Köszönöm, hogy megosztottad 60-as évekbeli ausztriai tapasztalatodat. Most megsúgom, hogy az ottani, utcán elszívott cigaretta csikkmaradványának dilemmájával nem csak Te szembesültél.
Igaz ezt már a kilencvenes évek elején mesélte nekem egy ismerősöm. Ő ugyan nem Ausztriába, hanem Németországba utazott. Már nem emlékszem, melyik városba. A lényeg az, hogy ő is ciggarettázott az utcán. Aztán rájött, hogy nem dobhatja el a csikket, mert sehol sem látott eldobott cigaretta csikkeket az utcán. Szemétgyűjtő ládákat sem látott. Rövid ideig tanakodott, hogy mit csináljon. Elnyomta a cigicsikket, majd a nála lévő papírzsebkendőbe csomagolta. Amúgy is be akart menni egy plázába, ahol a plaza mosdójában lehúzta a vécén.
De számtalan más megoldás is létezik. Japánban pl. hazaviszik a szemetet. Hogy miben? Ez nem gond nekik. Az élelmiszerüzletekben több plusz zacskót adnak a vásárláshoz, pont ezért. Ha valamit elfogyasztanak út közben, a szemetet egy üres zacskóba teszik A járműveken az utas ülések alatt is vannak zacskók. Minden szemét zacskókba kerül, és hazaviszik, vagy a munkahelyen dobják ki a szemetesbe. A szelektív gyűjtés fegyelmezetten történik. Mindenütt plakátok vannak, hogy milyen napokon milyen szelektív hulladékot gyűjtenek, és ezt számon is tartják. Szóval, mindent meg lehet oldani, csak akarni kell. :) Csupán két dolog kell hozzá nálunk: A közgondolkodás megváltozása és kollektív összefogás. Egyelőre nem látok esélyt. (:
Érdekes amit hoztál. Bennem már csak egyetlen kérdés merül fel:
Nálunk ez miért nem működik?
Valamikor a 60-as évek eléggé az elején jutottam, ki első alkalommal Ausztriába, és ott is Bécsbe.
Bár Japánnal nyilván nem tudom összehasonlítani, hisz ott sosem jártam, de meglepett az osztrák utcák terek tisztasága, karbantartottsága. Akkoriban nálunk ilyent el sem lehetett képzelni, ott érezni lehetett, hogy mindenki ügyel a tisztaságra. Már akkor is dohányoztam- sajnos- és nekem az okozott rövid időn belül problémát mit csináljak a maradékkal. Itthon ez akkor sem volt probléma, bár nálunk akkoriban viszonylag elég sok utcai szeméttartó volt kihelyezve. Bécsben ilyent nem találtam és gondot okozott mit csináljak a csikkel.
Kevés az utcán dohányzó emberrel találkoztam, nem tudtam következtetést levonni, hogy ők hogy tüntetik el a csikket. Viszont az mély nyomot hagyott bennem, hogy ott nem szemeltek az emberek és még stikában sem akartam eldobni. Eszembe jutott, hogy általában mindenhol vannak az utcán a csapadékelvezetőkön csatorna nyílások, így amikor elszívtam a cigit, a markomban tartva gyalogoltam a legközelebbi csatorna nyílásig, és ott szépen beleejtettem. Nem tudom helyesen jártam-e el, mástól igazából ilyent nem láttam, és az ott töltött rövid idő alatt -2 napot voltunk kint-nem tudtam rájönni a kérdés megoldására, hogy a sógorok hová tüntetik el a csikket.
Dicséretemre legyen mondva, hogy ez alatt a 2 nap alatt a megszokott cigi mintegy egy harmadát szívtam csak el.
(Költői kérdés, mindnyájan tudjuk rá a választ. De ha mégsem tudnánk, az alábbi cikk részleteiből kiderül.)
Nemrég láttam egy érdekes film összeállítást a japán tisztaságról. Makulátlan rend az utcákon, az otthonokban, a különféle intézményekben, metró és vasútállomásokon, közlekedési járműveken. Nem hittem a szememnek. Európában ilyen példás rendet egyetlen országban sem lehet találni.
Többet akartam erről tudni. Rákerestem a neten, ahol nem egy cikket lehet olvasni a japán tisztaságról.Többet ugyan nem tudtam meg, mert tök ugyanezeket láttam az összeállításban, de ennél többet nem is kell róla tudni. Minden magáért beszél.
Levontam a konzekvenciát. Általánosságban véve nekünk nem fontos a tisztaság. Annak ellenére, hogy sokaknak fontos az otthonuk tisztasága, még ha a rendezettsége nem is annyira. De az utcán és a járműveken már ezzel nem mindenki törődik. Ott hagyják a szemetet, ahol éppen képződik náluk az útjuk során. Az üres fémdobozokat, műanyag flakonokat, zacskókat, ételmaradékokat. Járművek ülésein, parkolókban, az erdőben, stb.,stb. Rengeteget tudnék erről mesélni. Egy forgalmas KFC-ben dolgozom, és a KFC parkolóját naponta többször fel kell söpörni. Sokan elvitelre kérik az ételt, megeszik a kocsiban, a maradékot pedig kidobják a kocsi ablakán, holott a kültéri padok mellett is van egy nagy kuka. Csak akkor ki kellene szállni az autóból. Rendszeresen vannak szétszórva kukoricacsutkák, zacskók, papírkosarak, üdítős poharak, csirkecsontok, és akkor a rengeteg cigarettacsikkről még nem is beszéltem, pedig a kültéri kuka mellett van egy elegáns fémdoboz, ahol tábla jelzi, hogy a cigarettacsikkeket ide lehet bedobni. Nálunk a közgondolkodás olyan, hogy azért vannak a szolgáltatóknak takarítói, hogy ezeket eltakarítsák, nekem nem kell törődni vele. Az emberek többségéből kiveszett a jóérzés, hogy amit otthon esetleg nem tehetsz meg, azt otthonon kívül megteheted, hiszen otthonodon kívül nem kell neked takarítani. Japánban ilyen elő nem fordulhat. Ennek ellenére mégis szükség van az utcák, járművek takarítására. És nem azért, hogy ne legyenek mocskosak a városok, (mert mocsok aztán végképp nincs Japánban), hanem hogy makulátlanul tiszták legyenek. Mert ők így érzik jól magukat.
Miközben Japánban általános probléma a szemét kezelése, összességében ez a világ egyik legtisztább országa. A városok utcái rendezettek, minden élére van állítva, a boltosok maguk mossák a járdát üzletük előtt, ritka a graffiti, az emberek nem szemetelnek.
Bár nem minden japán ilyen rendszerető, ha a köztisztaságról van szó, a japán városok ragyognak. Japánban az az alapvető elképzelés, hogy ami tiszta, az jó. A gyerekek saját maguk után tisztítják az osztálytermeket tanítás után, a tisztító szertartások a templomokban rendszeresek, a cipőt szinte mindenhol le kell venni, még egyes éttermekben is. Pedig az utcán szemetes sincsen.
De akkor miért is ilyen tiszta Japán? Íme, nyolc ok. (Ezekből csak néhányat emelnék ki.)
1. Nincsenek nyilvános szemetesek? Nem probléma!
Az első dolog, amit észrevehet egy turista, hogy nagyon kevés hulladékgyűjtő van a városban. Szinte csak a vasútállomásokon találkozhatunk velük. Nálunk valószínűleg azért van ilyen sok szemetes, hogy az emberek még véletlenül se a földre dobják a szemetet. Érdekes, hogy mégis megteszik. A japánok viszont nem várják el, hogy mások gondoskodjanak az ő szemetükről. Őket arra tanították, hogy mindig legyenek felelősek saját környezetükért, és tegyenek meg mindent, hogy tiszta legyen a hely, ahol élnek. A szemetet általában mindenki hazaviszi. Arra, hogy a szemetet tessék hazavinni, még tábla is figyelmeztet, melyen egy béka látható. Azért, mert a hazamenni és a béka ugyanúgy hangzik japán nyelven: kaeru.
..........
5. Önkéntesek is sokat takarítanak
Sok olyan nonprofit szervezet van, amely arra törekszik, hogy páratlan legyen a tisztaság. A Greenbird is egy ilyen szervezet, sok prefektúrában működik, és arra buzdítja az embereket, hogy rendszeresen tisztítsák meg a különböző közterületeket, például a vasútállomásokat. Az önkéntesek a legapróbb dolgokat, az utolsó cigarettacsikket is összegyűjtik. A folyamat öngerjesztő: az emberek kevésbé szemetelnek, ha tudják, hogy aztán nekik kell feltakarítaniuk.
6. A tömegközlekedésben is kifogástalan a tisztaság
Akár egy olcsó metróvonalról, akár a szupergyors sinkanszenről beszélünk, a tisztaság elsődleges. A takarítóbrigádnak ráadásul csak összesen 7 perce van mindent kitakarítani.
7.
7. Ragyognak még az utak is
Ami szintén meglepő Japánban, az a hihetetlen tisztaság és rendezettség az építkezések körül. Több építkezés mellett is elmentünk közelről, sőt még éjszaka is építkeztek a szálloda közelében, de sosem éreztem szagokat, port, vagy bármit, a hangokon kívül. Az építési területet úgy kerítik el, úgy hálózzák fel, hogy sosem száll például cement a levegőben. Az építkezés körül minden ragyogóan tiszta, az emberek biztonságáért külön őr felel a járdán. A műszak után a kamionsofőrök gondosan lemossák a járműveket. Az autópályák ennek köszönhetően még a kevésbé forgalmas területeken is makulátlanok.
És ne felejtsük el a fehér kesztyűs taxisofőröket, akik az autót polírozzák, miközben várják a következő utast.
8. A szomszédság összefog
Ha valaki Japánban él, köteles részt venni a közös takarítónapokon. Egy adott időben a környék lakossága fogja magát, reggel 7-kor felkel, fogja a lapátokat, seprűket, kaszákat, gereblyéket, ollókat és útnak indulnak. Megtisztítják a csatornarácsokat, visszavágják a fákat, kivágják a gazt, füvet nyírnak, rendbe teszik a környéket. Ez vonatkozik a közeli kis parkokra és a nyilvános illemhelyekre is. A lakosok pedig büszkék arra, hogy milyen szép és rendezett helyen élnek.
Bizonyára minden nagyszülőnek vannak csodálatos, felejthetetlen élményei az unokákkal.
Nekem is van három unokám. Mikor még aprók voltak, én is sok ilyen élményt raktároztam el a fejemben. Aztán elhatároztam, hogy ezeket le is írom. Idővel összegyűlt egy füzetnyi írásban rögzített közös élményünk. Milyen jó lesz – gondoltam -, ha évek múlva újra előveszem ezeket a történeteket, és az időközben már felnövekedett unokáimnak felolvasom. Ezek nagyon személyes történetek, egyet mégis felteszek ide, mert ez volt a legelső, amit leírtam. Ez inspirált arra, hogy a többi élményemet is megírjam az unokáimmal. Valamint én is szívesen olvasom újra bármikor.
A kis piros autó és Olivér (Játszódott 2016-ban)
Olivér unokám most 11 éves, de belém rögződött egy jelenet még alig hároméves korából,
Lurdi játszóház. Rengeteg gyermek. Nézem az unokámat, ahogy össze-vissza szaladgál, és boldogan hol egyik, hol másik játékot veszi igénybe. Nagyon tetszik neki egy piros kisautó, mellyel hosszasan kocsikázik. Aztán más játékok kötik le a figyelmét.
El kell mondanom, hogy Olivér bölcsődés korában inkább félénk és visszahúzódó volt. Igaz, ő volt a legfiatalabb és a legkisebb a csoportban. Ha egy másik gyerek elvett tőle egy játékot, akkor keservesen sírt, és azt hüppögte: Evetteee!!! Evetteee!!! Ezért is lepett meg, ami itt és akkor történt.
Olivér megunva a sok más játékot a játszóházban, újra be akart szállni a piros kisautóba. Azonban megelőzte egy másik, hasonló korú kisfiú. Ahogy ránéztem az unokámra, szinte érzékeltem, hogy ezt most nem fogja annyiban hagyni. De mit fog csinálni? Mit tud kitalálni, ha a másik kisfiú már benne ül?
A kisfiú elindult az autóval. Olivér egy szempillantás alatt felmérte a helyzetet és döntött. Halálmegvető bátorsággal a kocsi elé feküdt, kitárt karokkal, mint a keresztre feszített Jézus. A kisfiú egy pillanatra meghökkent, de aztán nem esett kétségbe, kikerülte az unokámat, és haladt tovább az autóval. Olivér újból eléje szaladt, és megint a kocsi elé vetette magát az előbbi pózban. A kisfiúnak megint sikerült kikerülnie, de már nehezebben, mert kezdett szűkülni a tér, amerre tovább haladhatott. Olivér - immár harmadszor - újra eléje szaladt, és megismétlődött az előző jelenet. Ekkorra már annyira összeszűkült a haladási irány, hogy a kisfiú az előtte fekvő Olivért nem tudta kikerülni. Így nem tehetett mást, kiszállt az autóból és másik játék után nézett.
Unokám azzal a lendülettel már be is pattant a piros kis autóba és elhajtott. Tudom, nem szép dolog, hogy fondorlattal vette el a másik gyerektől a játékot, mégis jókedvre derített ez a jelenet, és büszkeséget éreztem. Unokám nem erőszakkal vette el a kisautót – jelleméből adódóan szerintem ez eszébe sem jutott – hanem gondolkodott, felmérte a helyzetet, és hogy mit tud tenni. Érezte, hogy előbb-utóbb így megszerezheti a kisautót. Neki óriási sikerélmény volt, nekem pedig, - amíg élek -, egy olyan élmény, melyre jókedvűen és szeretettel emlékezem vissza.
Erdőn-mezőn nyitott szemmel, sok virágra lel az ember. Én most őket megöntözöm, Piros tojást megköszönöm. Van víz elég, nem kell kölni, Azzal foglak lefröcskölni!
Mélységes elnézést kérek!!! Most vettem észre, hogy Bajkálifóka neve helyett valami nagy hülyeséget írtam. Először a "fifóka" végződést észrevételeztem, aztán rájöttem, hogy már a név elejét sem írtam jól.
Ezért újra küldve az üzenet, most már hibátlanul.
Kedves Időgép és Bajkálifóka!
Mindkettőtöknek nagyon köszönöm a kedves húsvéti üdvözletet. Kívánok én is Nektek és szeretteiteknek kellemes húsvéti ünnepeket.
Miért öltöznél már ilyen korán ma, drága, miért rejtenéd virágzó tested már ruhába? Ne még, ne bujtasd melledet sötétbe hát, az ing alá; hordd még e hosszú pongyolát! csipkéi közt mezítlen bőröd villog ujra s akár borzongó szárny repül bő, széles ujja. Igyunk egy korty tavaszt, gyerünk a kertbe most, lengő uszályod friss gyeptől lesz harmatos, virágok közt kutatsz s gyümölcsöt nyujtsz te nékem, felfrissül majd szemünk levelek zöld szemében s hajnalt lélekzünk kint, akárcsak két madár. Jöjj hát, a szél szerelmes sóhajára vár s röpködni kezd hajad, hiába fogja háló; és látod majd a hajnal színeket szivárgó ködében szőke kontyu kis felhőcske száll. És fürtjeid között süt majd a napsugár.
A régi Honfoglaló archívumából átmentett verssel kívánok szép estét, jó éjszakát!
A rendszerem totális összeomlásának következtében a koncert váratlanul véget ért. Azért remélem az eddigiek is tetszenek majd, ha hallgatod őket. Most megint napok óta jönnek újabb és újabb szrságok, amikkel egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Félórák, órák mennek el, hogy egyáltalán valamit használható állapotba imádkozzak vissza.
Szia! Köszi, hogy felraktad, most én is próbálom majd előkeresni őket.
A baj az, hogy megint az egész rendszerem szétesőben van, fél órákat kell várnom hogy egyáltalán megtaláljak valamit és tovább tudjak lépni. Most itt is egy teljesen új felület van, a régi nem tudom hová lett és honnan kerrül majd elő.
Küldök egy egyveleget, - nekem nem ez tetszik legjobban- most ezt találtam.
S mire idáig értem már el is veszett. Sebaj, majd keresek jobbat és küldöm. Szép napot.
Szerintem is színvonalas lap volt a Tolnai világlapja.
A visszaemlékezésed pedig megtiszteltetésnek veszem. Az én édesapám is sokat mesélt nekünk, a gyerekeinek. Túl ezen, minden útravalót tőle kaptam. És igen, hálával gondolunk rájuk, amíg csak élünk.
Most így visszaemlékezve rá rendkívül jó, színvonal lapnak tartom. Akkor olyan tíz éves múltam, és hétvégeken szoktunk szüleimmel a tőlünk nem messze lakó Apám testvérének családjához. Egyik ilyen látogatás alkalmával került kezembe ez az újság, és rendkívül felkeltette az érdeklődésemet. Minden érdekelt ami le volt írva, és ott csupa olyan dolgot találtam amiről még soha nem hallottam, és azonkívül jó képek is voltak benne. Így aztán elég hamar döntöttem úgy, hogy amikor hazatértem a suliból, kaja, egy kis tanulás, és már húztam is hozzájuk olvasni, általában napi 1-2 órát ott töltöttem. Persze a napi olvasás ezzel még nem fejeződött be, mert otthon Apám "könyvtárában" mindig találtam valami érdekességet. Egyszerű ember volt, de végtelen nagy tudású, szinte mindenhez értett és hozzá tudott szólni, és ez annak volt köszönhető, hogy ő is gyerekkorától mindent ami a keze ügyébe került és olvasható volt elolvasott. Ezt a tudását nekem "mesék" formájában adta át, Közismert, hogy szinte minden gyerek rengeteget kérdez, és ezzel én is így voltam. Máig valahol bennem él a világegyetemről átadott meséje. Röviden valahogy így hangzott: Valamikor réges-régen Isten -mert annak ellenére vallásos volt, hogy amikor én megszülettem már a szociáldemokrata párt soraiban énekelt:-) egyszer elment hazulról egy nagy üveggömbbe zár golyócskái egy nagy vihar alkalmával leestek a polcról és a szanaszét gurult golyócskákból lettek a csillagok és a Föld. (Teremtés mítosz). És ez sokkal hihetőbb volt egy gyerek számára, mintha a tudományos elméletet osztotta volna meg velem. Volt a nagy semmi és abból lett valami:-) Valahonnan innen indult a világ sok csodájának egyike iránt érzett kötődésem. És ez még sok más témánál is így történt, játékosan nevelte belém az élővilág szeretetét, a versek iránti kötődést. És mindezt most vén fejjel köszönöm meg neki és itt is üzenem neki, hogy nagyon hiányzik!
Hihetetlenül nagy örömet okoztál nekem azzal, hogy ilyen részletes ismertetést tettél fel a Tolnai világlapjáról. Fiatal koromban kezembe került néhány Tolnai világlapja (valószínűleg nagyszüleim hagyatékából) és élvezettel olvastam. Beleképzeltem magam az 1900-as évek első felébe, és az első betűtől az utolsóig átolvastam mindegyiket. Még a rajzos hirdetések is érdekesek voltak számomra, hogy mit és hogyan hirdettek akkoriban. Imádtam ezt a néhány újságot. Jó volt elmerülni a múltban, a nagyszüleim idejében. Három nagyszülőm már meghalt, mielőtt én megszülettem, és a negyedik sem élt már sokáig. Azok az élmények, melyekről személyesen mesélhettek volna nekem, kimaradtak az életemből. Így aztán a Tolnai Világlapja révén nyerhettem némi "igazi" betekintést az akkori időkbe és világba.
Minden tiszteletem Tolnai Simoné, aki olyan hetilapot tudott kiadni 1900-tól kezdődően, amely a széles néprétegek kulturális és politikai igényeit részben vagy teljesen kielégítette. Élete sajnos méltatlan véget ért.
A bécsi Práter nagy fasora augusztus vége felé egy borzalmas drámának volt színhelye. Két szerelmes: a huszonkét éves adóhivatal-gyakornok Röszler Oszkár és a huszonegy éves Essinger Frida váltak meg önként az élettől, mely nekik csak boldogtalanságot hozott.
Ezekkel a sorokkal kezdődik az a rövidségében is kimerítő tudósítás, amely a Tolnai Világlapja 1901. szeptember 28-i számában Szerelemből a halálba címmel számol be két fiatal drámájáról. Az egy bekezdésnyi szöveg lírai szűkszavúsággal ismerteti az ügy hátterét, de hogy az olvasó bővebb képet kapjon, két rajz készült a tragédia kapcsán: az egyiken a szerelmesek még az említett fasor egyik padján ülnek, a másikon már a ravatalon fekszenek egymás mellett, körülöttük a gyászoló rokonok, akik a kispénzű hivatalnok mellett nem látták biztosítva a lány jövőjét. „Ti így akartátok, és én nem is lehettem másképpen boldog!” – üzente búcsúlevelében a szüleinek Frida, Sass Ignác felelős szerkesztő pedig címlapon hozta a megrendítő rajzokat.
A Tolnai Világlapjának ez volt az első száma, és egyelőre csupán 8 oldalból állt, a szöveges anyagot egy novella, egy tárca és egy regényrészlet adta, emellett – ugyancsak öles grafika mellett – beszámolt arról, hogy a Dob utcai bőrkereskedő-segédet, Zelenka Ágostot a felesége hűtlenség okán konyhakéssel megölte (a rajzot egy héttel később egy másik hasonló esethez újra fölhasználták). A bécsi szerelmespár tragédiája alatt fölhívást tettek közzé, miszerint „fényképészek és amateur fényképkészítők kéretnek, ha valamely ünnepély, esemény vagy szerencsétlenség alkalmával felvételt csinálnak, azt akár retouchirozatlanul is alulírott szerkesztőséghez beküldeni szíveskedjenek” – mellette a cím: Budapest VII. Károly körút 9.
A lap csak a kezdeti években működött az úgynevezett Orczy-házban, 1906-ban a Dohány utca 16. szám alá költözött, ám azt a helyet is kinőtte, úgyhogy Tolnai Simon laptulajdonos 1911-ben pályázatot írt ki egy úgynevezett sajtópalota megtervezésére és kivitelezésére. 1912-től a szomszéd telken készítették az akkor már heti 60 oldalon megjelenő, magát „szépirodalmi képes hetilap”-ként aposztrofáló újságot. A modern kivitelű, saját áramfejlesztővel és minden komforttal ellátott épület aljában nyomda működött, a felső szinten pedig lakások voltak, egyszóval egészen az utolsó, 1944. november 22-i számig bezáróan minden tekintetben a Dohány utca 12–14. volt a Tolnai-sajtóbirodalom otthona.
HIRDETÉS
Tolnai Simon 1868-ban született Nagyváradon, Friedmann Samu néven, szegény családba. Ifjúkorában több mindennel próbálkozott: állítólag egy időben a kávéházaktól fillérekért fölvásárolta és ugyancsak olcsón, de haszonnal továbbadta az előző napi újságokat. Már a Világlap előtt is alapított újságot, mégpedig egy élclapot. Bűvészként is számon tartották, trükkjeiről több kiadást megért kézikönyvet írt. Legnagyobb mutatványának azonban a nevét széles körben ismertté tevő hetilapja bizonyult.
Tolnai Simon
A Tolnai Világlapja volt lényegében az első modern, magyar nyelvű magazin: olvasmányosan, közérthető módon, ugyanakkor nívósan, sok képpel illusztrálva tudósított a világ dolgairól és a közvéleményt foglalkoztató eseményekről, emellett rejtvényeket, vicceket, recepteket és életmódbeli tanácsokat közölt, szépirodalmi rovatába pedig olyan neves szerzők írtak, mint Heltai Jenő, Karinthy Frigyes, Molnár Ferenc és mások. A lap szerkesztői biztos kézzel találták és tartották meg a törékeny egyensúlyt a popularitás és a magas esztétikai színvonal, illetve a bulvár és a rögvalóság között. Az eladhatóságot pedig olyan kereskedelmi trükkökkel növelték, mint például hogy az újságot becsomagolták és a csomagolásba ajándék villamosjegyet tettek. De a Tolnai Világlapja által megcélzott úgynevezett „művelt nagyközönség” igényeit hivatott kielégíteni az ugyancsak illusztris szerzők által összeállított Tolnai Világtörténelme című könyvsorozat (1908–1912), valamint a Tolnai Világlexikona is. Utóbbi első szériája (1912–1919) a világháború és a forradalmak nyomán félbeszakadt, és az aktualitásra való folyamatos törekvést jól jelzi, hogy 1926-ban nem folytatták, hanem a megváltozott világra hivatkozva újrakezdték a lexikont. A főleg kalandos történeteket megjelentető Tolnai Regénytár is népszerűnek bizonyult.
A zsidóüldözések fokozódásakor Tolnai Simon a gyerekeit – köztük a Torday Sándor néven ismertté vált írót – kimenekítette az országból, ő azonban nem akarta elhagyni se a lapját, se az olvasóit, se a hazáját. (Kiadója részvényeinek többsége egyébként már évekkel korábban állami kézbe került.) Két nappal a német megszállás után a Gestapo letartóztatta, a sajtópalota egyes irodáit Adolf Eichmann is használta. Tolnai Simon a mauthauseni koncentrációs táborban halt meg 1944 végén. Birodalmát a háború után az államosításig fia, a bűvészettel szintén foglalkozó Tolnai Lajos vezette, a magazin 1946–1951 között Dolgozók Világlapja címen jelent meg. Az egykori sajtópalota ma irodaházként működik.
képes, irodalmi hetilap. 1901-ben alapította Tolnai Simon, főszerkesztője Sass Ignác volt
A dualizmus és a két világháború korának egyik legnépszerűbb hetilapja. Hogy minél szélesebb olvasóközönség felé tudjanak nyitni, a lapban egyszerre volt jelen a bulvár és a minőségi tartalom. Hétről hétre közölt színvonalas publicisztikákat, érdekes és színes tudósításokat, friss híreket és olvasmányos vagy épp elgondolkodtató szépirodalmat. A kor neves írói közül Heltai Jenő, Krúdy Gyula, Bródy Sándor, Móricz Zsigmond, Márai Sándor, Kodolányi János szívesen publikáltak a lapban. A népszerű újság mellett Tolnai Simon könyvsorozatokat is indított (Tolnai Világkönyvtára, Világtörténete és Világlexikona), amelyeket előszeretettel vásárolt a műveltségre vágyó olvasóközönség. A Tolnai Világlapja 1944-ben, tulajdonosának halálával szűnt meg.
Örülök, hogy olvasod a naplómat. Igazából ezeket azért rakom ide, mert lassan időszerűvé válik a laptop cserém, és ezeket itt mindig meg fogom találni. Tudom, hogy most egyre kevesebb időd lesz, hisz itt a tavasz, és rengeteg teendő van ilyenkor a kertekben. Kicsit aggódom, hogy a kerttulajdonosok esetleg bosszankodni fognak ebben az évben. Túl korán jött a tavasz, egyes fák már virágoznak, és jöhet még fagy, megvan rá az esély. Vigyázz magadra, további szép hetet kívánok!
Érdeklődéssel olvasom a " gyöngyszemeidet"! Egyébként ezekről a távolinak tűnő múltból nekem sem sok emlékem van. Akkoriban igen sok időt töltöttem olvasással,legfőbb olvasmányom a Tolnai világlapja volt,(persze a rengeteg könyv mellett) amiből számtalan dolgot lehetett megtudni a világban történt eseményekről, és a Te cikkeidhez hasonlóan korábbi évek eseményeiről. Egy két emlékem van még ezekről a dolgokról, de most már jócskán elfeledkeztem, róluk. Majd ha lesz sok időm- ami most inkább majd egyre kevesebb lesz a jó idő beköszöntével- utánanézek a dolgoknak.
