint láttuk, mindvégig tetten érhető, még Anonymus gesztájában is van nyoma, sőt a nagyobbik István-legenda szintén azt erősíti, hogy a korabeli hazai írástudóknak ez egy roppant kézenfekvő és kedvelt bibliai aláfestő motívuma volt.
"Az Exodusban jó párhuzam kínálkozott a mózesi hasonlatra, egy bibliai toposz beszúrására"
Keszi Tamás: "mindenesetre figyelemre méltó, hogy az eredeti szöveg szerint »Almus in patria Erdelve occisus est, non enim potuit in Pannoniam introire«. A passzív szerkezetben nincs kitéve az ablativus auctoris, tehát a végrehajtó egyformán lehet Isten és ember. Tartalmi szempontból hasonló történetet mesél el Szent István nagyobbik legendája (SRH II, 379–380), mely nagyjából akkor keletkezett, amikor a magyar krónikairodalom is megszületett. A történet lényege, hogy Géza fejedelem bűnei miatt nem láthatja meg azt a keresztény Magyarországot, amelyért életében küzdött, a mű befejezése fiára, Istvánra vár. Amennyiben Álmos halálát valóban emberi kéz okozta, nem téveszthetjük szem elől azt a közismert tényt, hogy emberölést nem kizárólag szakrális okokból kifolyólag követnek el. A gyilkosság valamiféle hatalmi harc következménye is lehetett" (Az úgynevezett magyar szakrális kettős királyságról, in: Somogyi Múzeumok Közleményei 11, 1995, 190–1).
De természetesen háborúban is eleshet valaki idegen kéz által.
Az egész agyament légvárépítés Róheim 1917. évi dolgozatával indult (magam bő harminc éve olvastam).
Már Ipolyi Arnold felismerte az ószövetségi párhuzamokat Álmos történetében, bár ő még valamiféle "nemzeti istenségben" való hitet feltételezett őseinknél, szerinte ennek a "nemzeti istenségnek" tulajdonították eleink az új hazába való eljutást. Valójában aligha ennyire komplikált a helyzet: a kor írástudói a Szentírás beható ismerete mellett legfeljebb némi klasszikus műveltségre tehettek szert, így a való élet tapasztalatai mellett elsősorban ezekből származó motívumokhoz voltak képesek igazodni előadásuk során. Anonymusszal és a Képes Krónika szerzőjével se lehetett ez másként. Adott volt számukra, hogy az Ószövetség és az Aeneis honfoglalás-történetéből merítsenek, onnan keressenek mintát saját népük bevándorlásának elbeszélésekor. Így kelt életre Álmos egyfajta "magyar Mózesként" a két említett szerző tollán.
Lépten-nyomon bibliai utalásokhoz, hasonlatokhoz folyamodtak abban az időben, hiszen a Szentírást ismerték talán legjobban az írástudók. Így tett P. mester is: "Az Isten Álmos vezéren és fián, Árpádon jól valóra váltotta a jövendölést, amelyet Mózes próféta Izrael fiairól zengett imigyen: »És a hely, amelyet lábatok tapod, a tiétek leszen!«"
Bácsatyai Dániel: "Amikor tehát a gestaírók saját nemzetük feledésbe veszett őstörténetének megírására megbízást kaptak, csak az általuk ismert irodalomból, így leginkább a Szentírásból és Vergilius Aeneiséből kölcsönözhették a honszerzés motívumait, hiszen meggyőződésük volt, hogy saját népük honfoglalása is csak ezen meghatározott típusok szerint mehetett végbe."
Mintha nyék törzsnevünkre is idézték volna Kāšḡarī felbecsülhetetlen értékű munkáját az egyre áttekinthetetlenebb pankrációs topikban... Mindkét forrás, Kāšḡarī és a DAI is rendkívül megbízható, bizton támaszkodhat rájuk a kutatás.
A katonai teljesítményre, vitézségre, ütőképességre való célzást még csak-csak ki lehet facsarni oly módon, ahogy Németh Gyulától kezdve sokan tették, hogy ezeket a megjegyzéseket a hadrendben elfoglalt helyzetből adódó sajátosságként könyveljük el (ti. azért kerültek volna a kabarok a hadrend és a törzsi lista élére, mert az alávetett, meghódított népeket, törzseket, töredékeket egyes sztyeppei alakulatok a harci felállásban ide vezényelték), a kangarok előkelőségére vonatkozó utalás azonban már aligha enged, illetve tűr meg egy ilyen feltételezést. Talán nem véletlen, hogy konkrét utalás formájában nem találjuk nyomát sehol a kavarok alávetésének.
Vagyis a DAI felsorolásában ugyanazon okból kerülnek a törzslista élére a kabarok/kavarok, amiért a kangarok a besenyőknél (akiknek az elnevezése a szóban forgó beszámoló szerint a hősiesség és a vitézség szinonimájává vált). Egyik esetben sem számolhatunk az említettek alávetettségével, segédnépi szerepével.
A DAI mindkét esetben egyértelműen fogalmaz, a 37. fejezetben egyenesen leszögezi, hogy a kangarok a legvitézebbek és legelőkelőbek valamennyi besenyő között. Ez nem éppen egy lenézett, legyőzött néptöredék, illetve törzscsoport ismérve: "egész besenyőország nyolc tartományra oszlik, s ugyanannyi nagy fejedelme [megasz arkhónja] van. A tartományok a következők: az első tartomány neve Erdim, a másodiké Csur, a harmadiké Jula [...] a besenyőket kangarnak is nevezik, de nem mindet, hanem csak három tartomány népét, a Javdi-Erdimét, Küercsi-Csurét és Kabuksin-Juláét, mint akik a többieknél vitézebbek és előkelőbbek". A következő, 38. fejezetben pedig: "a besenyők pedig, akiket korábban kangarnak neveztek (ugyanis ez a kangar név náluk a nemes származás és vitézség értelmében volt használatos)" (Moravcsik Gyula fordítása).
Közbevetőleg megjegyzem, az elmondottak fényében könnyű eldönteni azt is, melyik nyelvészeti magyarázatot érdemes elfogadni a legelső kangar törzs, az Erdim/Erdem nevére:
Árpád népének, a "türk" törzsszövetségnek a leírásánál a DAI-ban a következőket találjuk a 39–40. fejezet határán: "az úgynevezett kabarok a kazárok nemzetségéből valók [...] Mivel pedig a háborúkban legerősebbeknek és legbátrabbaknak mutatkoztak a nyolc törzs közül, és háborúban elöl jártak, az első törzsek rangjára emelték őket. Egy fejedelem van náluk, azaz a kabarok három törzsében, aki máig is megvan. Első a kabaroknak a kazároktól elszakadt előbb említett törzse, második a Nyekié, harmadik a Megyerié" (Moravcsik Gyula fordítása).
"A feltárt mintegy 400 objektum 15.657 db állatcsontot tartalmazott, ebből mindössze 24 darabot lehetett sertéscsontként meghatározni (ezek azonban az ugyanitt feltárt avar település szórványanyagaként is értelmezhetőek). Nyugodtan kijelenthetjük tehát, hogy a település lakossága egyáltalán nem fogyasztott sertéshúst. Hasonló jelenséget igyeltek meg a középkori Magyarország néhány más lelőhelye kapcsán is, és ezekben az esetekben a kutatás a történeti magyarázatot az adott közösség a környezetétől eltérő vallási, és azzal összefüggésben etnikai jellegében találta meg. Jelenlegi ismereteink szerint az Árpád-korból származó hazai párhuzam (Hajdú)Böszörmény, ahol szintén elhanyagolható a sertéscsontok száma."
Varga Virág: "Az Abák birtokközpontja Abasáron, Gyöngyös környékén feküdt, tehát felmerülhet a kérdés, hogy vajon nem volt-e ez a térség is muszlimok (vagy legalábbis hvárezmi birodalmi eredetűek) által az átlagosnál sűrűbben lakott vidék. A Névtelen munkamódszereit ismerve (tudniillik azt, hogy saját korának, a 13. század elejének viszonyait vetítette vissza a múltba) azt feltételezem, hogy ha nem is feltétlenül Attila korában, de a 13. század elején talán élhettek e vidéken muszlimok, s ez lehet az alapja annak, hogy Anonymus az itteni törzsterülettel rendelkező Abákat részben hvárezmi ágról eredezteti. Ezt alátámaszthatja, hogy Bőről az az okleveles adat áll rendelkezésünkre, miszerint a tatárjárás előtt izmaeliták lakták, majd 1257-ben huszonegy Dém nembeli kapta meg. Van továbbá a Zagyva és a Tarna között egy Káloz nevű település, illetve két, Böszörmény elnevezésre hallgató helység is." (Magyarországi muszlim telepek funkciói az Árpád-korban, in: Kósa-Grimm–Veres szerk., Opuscula historica 2 – Történeti tanulmányok a XVI. Eötvös Konferenciáról, ELTE Eötvös József Collegium, Bp., 2018, 55–6)
Varga fejtegetése annyiban szorul pontosításra, hogy az Abák felmenőiként emlegetett Edet és Edömént Anonymus a hét "kun" vezér egyikeként szerepelteti, khwārezmi származásukról Kézai ejt szót.
Elfogadva a DAI által hozott törzsnevek számát, és masszívabb információs (szöveg-) egységet képező 8-as adatból kiindulva nem tűnik el sehány "türk" törzsnév:
"Konkrétan 2 db: nyék, megyer. Nálad ők kavarokká lettek minősítve, így már nem "türkök""
Sehová nem tüntettem sem én, sem a DAI az említett 2 törzset, ez nem bűvészmutatvány.
Adva volt a kompilátorok számára a 8 törzsnév, mint a besenyőknél, ugyanakkor a szöveg alapján egy fejedelemmel számoltak a kavaroknál: "Egy fejedelem van náluk, azaz a kavarok három törzsében, aki máig megvan". Emiatt vehették egynek a három kavar törzset, és tekinthették annyira összetartozónak őket, hogy a 8-as listára számszerűen már egyetlenként vették fel őket, miközben ez a törzsnévi blokk beillesztésénél csak az árpádi törzs nevének elhagyásában tükröződött.
Máshogy nem is nagyon lehetne feloldani azt az ellentmondást, ami a 39. fejezet utolsó és a 40. fejezet első mondatának tartalma között feszül: tudniillik hogyan lesz a 3 kavar törzsből mindjárt a következő mondatban 1?
"[39. fejezet] Mivel pedig a háborúkban legerősebbeknek és legbátrabbaknak mutatkoztak a nyolc törzs közül, és háborúban elöl jártak, az első törzsek rangjára emelték őket. Egy fejedelem van náluk, azaz a kabarok három törzsében, aki máig is megvan. [40. fejezet] Első a kabaroknak a kazároktól elszakadt előbb említett törzse, második a Nyekié, harmadik a Megyerié, negyedik a Kürtügyermatué, ötödik a Tarjáné, hatodik a Jenehé, hetedik Keri, nyolcadik Keszi. És így egymással összeolvadván, a kabarok a türkökkel a besenyők földjére telepedtek le."
"Első a kabaroknak a kazároktól elszakadt előbb említett törzse, második a Nyekié, harmadik a Megyerié, negyedik a Kürtügyermatué, ötödik a Tarjáné, hatodik Jenehé, hetedik Keri, nyolcadik Keszi. És így egymással összeolvadván, a kabarok a türkökkel a besenyők földjére telepedtek le."
Ahogy "a besenyők földjére" telepedésre vonatkozóan szükséges némi előismeret ahhoz, hogy megértsük, itt nem egy, a besenyők rovására intézett földszerző akcióról van szó, de még csak nem is arról, miszerint a "türkök" bekuckóztak fránya ellenségeikhez, a törzsi beosztás megértéséhez sem árt átgondolni az olvasottakat, különösen a patchwork jelleg ismeretében, de mindenekelőtt kerülendő, hogy a 40. fejezet törzslistáját kontextusából kiragadva, az előző fejezet ismertetése nélkül idézzük. A mű egészét tekintve ugyanez érvényes a 38. fejezetben említett, "A türkök hét törzsből allottak" szakaszára, amit szemmel láthatóan a központi kavar/kazár információforrás alapján, ahhoz igazítva állítottak elő (8–1 = 7).
Az egészben a látszólagos "csavar" – de ez is csak afféle paradoxon, mint amit az előbb láttunk –, hogy mivel a kangarokhoz hasonlóan, jelentőségük folytán itt is elsősorban a három vezértörzs szerepét emeli ki a DAI, nehéz lenne elképzelni, hogy pont az – egyszer a közös fejedelmük miatt egynek vett, másszor három külön törzsként említett – élen álló kavarok törzsneveivel ne lettek volna tisztában a szövegezők, s éppen ezeket igyekeznének elhallgatni előlünk. Adódik tehát, hogy ott szerepelnek a listán: jelentőségük sorrendjében, úgy, ahogy B. Szabó szerint a régi sztyeppei diplomáciában szokásos volt.
Ráadásként persze fel lehetne vetni, hogy a 3+5-ös szervezeti rendszert mindössze a besenyő analógia szülte, ebben a kérdésben viszont nem tudok és nem is akarok állást foglalni.
"a valódi ok persze nem volt világos a bizánciak számára"
Ezerszer megcsócsáltuk már szerintem, és besenyő vonalon is kimutattam, melyik az elfogadhatóbb verzió pusztán az Erdim/Erdem törzs nevének etimológiájából kiindulva – de akkor tekintsük át még egyszer, B. Szabó dolgozata alapján.
"Ha viszont az egyes csoportok katonai ereje felől közelítjük meg a problémát, akkor világossá válhat, hogy mennyire csalóka lehet akármilyen egységes terminológia használata is: 1766-ban a cári kormányzat a »Bajkálon inneni« burját mongolok 56 nemzetségében mintegy 20 ezer harcost íratott össze hadi szolgálatra – ami összességben azonos nagyságrendet mutat a muszlim forrásokban szereplő madzsgarok húszezres hadával. Csakhogy amíg a legnagyobb burját nemzetség ekkor 2300 harcost tudott kiállítani, a legkisebb csupán 120-at. Azaz a legnagyobb burját nemzetség önmagában is olyan erőt képviselt, ami nagyságrendjében összemérhető lett volna a steppe egyes korábbi népeinek teljes fegyveres erejével. A lista elején szereplő »első« néhány nemzetség pedig katonailag alighanem erősebb volt, mint a végén szereplő több tucat együttvéve. Hasonló volt a helyzet az 1500 körül Sejbáni kánhoz csatlakozó özbegek esetében is: míg a Durmen nemzetség 1000, a Najman pedig 700 harcossal csatlakozott, a Sejk Murid vezette, beszédes nevű Madsar nemzetség csupán 200 harcost állított ki.
Valószínűleg ez az egyik fontos oka a Krímben is a Sirinek kiemelt státuszának. Ha egyes krónikák talán számszerűen túloznak is, amikor a 15. század végén a Sirin bég 20 ezer »testvéré«-ről írnak, az nagyon is sokat elárul a kánságon belüli erőviszonyokról, hogy 1543-ban a Sirinek 5000, az Arginok és Kipcsakok 3000–3000, a Mangitok pedig 2000 fővel vettek részt az az évi cserkesz hadjáraton. A Krímben ugyan mindig négy-öt nemzetség birtokolta a karacsi státuszt, de nem mindig ugyanaz a négy vagy öt. Amelyik valamiért meggyengült, az presztízsben is hátrébb sorolódott, s hosszabb időtávot tekintve kieshetett a kiváltságos karacsi nemzetségek sorából. Például ha egy, az addigiaknál erősebb, tekintélyesebb vetélytárs nemzetség érkezett a Krími Kánság határain kívülről. [...] Ez a változás jól követhető mind a krími történelemmel foglalkozó elbeszélő források, mind a különféle államközi dokumentumok nyomán: a karacsi nemzetségek, illetve vezetőik felsorolása/aláírásának sorrendje a mindenkori belső erőviszonyok alakulását tükrözi a kutatók számára. A külföldi kutatók több generációja – Marquart, Bury, Dunlop, Macartney, Pritsak, Grousset – meglehetős egyöntetűséggel alkalmazott hasonló gondolatmenetet a korai magyar történelem forrásaira: ha a DAI-ban a törzsek listáján a kavarok az élen szerepelnek, akkor a törzsszövetség élén a kavarok álltak, s akkor az sem lehetetlen, hogy a magyarok első fejedelme, a vezérnévsor élén álló Álmos/Árpád is kavar lett volna. Habár ez a két állítás aligha függhet össze ennyire egyszerű módon, egy ilyen törzs-, illetve nemzetségfelsorolás esetében mégsem tűnhet mindenképpen elvetendőnek az a – sok kutató számára, bizony, nagyon is kézenfekvő – értelmezési lehetőség, hogy a listán a nevek sorrendje a megnevezett alkotóelemek presztízs- és rangsorrendjét tükrözheti. Meglepő módon ez az elképzelés mégis gyökeresen eltér attól, ahogyan a magyar tudományosság zöme vélekedett a problémáról. Az 1930-as években még a kiváló turkológus, Németh Gyula sem ilyen magyarázatot adott a DAI e rövidke mondatára, hanem »megtette« a kavarokat – talán a mongol birodalomban alkalmazott mintákat szem előtt tartva? – alávetett »segédnépnek«, akik csupán a hadrendben elfoglalt helyük miatt sorolódtak az »első törzsek« közé (tulajdonképpen: elé), valójában mégis alárendelt szerepet játszottak a »Hétmagyar« törzsszövetségben. Tette ezt annak ellenére, hogy forrásaink sem a kavarok legyőzéséről, sem alávetéséről, sem konkrét elővéd szerepükről nem szólnak – ellentétben mondjuk az Anonymusnál Kijev alatt vereséget szenvedő, és ez után csatlakozó kunokkal, akiket Németh minden további magyarázat vagy érvelés nélkül egyszerűen »kovár«-nak hív –, vagy a behódoló és Anonymusnál túszokat adó, tehát ténylegesen alávetett népként kezelt, a korai középkorban valóban több ízben előhadként működő székelyek esetével, akiknek a példái nyilvánvalóan ott álltak Németh gondolatmenetének hátterében. A magyar történetírásban már korábban meggyökeresedett az eltérő eredetű szöveghagyományok összetartozásának, összefésülhetőségének gondolata – sőt szükségessége! –, amihez a későbbiekben Györffy György éppúgy ragaszkodott, mint Kristó Gyula. (A hadrendben elfoglalt helyzet ötletéből kiindulva pedig végül még egy egész – pusztán nyelvi hipotéziseken »nyugvó« – törzsszövetséget leíró történeti, szervezeti rekonstrukció is született Berta Árpád tollából.) Így Dénes József vagy Várady László szinte egyedül állt 1988-ban, illetve 1989-ben azzal a magyar szakirodalomban kevéssé közismert véleményével, hogy az általa ismert felsorolások esetében a sorrend egyben rangsort is jelentett. [...] A kérdésre új fényt vethet az is, hogy a Krímben az egyik legelőkelőbb országalkotó nemzetség, a Sirin is a csatarend élén állt a centrumban – míg a többi nemzetség a szárnyakon kapott helyet –, vagyis a hadban való »elöljárás« korántsem feltétlenül jelentett minden esetben alacsonyabb rangú pozíciót a hatalmi rendszeren belül. Ha tehát a kavarok vizsgálata nem »kanyarodott« volna teljesen más utakra a magyar tudományosságban, s az előző történészgenerációk sora a kavarok történetével nem akarta volna feltétlenül a székelyek vagy Anonymus »kumán«-jai, netán a kálizok történetét is összekapcsolni/megmagyarázni, akár már történeti »közhely« is lehetne, hogy Árpád honfoglalói a menekült kazár lázadók népét – a Mangitok esetéhez hasonló módon – kooptálhatták saját szervezetükbe, s nyolcadik törzsként »az első törzsek rangjára emelték őket« [...] Arról ugyanis, hogy a DAI információjának keletkezési pillanatában fennálló állapot tartóssá válhatott-e, a kavaroknak sikerülhetett-e megtartani ezt a pozíciót a későbbiekben is, erről mit sem árulnak el szűkös forrásaink. Ahogyan arról sem, hogy mi is volt az a konkrét politikai szituáció, amiben ez a csatlakozás létrejöhetett, és vajon történt-e esetleg hasonló eset a későbbiekben újabb idegen néprészekkel is, például a besenyőkkel, amelyek esetében pedig – szintén a Mangitok hoz hasonló módon – erősen feltételezhető valamiféle dinasztikus összeköttetés az Árpádokkal, és be is települtek az Árpádok uralta területekre. A szilárd szervezeti keretek keresése, illetve történeti hipotézisek formájában történő folyamatos »újjáalkotása« közben ugyanis a kutatók rendre megfeledkeznek arról, hogy a DAI, a muszlim források vagy netán a magyar krónikáshagyomány adott időpillanatra nézve fixnek tűnő beszámolói ellenére valószínűleg mégiscsak egy nagyon képlékeny és nyitott rendszert vizsgálnak, amelyben a változékonyság legalább annyira fontos elem, mint az állandóság. Ráadásul egy ilyen típusú, steppei szerveződés esetében a »bővülés« azért is lehetett viszonylag könnyű, mert az utókor által konstruált valamiféle tartós etnikai homogenitás egyáltalán nem szerepelt a bővülési folyamatok feltételei között. A korai magyar történelemben Álmos és Árpád honfoglalóinak 870 és 970 közé eső története pedig mindenféle szempontból igencsak mozgalmas lehetett: régi területek vesztek el és új területeket vettek birtokba, új nemzetségek tűnhettek fel az egyre gyarapodó, sokáig egyre sikeresebbé váló hatalmi szervezetben, ugyanakkor arra is volt lehetőség, hogy a kudarcok nyomán »vezérek«, illetve »vezérnemzetségek« veszítsék el korábbi hatalmi pozícióikat, közben pedig akár új »szövetségi« és dinasztikus tisztségek keletkezzenek, netán enyésszenek el, sőt akár egyes néprészek is kiválhattak közben, anélkül, hogy a steppéről ismert tradicionális, de mégis nagyon rugalmas hatalmi/ideológiai keretrendszernek mindeközben feltétlenül érdemben meg kellett volna változnia." (Árpádhonfoglalóinak..., 372–3, 377–80)
Tehát a besenyő Erdim törzs esetében már a névetimológia világosan ellentmond a 'segédhad, segédtörzs' értelmezésnek, ugyanakkor történeti példák szólnak az első törzsek irányítói, "vezéri" – politikai értelemben minimum primus inter pares– mivolta, hadrendben elfoglalt közbülső helye és szövetségi rendszeren belüli jelentős katonai túlsúlya mellett.
"És a 37. besenyő fejezetben ott áll ezek Volgán túli szomszéd népének a neve: »mazaroi«"
Micsoda?!?
Nekem valami nagyon azt súgja, hogy a javítást eszközlő Moravcsik már rég alternek lett volna kikiáltva, amiért "átértelmezi" a párizsi kézirat híradását, azonkívül napi cca. 50 hozzászólásban vitatnák a "hozzáértők" a mazaroi ~ magyarok megfeleltethetőséget hangrendi okokból...
Viszont ha indokolatlan a Mάζαροι > Χάζαροι emendáció, és az előbbi népességben csakugyan magyarokat kellene latni, tehát az oguzok magyar szövetségben támadtak volna a besenyőkre (abban nem vélek nehézséget felfedezni, hogy a Μεγέρη helyett itt Mάζαρος áll, a cédulázásra tekintettel), akkor találgathatjuk, kikről lehet szó. Gondolhatunk akár Kazáriában alkalmazott zsoldosokra (ezt kevéssé látom valószínűnek), akár az Amu-darja deltavidékén maradt – és immár mohamedán fennhatóság alá került – māğār-okra.
És itt lenne érdemes feleleveníteni Maszúdítól, amit az Aranymezőkben ír, s amit Kmoskó és Zimonyi még a régi, 1800-as évekbeli, akkor rendelkezésre álló kéziratok és szövegkiadás alapján közöl (Kmoskónál ez érthető, hiszen jóval az 1960-as évek előtt meghalt, Zimonyit viszont joggal rója miatta meg arabista kollégája, Ormos)...
Te vetetted fel, hogy a DAI párizsi kéziratában mazaroi szerepel, de ezek szerint nem ismered az Aranymezők eredetibb manuscriptumai alapján készült 1965-ös szövegkiadás vonatkozó részét. Itt a 893. évi számánida hadjárat következményeiről beszélünk.
Itt idéztem a vonatkozó szöveghelyet, de egyrészt nem teljes egészében (más szempontból jött elő), a minket érdeklő részlet nincs benne, másfelől ez Kmoskó fordítása, aki még a Meynard-féle 1861-es szövegkiadást vette alapul:
