The Dyatlov Pass incident is an intriguing unsolved mystery from the last century. In February 1959, a group of nine experienced Russian mountaineers perished during a difficult expedition in the northern Urals. A snow avalanche hypothesis was proposed, among other theories, but was found to be inconsistent with the evidence of a lower-than-usual slope angle, scarcity of avalanche signs, uncertainties about the trigger mechanism, and abnormal injuries of the victims. The challenge of explaining these observations has led us to a physical mechanism for a slab avalanche caused by progressive wind-blown snow accumulation on the slope above the hikers’ tent. Here we show how a combination of irregular topography, a cut made in the slope to install the tent and the subsequent deposition of snow induced by strong katabatic winds contributed after a suitable time to the slab release, which caused severe non-fatal injuries, in agreement with the autopsy results." Configuration of the Dyatlov tent installed on a flat surface after making a cut in the slope below a small shoulder (see Fig. 2a). Snow deposition above the tent is due to wind transport of snow (with deposition flux Q).
"In the infamous 'Dyatlov Pass incident,' nine young hikers died under mysterious circumstances. Now, there's a scientific explanation.
Theavalanche hypothesis is not new; two federal Russian investigations (completed in 2019 and 2020) also concluded that the hikers were most likely driven from their tents by a slab avalanche — that is, an avalanche that occurs when a slab of snow near the surface breaks away from a deeper layer of snow, and it slides downhill in blocky chunks. However, this hypothesis hasn't been widely accepted by the public, the new study noted, because neither investigation offered a scientific explanation for some of the incident's stranger details.
"The slab avalanche theory was criticized due to four main counterarguments," Gaume said.
First and foremost, there was no sign of an avalanche when rescuers arrived at the campsite 26 days after the hikers went missing. Second, the slope where the hikers built their camp had an incline of less the 30 degrees, which is typically considered the minimum angle for an avalanche to occur, Gaume said. Third, there's evidence that the hikers fled their tents in the middle of the night, meaning the avalanche was triggered hours after the highest risk event, when the hikers built their camp — a process that involved cutting into the face of the slope to create a flat surface below their tent and a sheer wall of snow next to it (a common practice at the time, the study authors wrote). Finally, some of the hikers had sustained head and chest injuries that avalanches usually don't cause, Gaume said.
In their paper, Gaume and study co-author Alexander Puzrin, a researcher at the Institute for Geotechnical Engineering in Zurich, Switzerland, set out to address each of these critiques. They studied records from the time of the Dyatlov incident to recreate the environmental conditions that the hikers most likely faced on the night of their deaths, and then used a digital avalanche model to test whether a slab avalanche could have plausibly occurred under those conditions.
The team's analysis showed that the avalanche hypothesis stands up to every counterargument."
"A Disney animációs filmjének szimulációi is kellettek ahhoz, hogy megoldják a legendás szovjet X-aktát. (...)
A hatóságok lavinaelméletét azonban a megfelelő bizonyítékok és magyarázatok híján sokan kétségbe vonták: nem volt például világos, hogyan indulhatott el a lavina azon a helyen, ahol Gyatlovék sátra állt – egy hócsuszamláshoz ugyanis körülbelül 30 fokos lejtésű talaj kell, míg a helyszínen csak 23 fokos volt a föld meredeksége. A hasonló furcsaságok után eredt Alexander Puzrin, az ETH Zürich geotechnikai mérnöke, valamint Johan Gaume, a Lausanne-i Szövetségi Műszaki Egyetem Hólavina Szimulációs Laboratóriumának vezetője. A két kutató jött rá arra, hogy a csuszamlást az okozhatta: a túrázók lyukat vágtak a hóba, ami meglazította annak rétegeit. Számításaik szerint a lavina egy alig 5 méteres hótömeg lehetett, ami betemette a sátrat. Azt azonban először ők sem tudták, hogy tudott ennyi hó olyan súlyos sérüléseket okozni.
A National Geographic cikke szerint a kutatók rendhagyó megoldással jöttek rá a rejtélyre: Gaume emlékezett rá, hogy évekkel korábban mennyire lenyűgözte az, ahogy
a Disney Jégvarázs című meséjében a hófúvást és annak mozgását animálták.
Felvették a kapcsolatot a stúdióval és találkoztak Hollywoodban azzal a szakértővel, aki az animáció hóval kapcsolatos hatásaiért volt felelős. Gaume megkapta tőle az animációs kódokat, amelyet némileg megváltoztatott és beépített saját, lavinát szimuláló modelljébe. Ezután a General Motors tesztjeinek eredményeit alkalmazták, melyek során azt vizsgálták meg, milyen hatásokkal jár egy ütközés az emberi testre. Így sikerült megállapítaniuk, hogy egy kisebb hógörgeteg is képes volt súlyos bordatöréseket és koponyasérüléseket okozni a túrázóknak.
A kutatásaik ellenére Gaume-nak nincsenek kételyei afelől, hogyan működnek az ilyen évtizedes rejtélyek és az azt övező összeesküvés-elméletek. „Az emberek nem akarják, hogy egy lavina legyen. Az ugyanis túl normális” – jegyezte meg. Épp ezért a Gyatlov-rejtély valószínűleg még hosszú ideig foglalkoztatni fogja a közvéleményt."
"Lavina következtében veszítette életét 1959-ben a Szverdlovszki területen az Igor Gyatlov vezette kilencfős turistacsoport – írja az MTI az Uráli Szövetségi Járás főügyész-helyettese, Andrej Kurjakov szombati sajtótájékoztatója alapján. A meghalt turisták "minden sérülése a lavinába került hegymászók sérüléseivel azonos jegyeket visel" – mondta Kurjakov.
EZZEL TÖBB MINT HAT ÉVTIZED UTÁN VÉGLEGES MAGYARÁZAT SZÜLETETT A KÖZTUDATBA GYATLOV-REJTÉLYKÉNT BEVONULT ESETRE.
Egy egyetemistákból álló kilencfős, Igor Gyatlov vezette turistacsoport az Urál északi részén, a Holatcsahl hegy közelében furcsa körülmények között halt meg."
"1959 januárjában kilenc túrázó halt meg egy hosszú sítúrán a Szovjetunióban. A haláluk pontos okát évtizedekig nem sikerült felderíteni, sokféle elmélet volt arról, hogyan veszthették életüket, tavaly azonban tulajdonképpen megfejtették a rejtélyes ügyet, szinte minden kétséget kizáróan sikerült megállapítani, hogy lavina okozta a balesetet. Most ezzel a legvalószínűbbnek tartott elmélettel kapcsolatban álltak elő új részletekkel a téma kutatói."
"Újranyitják az aktákat a Szovjetunió legrejtélyesebb tragédiájának ügyében – írta a Ria Novosztyi. Épp 60 éve, hogy a túrázó csoport minden tagja meghalt az Észak-Ural 1079 méter magas csúcsa, a Holatcsahl közelében. (A magyarral rokon manysi nyelven a szó halott sziklát jelent.)
A kilencfős csoport február 1-ről 2-ra virradó éjszaka halt meg. A helyszínt csak három héttel később találta meg a mentőcsapat, és amit talált, arra máig nincs magyarázat.
Kármány féle örvény az magyar felfedezésū. A természetben aokszor elõfordul a kármány örvény. A 9 fiatallal is ez történt, iszonyu hangrobaj lehetett ott, az örvény kellõs közepén voltak , jôhogy sokkot kaptak fejfesztve menekūltek.
Nem teljesen értem. Az erős szél arrafelé elég gyakori, a hegy alakja adott. A Kármány-örvény a jelek szerint kialakulhat. Én meg arra várok, hogy egy kutatócsoport odamenjen és meg is mérjen egy ilyen örvényt, infrahangokkal együtt. Valahogy ezzel tartoznának a túrázóknak.
A manysik sem véletlenül nevezték el a hegyet Halál hegynek. Gondolom a név eredete már homályba veszett, ezért nem emlitették keresőcsapatnak.
Valójában arra lettem volna kíváncsi, hogy ezek a "téli hegyi tornádók" a természetben is előfordulnak el, vagy egy ilyennek a megjelenése eleve mesterséges eredetet feltételez. Ha az utóbbi, akkor nem szóltam.
Megegyezés szerint ez a 16-20 Hz alatti frekvenciájú hangokat jelenti. Nagy hangnyomás esetén azonban az infrahang is észlelhető, mert a test belső szerveit rezgésbe hozza.
A keletkezés ideje lehet rövid, impulzusszerű, vagy hosszantartó.
Mindkét esetben nagy légtömegeket kell megmozgatni és ehhez sok energia kell.
A létrejövő infrahang frekvenciája a létrehozó test méretével fordítottan arányos, a nagyobb test alacsonyabb frekvenciájú infrahangot tud létrehozni.
A legalacsonyabb frekvenciájú infrahang a hegyek fölött kialakuló örvényes áramlásban jön létre, ez a frekvencia lehet akár 0,01 Hz is.
Feltételezések szerint a talajon élő állatok érzékelik az infrahangokat és ez menekülési reakciót vált ki belőlük.
A füllel nem hallható hangok is hatással vannak az emberi szervezetre. Sok emberben félelmet vagy rosszullétet váltanak ki. Mások természetfeletti élményként élik meg.
Másnap reggel, miután újra lefutottam a biztonsági ellenőrzések számos körét, ismét ott voltam a légkörkutató intézetben. Bedard pontban tízkor lejött elém az előcsarnokba. Mosolygott, de hogy miért, azt el sem tudtam képzelni. Az irodája felé menet elmondta, hogy megkapta a fotókat, és az egyik különösen fölcsigázta az érdeklődését, mert egy időjárási eseményre emlékeztette. Pár éve ugyanis az történt, hogy a Boulder közelében lévő, Flagstaff Mountain (Zászlórúd-hegy) névre hallgató magaslat biztosította a Kármán-féle örvénysor, illetve az infrahang kialakulásának feltételeit. Bedard személyesen is rögzíteni tudta az ismétlődő jelenséget, amely nem utolsósorban azért volt egészen fantasztikus, mert a NOAA szomszédságában történt.
Miután ezt megtudtam, Bedard ismét bevezetett egy tárgyalóba, amely kisebb volt, mint az előző napi beszélgetésünk helyszíne. Miután leültünk, előhúzta a Halat Szjal hegy fényképét, amelyet az este küldtem át neki.
„Nem a Bakancs-szikla miatt van, hanem a kupola formájú hegytető miatt – mondta, majd végighúzta ujját a havas hegyen, és hozzátette: – Igen, ez egy szép, szimmetrikus, kupolaszerű tereptárgy.”
Nem akartam hinni a fülemnek: meg kellett kérnem Bedardot, hogy ismételje meg, amit mondott. Erre részletesebben is elmagyarázta, mire gondol: a szimmetrikus, kupola formájú hegytető, illetve a sátor közelsége ideális feltételeket biztosított a Kármán-örvény kialakulásához. Figyelembe véve mindazt, amit a térség időjárásáról mondtam, valamint a növényzet teljes hiányát, a helyrajzi térképeket és a tanúként kihallgatott ivgyeli lakos szavait, a következő megállapításra jutott: „Mindez számomra arról árulkodik, hogy azon a helyen ismétlődő szélesemények történnek.” „Várjon! – vágtam közbe. – Akkor ez most Kármán-örvény vagy infrahang?”
Mindkettő, mondta Bedard, majd hozzátette, hogy nehéz lenne ennél ideálisabb időjárási és terepviszonyokat találni a Kármán-féle örvénysor kialakulásához. Az infrahangot is generáló légörvények azon az éjszakán bizonyára süvítve ostromolták a Gyatlov-csoport sátrát, és a túrázóknak sejtelmük sem volt róla, hogy mi okozza kellemetlen közérzetüket és félelmeiket. Bedard előadta a hipotézisét: „El tudom képzelni, hogy bent vannak a sátorban, hallják, hogy felerősödik a szél, és érzik, hogy a sátortól délre rezegni kezd a talaj. Aztán nyugat-keleti irányban átvonul valami robaj, és már a sátor alja, a ponyva szövete is remeg, majd mintha újabb tehervonat dübörögne el mellettük, ezúttal észak felől. A robaj iszonyatos méreteket ölt, és a most elhaladó, erősebb légörvény hatására „berezeg” a mellkasüregük is. Kezdik érezni az infrahang által kiváltott pánikot, félelmet, nehézlégzést, mert fiziológiai hatású frekvenciák jönnek létre.”
Dr. Bedard ezután bámulatos tömörséggel foglalta össze az én hároméves kutakodásom lényegét: „Maga valójában egy szemtanúk nélkül lezajlott, tragikus eseményt próbál rekonstruálni.” És valóban: szemtanúk híján, mivel én magam sem voltam ott azon a februári éjszakán a Halat Szjal hegyen, nem tudhattam teljes bizonyossággal, és nem tudhatta senki más sem, hogy mi űzte ki sátrukból a túrázókat. Abban a pillanatban, dr. Bedardot hallgatva, aki elmagyarázta, miként hozhatta létre a hegy és a szél a kavargó levegő eme elegáns mintázatát és ezáltal a pánikot kiváltó infrahangot, mégis ez tűnt a legmeggyőzőbb elméletnek, amit valaha hallottam.
Mérhetetlen megkönnyebbülés töltött el, és közben nem győztem álmélkodni, hogy milyen pofonegyszerű a megoldás: a hegy a „tettes”, amelynek az őslakosok oly találó, baljóslatú nevet adtak. Ha három éve valaki azt mondja nekem, hogy a manysik által „Halott hegynek” elkeresztelt, 1079 méteres magaslatot közvetlen felelősség terhelheti a túrázók tragikus sorsáért, biztos, hogy nem hittem volna el.
Az utóbbi egy órában egyre nagyobb erővel tombol a kupolaszerű hegytető felől fújó szél. De nem is a sebessége a legijesztőbb, hanem a hangereje. A kilenc túrázó számára nem szokatlan a hegyvidéki viharok kísérteties vonítása, de ez a rémületes robaj inkább olyan, mintha tehervonat robogna le a hegyről – vagy tehervonatok egész sora. Erről az időjárási jelenségről Igor és barátai mit sem tudnak, így amikor a szervezetük reagálni kezd rá, semmilyen „e világi” magyarázatot nem találnak arra, ami történik velük. Aki már lefeküdt, az most riadtan felül. Lüktet a fejük, mintha mindenkit egyszerre támadott volna meg valami szörnyű migrén, és furcsa remegést éreznek a mellkasukban. A kideríthetetlen okból jelentkező nyugtalanságuk egyre fokozódik, majd leplezetlen, gyötrelmes rettegésben csúcsosodik ki. Mire a szél eléri az infrahangküszöböt, a kilenc túrázót már nem csupán idegesíti a légmozgás, hanem mélyen gyökerező, páni félelem keríti hatalmába őket.
Mi történik velünk? Lehet, hogy már meg sem tudják fogalmazni magukban ezt a kérdést. Hiszen az infrahanghullámok átmenetileg megfosztották őket az észszerű gondolkodás képességétől, így csak a menekülés ősi ösztöne vezérli őket. Egyetlen vágyuk, hogy véget vessenek egyre súlyosbodó rossz közérzetüknek, hogy valahova elfussanak előle. Mintha a sátor egy gyorsan süllyedő hajó lenne, amelyet mindenáron el kell hagyniuk, még akkor is, ha könnyen vízbe fúlhatnak. Egyetlen gondolat jár a fejükben: Ki innen, ki innen, ki innen!
Szása és Kolja meglazítja a bejárat zsinórjait, de épp csak annyira, hogy alul ki tudják préselni magukat. Közben valaki kést ragad, és szabdalni kezdi a sátor hátlapját, de mivel arra ráfagyott a kicsapódott pára, csak a harmadik döfés szakítja át a ponyvát. Éppen akkora nyílást vág rajta, hogy egyesével kiférjenek rajta. Hiányos öltözékben, harisnyában menekülnek ki a vaksötétbe, a mínusz 30 fokos hidegbe. Futnak a kínjaik elől, amelyek miatt a szervezetük kizökkent a megszokott kerékvágásból, de csöbörből vödörbe esnek.
A hét fiú és két lány nem látja, hogy a hegytető irányából süvítő szél örvénypárok sorát hozza létre. A téli tornádók valóságos hadserege támad rájuk: a pörgő-forgó légoszlopok az útjukat álló hegycsúcson alakot váltanak, és a lejtő két oldalán folytatják útjukat. Az „ikerörvények” óránként 70 kilométeres sebességgel süvítenek el a túrázók mellett, belső forgási sebességük pedig 180-250 km/h, ami F2-es erősségű tornádónak felel meg. Időközben a légörvények mérete is megnőtt: immár 30 méter szélesek és 40 méter magasak. Ráadásul a „szabad füllel” is hallható moraj mellett a túrázókat őrületbe kergető infrahanghullámokat is generálnak. De bármilyen nagyok és erősek ezek a tornádók, a Gyatlov-csoport koromsötétben menekülő tagjait nemigen fenyegeti az a veszély, hogy ledönti őket a lábukról a szél. Hiszen a légörvények a sátortól tisztes távolban haladnak el, így a lejtőn lefelé bukdácsoló túrázóknak elég széles sáv áll a rendelkezésükre. Meg aztán a légörvények, ahogy a hegycsúcstól távolodva egyre nagyobbra nőnek, egyre többet veszítenek a forgási sebességükből, és az élettartamuk nem több egy percnél.
A túrázók útjai hamar elválnak. Mivel még nem kelt föl a hold, szuroksötét az éjszaka. Kolja és Szása, akik a legközelebb voltak a sátor bejáratához, magukkal hozták az elemlámpájukat, de Szása a nagy zűrzavarban leejti a magáét a hóra. Mivel nem egyszerre hagyták el a sátrat, és az orrukig sem látnak, a társaság kisebb csoportokra oszlik – ráadásul ezek a csoportok alig hallják egymást. Ideális körülmények között is legfeljebb 20 méterre jutna el a hangjuk, most viszont gyakorlatilag lehetetlenné teszi a kommunikációt a hátuk mögött süvítő szél.
Mire leérnek a hegyről, és a felső erdőhatár közelébe jutnak, már kezdenek enyhülni az infrahang pszichotróp hatásai. Még nem múltak el egészen a fájdalmaik és a zavarodottságuk, és továbbra is visszhangzik fülükben a szél süvítése, de lassanként visszanyerik a racionális gondolkodás képességét, és egészen más jellegű tanácstalanság lesz úrrá rajtuk. Kezdik kapiskálni, hogy mit műveltek, és ahogy ott állnak bakancs nélkül a csontig hatoló hidegben, szívükbe markol a jeges rémület. Rádöbbennek, hogy az orrukig sem látnak a holdtalan éjszakában, így azt sem nagyon tudják, hogy merre lehet a sátruk.
A három kisebb csoportra oszlott társaság körülbelül 300 méternyire keveredett el a sátortól. Ljuda, Kolja, Szása és Kolevatov négyesben, Zina, Rusztyik és Igor hármasban, Georgij és Dorosenko pedig kettesben keresi a visszautat, de valószínűleg belátják, hogy hiába küzdenék föl magukat a széllel szemben az emelkedőn, úgysem találnák meg a táborhelyüket. Az az egyetlen reményük, hogy a hátszéllel támogatva továbbmennek, és a fák között megpróbálnak valahogy életben maradni napkeltéig. Ehhez persze az kell, hogy a szervezetük addig ne adja meg magát a kihűlésnek, amelynek első tünetei máris jelentkeznek. Most még szapora a szívverésük a meneküléssel járó fizikai igénybevétel és a jéghideg levegő okozta sokkhatás miatt, de a következő órákban a szívritmusuk és a légzésük is le fog lassulni, és az infrahanghullámok által kiváltott zavarodottság helyét átveszi a farkasordító hideg okozta téboly.
Georgij és Dorosenko déli irányban halad. Átkelnek a befagyott Lozva folyón, majd folytatják útjukat az erdő felé. Csakhogy a Lozva egyik mellékfolyója, amelynek jégpáncélját mély hó lepi, útjukat állja, így nem jutnak el a sűrűbben nőtt fák fedezékébe. A patakmeder mentén haladva egy hatalmas cédrusfenyőhöz érnek, ahol letáboroznak éjszakára. Hogy milyen messzire kóboroltak el a többiektől, illetve a sátruktól, arról fogalmuk sincs. Nehéz feladat áll előttük: tüzet kell rakniuk, ami a vaksötétben szinte reménytelennek tűnik. Dorosenkónak sikerül fölmásznia a fára, és letörnie néhány gyújtósnak való száraz gallyat. Ledobálja őket Georgijnak, majd amikor a kis gallyak elfogynak, bicskával fűrészelni kezdi a vastagabb ágakat. De mivel a kihűlés miatt egyre inkább romlik a mozgáskoordinációja, elveszti az egyensúlyát, és a ledobált ágak kupacára zuhan. Az eséstől megsérül, és valószínűleg levegőt sem kap egy kis ideig, de mindez semmiség a mindkettőjüket megbénító, elviselhetetlen hideghez képest. Az a szerencséjük, hogy a cédrusfenyő elég száraz fafajta, amely – az erdei fenyővel és a nyírfával ellentétben – ilyen éghajlaton is meggyullad. Kifizetődik az előrelátásuk is: a ruhájukba varrt gyufával sikerül meggyújtaniuk az összegyűjtött tűzifát, és egy zsebkendővel a széltől is megvédik a lángot. Persze jobb lett volna, ha fölgyújtják az egész cédrusfenyőt, hiszen az reggelig meleget adna. Ekkor azonban már nem tudnak rendesen gondolkodni, így egyiküknek sem jut eszébe ez az alapvető túlélési fortély. Amint lehet, lerogynak a szerény kis tűz mellé, és hamarosan át is járja őket a melege – meg valami furcsa lelki béke...
Közben Kolja, Ljuda, Szása és Kolevatov az ellenkező irányban halad, Georgijtól és Dorosenkótól pontosan északra. Kolja megsérül, valószínűleg a centiméterekkel a hó alatt megbúvó kövek miatt. Nem tud továbbmenni, ráadásul a zseblámpáját is elhagyta valahol, így vakon kell tapogatózniuk a sötétben. Szása és Kolevatov a vállára veszi a sérült Kolját, és próbálnak a fák irányában haladni, de váratlanul belezuhannak egy hét méter mély szakadékba. Koljának, Ljudának és Szásának súlyos mellkasi sérüléseket okoznak a vízmosás fenekén heverő kövek, sőt Koljának a koponyája is betörik.
Kolevatov valahogy megússza komolyabb sérülés nélkül, talán azért, mert Koljára esett. Mindenáron meg akarja menteni a barátai életét, és talán még kommunikálni is tud velük, mielőtt elvesztenék az eszméletüket. Fenyőgallyakból fekhelyet készít nekik, hogy ne fagyjanak meg, de a tűzrakással nem vesződik, hiszen benzin nincs nála, a környező fenyők és nyírfák ágai pedig vizesek. De Kolevatov egyszer csak vöröslő fényre lesz figyelmes: abból az irányból világít, amerről jöttek. A felcsillanó remény, hogy viszontláthatja a többieket, és segítségül hívhatja őket, erőt ad fagyos lábának: valahogy megteszi a hóban a jó százméteres távot.
A cédrusfenyőhöz érkező Kolevatov eszméletlen állapotban talál rá a tűz mellett heverő Georgijra és Dorosenkóra. Két társának szerencséje volt, hogy egyáltalán sikerült tüzet gyújtaniuk, de ha a súlyos hipotermiás tüneteket mutató szervezetet hirtelen újból hőhatás éri, az nem biztos, hogy jóra vezet. Felléphet ugyanis az afterdrop jelenség, azaz előfordulhat, hogy a test alaphőmérséklete a melegítés dacára nem nő, hanem csökken. A hirtelen jött meleg elbódította a két fiút, akik mély álomba merültek, így nem tudják táplálni a tüzet. Ráadásul a tűzgödörbe lóg a karjuk, így jócskán megperzselődik a ruhájuk és a bőrük, mire Kolevatov odaér. Társuk kihúzza a karjukat a tűzből, de ennek nincs jelentősége: a kihűlés már végzett velük. Kolevatovnak most már csak az jár a fejében, hogy vissza kell mennie a vízmosáshoz, és segítenie kell három ott maradt társán. Zsebkésével levágja Georgijról és Dorosenkóról legmelegebb ruhadarabjaikat, így ami rajtuk marad, az csúnyán össze van szabdalva. Ezután párhuzamosan egymás mellé fekteti a két barátját, hogy a lehetőségekhez mérten megadja nekik a végtisztességet, majd elindul visszafelé.
Mire a karjaiban cipelt pulóver- és nadrágfoszlányokkal a vízmosáshoz ér, Ljudában, Koljában és Szásában már csak pislákol az élet. Kolevatov egy pulóverdarabba bugyolálja Ljuda cipő nélküli lábát, de már nem tudja megmenteni a lányt, aki elveszti az eszméletét, és lassanként belehal súlyos belső sérüléseibe. Koljával, aki a zuhanáskor rögtön eszméletét vesztette, agyvérzés végez. Csak Szása mutat még életjeleket. Kolevatov végső erőtartalékait mozgósítva fölveszi a sebesült veteránt. A szélvédett erdőbe akarja vinni, de a vízmosás széléig sem jut el vele. Amikor már nem bírja tovább a hideggel és a kimerültséggel folytatott harcot, lerogy a barátja mellé. Mindketten lehunyják a szemüket, és egymást átölelve békés, öntudatlan álomba zuhannak.
Igor, Rusztyik és Zina közelebb maradt a sátorhoz, mint a többiek, de elvesztették egymást. A kihűlés végső stádiumában lévő Igor megáll egy nyírfákkal szegélyezett vízmosásban. Ha lenne nála gyufa, akkor sem menne sokra vele, hiszen a nyírfa nem jó gyújtósnak. Igor rettenetesen fázik, és még barátainak a társasága sem enyhíti a kínjait, pedig alig 200 méterre vannak tőle. Lerogy egy kis nyírfa mellé, és utolsó leheletéig csimpaszkodik az ágaiba. Rusztyik kövekre zuhan, és koponyatörést szenved. Eszméletét veszti, de végül a hideg okozza a halálát. Zinának is egy kő okoz sérülést: az orrát töri be. Vérben úszik az arca, miközben megpróbál négykézláb visszamászni az emelkedőn a sátorhoz, de elhagyja az ereje. Ő is a földre rogy, és kihűlés következtében meghal.
Mire hajnali háromkor fölkel a vékonyka holdsarló, és kéklő sugarai kezdenek áthatolni a felhőtakarón, a kilenc túrázó mozdulatlanul hever a földön. Sokféle testhelyzetben vannak, de mindegyik póz arról árulkodik, hogy önmaguk és társaik életéért küzdve ádáz harcban maradtak alul a könyörtelen téllel és a hatalmas területtel szemben. Hármas szintű túrázóhoz méltó bátorságról és kitartásról tettek tanúbizonyságot. A tiszteletet parancsoló minősítést már nem kaphatták meg, pedig igazán kiérdemelték mindannyian.
Nálam úgy nézne ki, hogy vmikor a 90-es években indulna a cselekmény, Borisz Jelcin épp átadja annak a koreai gépnek a fekete dobozát, amit a szovjetek lőttek le 1983-ban. Persze a kérdésekre nem nagyon válaszol. Vált a kép, este van, Borisz barátunk épp egy bőrfotelben ül egy kandalló mellett és vodkát iszogat, vágóképeken és háttérhangban az 1983-as események elevenednek meg, a Boeing-et üldöző pilóta kérdezi, mit tegyen, és a válasz, "lője le, ez parancs, teljesítse a parancsot!". A zúgó emlékek közben Borisz még egy pohár vodkát önt, majd szép lassan egy "top secret" mappából fényképeket, boncolási jegyzőkönyveket stb. dob a kandalló tüzébe, az ucsó képen jól kivehető Dyatlov.
Visszaugrunk 1959-be, egy titkos létesítményben 4 terepruhás katona, plusz 2 civilruhás és 2 magasrangúnak tűnő egyén tervezget vmit. A parancsnok sejtelmesen végigméri a hallgatóságot, itt nagyon fontos és nagyon titkos dolgokról lehet szó... "- Fontos, hogy a rakétakísérlet alatt hajtsuk végre a tesztet, csak ezen szobában tartózkodók tudnak erről a műveletről, és ennek így is kell maradnia!"
Újabb helyszín. Reggel van, fiatalok egy csoportja épp egy teherautó platójára pakol fel felszerelést. Innentől az események Dyatlov-ék túráján keresztül folynak tovább, megismerhetjük a fiatalokat, stb. Az ominózus éjszakához érve az időjárás is kezd egyre pokolibb lenni, erős szél fúj, állandó hóesés mellett. Hőseink épp a sátorban pihennek, amikor nem túl messzire robbanás történik. Rövidesen újabb, és immár közelebb. Ijedten próbálnak menekülni, átvágva a sátrat is. Egy lámpa fénye kezdi pásztázni a terepet, miközben emberi hangokat hoz a szél. Hőseink majd egy kilométeren át futnak, aztán kezdenek összeverődni. Katonák hangját hallják a nyomukban, akik megadásra és azonosításra szólítanak föl. Dyatlov-ék rettenetesen fázva mérlegelnek - katonák itt a semmi közepén nem sok jót jelentenek, de ha tovább menekülnek az biztos halál, míg ha megadják magukat, lehet még esélyül. Hiszen azok a katonák is emberek, és Igorék engedéllyen vannak a hegyen.
Miután megadják magukat veszik észre, hogy egy pár fős csoporttal állnak szemben, 4 fegyveres katona, és 2 civilnek tűnő tag. A katonák összeterelik őket és próbálják kezelni a helyzetet, Dyatlovék bizonygatják, hogy van engedélyük, és kurvára fáznak, mire a katonák megengedik nekik, hogy tüzet gyútsanak, de mindenki marad, ahol van. Az egyik katona visszamegy a sátorhoz, hogy ruhákat hozzon. Egy másik rádión próbál utasításokat kapni, de a hóvihar miatt csak recsegés a válasz.
Némi beszélgetésbe elegyedik a két fél, de a gyanakvását senki sem teszi félre. A katona is visszaér a sátorból, annyi ruhát hozott, amit sebtében össze tudott szedni. Cikőket, csizmákat azt nem, jelenleg jobb, ha nem segítik elő azt, hogy a "foglyok" gyorsabban mozoghassanak a hidegben. Rádión még mindig semmi. Az elefánt a szobában sem maradhat rejtve, Dyatlovék tekintete oda-odatapad az egyik katonánál lévő sosem látott fegyverre.
Feltűnik, hogy ketten a túrázók közül elaludtak, próbálják őket felkelteni, de semmi, kihültek, meghaltak... Ez események sorozatát indítja be. "- Több ruha kell, az isten verje meg!! Vagy itt halunk meg mind!!" Úgy döntenek két katona visszamegy három diákkal, a többieknek maradniuk kell. Ahogy baktatnak a hóban, a két katona közül az egyik végre tud kommunikálni a rádión. "-Nincs szükség szemtanúkra, ez parancs. Teljesítse a parancsot!" Az erdőnél hátra hagyott emberek csak azt hallják, hogy valaki felkiált, "Ne!" és furcsa hangokat hoz a szél, a két ott maradt katona felszólitja a (valszeg) 2 civilt hogy maradjanak a diákokkal, és a többiek után indulnak.
Mikor a 4 katona visszaér, csak 2 szabadkozó társukat találja ott, akik sajnálkoznak, amiért nem tudták meggátolni, hogy a "foglyok" elfussanak. Megindul az üldözés, és már puskacsőre kerülhetne az egyik menekülő, de a kalasnyikov vmiért nem működik. Végül a kísérleti fegyvert vetik be, teljes sikerrel. Megvárják a napfelkeltét, és neki kezdenek a nyomok eltüntetésének. "- Véssétek az agyatokba jól, mi nem jártunk itt!" majd az egyik civilre pillantva: "- És Borisz, ha hánynod kell, hát hányj, de te fogod magad után feltakarítani!".
Közben az egyik katona jobban bekötözi a kezén esett sebet, eddig csak egy piszkos zsebkendővel fedte be, mázli, hogy semmi súlyos. Az egyik fényképezőgépből kiveszik a filmet, biztos, ami biztos. MAjd miután a saját nyomaikat sikeresen eltüntetik, eltűnnek a reggeli ködben.
"Túrázó csoportok rejtélyes eltűnéséről, majd előkerüléséről számolnak be a Taganaj Nemzeti Park munkatársai.
Az elmúlt hetekben egymás után több turistacsoport tűnt el az Urál hegyei között – jelentette az orosz TV3 tévécsatorna hírszolgálata.
Az előkerült túrázók beszámolói szerint általuk jól ismert területeken kerültek olyan helyekre, ahonnan sehogyan sem találták meg a kiutat. Eltűntek a kijelölt túraútvonalak jelzései, a tájékozódást elősegítő jól ismert tereppontok, és váratlanul egy teljesen ismeretlen rengetegben találták magukat. Ott azután hosszasan bolyongtak a kivezető utat keresve, mígnem összefutottak végre a kutatásukra kiküldött hegyi mentőkkel.
Furán telik az idő
A történtekben az a legkülönösebb, hogy míg a turisták kitartanak amellett, hogy csupán pár órát töltöttek az ismeretlen vadonban, a mentőcsapatoknak több napjukba telt, míg rátaláltak az eltűntekre, sokszor több tucat kilométerre attól a helytől, ahol nyomuk veszett. Állításukat a karóráik által kijelzett dátummal bizonyítják, míg a naptár teljesen mást mutat – írja az orosz Direct Press hírportál."
De mégis ez a kísérletes,katonás dolog tűnik nekem a legésszerűbbnek.
Az állatra egyáltalán nem tippelnék, itt az ufós magyarázatot se fogadom el.
Korábban láttam olyan verziót, hogy a környéken becsapódhatott egy kisebb üstökös és azért volt radioaktivitás a holttesteken egy kisebb mértékben. Aztán lehet a becsapódás miatt jött a lökéshullám, mert a közelükben pottyant le. Esetleg nem voltak rendesen felöltözve sem, és az egyik meg ráharapott még a nyelvére is..
Szerintem erre a Szovjetunióban ahol bármilyen körzetet zárttá tudtak nyílvánítani nem volt szükség. Ha azt akarták, hogy senki se tudjon valamiről, akkor azt el tudták intézni úgy, hogy az úgy is marad.
Nem lehet hogy ha "gyilkosság" történt, akkor szándékosan alakítottak ki olyan nyomokat, hogy félre vezességaz ügyben kutatókat? Pl. a holttestek egy részét elhelyezték, majd eltüntették a nyomaikat. Vagy a letört faágaknak semmi köze az esethez, de az elköveték szándékosan letördelték az ágakat, mintha az áldozatok tették volna ezt hogy bonyolítsák a helyzetet.
Aztán aki a bombás / titkos kísérlet teóriát vallja, miért nem próbálták ki máshol vagy mondjuk állatokon, esetleg bűnözőkön akiket alapból életfogytiglanra ítéltek. Ezeket szépen elsimíthatta volna a KGB és a kutya sem tudta volna meg ha titkosan csinálják.
Így meg a haláleseteknek ugye híre ment. Persze ők is csak jelöltek a listán, nem pedig egyértelmű.
Configuration of the Dyatlov tent installed on a flat surface after making a cut in the slope below a small shoulder (see Fig. 
"
