Bárd Miklós: Szilveszter
A hosszú éjet egyedül virasztom,
A meleg fészken szunnyad gyermek, asszony;
Künn csikorog, szikrázik a holdfénybe
Havas Szilveszter metsző, tiszta éje.
Alvók közt ébren egyedül vagyok,
S az égen ti, mosolygó csillagok
Térségein a kéklő végtelennek…
De én ez éjt nem csillagon merengek.
Elűl a vágyban emésztő gyönyör,
Mely tépett szárnynyal végtelenbe tör!
Hiú remények, lehetetlen álmok, –
A csend megihlet és magamba szállok.
Magamba szállok… Édes Istenem,
Milyen hívságos minden idelenn!
Mint hajt az élet, száll a perez, az óra,
És mily keveset fordítunk mi jóra!
A jóra, mit az égi kegyelem
Örök munkául hagyott idelenn,
Hogy e göröngyön küzdelmes tusába
Emelne annak égi származása.
A jóra, a mely titkon áldozó,
Szívből fakadva lesz áldást hozó,
Mely részt követel a mások bajából
És véle csak jó angyalodnak számol.
Szomoru lesz, a ki magába száll;
De lelke édes enyhűlést talál,
Míg gyónva tisztul, s foltja egyre gyérebb,
Ha törödelmed bűneidhez méred.
Kevés erénynyel, hívságban dúsan
Éltem ez évet, – Te tudod, Uram! –
Jóságod óvott meg, hogy rossz ne érjen,
A jót magamnak tudtam be kevélyen.
Tulon becsültem magamat nagyon,
Vágyakkal csüngtem egy szép csillagon,
Hogy majd elérem – mit száz jobb nem ér el, –
Az ember-elme gőgje égig ér fel.
Oh balga szív! oh hívságos erény!
Csak azt szerettem, a mi az enyém. –
A szív önzésén sose győz az ember,
Csak az “enyémért” villog itt a fegyver.
Ha bú, öröm, csak az enyém legyen,
Az én világom, az én mindenem
De a ki áldoz neje, gyermekének
Eleget tett-e már, Uram, tenéked?
Oh, ez-e az az édes szeretet,
Mit szent fiad a hegyen hirdetett,
Hogy mindeneket egyesítve benne,
Szent örökségül szállna mindenekre?
Ez-e a jóság, mely enyhít, segít
És kötözi a világ sebeit?
Könnyeket szárít, melynek sírja tenger…
Oly rideg, önző, hívságos az ember!
Ha nem sújtana engem is a vád
Szavamat, Uram, tán meghallanád.
Lelkembe most a szeretet világol,
Aggódva kérdem: mi lesz a világgal?
A te szerelmed ég csak vég nekűl,
A te jóságod tart meg egyedűl!
Ki birna más a kitörő viharral?
A szívek telvék bosszúval, haraggal.
Mit szeretetünk el nem ringatott,
Az ős gyűlölség, lappangva szított
Vak indulattal, megjósolja vesztünk,
Mert jóságunkkal le nem fegyvereztük.
S míg itt a háborgó Vulkán felett
Mi hivalkodva sértjük az eget,
A nyomor kilép szennyes hajlokából
És szíved előtt, óh Uram, bevádol!
Mi lesz a sorsunk? mit hoz a jövő?
Ne légy te jósa, bús töprenkedő!
Hívságos ember, ne küzdj végzeteddel,
Törvényt az Ur lát, akaratja rendel.
És Ő szövi az ember-végzetet
Abból, mit itt az ember végezett.
Nem jobb-e Uram, megnyugodva ebbe,
Letenni sorsunk a te szent kezedbe?
Soká borongtam, ím az óra üt.
Isten nevében, béke mindenütt
Oh jőjj Uram és kezdd velünk az évet,
Hogy majd ne érne panaszok közt véget.
Bő áldásoddal szállj le mi közénk,
És oszdd ki a te szent szived szerént.
Szűkölködő ma mind csak téged áldjon,
A hívságos, mint én, magába szálljon.
Kinek szívében nincsen szeretet,
Oh tedd szivére áldott kezedet!
S kinek szemétől mélység mit se rejt el,
Szelíden bánj a háborgó vizekkel.
És keresd fel a néma szenvedőt,
Keresd fel Uram legelőször őt;
S mit esdve itt a jók imába szőnek,
Szelíd szavakkal nyújtsd a szenvedőnek.
Jöjj mi Urunk! a béke jő veled!
Töltsön be minket a te szellemed.
Oh adj minékünk egy kis jó világot! –
Halottainknak békés, csendes álmot.
Békés, boldog Új Esztndőt kívánok Neked és szeretteidnek!
