Nagyon hiányoznak. Már tudok róluk többes számban beszélni. 2 éve csak anyu tölti be a tudatomat, de az utóbbi időben már tudok újra apura is gondolni. Ő is csak 52 éves volt. Ez a 2 év felőrölt. Az egészségem megroggyant. Attól félek nem fog menni egyedül. De akkor mi lesz a gyerekkel?
Ne haragudjatok, hát ezért sem írtam eddig.
Nem akarok nyavalyogni, anyu sem akarná.
Elküldöm nektek azt a verset, az egyetlent amit ezen a napon elolvasok.
Vigyázzatok magatokra.
Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd
Látjátok feleim, egyszerre meghalt és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt. Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló, csak szív, a mi szivünkhöz közel álló. De nincs már. Akár a föld. Jaj, összedőlt a kincstár.
Okuljatok mindannyian e példán. Ilyen az ember. Egyedüli példány. Nem élt belőle több és most sem él, s mint fán se nő egyforma két levél, a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e főt, ez összeomló, kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz, mely a kimondhatatlan ködbe vész kővé meredve, mint egy ereklye, s rá ékírással van karcolva ritka, egyetlen életének ősi titka.
Akárki is volt ő, de fény, de hő volt. Mindenki tudta és hirdette: ő volt. Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt, s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja, mint vízbe süllyedt templomok harangja a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég: Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék, vagy bort ivott és boldogan meredt a kezében égő, olcsó cigaretta füstjére, és futott, telefonált, és szőtte álmát, mint színes fonált: a homlokán feltündökölt a jegy, hogy milliók közt az egyetlenegy.
Keresheted őt, nem leled, hiába, se itt, se Fokföldön, se Ázsiába, a múltba sem és a gazdag jövőben akárki megszülethet már, csak ő nem. Többé soha nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya. Szegény a forgandó tündér szerencse, hogy e csodát újólag megteremtse.
Édes barátaim, olyan ez éppen, mint az az ember ottan a mesében. Az élet egyszer csak őrája gondolt, mi meg mesélni kezdtünk róla: Hol volt..., majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt, s mi ezt meséljük róla sírva: Nem volt... Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra, mint önmagának dermedt-néma szobra. Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.
kedves tabátos!!! minden elismerésem a tiéd! főleg, hogy ezt kibírtad, és beszélni tudsz róla!
a legjobban azt tetszik, hogy azt érzed, amit én is-valaki fentről erőt ad- amúgy hogy a fenébe bírnánk ki? mai napig nem értem, hogy bírtam ki apukám betegségét, elvesztését.. valami zombiszerű állapotban voltam, nem értem, ezt hogy lehetett túlélni, de itt vagyok, élek, mosolyogva, és kapom a jeleket, tudom pontosan, hogy vigyáz rám. a legnagyobb támaszom volt, imádtam :-( de én szerencsés vagyok, mert van 2 szép gyerekem, férjem, anyám, testvérem, és egy rakat állatkám, meg munkám, ami a legnagyobb gyógyír
most már csak magaddal kellene foglalkoznod, kikapcsolódni, ennyi megpróbáltatás után. egyedül biztos nehéz, de csak van valaki, barát/barátnő aki segít ebben.
egyébként én is csak ide írok ebben a témában, nem nagyon beszélek erről már senkinek, ezért is irogatok néha ide, amikor úgy érzem nem birom.
az emailcímem publikus, szívesen megnézem a képet.
Minden topicot olvasok, de ritkán van erőm - kedvem írni. De mindenkiért szorítok, mindenkiivel együttérzek. Ki, ha nem mink egymásért...
Ma egy hete helyeztük Bátyámat örök nyugalomra az Ő szeretett Börzsönyében. Ez nem az utolsó kívánsága volt, hanem fiatal kora óta ezt mondta...
Ha emlékeztek rám, 14 hónap alatt 4 családtagom hagyott itt minket. A Bátyám Szenteste... Több ok miatt csak most tudtuk teljesíteni kívánságát. Két hete állította fel az iparművész és az egyik legjobb barátja-kollégája az emlékművet a szemem láttára, rá egy hétre a temetés. Szerintetek???
Ja, nem mellesleg, én mondtam a "toron" a búcsúztatót. Más nem vállalta. De egyáltalán nem bánom, kaptam hozzá erőt Odaföntről...
De egyáltalán nem én számítok. Csak közel 2 éve azt hallom, "hogy légy erős, tartsd össze a családot, te neked ki kell bírni." Hát nem! Már nem is akarok mindent kibírni. Két számításba jövő családtagom ( az özvegy nővérem és a bátyám nagyobbik fia) távol él, mindent én szerveztem (a barátok segítettek).
Most érzem úgy, hogy nincs tovább. Eddig minden tragédia után a munkába menekültem, de most (szégyenlem leírni), már ez sem megy. Igaz, a munkakörömben is voltak átszervezések, kevesebbet lehetek együtt a régi, igazi kollégáimmal, akik között picit tudtam felejteni.
Felhívnak, írnak sokan, de arra igazán senki nem kíváncsi, ÉN hogy vagyok, mit érzek. Nagyon önző vagyok így két év után? Azt tudnotok kell, hogy sem társam, sem gyerekem.
Ne haragudjatok, hogy mindezt Rátok zúdítottam, hiszen itt mindenkinek megvan a maga keresztje.
De ha "nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek". Huszonéves korom óta ez az egyik legkedvesebb versem. Akkor még nem tudtam, miért.
Megpróbálok feltenni egypár képet, de előtte ezt elküldöm, mert pár napja így szállt el az üzenetem.
hát én sajna ilyen vagyok :-(((( mindenkiét ennyire a szivemre veszem :-((( ezek a lányok csak picit voltak fiatalabbak tőlem, cca akkora gyerekekkel, mint az enyéim. szegény drágák, mit élhettek át, hogy tudták, itt kell hagyniuk őket :-(((
tegnap végigzokogtam zsófi blogját.. ma zsuzsiét :-( emberem már ideges , miért kínzom magam. nem érti meg, aki egyszer ezt átélte a szeretettjével, az szerintem nem bírja abbahagyni az önkínzást :-(
én is ezt szoktam apummal álmodni. bármily meglepő, megnyugodtam tőle ár többször is, bármennyire fájt. úgy éreztem, eljött hozzám, mert már nagyon hiányzott :-(
Apuval én is szeretek álmodni. Valahogy, jóra sikerednek. Anyummal más volt a helyzet. (biztosan a körülmények miatt) Anyuval gyakran fölkavaróakat álmodtam. Bizony sokszor nekiugrottam, hogyha eddig halott volt, akkor most már ne jöjjön haza, takarodjon innen. Ordítottam vele, közben a lelkem nagyon fájt. Na de az ő halála más volt. Ő maga választotta a halált és tíz napig kerestük kétségek közt, kétségbe esve. Apunál a betegség miatt volt idő az elengedésre. Vele szépek az álmok, békések. Olyan álmok, mintha még elrendeznénk amire nem volt idő.
Nem annyira fényesen. Tegnapelőtt apukámmal álmodtam. Beteg volt álmomban is, tudtuk, hogy meg fog halni, de jót beszélgettünk, megnyugtató álom volt, feltöltődtem tőle. Hétfőn lesz hat hónapja, hogy meghalt.
Örülök, hogy megvagy. Még ha ugyanúgy is. Na de ez egy ilyen fájdalom. Néha könnyebb, néha nehezebb elviselni. Sajnos nekünk maradottaknak kijut a mit csináltam volna másképp vádakból is. Én olyankor mindig elmondom magamnak, hogy akkor és ott azt tettem amit a legjobbnak gondoltam. Mert bizony könnyű utólag látni, hogy mit lehetett volna jobban. Akkor és ott, nekem kellett cselekedni, mondani és tenni a dolgom. Emellett én is élek, nekem is van és volt akkor is életem. S bár játszani lehet a gondolattal, de egyikünk sem föláldozható a másikunkért. Hiszen az itt maradónak mindig fáj. Nagynéném csontrákban halt meg. A férje fél évre utána követte COPD miatt, nagypapám egy évvel élte túl a halálát A nagymamám szeme fénye volt a lánya. Két évig sírt utána, majd ő is elment. Ugyanabban az évben novemberben döntött anyum is. Valahogy, mi mégis maradtunk. Apu is, én is. Nagymamám fájdalmát nehéz feledni. Való igaz az én fájdalmam is hatalmas, de az övé amit gyermeke elvesztése okozott elviselhetetlennek tűnt. Most, hogy nekem is vannak megértem.
Szóval kitartás. Jó, hogy nem álltál le és kimozdulsz. Az élet, meg majd kiforrja magát.
Sziasztok! Hogy vagytok? Én most jó vagyok, körülöttem zajlik az élet. Persze én is, mint szerintem mindannyian követem a másik topikot is. Időnként elszorul a szíven. Jelenleg unokahúgom apósa beteg a családból. Két éve küzd. Viszont én látom, hogy szépen az út végéhez ér. Alig eszik, illetve hol eszik, hol nem. Időnként fölkel, sétál az utcában, de van, hogy napokig nem tud lábra állni. Fogy. A családja küzd és néha még ő is, állapotától függően. Két éve küzd az áttétes vastagbél daganattal. Műtötték, kemózták, de már nem kezelik. Már nincs értelme. Most nehéz bármit mondanom a húgomnak. Szereti az apósát. Szeretik az unokái is.
Az én kapcsolatom sem volt jó az apummal, de nem az én hibámból. Nehéz természete volt, mindenkit elmart maga mellől. Amikor beteg lett került hozzám a legközelebb. Haldoklott már amikor bocsánatot kért tőlem mindenért amit tett. S én megbocsájtottam.
Természetes, hogy az álmaidban éled meg a gyászt. Én nagyon keveset sírtam apu halálakor. Sőt.
Nekem meg csak 5 honapja halt meg az apukam. Tudorakban, de nagyon hirtelen, nagyon keves szenvedessel. Nagyon rossz volt a kapcsolatunk, megis, olyan sokszor almodom vele es gondolok ra. Egyaltalan nem vagyok vallasos es nem hiszek a tulvilagi dolgokban, de naponta tobbszor azon kapom magam, hogy ra gondolok, vajon jo-e neki ott, ahol van. Nagyon sokszor almodom is vele, nekem is volt egy olyan almom, ami arrol szolt, hogy o nem is halt meg, csak ram akart ijeszteni es igazabol a kisfiam halt meg, teljesen ertelmetlen alom, de annyira fajt, napokig a hatasa alatt voltam. Nagyon nehez ember volt, gyaszolni is nehez ot, az ember tele van ambivalens erzesekkel. Es hulye dolog, mert mig elt, nagyivben kerultem, most valahogy megis hianyzik. Nemreg volt a nev- es szuletesnapom es ra kellett dobbennem, hogy mar soha tobbet nem kapok tole semmitmondo koszonto e-mailt :-(