" De az megvan benned, hogy a nikolaiták cselekedeteit gyűlölöd, amelyeket én is gyűlölök." (Jel.2;6.)
Kiket nevesít az Ige nikolaitákként?
Van-e különbség a nikolaiták cselekedetei és tanítása között? A Jelenések Könyve szerint mindkettőt gyűlöli az Úr. Miben áll hát a tanítás, és miben a nikolaiták cselekedeteinek lényege a Biblia alapján?
Hogyan hat és működik ma is, és a szeretet Istenének gyűlölete vajon mire irányul és mi okból nyilvánul meg?
Isten Fia hangsúlyozza, hogy gyűlöli a nikolaiták cselekedeteit. Ez a tény kizárja, hogy csupán bűnről lenne szó, több ez egy bűnnél.
Alig van ma olyan felekezet, ahol ne ütné fel a fejét a nikolaita eretnekség. Vizsgáljuk meg, miért, mikor és hogyan fészkelhette be magát Isten népe közé, és hogyan szabadulhatnánk meg tőle?
A topikba azok csatlakozzanak a téma körüljárására, akik ismerik a Biblia üzeneteit és hiszik, hogy annak szerzője a testben megjelent és feltámadott Isten Fia, Jézus.
"Az újszövetségi gyűlöleteket nem választanám el az ószövetségitől, mert Isten ugyanaz, és az Atya és a Fiú egy.
Tehát szerintem a fő érved ingatag lábakon áll."
De kedves Szamárka, mi a fentiekben a "tehát"? Isten ugyanaz, de nem ugyazt gyűlöli a két szövetségben, mivel az ember felé való viszonyulása az Új szövetség megkötésével megváltozott. És ez megmutatkozik a Jelenések Könyvében leginkább, ahol kizárólag az örökkévaló jövőnkkel foglalkozik, az Ószöv,-ben megszokott helyzetértékeléssel és abból valő kimenekedés útjának megmutatásával ellentétben. (Kis és nagyprófétákat, valamint a prófétai kijelentéseket kivéve természetesen)
"Nem tudni, mi lehetett a Nikolaiták tanítása, de gyanítom, hogy valamiféle bálványozással volt kapcsolatban. Elképzelhető, hogy ember bálványozásával, amelyből szertartásrenszer is származott."
Amit írsz, "tétre-befutóra" ransorolt bűnök és az összes fejtegetésed mind máig létező, közösségeinkben fellelhető igazság, ámde csupán "tünetegyüttes", kísérőjelenség, más szóval: okozat. Csakhogy van egy ősok, és ez az, ami szerintem a nikolaiták tanításában tetten érhető.
Mert vizsgáljuk csak meg, hogy van-e olyan kérdés/közlés Isten beszédében, ami csak lóg a levegőben?
Azt látom, a Jelenésekben minden prófécia nemcsak figyelmeztetést tartalmaz, hanem a helyes utat is megmutatja a prófáciát nyitott szívvel fogadóknak.
A nikolaitákkal kapcsolatban ráadásul kétféle info is van, a tanításuk és a cselekedeteik, és mindkettőt gyűlöli az Úr. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy kinek szól a figyelmeztetés: mindjárt két gyülekezet (efezusi, pergámumi) angyalának. Nem tudhatjuk, mi az, amit Isten Fia elutasít?
Szerintem elképzelhetetlen a megduplázott homály. Ez nem jellemző a Bibliára.
Az én olvasatomban nyomatékos figyelmeztetésről van szó, mégpedig az Úr gyűlölete kijelentésével aláhúzva. A Biblia sokkal pontosabb könyv annál, semmint ilyen fontos info ne általános érvényű üzenetet hordozzon.
Továbbá a jelenkori gyülekezetek állapota:
1.tény: kiüresedett vallásoskodó rendszerek képmutatóan Jézus nevével fémjelezve. 2.tény: eredetileg az összegyülekezéseknek az Ige volt a középpontja, s Őt a Szent Szellem égő jelenléte tette olyan élővé és hatóvá, amiről ma csak álmodozni tudnak a megvezetett tömegek.
Úgy vélem az első tény és a második között van a nikolaiták kérdése megoldásának kulcsa.
Honnan jött vajon a vallásos hierarchia, amely megrontotta a "mindnyájan papok vagytok és testvérek" szeretetközösségét?
Nemde az ősbűn, a sátáni kevélység, ami arra ösztökéli az embert, hogy magát a többiek fölé emelje?
Ez elég indok az Úr gyűlöletére, hiszen ez az, ami képes megzavarni, összemocskolni a szent építkezést az Örökkévaló házává, a szent épületté, ami Krisztus teste.
Tény, hogy ez az építkezés mai állapota: összezavart, kevert szennyes okkultista és egyéb lázadó cselekedetekkel és Bibliától elhajlott eretnekségekkel. Honnan jött ez, ha nem a Sátántól?
Jézus Krisztus szereti az embert, szent népet vérével választott el magának, hogy végül megdicsőítse magát benne. Az Ő gyűlölete tárgya az ősellenség, a Sátán belerondítása ebbe a folyamatba.
A kevélység már megmutakozott Kainnál, amikor az elátkozott föld termését vitte áldozatul, vagyis lázadó, önkényes istentiszteletet választott. (Bálám, Saul, és mind e mai napig találjuk a példákat.) Az ember azt hiszi, ő jobban tudja! Isten vezetését félresöpri mindaz, aki nem él a lehetőséggel: A Pásztor, - Aki életét adta a juhokért - vezeti a nyáját és nem fordítva. Ezek a magatartásformák, mind a kevélység gyökerén sarjadt lázadáson alapulnak.
"Én is úgy gondolom, hogy nem kell, de aki ezt leírta, aszerint kell. "
Szia Sven! Bizonyára az ilyen nézeteket valló és hangoztató nem veszi komolyan a szabadság törvényét (Jak.1;25), vagy netán az a "köznépre" nem vonatkozik?
Mi különböztetné meg a világi megmondóembert az Ószöv.-ből átcsempészett isteni szabályozás szerint jogtalanul működő papirendészektől, lelkészi hivatalnokoktól, szellemi ajándéklista megkülönböztetettjeitől? Miféle különleges pozícióban vannak ők, hogy előírják a többieknek, hogy mi a helyes és mi a helytelen, mi felesleges és mi szükséges, pld. kiscsoport?! Ez a nikolaita beütés, ami felüti ocsmány fejét lépten-nyomon, és megakadályozza a valódi testvérközösségek létrejöttét. Merthogy felette árulkodó attitűd a szerveződés kísérőjelensége: a hétköznapi hierarchia! Semmi köze ahhoz az isteni rendhez, ami már Ézsau idejében kitetszett: a nagyobb szolgál a kisebbnek.Vajon miért is gyűlölte a Mindenható Ézsaut? Mikor még semmi jót vagy rosszat sem cselekedett?
A kölcsönös feltárulkozás/kiteregetés amúgyis ostobaság, mert egy közösség akkor egészséges, ha a tagok kölcsönösen tiszteletben tartják egymás személyes szabadságát és nem másznak bele a másik privátszférájába "szolgálat" címmel. Ha ugyanis normálisan tanítják az Igét, mindenki magától rá fog jönni, mi az, amiben nincs rendben az élete és azt el/kimondja, nem kell hozzá valamiféle "szolgálótestvér", aki kimegy a lakásra és ellenőrzi a könyvespolcát, nincs-e rajta oda nem illő iromány. (megtörtént esetek)
Én is úgy gondolom, hogy nem kell, de aki ezt leírta, aszerint kell. És aki terjeszti, és egyetért vele, aszerint is kell. Amúgy van, akivel szívesen összejönnék hetente is akár, de nem hiszem, hogy attól jobban megismernénk egymást. Annyira legalábbis nem, hogy messzemenő következtetéseket tudnánk levonni egymás "vakfoltjairól".
Nekem is ez nem tetszik leginkább. Az a része rendben van, hogy az ember legyen Istennel kapcsolatban. Bár ha ez is csak egy napi rutin hit nélkül, akkor nincs sok értelme.
Nekem szimpatikus, csak az nem, hogy annyira forszírozza a kiscsoportot. A "kiscsoport" nem létezik az ÚSZ-ben. Vannak házaknál gyülekezetek, melyek spontán jönnek létre, de azok nem szervezett kiscsoportok, hanem személyes kapcsolatok útján önszerveződő gyülekezetek. Kisebbek, meg nagyobbak.
Az igaz, hogy közösség kell. Szinte elengedhetetlen. Ám a többi hívővel való közösség nem egy pünkarszupáld sablon mentén szerveződik, hanem úgy, ahogy pl. a Jóel 2-ben lett leírva.
A következőkben néhány olyan kérdést vizsgálok meg, amelyek napjainkban aktuálisak lehetnek a gyülekezetek vezetésével kapcsolatban. Fontos megértenünk az egyház kormányzásának alapelveit, azokat az igei mintákat, mert az egyházat Pál az igazság oszlopának tekinti.
13Mert akik jól szolgálnak, azok szép tisztességet szereznek maguknak, és nagy bátorságot nyernek a Jézus Krisztusba vetett hit hirdetésére.
14Ezeket pedig abban a reményben írom neked, hogy hamarosan eljutok hozzád.
15Ha pedig késnék, ezekből tudd meg, hogyan kell forgolódnod az Isten házában,amely az élő Isten egyháza, az igazság oszlopa és erős alapja:
16Valóban nagy a kegyességnek a titka: aki megjelent testben, igaznak bizonyult lélekben, megjelent az angyaloknak, hirdették a pogányok között, hittek benne a világon, felvitetett dicsőségben.
(I.Tim.3:13-15)
Tudjuk, hogy az Ószövetségben leírtakat Pál apostol szerint így célszerű értelmeznünk:
4Mert amit korábban megírtak, a mi tanításunkra írták meg,
hogy az Írásokból türelmet és vigasztalást merítve reménykedjünk.
5A türelem és vigasztalás Istene pedig adja meg nektek, hogy kölcsönös egyetértés legyen közöttetek Jézus Krisztus akarata szerint, 6hogy egy szívvel,
egy szájjal dicsőítsétek a mi Urunk Jézus Krisztus Istenét és Atyját.(Róm.15 4-6)
Tehát azok az esetek, amikor Izrael a királyai, vagy más vezetői bűnei miatt került Isten ítélete alá, azért örökíttettek meg az Írásban, hogy levonjuk a szükséges tanulságokat.
Mint ahogy pl. a Szent Sátor három részre történő tagolódása is tanítást és egyben tanulságot is rejt: ahogy ugyanis egyre beljebb megyünk, a természetes fény egyre jobban elenyészik.
A pitvarban még napfény világít,
A szenthelyen már a 7 ágú menóra, ami a Szent Szellemet, ill. annak vezetését jelképezi,
Végül a kárpit mögött, a szentek szentjében teljes a sötétség, csak a kerubok fölött világít a sekina, vagyis maga a dicsőség, és ahová csak teljesen megszentelten léphetett be a főpap, évente egyszer.
Ez azt is jelképezi, hogy ahogy egyre előrébb haladunk az Úrban, úgy lesz az életünkben egyre kevésbé meghatározó a természetes fény, vagyis az emberi tapasztalat, meg tudás, de egyre több lesz a szentség és az isteni bölcsesség. Krisztus keresztre feszítésekor pedig a kárpit fentről lefelé kettéhasadt, megnyitva a Szentek Szentjébe is az utat – ami számunkra is nyitva áll, ha vállaljuk azt az életet, melyben folyamatosan csökken a természetes fény, egyre nagyobb helyt adva Isten természetfölötti világosságának. A kárpit azért felülről lefelé hasadt ketté, hogy egyértelmű legyen: csak az a személy tudja megnyitni az utat, aki felülről jön. Ő Krisztus Jézus, a megváltás koronája.
Ez az Igéből leszűrhető tanulság. Az ember a Szellemmel való közösségben valahogy így halad előre, és a hívői "minőségét" az határozza meg, hogy Isten mélységeiből és titkaiból mennyit ismert meg és ültetett át az életébe a cselekedetei által.
Egy istenkereső keresztény gyülekezet és annak vezetői arra törekszenek, hogy az egyes hívők is ilyen úton járjanak, melyhez annyi segítséget (tanítást) adnak, ami az egyre önállóbb Krisztus-követés kialakulásához szükséges. Ez azt jelenti, hogy a gyülekezetekben szolgálók, ill. szolgálati ajándékok ténykedése elengedhetetlen az egyes gyülekezeti tagok szellemi fejlődése szempontjából, de a gyerekneveléshez hasonlóan, a hívőknek az Egyházban is egyre önállóbbaknak kell lenniük a Krisztusban, illetve önállóságuknak a szellemi érettségükkel arányosnak kell lennie. Ez ma még viszonylag kevés helyen valósul meg, mert egy folyamatos változást kell hogy jelentsen mind az egyes hívők, mind a vezetők szellemi magatartásában.
Tényleges kereszténység
A kereszténységnek nem arra kell törekednie, hogy a hívők az egyre jobb és szentebb tanításokat hallva egyre érettebben gondolkodjanak, egyre erkölcsösebbek és szentebbek legyenek, majd a végén, amikor eljutottak valamiféle tökéletességre, visszajön az Úr, és elviszi őket. Ez a fejlődési folyamat – az elragadtatást leszámítva - ugyanis része szinte mindegyik vallási rendszer alaptételeinek, sőt ez az értékrend az ókori pogány társadalmaktól sem volt idegen.
Valójában az Egyház nemcsak ezért van a Földön, hanem hogy Isten akaratát cselekedje, és Krisztus természetét bemutassa, mégpedig egyéni és közösségi szinten egyaránt. Ez természetesen nem zárja ki az előzőekben említett fejlődési folyamat szükségességét, de az nem végcél, hanem csak eszköz az Úr akaratában való járáshoz. Az ószövetségi Izrael is Isten akaratának, illetve vezetésének követését mutatta be pl. a pusztai vándorlás, vagy a Kánaán elfoglalása idején. Minden akkori „világi”, azaz környező nép tudta, hogy felhő- és tűzoszlop alakjában az Úr lakik közöttük, és Izrael elsődleges ismertetőjegye ez volt, nem pedig a Tóra által előírt erkölcsi parancsolatok betartása, noha ez utóbbi Isten vezetésének szükséges velejárója volt. Ma az Egyházban ez a fontossági sorrend sokszor fordítva jelenik meg, talán azért, mert a kereszténység még nem érte el azt az állapotot, hogy az ószövetségi Izraelhez hasonlóan az Úr kézzelfogható módon lakozzék a gyülekezetekben. Ez az állapot valószínűleg addig fenn is marad, amíg az Egyház fő problémája az, hogy miként szabaduljon meg pl. a keserűség gyökereitől, az önkielégítéstől, a dohányzástól, meg efféléktől, s ez a felsorolás még sokáig lenne folytatható. Képletesen szólva, az Egyház még a pitvarban topog, és a meg-meglebbenő sátorponyva hagyta résen időnként bekukucskál a szenthelybe. Köznapibban megfogalmazva:
Nincs, vagy alig van az egyháztagok előtt mennyei perspektíva, legföljebb némi homályos belső meggyőződés egy jobb jövőről, mert Isten kézzelfogható jelenléte a gyülekezetekben ma még igen ritka.
Vezetve vagy megvezetve
Kicsit hosszú volt a bevezető, és csak azért bocsátkoztam bele, mert úgy érzem, hogy sok gyülekezetnek az alapvető baja az, hogy:
Nincs mennyei perspektívája, és a hívőket nem a Menny,
hanem a templom felé vonzza.
A hívők gyakran egyfajta szellemi kiskorúságban maradnak, és mintha vezetőik sem igazán törekednének arra, hogy érett krisztusi személyekké váljanak, akiken meglátszik Jézus, mégpedig nemcsak a tekintetükön, hanem az őket körülvevő atmoszférán, cselekedeteiken, és főleg a gondolkodásmódjukon.
Az egyes hívők fokozatos érése és az egyházi elvárások közötti konfliktus is kiéleződhet, ha például egy hívőnek Isten kegyelme folytán természetfölötti módon "megnyílik a szeme", és elkezdi a szellemi dolgokat egyre jobban és tisztábban látni. Ilyenkor nemritkán az őt körülvevő keresztény közeg egyre nagyobb értetlenségével találkozik, mert egyre kevésbé úgy fog reagálni és gondolkodni, ahogy a környezete.
Mint tudjuk, a JOBB legnagyobb ellensége soha nem a Gonosz, hanem a JÓ!
Amíg Jézus nem jelent meg a népe között, Isten igazságát a Földön a legteljesebben a farizeusok képviselték, vagyis ők voltak a JÓK. De amikor megjelent a JOBB, azaz a Felkent, a farizeusok lettek a legádázabb gyűlölői.
Egy, a Szellem vezetésében járó hívő ugyanis folyamatosan fejlődik, míg a csak tanítókra hallgató atyafiak ezt csak sokkal lassabban teszik - ha egyáltalán. Mint tudjuk, a bennünk lévő Szellem mindenre megtanít, (ld. János levél) amit az embereken keresztül tanító Szellem kiegészít, és így lesz kerek a labda – vagyis az egyes hívők szellemi felkészítése.
Nyilván, a Szent Szellem embereken keresztül is vezet. De az Úr emberen keresztüli vezetése nem lehet ellentétben az én belső bizonyosságommal, amit szintén az Úr adott. Persze ahhoz, hogy én a belső bizonyosságomat ne nyomjam el a külső tekintélynek való engedelmesség miatt, vagy egyáltalán meghalljam, magamnak is éretté kell válnom. Ha viszont éretté váltam, akkor meg kell tudni ítélni a szolgálatot, a próféciákat, meg minden mást is, hiszen a szellemi ember mindent megítél.
És a “szellemi ember” nemcsak a szolgálati ajándékkal bíró pásztor, illetve a presbiterek, hanem MINDENKI, aki Szellemben jár.
11Erről még sok mondanivalónk volna, de nehéz nektek kifejteni, mert közömbösen hallgatjátok.
12Ha az időt tekintjük, már tanítóknak kellene lennetek, s mégis arra szorultok, hogy az isteni tanítás elemeire oktassanak benneteket. Tejre van szükségetek, nem szilárd ételre.
13Aki tejen él, járatlan az igaz tanításban, hiszen még kisgyerek.
14A tökéletesnek viszont, aki gyakorlattal megfelelő érzéket szerzett a jó és a rossz megkülönböztetésére, szilárd eledel való.(Zsid. 5:11-14)
Felelősség vagy felelőtlenség
Itt van az a pont, ahol egyes egyházak napi gyakorlata és a hirdetett tanítások ellentétbe kerülnek.
Némely pásztor ugyanis egyfajta felmagasztalt fejedelemként hirdeti az Igét, de a beszédét megítélni, pláne korrigálni nem lehet, sőt ha valaki ezzel próbálkozik, hamar a kapukon kívül találja magát.
14A nem lelki ember pedig nem fogadja el az Isten Lelkének dolgait, mert ezeket bolondságnak tekinti, sőt megismerni sem képes: mert csak lelki módon lehet azokat megítélni.
15A lelki ember azonban mindent megítél, de őt senki sem ítéli meg.
16Mert ki ismerte meg úgy az Úr gondolatát, hogy őt kioktathatná? Bennünk pedig Krisztus értelme van. (I.Kor2:14-16)
A hívők egyéni felelőssége ott van, hogy ha felismerik a helytelent, akkor nekik attól kezdve a személyes felismerésük világosságában kell járniuk, és nem a tekintélynek való feltétel nélküli engedelmességben.
Tehát ha egy hívő felismeri azt, hogy például egy gyülekezetben mást tanítanak, mint ahogy a tanítók élnek, akkor attól kezdve, ha ő továbbra is közösséget vállal ezzel az állapottal, maga is hazuggá válik, ugyanis megismerte az igazságot, mégis elfogadja a hamisságot. Ha viszont valaki csak egy-egy tanításbeli tévedést ismer fel, az más helyzet: akkor ugyanis kisebb a világossága, ennélfogva kisebb az egyéni felelőssége is. Magyarán nekünk, hívőknek az egyéni felelősségünk mindig az általunk felismert világosság tükrében vizsgálandó, s egyéni döntéseinket is a személyes világosságunk kell hogy motiválja, nem pedig az adott közösség elvárásai – amennyiben a két dolog szembekerül egymással.
Tudjuk, hogy Isten mindnyájunkat a cselekedeteink alapján ítél meg:
"És a tenger kiadá a halottakat, a kik ő benne voltak; és a halál és a pokol is kiadá a halottakat,
a kik ő nálok voltak; és megítéltetének mindnyájan az ő cselekedeteik szerint."
Vagyis ez azt jelenti, hogy mivel a cselekedet a gondolataink következménye, ezért az érte járó ítélet (felmentő vagy kárhoztató) aszerint dukál, hogy a gondolataink (azaz felismeréseink) milyen cselekedeteket szültek: az igazságéit, vagy a hamisságéit.
Ez az ítélet teljesen egyértelműen egyéni felelősség alapján jár, ahol nincs helye olyan magyarázkodásnak, hogy "dehát a pásztor ezt mondta". A vezetők (tanítók) nem véletlenül esnek az Újszövetség alapján is súlyosabb ítélet alá, ugyanis akik a szavukra hallgatnak, cselekedeteket szülnek a hallottak alapján, majd azok következtében üdvözülnek, vagy elkárhoznak.
Pál ‘öntőformája’
Summa summarum, egy hívő komoly bajba keveredhet a vezetők bűnei miatt, ha azokat felismerve, nem rendezte a vezetővel, vagy ha az nem volt lehetséges, nem szakította meg vele a közösséget.
Ha nem jutott el idáig a felismerésben, mások lesznek a cselekedetei, és értelemszerűen a neki járó ítélet is. Ez természetesen nem változtat azon, hogy ha egy vezető egy gyülekezetet rossz irányba visz, akkor Isten ítélete nem csak a vezetőt, hanem az általa vezetetteket is sújtja, hiszen az ítélet mindig személyre szabott.
Jonatán hitvány halált halt, mert bár tudta, hogy Dávid kicsoda és szerette is, mégis az atyai házat (vagyis Sault) választotta a Dáviddal való együttbujdosás helyett. Mikált, a húgát ugyanakkor nem érte ilyen sors, mert nem rendelkezett akkora világossággal, mint a bátyja. Saul bűnei miatt (pl. halottlátó asszony meglátogatása csata előtt) az ilyen egyéni sorsok mellett az egész nemzet is végveszélybe került.
Ami pedig a bálványimádást illeti: az ember akkor is lehet bálványimádó, ha a szolgálati ajándékon keresztül megnyilvánuló Krisztust követi, nem pedig Krisztust személyesen, ugyanis rászorul az emberre, aki az ő számára az Úr „üzenetét” közvetíti.
Ez azt jelenti, hogy bár teológiai értelemben helyes tanításokat vall, de a gyakorlati cselekedetei szintjén emberkövető - vagyis bálványimádó, mert nem Krisztustól, hanem a Krisztust hirdető embertől függ. Ez az a bizonyos: "azt mondta a pásztor" - effektus, amit sok hívő „ultima ratióként” gyakran bevet, ha elfogytak a teológiai érvei.
Mivel pedig a bálványimádás halálos bűn, ezért az ilyen hívő egyre távolabb kerül az üdvösségtől. Nem véletlenül bosszankodott meg Pál a filippibeli jövendőmondó lánykára, aki Pálékat akarta a központba állítani, miközben az apostol Krisztust hirdette és a célja az volt, hogy a hallgatói nem őt, hanem Krisztust ismerjék meg és magasztalják fel. Sőt, amikor az emberek Listrában áldozni akartak nekik, a tömeg közé futottak, nehogy istennek tartsák őket, mert tisztában voltak azzal, hogy Isten azonnali ítélete fog lesújtani rájuk, ha engedik, hogy a tömeg az apostolokat Isten szolgáiként felmagasztalja. /ld. Heródes halálát az Apostolok cselekedetében./.
Tehát szűk az a mezsgye, amely Jézus tényleges követése és a Jézust hirdető személyek, vagy gyülekezetek követése között húzódik, de átlépése élet és halál között dönthet. Ugyanakkor személyes hitem és meggyőződésem, hogy az Egyház Jézus visszajövetelekor nem szánalmas, hanem dicsőséges Menyasszonyként örömmel és repeső boldogsággal fogja köszönteni a Vőlegényt.
"Tehát ha valaki az igazságot tudja, de nem cselekszi, elkárhozik, míg ha valaki nem tudja az igazságot, és azért nem cselekszi, még üdvözülhet is, hiszen Isten a tudatlanság idejét elnézi. Ez az egyéni felelősség szabálya, és a tétje nem is kevés: üdvösség vagy kárhozat, ami a személyes ismeretek és cselekedetek összhangján múlik. A felismerés ellenére tudatosan vállalt vakság cselekedet, de úgyszintén cselekedet az igazságért vállalt konfliktus vagy megpróbáltatás is. Egyiktől elkárhozhatunk, a másiktól pedig a Mennybe jutunk." - írtad
Igen, talán éppen valami ilyesmi volt a nikolaiták tanítása is! Milyen jellemző emberi elgondolás lehetett már akkoriban is, hogy üdvösségünk tőlünk függ, a mi cselekedeteinktől, a mi ismereteinktől, vallásunktól, hagyományainktól, rítusainktól (sőt, lelki ajándékainktól). Hiszen az Isten kegyelmi kiválasztásáról szóló evangélium örömüzenete megalázza az embert, miközben felmagasztalja Krisztust, mert az Istenre utaltságunkra ébreszt rá, de az ember önmagát és vallását igyekszik felmagasztalni, miközben Istent uralni szeretné (bármilyen maga választotta vallásos dolgaival).
Ahogyan a reformáció idején újra felismerték az addigra szinte már elfeledett igazságot, ugyanúgy ma is változatlanul Isten Bibliában kijelentett Igazságának megismerésére, azaz Jézus Krisztus személyére van szükségünk! Mert Krisztustól függ, általa vált hittel megragadható valósággá számunkra, és benne van a mi üdvösségünk! Az is Isten kegyelme, ha felismerjük bűneinkben bukott természetünkből eredő nyomorúságunk egyetlen megoldását Krisztusban, akiben teljes, tökéletes és végleges megváltásunk van. Ekkor elkezdünk nem magunkban és vallásunkban bízni, hanem Krisztusba vetjük reménységünket! Mert ha Krisztusba oltattunk bele, akkor Őbele gyökerezhetünk hit által, és erős várunknak, megtartó Kősziklánknak ismerhetjük meg Krisztust, aki által a világot teremtő, azt azóta is fenntartó és igazgató korlátlan hatalmú szuverén Urat a mi Mennyei Atyánknak ismerhetjük meg! Ha így van, akkor nem kérdés számunkra, merre tartunk, hol van hely elkészítve a számunkra, és ez Isten iránti hálára indít minket! Akkor már nem számító jutalomvárásból, vagy félelemből akarunk jót cselekedni, hanem mert Isten Szentlelke elvégezte bennünk, hogy tudjunk és akarjunk jót tenni, ezért hálából járhatunk a számunkra elkészített cselekedetekben, hogy így legyünk a ránk bízottak segítségére, ezzel dicsőítve Mennyei Atyánkat!
Szépen megfogalmaztad, a kereszt embereket megváltoztatni képes csodájára van szükségünk! Hála és köszönet Krisztusért Mennyei Atyánknak!
Elolvastam. Jó írás. Sok olyan van benne, amiről már én is gondolkoztam, csak eddig valahogy nem éreztem indíttatást, hogy le is írjam. De valójában rájöttem, hogy jó az ilyen dolgokat leírni, mert az ember elfelejti.
Az, hogy egy vallási rendszer akkor is működik, amikor már nincs meg benne az eredeti hajtóerő, valójában nagyon egyszerű okokra vezethető vissza, bár sokféleképpen magyarázzák. Nekem ilyenkor mindig Saul uralkodása jut eszembe, abból is az a tény, hogy miután Isten elvette tőle a királyságot, még majd' 40 évig uralkodó maradt, és felvirágoztatta az országot.
Luther világossága és a társadalom
De hogy világosabbá tegyem, mit szeretnék mondani, kicsit távolabbról kezdem. A korai Egyház idejét a sötét középkor körülbelül ezer éve követte, amibe a reformáció hozott világosságot. A reformációról tudjuk, hogy bibliai alapokon kezdődött, de kb. 50-60 év elteltével elkezdett egyre jobban vegyülni a világgal, és egy idő után államhatalmi tényezővé vált ahelyett, hogy megmaradt volna a lutheri szellemi világosság és igazságkövetés kívánatos állapotában. Mégis, bár eltorzult, a reformáció alapjaiban változtatta meg a világot. Létrehozott egy új társadalmi rendszert - a kapitalizmust -, létrehozott egy ipari-technikai forradalmat és létrehozott egy újfajta gondolkodásmódot, az egyén kezdeményező-képességének kihangsúlyozását a mindenható állam (király, klérus) mindent-megmondó befolyása ellenében. E három tényező a mai napig hat, sőt a pünkösdi-karizmatikus mozgalom sem tudott volna létrejönni a reformáció nélkül.
Megállapítható, hogy bár a reformáció jól indult, de az eredeti célját nem érte el, viszont pozitív és mélyreható változást hozott a világtörténelemben. Az a paradox ebben, hogy noha eltért az Isten által megszabott eredeti iránytól és vegyült az állammal, mégis gazdasági-társadalmi szinten rendkívül pozitív hatással volt a történelemre. Mint Saul királysága is. A reformáció előkészítette a későbbi, az igazságot jobban megjelenítő keresztény ébredések útját, mint a kvékerek, a baptizmus, vagy a pünkösdizmus, és sok más keresztény megújulási mozgalom is. Lényegében ugyanúgy, ahogy az Isten által már elvetett Saul államszervező munkássága is előkészítette előbb Dávid, majd Salamon királyságát.
Mi állapítható meg ezekből a párhuzamokból?
A reformációt Isten hozta létre. Sault Isten hívta el és adott neki királyságot. A reformáció bár jól indult, de később szellemileg korrupttá vált. Saul, bár kezdetben jól indult, a vallási perfekcionizmusa és a kisebbrendűségi érzései miatt kiesett Isten akaratából, és Isten elvette tőle a királyságot. Isten a reformációtól is elvette a "stafétabotot", és átadta az igazabb mozgalmaknak, melyeket már említettem. Ugyanakkor a protestáns felekezetek sem szűntek meg, hanem máig léteznek és működnek, Európában és Dél-Amerikában pedig a katolikus felekezet tekintélye és hatalma is látszólag töretlen. Mi ennek az oka? A Szent Szellem egyszerű magyarázatot ad: "Mert megbánhatatlanok az Istennek ajándékai és az ő elhívása." (Róm.11,29) Ha a levélben hozzáolvassuk az előtte leírtakat, akkor kiderül, hogy a példát Pál nem egyetlen személyre, hanem egy egész népre, Izraelre hozza. Ebből kiderül, hogy Isten ajándékait nemcsak egyes személyek kapják, hanem egész népek - vagy mozgalmak is. Mint például az ébredési mozgalmak által létrehozott gyülekezetek is. Vagyis az egyéni elhívás és egyéni ajándék mellett létezik testületi elhívás és testületi ajándék is. Ezt az elhívást és ajándékot testületi és egyéni szinten egyaránt meg lehet tartani - de el is lehet veszíteni. Sőt, még az ajándék is megmaradhat, amikor az Úr követése már régen a múlté. Mint Saul királyi méltósága: Isten ítélete után még több évtizedig király maradt, jót tett a nemzettel, felvirágoztatta az országot, és gazdasági-politikai stabilitást hozott létre, míg az utolsó csatában a filiszteusok ellen meg nem halt. Saul ajándéka a királyságra és a kormányzásra megmaradt, mert Isten adta neki, csak már rég nem az elhívásában járt, mert azt az Úr megvonta tőle. Az pedig hogy Saul vezetői képességei egyértelműen Isten ajándékai voltak, teljesen nyilvánvaló, hiszen amikor Sámuel felkente királynak, egyáltalán nem volt királyságra és kormányzásra alkalmas ember. Ez ma is hasonlóképpen működik. Az Úr által elhívott keresztény vezetőknek Isten adott ajándékot a vezetésre és a kormányzásra, ám ez a képesség akkor sem szűnik meg, ha egy ilyen vezető letért az Isten által számára kijelölt pályáról. Sőt, még a Szent Szellem ereje is munkálkodhat a gyülekezetében, emberek térnek meg, és változik meg az életük. Ahogy a reformáció hatására is megváltozott a kor, holott a mozgalom már rég eltávozott a lutheri világosságtól.
Miért van ez így?
Isten nem úgy gondolkodik, ahogy mi, emberek. Az Úr azt látja, hogy neki minden akolban vannak juhai, és gyakran a juhok miatt tartja meg az aklot is, hogy azok a juhok, akiknek Istentől való elhívásuk és ajándékuk van, felnőhessenek, majd a rendelt időben elkezdjék futni az Isten által rendelt saját pályájukat. Ahogy Dávid is az atyja házában tanulta a pásztorságot, majd az Isten által rendelt időtől kezdve királyként Izraelnek lett a pásztora. Hasonlóképpen a mai gyülekezetekben is vannak emberek, akik felnőnek, majd azzal az égő vággyal mennek el a gyülekezetükből, hogy megtalálják azt a helyet, ahol Istent 100%-osan tudják szolgálni. Ez viszont nem jár konfliktusok nélkül, mert az ilyen embereket sokszor vagy nem engedik el, aminek az a következménye, hogy megtörnek, vagy ha elég erősek, elmennek, de nemritkán ki lesznek kiáltva mindenféle gonosztevőnek. Az ok többnyire könnyen kideríthető: azok, akik Istent és az isteni igazságot feltétel nélkül akarják követni, szükségképpen elkezdik feszegetni az adott helyen már kialakult vallásos kereteket. Jézust is ok nélkül gyűlölte kora vallásos társadalma, mert ő volt a JOBB, akit gyűlölt a JÓ, aki Jézus eljöveteléig az Isten igazságát a legteljesebb módon képviselte az egész Földön. Ezek voltak a farizeusok, akik Jézus korára már a szellemi korrupció, a vallásos varázslás és manipuláció nagymestereivé váltak, de mégis - egy bizonyos időpillanatig, Jézus megjelenéséig - ők ismerték a legjobban Isten igazságát, és Jézus előtt ők tanították az Írásra egész Izraelt.
Igazak és farizeusok
Vagyis mindebből az derül ki, hogy egy ellaposodott, korrupttá vált ébredési mozgalom is képes nagyon sokáig megmaradni, de mindig vannak és lesznek olyan emberek, akik benne felnőve, majd gyakran konfliktusok árán eltávozva, valahol máshol beállnak Isten tényleges munkájába. Azok a hívők pedig, akiknek ezeket a szellemi folyamatokat felismerve ismeretük és világosságuk lesz, kötelesek az általuk felismert világosságban járni és megmaradni, meg persze hátat fordítani a felemássá vált vallási mozgalmaknak. Az általunk felismert világosság ugyanis mindnyájunkat kötelez. Isten a személyes világosságunk szerinti cselekedeteinket kéri tőlünk számon. Luk. 12.48: „A ki pedig nem tudta, és büntetésre méltó dolgokat cselekedett, kevesebbel büntettetik. És valakinek sokat adtak, sokat követelnek tőle; és a kire sokat bíztak, többet kívánnak tőle". Tehát ha valaki az igazságot tudja, de nem cselekszi, elkárhozik, míg ha valaki nem tudja az igazságot, és azért nem cselekszi, még üdvözülhet is, hiszen Isten a tudatlanság idejét elnézi. Ez az egyéni felelősség szabálya, és a tétje nem is kevés: üdvösség vagy kárhozat, ami a személyes ismeretek és cselekedetek összhangján múlik. A felismerés ellenére tudatosan vállalt vakság cselekedet, de úgyszintén cselekedet az igazságért vállalt konfliktus vagy megpróbáltatás is. Egyiktől elkárhozhatunk, a másiktól pedig a Mennybe jutunk.
Összefoglalás
A változások mindig konfliktusokkal járnak, melyek annál mélyebbek, minél jobban becsontosodott és megmerevedett egy vallásgyakorlat vagy egy teológia, és minél jobban összefonódott a fennálló társadalmi rendszerrel. Ezt a legjobban Jézusnak a farizeusokhoz intézett szavai példázzák a Máté evangéliumának 23-ik részében, ahol összesen 8-szor kezdi úgy a hozzájuk intézett szavait, hogy „Jaj nektek”. Az Úr földi szolgálata során soha egyetlen embercsoportot nem intett meg olyan kemény szavakkal, mint Izrael vallási elitjét, a bibliaismerő, de a rómaiakkal is szövetkező farizeusokat. Ezt támasztják alá Pál apostol szavai is a II. Timótheus 3-ban, melyek viszont már az utolsó időkben egyre jobban megnyilvánuló vallásos képmutatásról szólnak. Pál itt olyan emberekről beszél, akik az istenfélelemnek a látszatát mutatják, de nem rendelkeznek az istenfélelemből fakadó erővel, ami nem más, mint a kereszt embereket megváltoztatni képes csodája. Mindnyájan tudjuk, hogy a kereszténység a világgal együtt eljutott a Biblia által „utolsó idők”-nek nevezett történelmi korszakba, s az Egyház is egyre újabb és újabb kihívások elé kerül. E kihívásoknak csak azok a személyek és gyülekezetek fognak tudni megfelelni, amelyek bármikor hajlandóak az addig felépült vallási tradícióikat és dogmáikat félretenni annak érdekében, hogy Jézushoz hasonlóan megértsék a Szent Szellem friss és aktuális kijelentését, és kövessék az Úr vezetését, és ha kell, felszámolják az addig kiépült vallási hagyományaikat is.
Ááá, most sikerült az előző, úgyhogy vérszemet kaptam. :)
Amit írtál, maximálisan egyetértek. Én is visszaemlékszem ilyen kósza, széllelbélelt "prófétákra", akik jól eltántorogtak a közösségek között, és sokan tisztelték őket. Erre válaszoltam: (még az is lehet, hogy másolni is tudok?....)
"Miert nem erolkodnek annyira a felelkezeti tagok, hogy profetaikent tetszelegjenek?
Láttam/hallottam már egy-két modernkori prófétát, akikről első ránézésre látszódott a hamisság, a gyülekezetükben mégis évekig, évtizedekig jól elvoltak...
Mint ahogy ismerek olyan tanítókat és pásztorokat, akiknek a munkáján láthatóan ott van Isten áldása és pecsétje.
Asszem nem a különféle funkciókkal, hanem mindig az azt betöltő emberekkel van a baj."
Megpróbálok erre válaszolni, hátha engedi most kivételesen a software. Bocsánat, hogy eszközök híján nem tudok megfelelően részt venni a beszélgetésben. Többször próbálom, de valahogy nem jó a rendszerem és nem engedi elküldeni a hozzászólásokat.
Szóval összességében a "gyűlölöm" és Nikolaiták szó kétszeri összekapcsolt megjelenésével támasztod alá a következtetésedet.
Én a Károli Bibliába beírtam a 'gyűlöl'-re egy keresést, most a siker érdekében nem teszem újra. És az eredményből én azt a követetkeztetést vontam le, hogy Isten gyűlöletét két dologgal szemben hangoztatja a Biblia (e két dolog magában foglal többféle bűnt). Ezek közül az első és egyik az Isten gyűlölete amely bálványok imádásában nyilvánul meg (ez az utálatosság is, ahogy rendszeresen aposztrofálva van a Károliban), míg a másik az emberek különféle fajta ármány gyűlölete, ami lehet hamis tanúskodás, irigységből rosszindulat és ennek különféle fajtái. Például akár az ártatlan nő (feleség) megunása és utcára tétele, ami valószínűleg sokkal súlyosabb dolog volt a bibliai időkben, mint manapság.
Az újszövetségi gyűlöleteket nem választanám el az ószövetségitől, mert Isten ugyanaz, és az Atya és a Fiú egy.
Tehát szerintem a fő érved ingatag lábakon áll. Nem tudni, mi lehetett a Nikolaiták tanítása, de gyanítom, hogy valamiféle bálványozással volt kapcsolatban. Elképzelhető, hogy ember bálványozásával, amelyből szertartásrenszer is származott.
Összességében egyetértek a következtetéseiddel: mint bűnt, Isten nyilván gyűlöli az Istent és embert háttérbe szorító szervezeteket, hierarchiákat. Csak nem erre a két bibiliai idézetre alapozva és nem feltétlenül a nikolaitákkal összekötve. Mert ez így egy kicsit olyan, mint bármely, általunk már sokszor elítélt és szétcincált tévtan, ami egy-két bibliai idézetből egy egész tanrendszert állít fel, és össze nem tartozó dolgokat erőltet fölöslegesen alátámasztásul (pl. újszövetségi tizedtan, hamis tekintélyrendszer, bővölködés-teológia stb.).
Véleményem szerint nem szükséges a nikolaitákra fogni azt, hogy elítéljük a hamis rendszereket, amik többek között a zárójeles tévtanokon is alapulnak. De ettől még lehet, hogy a nikolaiták tényleg alapító atyái voltak ennek a problémakörnek. De szerintem mindegy.
Még visszatérve a gyűlölet kérdésére. Ezt nem tettem meg, csak szerettem volna. Érdemes lenne az evangéliumokban kiválogatni, hogy milyen magatartással szemben fakadt ki Jézus leggyakrabban, ha már 'a mit gyűlöl az Úr legjobban' találósra keressük a választ. Nekem - nem tények, csak benyomások alapján - az alábbiak a favoritok, helyre tétre befutóra: hitetlenség, képmutatás, keményszívűség - szeretetlenség, makacsság, meggyőzhetetlenség értelemben. Aztán lehet, hogy ha valaki végrehajtja a kutatást, nem ez jön ki. :) De ez az én fogadásom. :)
Tény: Jézus gyűlöli a nikolaiták tanítását, cselekedeteit.
Ez így van.
A konklúziód ez volt:
azért gyűlöli Jézus Krisztus a nikolaiták tanítását, majd a tanítás megcselekvését a gyakorlatban, mert ez nem más, mint a sátáni hamisítvány manifesztálódása a gyülekezet életében, a maga választotta (hierarchián alapuló) istentiszteleti rend,
Ez az, ami lehet hogy igaz, csak sem a levezetésedből, sem egyéb forrásból nem látom bizonyítottnak.
A haszonlesés, a helytelen Istentisztelet, a másikon való uralkodás mind-mind súlyos bűn, de szvsz a nikolaiták esetében ennél is súlyosabb dolgokról volt szó.
(az Istentisztelethez hoztad Kaint is példaként, csak hát őt Isten egyáltalán nem utálta, sokkal inkább utánna ment, és mintegy vígasztalta amiatt, hogy az ő áldozata nem volt kedves előtte. Egyúttal figyelmeztette is a keserűségéből fakadó negatív következmények lehetőségére. Majd miután elbukott, még mindig nem a meggyűlölést látjuk Isten részéről, hanem pecsétet nyom rá, hogy védelmére legyen!)
Az ősbűn meghatározása szintén nem világos. Sátán részéről ez valóban a lázadás volt, ami a büszkeségéből táplálkozott. Akkor melyik volt az ősbűn?
Az ember ősbűne (szvsz) a bizalmatlanság/hitetlenség volt. Isten egy tökéletes világot készített nekik, egyetlen "bizalmi kérése" volt, hogy a tudás fájáról ne egyenek. Nem Neki, hanem a Sátánnak hittek, a lázadó tett gyökere itt a hitetlenség volt. Szvsz...
Azért írtam hogy a nikolaiták esetében okkult felfogás és tettek lehettek a súlyos szavak kiváltó okai, mert az mindkét fenti "ősbűnt" magába foglalja. Sátánt akarja Isten helyére tenni, és ehhez az ember bizalmát/hitét is a Sátánba kell vetni. Ez szerintem jóval több, mint emberek uralkodó, haszonleső viselkedése, mégha ezt gyülekezeti vezetőkként teszik is.
A kritika-ítélet ügyben azt gondolom, Jézus elég kategórikusan tiltotta, hogy egymást "ítélgessük", ugyan akkor nem is csukott szemeket vár tőlünk, hiszen: "gyümölcseiről ismeitek meg a fát".
Nem tudom, találkoztál-e már nyilvánvalóan okkult kötöttségben élő emberrel? Szvsz egy ilyen után nem nehéz éles határvonalat húzni az okkult (Isten gyűlöletét eredményező) szellemiség és az emberi (Isten kegyelmét "felgerjesztő") bűnös életvitel/gondolkodásmód között.
Szóval a tényben egyetértünk (ez könnyű, le van írva..:) ), némi vitánk abban van, hogy én a nikolaiták dolgát az egyértelműbb, szerintem jóval súlyosabb okkult kategóriába sorolom.
(mégegyszer: a hatalmaskodás, engedetlenkedés, pénzsóvárgás, haszonlesés esetében nem látom az isteni gyűlölöm kitételt, ellenben minden, a Sátán felé való bizalmat igénylő dologban egyértelmű ez a "gyülölöm" megjegyzés)
"Nekem még nemigazán jött össze az alapállítás>levezetés>konklúzió."
Sajnálom, hogy levezetésemet ennyivel elintézted, hiszen minden részletére hoztam igei érvet. Tény: Jézus gyűlöli a nikolaiták tanítását, cselekedeteit. Ha nem elfogadható számodra, amit alátámasztva írtam, miért nem? De addig is egy más megközelítésből is hozok érveket alább majd.
"létezik egy Pál által többször is felvázolt gyülekezeti felépítés, aminek az alapmotivációiról és helyes működéséről Jézus is beszélt, amit azonban helytelen alapokon állva nagyon rosszul lehet alkalmazni a gyakorlatban."
Kedves Upi, hol az ékes rend, amelyet Pál az 1. Korinthusi levél 14.-ben, különösen a 26-ban részletez?
(Tudom, hogy akadnak ilyen közösségek, de ezek épp mentesek a nikolaita jelenségtől, és én most annak nyomába eredtem, nem a kivételeket méltatom)
Teljességgel figyelmen kívül hagytad érveimet az ősbűnt illetőleg, nemcsak amit én soroltam elő mindez idáig, de még vfo korrekcióját is .
Azért elmondhatatlanul lényeges és fontos az ősbűnre fókuszálni, mert ugyebár az a Sátánból fakad, és az emberre csak "később" hatott.
Tehát amikor Jézus Krisztus arról üzen a Jel. 2;14-15,26.-ban hogy gyűlöli a nikolaiták tanítását, és cselekedeteit, itt elérhetjük a választ a kérdésre a nikolaitákkal kapcsolatban. Ugyanis, ha már a keresztfán Jézus elhordozta a világ bűneit, és Isten ezek miatt adta Fiát halálra, akkor teljesen értelmetlen lenne azt feltételezni, hogy a feltámadott és megdicsőült Jézus valamiféle bűnös cselekedetekről beszélt volna ilyen nyomatékos és erős szavakkal: gyűlölöm!
Logikus és indokolt, hogy a sátáni jelenléttel kapcsolatban használ az Ige feltűnően, erősen negatív megjegyzéseket, hiszen a valódi ellenségről van szó, aki nem átallja Isten gyermekeit abban a tevékenységükben akadályozni, hogy a megdicsőült Krisztus testévé épüljenek.
Természetesen nem hagyom figyelmen kívül Jézus megtérésre intő szavait a gyülekezetek felé, de a nikolaiták cselekedeteivel kapcsolatban nem is beszél megtérésről, (holott a gyülekezeti angyaloknak ez fő üzenet).
Ez a tény még jobban aláhúzza, hogy okról és nem okozatról, gyökérről és nem hajtásról, alapról és nem felépítményről van szó. Azért sem lehet bármiféle bűnre asszociálni, mert Jézus Krisztus
- 1. elhordozta a büntetést
- 2. mindig a megbocsátást hirdette.
Itt pedig szó nincs megbocsátásról, sőt éppenhogy a két gyülekezetet megdicséri azért, mert gyűlöli a nikolaiták tetteit. Tehát nem emberi, hanem ördögi tanításról lehet csak szó.
"létezik egy Pál által többször is felvázolt gyülekezeti felépítés, aminek az alapmotivációiról és helyes működéséről Jézus is beszélt, amit azonban helytelen alapokon állva nagyon rosszul lehet alkalmazni a gyakorlatban."
A gyülekezet = Krisztus Teste felépítése nem mintegy mellékes vizsgálandó kérdés, hanem a legeslegfontosabb! Jézus, a Fő, az Ő testét a Szent Szellem építi. A dicső Szellem talán elnézi, sőt megengedi, hogy az ember maga választotta, Igétől merőben eltérő rendszerben folyjon az építkezés? Fentiek értelmében a hierarchia az Egyházban kulcskérdés, mert itt próbálja diabolizálni (össze-vissza keverni és sajnos tömegekre hatóan sikerrel ) az ördög az örökkévaló jövő szempontjából meghatározó isteni terv ékes rendben történő megvalósulását.
És ez már közvetlenül az apostoli kor után (a Pál által említett gonosz farkasok bejövetelekor (ApCsel 20;28 ) bekövetkezett, hiszen a nikolaiták cselekedeteiről már az 1.sz.végén, tehát az efezusi gyülekezet angyalának írt levélben olvashatunk.
"Éppen ezért nem a felépítést kell kritizálni, hanem az embereket, akik helytelenül használják azt!"
Nem, mert az emberek a helytelen használatot a rossz alapok miatt alkalmazzák. Teljességgel értelmetlen és káros dolog embereket kritizálni olyan esetben, amikor bizonyítottan külső, sötét szellemi befolyásoltság alatt állnak. A nikolaiták tanítása ilyen, és a gyülekezet születésétől elkezdve mind a mai napi felismerhetően hat azokban a keresztény közösségekben, ahol a hierarchia gyakorlati alkalmazása eltér az isteni rendelettől. De hiszen Te is írod:
..." nagyon nagy a veszélye annak, hogy a közösségi problémák láttán az ott ténykedő embereket kezdjük ítélgetni, olyan bűnöket tulajdonítva nekik, amiket 1. mi nem is mérhetünk fel soxor, hiszen a szíveket egyedül Isten vizsgálhatja, 2. amikben vétlenek, így a valós problémáról megintcsak eltereljük a figyelmet."
Ép ez a nikolaita probléma a valós probléma, minden egyéb csak ennek vonzata gyülekezeti relációban.
Az Isten szava, élő és ható, ez alapján fogja Isten megitélni a világot!
A földön az Ige legnagyobb tekintéllyel bír, még nagyobb tekintélye van, mint a szellemi megtapasztalásoknak.
Jézus így viszonyult az Isten igéjéhez.
Luk. 4,1 Jézus pedig Szent Lélekkel telve, visszatére a Jordántól, és viteték a Lélektől a pusztába Luk. 4,2 Negyven napig, kísértetvén az ördög által. És nem evék semmit azokban a napokban; de mikor azok elmúltak, végre megéhezék. Luk. 4,3 És monda néki az ördög. Ha Isten Fia vagy, mondd e kőnek, hogy változzék kenyérré. Luk. 4,4 Jézus pedig felele néki, mondván: Meg van írva, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem az Istennek minden ígéjével. Luk. 4,5 Majd felvivén őt az ördög egy nagy magas hegyre, megmutatá néki e föld minden országait egy szempillantásban, Luk. 4,6 És monda néki az ördög: Néked adom mindezt a hatalmat és ezeknek dicsőségét; mert nékem adatott, és annak adom, a kinek akarom; Luk. 4,7 Azért ha te engem imádsz, mindez a tied lesz. Luk. 4,8 Felelvén pedig Jézus, monda néki: Távozz tőlem, Sátán; mert meg van írva: Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak néki szolgálj. Luk. 4,9 Azután Jeruzsálembe vivé őt, és a templom ormára állítván, monda néki: Ha Isten Fia vagy, vesd alá magad innét; Luk. 4,10 Mert meg van írva: Az ő angyalinak parancsol te felőled, hogy megőrizzenek téged; Luk. 4,11 És: Kezökben hordoznak téged, hogy valamikép meg ne üssed lábadat a kőbe. Luk. 4,12 Felelvén pedig Jézus, monda néki: Megmondatott: Ne kísértsd az Urat, a te Istenedet. Luk. 4,13 És elvégezvén minden kísértést az ördög, eltávozék tőle egy időre.
És városonként voltak a gyülekezetek is megnevezve és számon tartva.
Városonként!
Mondjuk Efezusban, ami akkortájt igen nagynak számított, kb. 450.000 ember élt. Ráadásul a kereszténység erős kisebbségben leledzett akkortájt.
Nem gondolom, hogy a közigazgatási terület a döntő, inkább azt látom, hogy olyan területre szerveződött gyülekezet, amin belül az emberek el tudták egymást érni.
Persze ez a mai gyülekezet-áradatot nem menti, nekem se tetszik ez a végtelenségig való széttagoltság. Más kérdés, hogy a név és szervezeti formákon túl a testvéri közösség nagyon is képes működni, számtalan tapasztalatom van ezügyben.
Továbbá Pál apostol az ősegyházi gyülekezeteket úgy adja elénk példának, mint olyan közösségeket, akik házanként jöttek össze megtörni a kenyeret (ami a gyülekezetek létének alapja, és nemcsak valami mellékmozzanata az istentiszteletnek).
Hát hol jöttek volna össze? Nem volt közösségi épületük...
Nem hinném, hogy a helynek van nagy jelentőssége, sokkal inkább az együttlét tartama a lényeg. (bár ebben aligha van köztünk vita:))
Vagyis éppen a fordítottja a bevett vallási hierarchiának.
Minden gyüli saját felelőssége, hogy miként viszonyul ehhez a kérdéshez. Nem kell hagyni, és kész... (tudom, messze nem ilyen egyszerű, de hát nem nagyon van más lehetőség)
Mivel a papi rend nem Isten rendelése a Jézus vérében kötött Új szövetségben, csak elutasítani lehet.
Az a baj ezzel, hogy akiket ma papoknak neveznek, messze nem azt a funkciót töltik be, mint az ószöv-i papok. Sokkal inkább jelenti a pásztort, időnként egybemosva/felcserélve a tanító, presbiter és egyéb funkciókkal.
Klérusról tényleg nincs szó, jóllehet ha egy igen nagy társaság alakul ki, a gyakorlati működőképesség szükségessé tesz egyfajta hierarchiát, ami (ismétlem önmagam) nem jelent gondot, ha a szereplők a Jézusi elvárásoknak megfelelve töltik be a szerepüket.
De ha nekem van ismeretem, nem vendégeskedhetem a bálványáldozati asztaloknál.
Miért nem?
28. De ha valaki ezt mondja néktek: Ez bálványáldozati hús, ne egyétek meg a miatt, a ki megjelentette, és a lelkiismeretért; mert az Úré a föld és annak teljessége.29. De nem a tulajdon lelkiismeretet értem, hanem a másikét. Mert miért kárhoztassa az én szabadságomat a más lelkiismerete?
Még ehetsz is belőle, ha a vendéglátódnak nem okozol ezzel lelkiismereti problémát:)
"... kellenek-e papok (pásztorok, tanítók, presbiterek)?Pál elég soxor és elég világosan ír arról, hogy ilyenekre szükség van."
Igaz, csakhogy Pál nem állt meg a szükség leszögezésénél, hanem a szükséget a gyakorlati megvalósítással együtt nevesíti: városonként állítottak presbitereket, vagyis olyan hívőket, akik a gyülekezetek működéséért, dologi részéért felelősek voltak.
És városonként voltak a gyülekezetek is megnevezve és számon tartva.
Városonként! Az Úr Jézus is így jegyzi leveleit a gyülekezetekhez!
Ehhez képest a gyakorlatban mi történik? Nemde szinte bábeli módra nevet szereznek maguknak egyes felekezetek és így terjeszkednek a nevüket hordva városról városra. Vagyis épp fordítottja a bibliai mintának.
Továbbá Pál apostol az ősegyházi gyülekezeteket úgy adja elénk példának, mint olyan közösségeket, akik házanként jöttek össze megtörni a kenyeret (ami a gyülekezetek létének alapja, és nemcsak valami mellékmozzanata az istentiszteletnek).
A presbiterek/városi gyülekezeti vezetők pedig meg voltak különböztetve a pásztoroktól, prófétáktól, gyámoloktól, tanítóktól, stb.,mint szolgálati ajándékoktól. Utóbbiakról meg éppen azt mondja Megváltónk, hogy az legyen a legkisebb, aki szolgálni akar.(Máté 20;25-28)
Vagyis éppen a fordítottja a bevett vallási hierarchiának.
Visszatérve az eredeti kérdésedre: kellenek-e papok? Mivel a papi rend nem Isten rendelése a Jézus vérében kötött Új szövetségben, csak elutasítani lehet. Hiszen mindnyájan papok is vagyunk, tartozunk is szolgálni a Szellemtől kapott ajándékainkkal egymásnak. Merthogy mindnyájunknak van valamije, amivel a többiek javára szolgálhat. De szó sincs klérusról, vagy egy - a testvérek felett trónoló - pásztorról, vagy egyéb szolgálati ajándékkal kevélykedő emberről, aki megkülönböztetett helyzetet élvez a Krisztus testében.
Pál az Úr szavával mindent leírt leveleiben a gyülekezeti rendről. Ezektől eltérni lázadás.
A nikao-laos szóösszetételben szereplő laikusokon uralkodó elit a kevélység ősbűnének gyökerén felnövekedett nikolaita burjánzás.
A kevélység és a bálvány/világ/Mammonimádat ikertestvérek. (Jézus Krisztus nem a világban ítélte meg ezeket, hanem az egyházon belül, amikor a gyülekezetekhez szólt.)
Ez, amit gyűlöl az Úr, sátáni eredetű, ez az, amit nekünk is el kell vetnünk, mint hamisítatlan Krisztus követőknek, hogy kedvesek legyünk Urunk előtt és dicséretet nyerjünk.
Én is ismerek hűséges hívő papokat és Krisztusnak elkötelezett előljárókat.
A tudatlanság idejét elnézi az Úr, Aki a szíveket vizsgálja. De ha nekem van ismeretem, nem vendégeskedhetem a bálványáldozati asztaloknál.
2 Tim. 3,16 A teljes írás Istentől ihletett és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre, 2 Tim. 3,17 Hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített.
Az egyik legnagyobb probléma a Nikolaiták, és azok befolyása alatt lévő embereknek, hogy nem fogadják el Isten szavának tekintélyét, hanem saját tekintélyüket, saját szavukat az fölé emelik.
Szeretem az embereket azért mondom ki az igazságot, hogy ne kárhozzanak el, azért mert félre vezeték őket a Nikolaiták, Jézabelek, Bálámok, Máriának magukat kiadó szellemek, hamis tanítások stb....
