Nem annyira fényesen. Tegnapelőtt apukámmal álmodtam. Beteg volt álmomban is, tudtuk, hogy meg fog halni, de jót beszélgettünk, megnyugtató álom volt, feltöltődtem tőle. Hétfőn lesz hat hónapja, hogy meghalt.
Örülök, hogy megvagy. Még ha ugyanúgy is. Na de ez egy ilyen fájdalom. Néha könnyebb, néha nehezebb elviselni. Sajnos nekünk maradottaknak kijut a mit csináltam volna másképp vádakból is. Én olyankor mindig elmondom magamnak, hogy akkor és ott azt tettem amit a legjobbnak gondoltam. Mert bizony könnyű utólag látni, hogy mit lehetett volna jobban. Akkor és ott, nekem kellett cselekedni, mondani és tenni a dolgom. Emellett én is élek, nekem is van és volt akkor is életem. S bár játszani lehet a gondolattal, de egyikünk sem föláldozható a másikunkért. Hiszen az itt maradónak mindig fáj. Nagynéném csontrákban halt meg. A férje fél évre utána követte COPD miatt, nagypapám egy évvel élte túl a halálát A nagymamám szeme fénye volt a lánya. Két évig sírt utána, majd ő is elment. Ugyanabban az évben novemberben döntött anyum is. Valahogy, mi mégis maradtunk. Apu is, én is. Nagymamám fájdalmát nehéz feledni. Való igaz az én fájdalmam is hatalmas, de az övé amit gyermeke elvesztése okozott elviselhetetlennek tűnt. Most, hogy nekem is vannak megértem.
Szóval kitartás. Jó, hogy nem álltál le és kimozdulsz. Az élet, meg majd kiforrja magát.
Sziasztok! Hogy vagytok? Én most jó vagyok, körülöttem zajlik az élet. Persze én is, mint szerintem mindannyian követem a másik topikot is. Időnként elszorul a szíven. Jelenleg unokahúgom apósa beteg a családból. Két éve küzd. Viszont én látom, hogy szépen az út végéhez ér. Alig eszik, illetve hol eszik, hol nem. Időnként fölkel, sétál az utcában, de van, hogy napokig nem tud lábra állni. Fogy. A családja küzd és néha még ő is, állapotától függően. Két éve küzd az áttétes vastagbél daganattal. Műtötték, kemózták, de már nem kezelik. Már nincs értelme. Most nehéz bármit mondanom a húgomnak. Szereti az apósát. Szeretik az unokái is.
Az én kapcsolatom sem volt jó az apummal, de nem az én hibámból. Nehéz természete volt, mindenkit elmart maga mellől. Amikor beteg lett került hozzám a legközelebb. Haldoklott már amikor bocsánatot kért tőlem mindenért amit tett. S én megbocsájtottam.
Természetes, hogy az álmaidban éled meg a gyászt. Én nagyon keveset sírtam apu halálakor. Sőt.
Nekem meg csak 5 honapja halt meg az apukam. Tudorakban, de nagyon hirtelen, nagyon keves szenvedessel. Nagyon rossz volt a kapcsolatunk, megis, olyan sokszor almodom vele es gondolok ra. Egyaltalan nem vagyok vallasos es nem hiszek a tulvilagi dolgokban, de naponta tobbszor azon kapom magam, hogy ra gondolok, vajon jo-e neki ott, ahol van. Nagyon sokszor almodom is vele, nekem is volt egy olyan almom, ami arrol szolt, hogy o nem is halt meg, csak ram akart ijeszteni es igazabol a kisfiam halt meg, teljesen ertelmetlen alom, de annyira fajt, napokig a hatasa alatt voltam. Nagyon nehez ember volt, gyaszolni is nehez ot, az ember tele van ambivalens erzesekkel. Es hulye dolog, mert mig elt, nagyivben kerultem, most valahogy megis hianyzik. Nemreg volt a nev- es szuletesnapom es ra kellett dobbennem, hogy mar soha tobbet nem kapok tole semmitmondo koszonto e-mailt :-(
Harmincadikán lesz egy éve, hogy apu meghalt. Akkoriban minden nap írtam blogot. Most pedig visszaolvasom, napról napra. Időnként vonz. Múlt héten azt álmodtam, hogy meghalt a nagy fiam. Majd meghasadt a szívem. Napokig a hatása alatt voltam. A fájdalomnak valahol ki kell jönnie. Kegyetlenül éreztem a fájdalmat. Most, hogy olvasom a naplóm jobb egy kicsit. Na de akkor is. Tény, nem haghatom, hogy legyűrjön a gyerekek teljes embert kívánnak. Kisebb fiam a napokban emlegett aput. Azt mondta, hiányzik neki.
Hát igen. Kínomban kezdtem olvasni a fórumot,amikor a doki néni mondta, hogy készüljek fel.. Azt hittem van még időnk. Mondjuk kb 5 hónap így is megadatott. De neki biztos nagyon gáz volt, hogy a fia pelenkázza, stb Bár viccesen megoldottuk. Én sem, ő sem hitte volna hogy meg tudjuk oldani, de kaptunk erőt föntről biztos. Hitem van, de alapjában véve nem könnyíti a fájdalmat. Ja én végig dolgoztam mellette. Most minden nem együtt töltött percért szenvedek. Ha nő, ha férfi vagy, ha igazán szerettél nagyon mély lesz a seb, az tuti.
Nem tudom mikor lesz picit könnyebb...Alig másfél hónapja..
Nekünk annyira egyformák az érzéseink, álmaink, gondolataink, hogy csak ismételni tudnám soraitokat.
Biztos azért, mert a fájdalmunk, gyászunk is ugyanaz. Ugye, hogy ez nem lehet véletlen? Én is TUDOM, hogy Anyukám sokszor itt van velem. Szól hozzám, és én válaszolok, vagy ugyanúgy mondok Neki valamit, és ez olyan természetes.
Mindegy, hány évesen halt meg a testük, mindegy, menyi idő telt el azóta, a lényeg nem változik.
Ok. Meg gondolom. Van ami kedves nekem, azt megtartom. Pl a kispárna, vagy a gyapjú takaró ami rajta volt. Lehet bizarr de nekem ezek kedvesek. Apró dolgok, csecsebecsék, stb..
Muszáj megtennem, mert annyi mindent gyűjtött a Drága :-) Igazi Nő!
Meg reménykedem, hátha találok vmit amit eldugott, írt és nekem szól. Buta dolog de ez van.
:-)
Anya elvesztésnél nincs " szép kort megért" szerintem :-( De valóban, örülök, hogy eddig itt volt.