Jöjj kedvesem, gyere, mondd el, mit érzel, Titkolni kár, hisz látom én. Jöjj kedvesem, gyere, mondd el, mit érzel, Az élet nem lányregény.
Jöjj kedvesem, hiszen szép szemed könnyes, Úgy érzem, mást akartál. Jöjj kedvesem, hiszen szép szemed könnyes, Úgy érzem, most csalódtál.
Ne legyél bánatos, én komolyan gondolom, Hogy hozzám tartozol, és én hozzád tartozom. Meglátod, rendbe jönnek majd a dolgaink, Lesznek még szép napjaink.
Jöjj kedvesem, gyere, bújj ide mellém, Szeress most úgy, ahogy rég! Jöjj kedvesem, gyere, bújj ide mellém, Ölelj meg úgy, ahogy rég!
áldás illet téged elsőszülött lettél Izmael a neved de rosszat nem tettél gyere, legyél első adósod az élet jogod van még hozzá tiéd, hogyha kéred nézz szét e világban véredet szeretnék vesztedet hatalmak mindvégig keresték nem népem az arab de fontosak nekem bankár árja öli békesség, jöjj velem
gyere hát háború ölelj át karoddal megint meggyilkolhatsz régi haragoddal kérlek, engedd őket hiszen még gyerekek hatalmadnak nem fáj elvenni kevesek de a gonosz lélek megint nem kegyelmez írmagot is kiöl pusztulást védelmez gyere vén háború ide döfd a késed mellkasomba így nevedet bevésed eltűnő időket unokák kutatják nekik majd az utat véreink mutatják
fájnak a szavak kimondva és írva a felhők elmennek eső nélkül sírva levelet bontanak tavaszon az erdők szépet várók között nincsenek kesergők de ha rosszat látok hová tartozhatok fájó magányomból elő mit hozhatok adj esőt erdőnek rejtsd el bánatom a felhőket nézem fekszem a hátamon
fájdalmadat felejtsd bontsd ki szirmodat ne öleld magadhoz mardosó kínodat virág vagy mindig a felhők is látják szélurak szirmodat e napon nem bántják
reggel majd a lányok szép ruhát öltenek szerelmes legények verseket költenek vödörrel locsolnak ifjú hevük lobban s ki több vödörrel kap azt szeretik jobban
emberek küzdenek vélt igazságukért urak háborúznak a hazugságukért de pusztulásunkat megrendítő nézni nem lehet a létet innen már megvédni
rontani hatalmak áldozva sietnek imbolygó földüknek léptei kilengnek aztán csak elesik, s új világra ébred visszaút nincs hozzá, hiába is kéred
de az idő lassít, szíven üt egy érzés szerelem lángjában sok ezernyi kérdés feledett szeretet ébred a szívemben ért kalászt lengető élsz-e még éltemben
éltető szerelmem átölelnél mindent adj most utat feléd, taníts élet minket de háború gyilkol milliárd ártatlant földi pokol égve forral régi katlant
eltelik az idő, minden csendes immár virág nyílik újra, elfeledett kincs vár emlékek ébrednek, utat adnak élni világot tanítnak, nincs már okod félni
emberek küzdenek vélt igazságukért mások háborúznak elhitt hatalmukért pusztulásunkat megrendítő nézni nem lehet a létet innen most már védni
mutatók pörögnek, az órák sietnek imbolygó földüknek léptei kilengnek aztán majd elesik, s új világra ébred még ha gátja is vagy, s akkor is, ha kéred
de az idő lassít, szíven üt egy érzés szerelemnek lángja sok ezernyi kérdés feledett szeretet ébred a szívemben ért kalászt lengető élsz-e még éltemben
éltető szerelmem átölelnél mindent mutass utat feléd, taníts élni minket de háború gyilkol olyan sok ártatlant földi pokol égve forral régi katlant
eltelik az idő, minden csendes immár virág nyílik újra, elfeledett kincs vár emlékek ébrednek, utat adnak élni a világot tanítják szeretettel kérni
ha elmúlik e világ, nem maradhatok eltűnő magamba zárkózva hallgatok hallgatom a csendet, múltam szava fáj még de messzi fényektől megpirkad a tájék kérdezik, hogy mi fáj, nem felel a néma nyiladozó számból hang is kijön néha szép angyal kérdezi, hogyan szól a nevem és hogy emlékszem-e, hogy mi történt velem és akkor meglátom az ágyat alattam infúzió csöpög, mégis itt maradtam
vihar és háború lelkemben tombol hirtelen haragom idebent is rombol kimegyek a rétre felhős és naptalan de a lelkem máris fáradtan hangtalan szótlanul nézeget vadgerle az ágon kevés a szeretet ezen a világon ibolyatengerek ölelnek csendesen illattal karolnak óvatos kedvesen vörösbegy kérdezget védi már a fészkét jó lenne most látni égnek széplő kékjét arrébb megyek lassan nem bántanám soha haldoklik e világ sorsunk most mostoha mást már nem tehetek leírom sorokba s átlépünk sajdulón még fájóbb korokba
vihar és háború lelkemben tombol hirtelen haragom idebent is rombol kimegyek a rétre felhős és naptalan de a lelkem máris fáradt haragtalan szótlanul nézeget vadgerle az ágon kevés a szeretet ezen a világon ibolyatengerek ölelnek csendesen illattal karolnak óvatos kedvesen vörösbegy kérdezget védi már a fészkét jó lenne most látni égnek széplő kékjét arrébb megyek lassan nem bántanám soha haldoklik a világ sorsunk is mostoha mást nem is tehetek leírom sorokba és átlépünk fájón még fájóbb korokba
