Az én kapcsolatom sem volt jó az apummal, de nem az én hibámból. Nehéz természete volt, mindenkit elmart maga mellől. Amikor beteg lett került hozzám a legközelebb. Haldoklott már amikor bocsánatot kért tőlem mindenért amit tett. S én megbocsájtottam.
Természetes, hogy az álmaidban éled meg a gyászt. Én nagyon keveset sírtam apu halálakor. Sőt.
Nekem meg csak 5 honapja halt meg az apukam. Tudorakban, de nagyon hirtelen, nagyon keves szenvedessel. Nagyon rossz volt a kapcsolatunk, megis, olyan sokszor almodom vele es gondolok ra. Egyaltalan nem vagyok vallasos es nem hiszek a tulvilagi dolgokban, de naponta tobbszor azon kapom magam, hogy ra gondolok, vajon jo-e neki ott, ahol van. Nagyon sokszor almodom is vele, nekem is volt egy olyan almom, ami arrol szolt, hogy o nem is halt meg, csak ram akart ijeszteni es igazabol a kisfiam halt meg, teljesen ertelmetlen alom, de annyira fajt, napokig a hatasa alatt voltam. Nagyon nehez ember volt, gyaszolni is nehez ot, az ember tele van ambivalens erzesekkel. Es hulye dolog, mert mig elt, nagyivben kerultem, most valahogy megis hianyzik. Nemreg volt a nev- es szuletesnapom es ra kellett dobbennem, hogy mar soha tobbet nem kapok tole semmitmondo koszonto e-mailt :-(
Harmincadikán lesz egy éve, hogy apu meghalt. Akkoriban minden nap írtam blogot. Most pedig visszaolvasom, napról napra. Időnként vonz. Múlt héten azt álmodtam, hogy meghalt a nagy fiam. Majd meghasadt a szívem. Napokig a hatása alatt voltam. A fájdalomnak valahol ki kell jönnie. Kegyetlenül éreztem a fájdalmat. Most, hogy olvasom a naplóm jobb egy kicsit. Na de akkor is. Tény, nem haghatom, hogy legyűrjön a gyerekek teljes embert kívánnak. Kisebb fiam a napokban emlegett aput. Azt mondta, hiányzik neki.
Hát igen. Kínomban kezdtem olvasni a fórumot,amikor a doki néni mondta, hogy készüljek fel.. Azt hittem van még időnk. Mondjuk kb 5 hónap így is megadatott. De neki biztos nagyon gáz volt, hogy a fia pelenkázza, stb Bár viccesen megoldottuk. Én sem, ő sem hitte volna hogy meg tudjuk oldani, de kaptunk erőt föntről biztos. Hitem van, de alapjában véve nem könnyíti a fájdalmat. Ja én végig dolgoztam mellette. Most minden nem együtt töltött percért szenvedek. Ha nő, ha férfi vagy, ha igazán szerettél nagyon mély lesz a seb, az tuti.
Nem tudom mikor lesz picit könnyebb...Alig másfél hónapja..
Nekünk annyira egyformák az érzéseink, álmaink, gondolataink, hogy csak ismételni tudnám soraitokat.
Biztos azért, mert a fájdalmunk, gyászunk is ugyanaz. Ugye, hogy ez nem lehet véletlen? Én is TUDOM, hogy Anyukám sokszor itt van velem. Szól hozzám, és én válaszolok, vagy ugyanúgy mondok Neki valamit, és ez olyan természetes.
Mindegy, hány évesen halt meg a testük, mindegy, menyi idő telt el azóta, a lényeg nem változik.
Ok. Meg gondolom. Van ami kedves nekem, azt megtartom. Pl a kispárna, vagy a gyapjú takaró ami rajta volt. Lehet bizarr de nekem ezek kedvesek. Apró dolgok, csecsebecsék, stb..
Muszáj megtennem, mert annyi mindent gyűjtött a Drága :-) Igazi Nő!
Meg reménykedem, hátha találok vmit amit eldugott, írt és nekem szól. Buta dolog de ez van.
:-)
Anya elvesztésnél nincs " szép kort megért" szerintem :-( De valóban, örülök, hogy eddig itt volt.
Talán az én Édesanyám sem hitte el, hogy ez a vég.. Élni akart nagyon. 20 éve küzdöttünk a kórral. 83 volt most mikor elment. Áldom a sorsot, hogy ilyen anyám volt. Várom, hogy újra lássam. Még mindig a ruháit pakolom..viszem ki a konténerekhez a tesco hoz. Nehéz..kegyetlenül nehéz.
Nem tudom fogok e még így szeretni emberi lényt.. Nemcsak anyám volt, haverom, cinkostársam :-) Kamaszkoromban biztos nehéz volt neki. De így a végére támasza voltam mindenben. Ez vigasztal. Hatalmas karma oldás volt a miénk, azt hiszem. De ez sem vigasztal.
Egyetértek veled. Annyira hozzászoktam az ápoláshoz, hogy az utolsó 3 napban mindenki tudta, hogy ez a finish, rajtam kívül. Én nem tudtam hogy most jön, a jelek ellenére sem. Anyu nem panaszkodott soha, hősiesen példa értékűen viselte a dolgot. Ami hiányzik, hogy nem beszélgettünk a félelmeiről, az elmúlásról, az én félelmeimről, stb.. Ő nem akarta. A legvégén talán igen, de akkor már nem tudott kommunikálni. Én is otthon lakom, a szülői házban. Hát nem egyszerű. Nem tudom mikor leszek képes elfogadni a tényt. Valami eltűnt, fakó minden. Végzem a dolgom. Már nem nagyon akarok semmit megváltoztatni, értetlenül szemlélődöm csak. Így, egyedül nagyon rossz. Nem mintha tett volna hozzá valamit az utolsó időkben, de a tudat, hogy még itt van jó volt nagyon. Az ápolása alatt még közelebb kerültünk egymáshoz, ami jó, de így még fájóbb.
Lelki ismeret furdalásom nincs, nem is lehet, csupán a pótolhatatlan hiány ami éget legbelül, ami értelmetlenné teszi a napokat. De tudom, hogy így kellett lennie, csak hát még élhetett volna. Gondolom mindannyian így vagyunk ezzel.
nekem június 5-én volt egy éve. annyira fura dolgok vannak velem. nehéz leírni, ha nem lenne "törölve" az agyam, tuti szenvednék non.stop, de hálistennek valami fentről " törli" a memót, és nem bírok folyton agyalni :-( de pár napja már annyira hiányzott apukám, szenvedtem magamban non-stop. és tudjátok, mi történt??? eljött álmomban. egész éjjel vele álmodtam. egy szót sem szólt, csak ott volt végig a történésben. mindig beteg, ha róla álmodom/igaz, eddg talán ez a 3. álmom vele/, de mindig mosolyog, és néz rám, és teljesen boldog vagyok, hogy ott van velem. úgy keltem, mosolyogva, mondtam azonnal a férjemnek, hogy olyan jó, itt volt velem apu, és higgyétek el, itt is volt,én tudom. szeretem, örökké ♥